Madarász Viktor önarckép 1863  

Madarász Viktor

Családja

 Szülei Madarász András és Mühlbahn Zsuzsanna, felesége Ziska Jolán volt.

Életpályája

A Gömör vármegyei vashámor tulajdonos Madarász családnak régi, a Rákóczi-szabadságharcig visszanyúló forradalmi hagyományai voltak. Amikor 1848-ban kitört a szabadságharc, az iglói, pécsi, majd pozsonyi jogi tanulmányokat folytató Viktor és fivére, András is továbbvitte a családi hagyományt. Részt vett a szabadságharcban s előbb a 41., később a 131. honvédzászlóaljnál szolgált a Világosi fegyverletételig, amikorra már hadnagyi rangban szolgált. A szabadságharc meghatározó élménye maradt élete végéig, ám részvételéről keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy kardját és mentéjét megőrizte, még sírjába is maga mellé rakatta őket. A fegyverletételkor Eszékről gyalogszerrel tért haza, majd rövid rejtőzködés után Pécsett csatlakozott szüleihez. Kívánságuknak megfelelően folytatta a jogi tanulmányokat, de egyúttal egy Pósa Gábor nevű arcképfestőhöz is eljárt tanulni. Már korán kialakult realista stílusa, és szorgalma és tehetsége révén gyorsan elsajátította a festészeti fogásokat.

1853-ban a bécsi akadémia előkészítő évfolyamán, majd 1855-ig a történeti-festészeti szakosztályon lett hallgató, és Ferdinand Waldmüller magániskolájában is tanult. Ekkoriban készültek első történelmi tablói, amelyeket 1855-től láthatott a nagyközönség. A Kuruc és labanc című festmény hatalmas sikert aratott.

1856-tól kezdve Léon Cogniet párizsi műtermében és az École des beaux arts-ban tanulta ki az akadémikus-romantikus stílust. Leginkább Paul Delaroche történelmi festészete hatott ár. Párizsban, 1859

folyamán születtek meg legnagyobb művei: (Hunyadi László siratása, Zách Felicián és Zrínyi Ilona Munkács várában). 1864-ben készült el a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben, 1868-ban a Dobozi és hitvese és a
Dózsa népe címet viselő kompozíció. Ez volt a művészetének csúcsidőszaka, a Hunyadi László siratása képéért az 1861-es Szalonon aranyéremmel jutalmazták. 1870-ben tért vissza Magyarországra, de a hazai kritika ellenségesen viszonyult franciás stílusához. Bethlen Gábor tudósai körében című pályamunkáját is visszadobták. 1873-ban visszavonult, az apjától örökölt üzletet vezette tovább. A közöny annyira elkedvetlenítette, hogy miután később Izabella királynő című nagyszabású történeti képe a nyakán maradt, végképp búcsút vett a művészettől és olcsón túladott vázlatain.

Az ebben az időben készült Petőfi halála már a hanyatlást vetítette előre. A helyzetet súlyosbította, hogy üzlete tönkrement, és elárverezték (1902). Az idős Madarász 1903-ban ismét megpróbálkozott a festéssel, de arcképei és történelmi munkái nem ütötték meg a korábbi színvonalat. Szinte elfeledetten hunyt el 1917-ben.

 Főbb művei

 

Már a Bujdosó álmán (1856) észre lehetett venni, hogy eszmei tartalomra törekszik, Zách Klárája s Báthory Erzsébetje pedig annyi közvetlenséggel és erővel ábrázolták a kiszemelt mozzanatot, hogy bennük a történelem egy élő darabját látjuk magunk előtt s az ábrázolt alakokkal együtt a kor szelleme is föltámadt. Különösen nagy hatása van a Báthory Erzsébet című képnek.

Az érzelmek erőteljes kifejezése jelenik meg

Zrínyi és Frangepán című képén (1863). A magyar történet két martírját mutatja a kompozíció, amint Bécsújhelyen 1671. március 31-én kivégzésük előtt egymástól búcsút vesznek. Hunyadi Lászlója (egy holttest letakarva fehér lepellel, a lábánál két térdeplő nőalak) igazi példányképe az egyszerűen nemes ábrázolásnak.

Művei jelentős részét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. Madarász minden bizonnyal legerősebb, legönállóbb tehetsége volt a fejlődésnek indult magyar művészetnek. A történeti felfogás erejét tekintve, vele festőink közül egy sem mérkőzhetett; ami pedig technikáját és koloritjának gazdagságát illeti: méltó versenytársa csakis később, Munkácsy Mihályban támadt.

Madarász Viktor sírja Budapesten Kerepesi temetőben