(A cikk forrása: http://www.reformatus.hu/confessio/cikk.php?cikk=1997/1/confessio_97_1.htm)

Marczell Péter: Bodhiszattva Kőrösi Csoma: ábránd vagy valóság?*

Fülep Lajos művészettörténész 1948. augusztus 4-i keltezéssel angol nyelvű levelet kapott Rómából. Ennek egyik jellegzetes bekezdését magyarra a következőképpen fordíthatta: „Azt az egy magyart, aki a XIX. század eleje óta egyetemes jelentőségre tett szert, Kőrösi Csoma Sándort, a buddhista tanulmányok és a tibetológia megalapítóját a nyugati világban, akit jelenlétemben és kezdeményezésemre Japánban buddhista szentté avattak 1933 februárjában, az új magyar generáció szinte elfelejtette, holott Indiában tudósok ezrei – keresztények és buddhisták, hinduk és kínaiak, japánok és mások – zarándokolnak sírjához a Himalájában, 20.000 láb magasságba, Dardzsiling fölött, ahol 1842-ben Csoma maláriában meghalt. Sírja nemzeti emlékmű, amelyet az indiai kormány gondoz.” (MTA Levéltára: Ms. 4590/174.1)

Az idézetben említett eseményt Magyarországon és Japánban eltérő módon írták le, jelentését különbözőképpen, nemegyszer „költői túlzásokba” esve értelmezték. Ugyanakkor keveset törődtek időzítésével, szereplőivel és azok indítékaival, ill. érdekeivel. Hatására Csoma tisztelete imádatba csapott át – legalábbis egy komoly hivatalos elismerést élvező közösség körében. Az állítólagos keleti szent státusz hízelgett mind az életrajzíróknak, mind a nagyközönségnek, ingerelte képzeletüket, de tárgyilagos mérlegelése mindeddig elmaradt. Mivel a hiedelmek szerint főleg Zanszkar-Felső-Bisavarban szerzett érdemekre és szaktudásra épül, felhasználom az alkalmat, hogy a kérdést ezen a konferencián előterjesszem. Erre a nálam sokkal szakavatottabb Siklós Bulcsú dr. helyében merészkedem, aki részben a vonatkozó irodalom elégtelen hozzáférhetősége miatt végül is nem vállalkozott a probléma megvitatására a múlt márciusi szimpóziumon, Párizsban. Munkámhoz felhasználtam bibliográfiáját, amelyet saját kutatásaim alapján kibővítettem.

Az állítólagos szentté avatásra egy ajándék adott lehetőséget. A hivatalos meghívó Vályi Félix fordításában ui. így szól: „Emlékünnepély a tokiói Taisho Egyetemen Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) tiszteletére, a keleti tudományok magyar előharcosa, az első Tibeti-Szankszrit-Angol Szótár és az első Szankszrit Buddhológiai Lexikon szerzője, egyike a leghősiesebb alakoknak a megismerés történetében, akinek emlékét az egész világon tisztelik, abból az alkalomból, hogy szobra megérkezett Japánba, mint a ‘Magyar Keleti Társaság’ ajándéka a japán nép számára, s mint a magyar barátság megnyilvánulása azokért a nagy szolgálatokért, amiket a japán tudomány teljesített a keleti kutatás és a nemzetközi együttműködés érdekében, 1933. február 22-én, szerdán délután 3 órakor, a Taisho Egyetem dísztermében, Tokyoban, Nishi Sugamo-machi-tér.”

A szóban forgó 29.1 cm (9.57 inch) magas szobrot Csorba Géza készítette bronzból. Dr. Hetényi Ernő a szerzőnek 1992. május 9-én kifejtett véleménye szerint Csomát idealizáltan, Amithaba Buddhaként ülve ábrázolja. Felirata: KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR / THE BODDHISATTVA OF THE WESTERN WORLD. / CSORBA (azaz: Kőrösi Csoma Sándor, / a nyugati világ Bodhiszattvája. / Csorba).

Vályi magyar beszámolója a Pesti Naplóban és Icsisima utólagos, angol nyelvű összegezése a Taisho Egyetem Évkönyvében egybehangzóan emeli ki az ünnepély fontosságát, amelyet több száz ember, köztük magasrangú kormánytisztviselők, diplomaták és tudományos nagyságok részvétele biztosított. Dr. Benkyo Shiio köszöntő szavai után dr. Vályi Félix, a Magyar Keleti Társaság (MKT) küldöttje tartott angolul emlékbeszédet. Ezt követte az átadási szertartás. A program még három előadást tartalmazott (és Vályi szerint szutrák éneklésével zárult Csoma égő gyertyákkal körülvett szobra előtt).

Vályi tanúskodása fényében a három japán előadást a következőképpen foglalhatjuk össze:

Takakuzu Dsundsiro szanszkritológus, az Encyclopedia Buddhica szerkesztője, hangsúlyozta: „Japánnak Kőrösi Csoma példájából okulnia kell, s az ő nagy önfeláldozását kell utánoznia, hogy megtarthassa a buddhológia tudományában a vezetést, amelyet a nyugati egyetemek kiragadtak Japán kezéből, mikor Japán a materializmus hatása alatt elhanyagolta saját nagy szellemi értékeit.” Csoma élete kockáztatása árán megteremtette a buddhológia tudományos alapjait, „feltétlenül megérdemelte a japán szellemi világ háláját, mint az első nyugati hőse a buddhizmusnak. A buddhizmus nem felekezeti mozgalom, nem ismer faji határokat, s így a keresztyén Csomát szívesen fogadja be a buddhizmus történelmi hősei, 'Boddhiszattvái' közé”.

Kavagucsi Yekai professzor, a híres tibetista, aki négyszer járt Belső-Ázsiában, 41 évvel az ünnepély előtt elhatározta, hogy folytatja Csoma munkáját. Csoma életének tanulmányozása készette arra, hogy Tibetbe menjen. 1896-ban elzarándokolt Csoma sírjához Dardzsilingba, és megpróbált Nepálon keresztül Tibetbe hatolni. Csak akkor kapott vízumot ebbe az országba, amikor a nepáli konzul meglátta kezében Csoma szótárát, a belépti engedélyt ennek ellenében állította ki. „Amerre Kavagucsi megfordult Nepálban és Tibetben, mindenütt a legnagyobb tisztelettel emlegették az egykori 'Magyarisztán'-ból Ázsiába szakadt nagy tudóst, sőt, a legenda szárnyán már régóta 'Boddhiszattva' lett Csomából, mielőtt hivatalosan tudomásul vették volna, hogy Csoma sírjához zarándokolni járnak a buddhisták. Sírfeliratát, melyet a brit-indiai kormány tétetett az emlékkőre, kegyes kezek lemásolják s áhítattal őrzik.”

A történész Shiratori Kurákicsi, aki fél évet töltött Magyarországon történelmi tanulmányok céljából, elmondta, a magyar keletkutatások mennyire gazdagították a világtörténelmi ismereteket. Úgy vélte: „A japán népnek kivételes okai vannak, hogy a magyarokat testvéreinek tisztelje”.

Vályi beszédét angolul közölte a Taisho Egyetem Naplója (Journal if the Taisho University). Ez Csomát „a nyugati világ egyik legnagyobb orientalistájá”-nak festi le, aki felfedte „a nyugati elme számára a buddhizmus Három Kincsét, amely oly sokáig rejtve maradt a keresztény világ előtt”. Ő „szent embereink egyike Nyugaton”. Moorcrofttal való, 1822-es találkozása után „Kőrösi Csoma életében húsz év fáradhatatlan önátadás és áldozat következett. Elmélyülés egy olyan tudományos területen, amelyet a világ nem ismert és amely a nyugati buddhista kutatások kiindulópontja lett… Három évet töltött olyan nélkülözések között, amelyeket kevesen álltak ki, és a tudomány érdekében kifejtett, türelmes munkássága nagy erővel meglendítette a keletkutatást… A magányos magyar legendává vált. A sírját látogató lámák…az emlékműhöz vezetik vendégeiket egy rövid, csendes imára. Ők elfogadták Kőrösi Csomát, mint szent embert, mint saját boddhiszattváik egyikét, aki Magyarisztánból jött, hogy megnyissa a nyugati világ szívét a buddhizmus tanulmányozására… Kőrösi Csoma élete és munkássága a szkeptikus nyugati szellem előtt az akaraterő nagy csodáját jelképezi. Japán, az akaraterő csodája a hitetlen világ előtt, bizonyára értékelni fogja a Magyar Keleti Társaság ajándékát képező Csorba-szobor jelképességét.”

Vályi cikkétől különbözve, Icsisima kitér annak az emlékkiállításnak részleteire is, amely az ünnepséget a szanszkrit szeminárium-teremben megelőzte, ill. követte, s amely a Taisho Egyetemi Könyvtár és a Tokioi Egyetem Könyvtárának közreműködésével Csoma műveit és velük kapcsolatos anyagokat szemléltetett nyilvánosan. Rajtuk kívül Ikegami, Ikeda és Arimatsu személyes holmijait is bemutatta. Csoma Tibeti-angol szótára, Tibeti nyelvtana, Tibetista tanulmányai és Tibeti Mahavyutpatti-ja, valamint bronz szobra kivételes érdeklődésre tarthattak számot. Hazama Dzsiko professzor közvetítésével Tada Tokan tiszteletes volt oly kedves, és fényképet küldött Csoma sírkövéről, a messzi Tibetből.

Vályi említette azonban, hogy március 7-én, Oaya államtitkárral való találkozása előtt, a Császári Ház minisztere külön kihallgatáson fogadta a Császári Múzeum elnöke és a Szépművészeti Osztály főnöke jelenlétében. Ezek után az előzmények után fogadta el ünnepélyesen Csorba szobrát a Császári Ház Múzeuma – ecsettel rögzített elismervény ellenében. A múzeum elnöke magyar vendégének „gyönyörű két hatalmas kötetből álló díszművet adott ajándékba: a régi japán császárok birtokában volt selymek és brokátok rajzainak színes reprodukcióit, amik visszanyúlnak a VII., VIII. és IX. századba, s amiknek eredetiit a Nárai 'Szosho-in' őrzi”.

Ezen a ponton már megkérdőjelezhetjük Vályi beállításának hitelét arról az aktusról, amelyet a Taisho Egyetem Naplója egyszerűen a bronz képmás dr. Vályitól Fukudának, a Taisho Egyetem elnökének történt átadása ceremóniájának nevezett. Vályi erről a következőképpen nyilatkozott: „A program harmadik pontja szerint a Taisho Egyetem rektora, Fukuda főapát…ünnepélyesen átvette a magyar előadó kezéből Csoma szobrát, elhelyezte a Buddha-oltáron a Buddha-szobor lótusz-trónjánál, s teljes csendben megkezdte a 10 percig tartó felszentelő aktust, mely a Tendai Kolostor rítusa szerint a buddhizmus szimbolikus kézmozdulataival történik. Csodálatos kézmozdulatok ezek. A régi szanszkrit kifejezés szerint 'Mudrá'-nak hívják az ujjak misztikus gesztusait,…amikről a közönség soraiban megjelent művészek még napokig csodálattal beszéltek. Kétezerötszáz esztendős tradíciókra épülnek ezek a szimbólumok, az ázsiai lélek legmélyebb rejtélyeit jelképezik: ebben az esetben azt jelentették, hogy a Tendai Kolostor főpapja szentté avatja Kőrösi Csoma Sándort, a buddhizmus szentjévé, akinek szanszkrit neve: Boddhiszattva (Eljövendő Buddha), míg japán nyelven a szanszkrit szóból Boszattcu lett. Csak a római egyház szenttéavatási szertartása hasonlítható ehhez a rendkívül hatásos buddhista ceremóniához, amely az összes jelenlévő európai és amerikai vendéget óriási mértékben meglepte. Csak most ébredtek tudatára annak, hogy a japán buddhizmus a világtörténelem egyik legnagyobb tisztességét ruházta a száz év óta Dardzsilingben pihenő magyar aszkétára, aki megnyitotta a nyugati világ lelkét a buddhizmus értékeinek, s a keleti tudományok történetében olyan óriási jelentőséget szerzett Magyarországnak” .

A japán fél aláírta volna-e ezt a jegyzőkönyv-tételt? Icsisima Masao, a Taisho Egyetem akadémiai dékánja 1981 márciusában felidézte az 1933-as megemlékezést – minden bizonnyal adalékként, ill. a hátteret felvillantó tájékoztatásként Csoma születésének egy új elméletéhez. Általa felerősítette Kádár László professzor azon állítását, miszerint Csoma öt évvel később született volna, mint ezt általában feltételezték. Közleményének címe mindenesetre ezt a szemszöget tükrözte: „Kőrösi Csoma Sándor – Újabb adatok az első nyugati Bodhiszattvát és bronz képmását illetően”. Benne elmondta, miként vezette Kádár Imre dr.-t, Kádár professzor fiát 1973. november 9-én az „image”-hoz, s hogyan fejezték ki tiszteletüket „a nagy magyar hős” iránt. Összefoglalásként leszögezte: „A Taisho Egyetem 1933. február 22-én tartott ünnepélyén (az utóbbit) elismerték, mint az első nyugati Bodhiszattvát”. Fogalmazásában nem használt idézőjelet. Beismerését mindazonáltal lábjegyzettel árnyalta, amelyben Kádár Lászlóra utal.

A bodhiszattvaság meghatározása legalább ennyire kényes. Vele kapcsolatban felteszek három kérdést: Ki/mi a bodhiszattva? Csoma számíthat-e ilyennek? Az érintett japának annak vehették-e?

Az első kérdésre Dr. D. N. Bakshi: A Bodhiszattva (Boszattcu) ábrázolások ikonográfiája Japánban és Indiában c. tanulmánya alapján próbálok meg válaszolni. Egyszerűsített mahayana-s szempontból a bodhiszattva (bodhi=megvilágosodás, szattva= lényeg) nagy szellemi érdem(ek)et szerzett és képessé lett a megvilágosodás, azaz buddhaság elérésére. Erről lemondott azonban, mivel megfogadta, hogy minden lényt segít ennek az állapotnak megközelítésében, és mindaddig, amíg ezt a célkitűzést meg nem valósítja, nem válik buddhává. Mint a határtalan részvét példaképe és a nirvána elutasításának megtestesítője, egy eszményt valósít meg. Segítő, képes és hajlandó arra, hogy a hívőket a megvilágosodás ösvényére vezesse, határtalan jótéteményekhez juttassa őket és enyhítse szenvedéseiket. A theravadinok vagy hinayanisták azonban aligha fogadnák el ezt a tant, mivel azt vallják, hogy a bodhit csak a Szákja-munihoz (Buddhához) hasonló, nagy arhatok (érdemesek) tudják megélni, s maga az arhatság csupán a tanítványok, ill. szerzetesek (bhiksu) számára érhető el. Rendszerük követői (srávakas) egyedi gyakorlataikon keresztül mindössze saját felszabadulásukat (kilobbanásukat) keresik. Más vallási iskolák ismét másként értelmezik a bodhiszattva státuszt. A Saila-irányzat a bodhiszattvákat átlagos lényeknek tekinti, „akik a létezés alacsonyabb állapotában születhettek”. (A Hirakawa Stupa worship c. fejtegetésében a mahayana kialakulásában nagy fontosságot tulajdonít azoknak a vallási szakértőknek, akik nem vállaltak magukra minden upasampada-t, vagyis szabályt.) A mahayana buddhizmus korai története mahasanghika-inak szellemi leszármazottai viszont úgy gondolják, hogy „a buddhákhoz hasonlóan a bodhiszattvák földöntúliak és az anyaméhben nem kerülnek át az embriós fokozaton, mint a közönséges lények”. A Trikáya (=Három Test) tanából merít Kalanett Sambhogákaya (az Élvezet Teste) felfogása szerint „a különböző neveket viselő összes bodhiszattva nem más, mint egy szellemileg felmagasztalt, transzcendens személy, aki mindenfajta történelmiségen túli bölcsességgel és részvéttel bír”. A buddhákkal és különböző kisebb istenségekkel a buddha-természetnek egy fajlagos kategóriájához tartoznak. A tántrikus hiedelmek szerint mindezek az istenségek „az Abszolútum 'teremtetlen ragyogó lényege’ ragyogó túlcsordulásai”. Formáikat az ezoterikus jóga figyelem-összpontosítással összekapcsolt elmélkedése láthatóvá teheti. A vajráyanisták buddhista pantheonjában az öt központi, Dhyani (Elmélkedő) Buddha – akiket Jinak-nak (hódítóknak) is tekintenek – „olyan bodhiszattvák és azok női alakjaira válhatnak szét, akik teremtőik mindennek, ami csak létezik”. Ők szinte minden bodhiszattva szüleik. Szellemi családjaik „mint upáyak, avagy az önátadás eszközei vagy anyagi, ill. észlelhető valamik szolgálnak a magasabbrendű igazság megvalósításának folyamatában”. „A megkülönböztető tudáson túl lévő 'alaktalan'-hoz vezetnek”. Így találnak helyet anyagi megfelelőik, az ikonok, a „végső igazság” megvalósítására tett erőkifejtésben.

Csomát – a rendelkezésünkre álló életrajzi adatok birtokában – nem könnyű beilleszteni ezeknek a klasszikus szkémáknak valamelyikébe is. Nincs bizonyítékunk arra, hogy buddhista lett volna. Még kevésbé hihetjük, hogy fogadalmat tett az aszkézis különböző nagyságrendű és formájú tökéletesítéseinek művelésére, s tényleg áthaladt a megszentelődés különböző állomásain, a Dasa-bhumikon (Tíz Mezőn), amelyeknek elemzését megfelelő paramitaikkal a Dasa-bhumika-sutra-ban találhatjuk meg. Úgy tűnik, nem követett szigorú vallási előírásokat. Vallási szakértelemmel viszont rendelkezett; buddhista teológiai ismereteit embertelen megpróbáltatásokkal dacolva, tudatos, kitartó munkával sajátította el. Az önmegtartóztatás mellett más jeles tulajdonságoknak is példáját adta, és – bár nem egyedül – a buddhizmust hozzáférhetővé tette a nyugatiak számára. Olyan szövegek alapján ítélve, mint az Upáyakausalya-parivarta, feltételezhetjük, hogy az említett erények révén a buddhaság közelébe emelkedett.

Csorba szobrának japán sorsa talán következtetni enged arra, hogyan vélekedhettek a Taisho Egyetem szerzetesei erről a kérdésről. A Tokioi Nemzeti Múzeum a magyar adományt 1933. március 23-án vette nyilvántartásba, mint „Csoma név imázs”-t, hozzáfűzve: „Csoma, magyar, tibeti buddhista tudós”. „Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842), európai buddhista tudós imázsa.” 1972-ben dr. Balázs Dénes kiváló geográfus nyomára akadt japáni látogatása során. A Nemzeti Múzeum egy légszabályozott raktárhelységében lelt rá, az Ueno parkban. Kendőbe csomagolva az üvegvitrinek egyikében őrizték. A II. világháború után csak egyszer állították ki a nagyközönség előtt, egy tokiói buddhista értekezlet alkalmával. Minden kétséget kizárva nem használták tehát sem fohászkodási (invokációs) alkalmatosságnak a megvilágosodást keresve, sem sorscsapások elhárítására, sem pedig az elhalálozottak lelkeinek eligazítására a másvilágban – mint ahogyan a bodhiszattvák ikonjait szokták általában.

Úgy látszik, a műtárgy nem felel meg a japán boszattcu ikonográfia követelményeinek. D. N. Bakshi szerint a boszattcu-ikonok többnyire Sziddhártha (Célba érkezett) herceget ábrázolnak Buddhává válása előtt. Ezért hercegi koronák, fülbevalók, nyakláncok, egy finom stóla és egyéb pompás ékszerek-cicomák díszítik. A Maitréja Bodhiszattva (Miroku)-szobrok azonban ábrázolhatnak „Buddha-módon öltözött” aszkétákat is (az elkövetkezendő Buddhává lényegülés érzékeltetésére). Ilyenkor jellegzetesen egy szövettel borított lotusz-emelvényre helyezett ülésen trónolnak. Jobb lábuk behajlítva vízszintesen a bal térden vagy annak közelében nyugszik, a bal láb lefelé lóg. „A jobb kéz ujjai könnyedén az arcot érintik, míg maga az alak szemlélődő hangulatot áraszt.” Csorba Csoma buddhaként való beállítása nem kevésbé tűnhetett furcsának a japán buddhisták szemében, mint az európai keresztények előtt egy japán művész, mondjuk Michelangelo stílusában festett vászna, amely egy Hideyoshi által keresztre feszített japán katolikus mártírt próbál megeleveníteni. Ha ez tényleg így van, akkor Fukuda apát ünnepélyes szoborátvételének gesztusai sokkal inkább egy magyar túlkapás enyhítésére, mint szentté avatásra szolgálhattak.

A „Kőrösi Csoma Sándor – a nyugati világ Bodhiszattvája” -felirat fölött a japánok talán könnyebben napirendre tudtak térni. Szó szerint vehették – a magyar adományozókra hárítva a felelősséget. Csoma bodhiszattvaságát így egy nyuagati, sui generis státusznak foghatták fel. (Elvégre 1844-46 körül Gabet és Huc atya is a „Nyugat Lámái”-ként mutatkozott be Mongóliában és Tibetben!) Azt gyanítom, hogy egy japán buddhista csoport elfogadta ugyan Csomát – de nem mint saját bodhiszattváik egyikét, pedig Vályi magyarázatában ez az árnyalat döntő jelentőségű.

Kőrösi kritikai szellemet nélkülöző tisztelői szabadon keverték bele a katolikus szentekről alkotott képzeteiket. Ahhoz, hogy valaki katolikus szent legyen, a római pápának kell hivatalosan elismernie. A zömükben katolikus magyarok valami ilyesmit vártak Csoma esetében a japán buddhista hierarchiától.

Ilyen természetű megközelítésre enged következtetni Bernard Le Calloc'h egy 35 oldalas, francia nyelvű cikke „A magyar bodhiszattvá”-ról. Máshol a szerző rámutat, hogy valamikor 1975 előtt Vietnamban sztupát emeltek Kőrösi emlékére – valószínűleg egy japán buddhista szerzetes kezdeményezésére. A Francia Egyetemi Nyomda (Presses Universitaires de France) kiadásában megjelent tanulmányában részletesen leírta egy tibeti stílusú sztupa építését és avatását Budapesten, amely megerősítette Csoma bodhiszattvává nyilvánítását a japán buddhisták által ötven évvel ennek megtörténte után.

Az e téren uralkodó tisztázatlanság termékenyítően hatott a képzeletekre. Még jogi státuszt, politikai elismerést, természetbeni előnyöket és pénzhez jutást is biztosított. Pl. négy évvel az ötvenéves (valójában 49) jubileumi felavatás után ugyanaz a közösség Szilvásváradon újabb sztupát állított fel Csoma tiszteletére. Ez a samgha meglehetős tekintélynek örvendett szemináriumán, a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézeten keresztül, amelyet a Magyar Buddhista Misszió és az Angarika Govinda láma által létesített Arya Maitreya Mandala Budapesti Központja közösen alapított. A kormány jóváhagyásával főiskolai minőségben mőködött. Nemrég buddhista csoportok újabb sztupákat építettek Magyarországon. Mozgalmuk terjedni látszik.

Csoma népszerűsége azonban korántsem korlátozódik buddhista körökre. Kiterjed az egész magyar nemzetre, sőt, nemzetközi méreteket ölt. Ezt bizonyítja azoknak a cikkeknek, költeményeknek, szépirodalmi műveknek és képzőművészeti alkotásoknak a sokasága, amelyek mind őt dicsőítik. Számos oktatási, kulturális és egyéb intézmény is nevét viseli. Iskolák közti vetélkedések, akadályversenyek, előadások, tanácskozások és kiállítások idézik emlékét – akárcsak a mi itteni összejövetelünk.

Világunk sokrétű. Véleményeinket és viselkedésünket könnyű befolyásolni, távvezérelni benne. Szakértelem nélkül a jóhiszeműek bajosan kerülhetik el, hogy orruknál fogva vezessék őket. Mindez azonban nem lehet ok az elbizonytalanodásra. Folytatom hát kísérletemet azért, hogy némileg kiderítsem, igazából mi is volt annak az ünnepségnek a jelentősége, amelyet egy magyar klub és egy japán bölcsész kongregáció közösen szervezett 1933-ban Tokióban. A továbbiakban megpróbálok fényt deríteni a legfontosabb résztvevők érdekeire, előbb egyedi-, majd intézményes- s végül kormányszinten.

Az indítékok erősek voltak, mivel a vizsgált megemlékezés nem esett egybe egy jelentős esemény évfordulójával sem Csoma életpályájában. Más szóval: nem volt könnyű igazolni.

Japán részről Le Calloc'h Kavagucsi hazatérésének 30 éves évfordulóját emelte ki. Ebből az észrevételből – bizonyítékok felsorakoztatása nélkül – a következő tanulságot vonta le: „Ezért történt,…hogy amikor meghallotta: a magyar orientalisták hazájának illusztris honfitársukról szobrot szándékoznak ajándékozni, ő, aki tele volt csodálattal a buddhológia eme bátor úttörője iránt, elhatározta, hogy érdekében egy látványos tettet kell elkövetni az érdeklődés felkeltésére. Ekkor kezdeményezte annak az ünnepélynek a megszervezését, amelynek folyamán a magyar tudóst bodhiszattvává kellett nyilvánítani.” A francia életrajzkutató azt is hozzátehette volna – mivel tudta –, hogy a Taisho Egyetemet Vályi látogatásának előkészületei előtt 30 évvel alapították, és hogy az öt évvel Csorba (éppen Amithába Buddhát ábrázoló!) szobrának átadását megelőzve nyílt meg az amidista dzsódo áramlatnak, valamint az ezoterikus singon irányzatnak.

Magyar oldalon valószínűleg személyi és intézményes becsvágyak játszottak közre.

Mint Fülepnek 1932. április 9-én Budapestről, és október 21-én Kolombóból írt leveleiben jelezte, Vályi 1932-ben szállt hajóra, hogy megvalósítsa egy távol-keleti út régi álmát, körülnézzen Indiában (ahol egy hónapot töltött), meglássa Ceylont, Kínát és Japánt, s a lehetőségekhez képest elidőzzék a buddhista központok patinás kolostoraiban. Kozmopolita publicista volt, aki szeretett – akár felkérés nélkül is – embereket beajánlani és támogatni, szívesen tartott előadásokat, folyóiratokat indított, iskolákat nyitott és alkalmasint politikai, ill. bölcseleti elgondolások terjesztésével is megpróbálkozott. Nem riadt vissza attól sem, hogy a tetszetősség kedvéért a tényeket megszépítse. Így Csorbát Csoma földijének, székelynek konferálta be, holott a szobrász Észak-Magyarországon, Liptó megyében született, ahol családja jelenlétét a Magyar Nemzeti Galéria Adattára több emberöltőre vezeti vissza. Kétségbe vonhatjuk azt a Vályi által Kavagucsinak tulajdonított kijelentést is, miszerint a japán szerzetes Dardzsilingba Csoma sírját ment meglátogatni, Tibetbe Csoma hatására merészkedett el, és Nepálba nagy nehezen, végül is Csoma szótára ellenében kapott vízumot. („Három év Tibetben” c. útinaplójában ui. az érintett Kőrösit egyáltalán nem említi. Dardzsilingban Sarat Chandra Das angol kémet kereste fel, akinek segítségével a helyszínen 17 hónapon keresztül tanult tibetiül. Magába Tibetbe a „Csodálatos vagy Igaz Törvény Fehér Lótusz-aforizmái” hatására lopakodott be, hogy összehasonlíthassa azok kínai szövegeit nemcsak a szanszkrit eredetivel, hanem tibeti fordításokkal is. Tibetben élő kínainak tettetve magát nepáli vízumát a határon Beeganjynál azonnal megkapta – Kalkuttából ajánlásai voltak az ilyesfajta szolgáltatások kieszközlésének megkönnyítésére. Titkos túrájának végeztével Dardzsilingban még három hónapot dolgozott Sarat Chandra Das tibeti-angol szótárának tibeti nyelvtannal való kiegészítésén. A bengáli úriemberrel Csoma nagy munkáját újraírták.)

Valószínűleg Vályi volt az, aki kigondolta a japán buddhista körökhöz menesztett követség ötletét, egy szobrot vivén magával ajándékba. Nagy reményeket fűzött ehhez a kiküldetéshez, hangsúlyozván, hogy „Japán történetében Buddha-szobrok idegenből való érkezése gyakran indított meg tartós szellemi mozgalmakat: a kínai császárok műkincsekkel nyerték meg Japán barátságát 1200 esztendővel ezelőtt, sőt, a japán buddhizmus kezdete egy ilyen szoborajándékra vezethető vissza, mely 552-ben Krisztus után Koreából érkezett”.

Kalandos tervének megnyerte Simonyi-Semadam Sándor bankárt (volt miniszterelnököt), aki az 1924-ben alapított Magyar Nippon Társaság (MNT) társelnöke volt. Ez a közismert személyiség jó japán összeköttetésekkel rendelkezett, tekintve, hogy „ő készítette elő az 1932. évben a Nemzeti Szalonban megtartott nagysikerű japán festőművészeti kiállítást, és ő hozta haza a japán magyarbarát társadalmi szervezetek megbízásából azt a díszkardot, melyet Magyarország kormányzójának ajánlottak fel”. Japán ismeretségei folytán az MNT kézenfekvőbb partner volt a japánok számára, mint az MKT, amely csak 1932-ben, Vályi első távol-keleti útjának időszakában alakult meg. Hátrányára vált azonban, hogy célját hivatalosan „a bolsevista fogságból japán intervenciós erők által kiszabadított magyar hadifoglyok emlékei ápolására” szűkítette, a busido („a feudális Japán harcosainak tulajdonított magatartási kódex”), „a hála és a lovagiasság” erényeit igyekezett elfogadtatni Magyarországon, és Petőfi Sándor, Jókai Mór, Liszt Ferenc népszerűsítésére törekedett Japánban. Az MKT érdeklődési területét földrajzilag és tematikailag nálánál sokkal tágabban határozta meg, nem veszélyeztette az elért pozíciókat Nippon viszonylatban, a Tokióban Kőrösi Csoma tiszteletére rendezett ünnepségeket nagy dobra verve viszont ügyesen felhívta magára a nagyközönség figyelmét. (Az 1911 óta fennálló Turáni Társaságot addigra már annyira áthatotta a „kaszinó-szellem”, hogy elvesztette tudományos hitelét – jegyezte meg nekem 1992 májusában Mészáros Marianna muzeológus, dr. Felvinczi Takáts Zoltán, az MKT két megalapítója egyikének lánya.)

Magasabb politikai meggondolások szintén kedvezhettek egy Vályi-típusú rendezvénynek. Japánt elszigetelte az ún. „Stimson doktrina” és a népszövetségi megbélyegzés, amelyeket Mandzsúria 1931-32-es megszállása, Mandzsukuo csatlós állam létrehozása és megszállási jogának kikiáltása váltott ki. A „japán dömping” elleni fokozódó nemzetközi tiltakozás előtt aztán már a külföldi szimpátia minden megnyilvánulását meg kellett becsülni. Magyarország 1939-ig nem ismerte el Mandzsukuót. A trianoni béke feltételeinek felülvizsgálásáért folytatott küzdelmében azonban nagyon is jól meg tudta érteni Japán sérelmeit Mandzsúriában, ahol a bevándorló kínaiak milliói elözönlötték és kikezdték annak állampolgárait, és elvágással fenyegették kommunikációs vonalait a délvidéken. Pelényi nagykövet ilyen szellemben jutott közös elvi megegyezésre Sugimura japán nagykövettel Genfben, 1933. január 19-én. (Jelentése az Országos Levéltárban K 63 KUM 15/7 jelzettel található meg.)

A diplomáciai kapcsolatok lazák maradtak egészen 1939-ig, amikor a két ország – történelmében először – követet és konzult küldött egymás fővárosába. Ekkorra már a magyar orientalisták visszahúzódtak a nyugat-távol-keleti lobbizásoktól, a kormányra hagyván a magyar-japán szövetkezés irányítását.

Röviden összefoglalva a mondottakat: Kalandor intellektüel és nacionalista lobbik Csomát használták fel a Nyugat-Kelet (ill. Magyarország-Japán) közti megértés (barátság) elősegítésére kilenc évvel azelőtt, hogy hivatásos diplomaták a helyükbe léptek volna. 1932-ben egy magyar egyesület Budapesten japán festményeket mutatott be; vezetője közvetítésével a magyar kormányzó díszkardot kapott a japánoktól. Egy évvel később – viszonzásul – egy japán intézmény rendezett magyar színezetű kiállítást Tokióban, és a magyarok is adományoztak műtárgyat (Csorba szobrát) a japán udvarnak. (Mindkét fél ügyelt a kölcsönösségi elv maradéktalan betartására.) Kőrösi hitelét – néha hasonló módon – azóta is igénybe vették, anélkül, hogy azon tartósan rontottak volna. Eredményei szakértő tisztelőinek gondoskodniuk kellene arról, hogy megbecsülésüknek ne árthassanak pártpolitikusok, kontárok és szemfényvesztők cinkos alakulatai.



MEGJEGYZÉS

* A Londoni Egyetem Keleti és Afrikai Tanulmányok Iskolájának (SOAS) Kőrösi Csoma Sándor Szimpóziumát 1991. június 1-jén megnyitó előadásának fordítása, amely három kivétellel a jegyzeteket is magába foglalja (1. Kawaguchi naplójával kapcsolatos észervételeket lerövidíti; 2. a Magyar Nippon Társaság 1936-os kiállításának katalógusára [a 28. számú tárgyat illetően], és 3. két újságcikkre nem tér ki). Kár lenne azonban elhallgatni, hogy az említett füzet Csorba Kőrösi-szobrának eredetijét egy Buddha-templomba képzelte. 1965-ben a Lobogó még fantasztikusabb mesével állt elő: Két tibeti tanára Csomát magasabb utasításokra képezte ki, feletteseinek rendszeres jelentésekben számolt be gondviseltjük tanulmányi előmeneteléről, jelleméről és szellemi fejlődéséről. Tanítványát arra is megtanította, hogyan gerjesszen hőt testéből úgy, hogy a hideg szobájában ne akadályozza munkáját. Kőrösi feladata az volt, hogy előkészítse Maitreya Bodhiszattva földrejövetelét. Konkrétan: tibeti szótárával és nyelvtanával megnyissa az eredeti buddhista szövegeket a nyugatiak számára. Tiszteletük kifejezésére zen-buddhisták bodhiszattvává avatták a magyar bölcsészt. Csoma-szobrok nemcsak a tokiói Buddhista Egyetem templomában láthatóak, hanem sok más (meg nem nevezett) zen-buddhista templomban is. Minderről Imaoka professzor tájékoztatta azt a két fiatal magyar férfit, akit két csinos japán lány mutatott be neki. (A négyes előzőleg Csoma szobra előtt találkozott az egyetem templomában!) „Milyen érdekes, hogy a nagy magyar tudós világraszóló tudományos munkássága mellett ilyen vonatkozásban is segíti a két nép mai kapcsolatainak fejlődését, kialakulását…” – fejezi be a cikk írója. 1968-ban az Új Ember a román Magazin Istoric c. lap Korda István nevű szerzőjére hivatkozva arról tájékoztatott, hogy Csoma halála 125. évfordulóján japánok aranyozott szobrot emeltek egy (meg nem jelölt) tokiói templomban, Kőrösi bodhiszattvasága iránti „kegyeletük és megbecsülésük ritka jeléül…ahogy mi a szentjeink képét vagy szobrát templomainkban állítjuk példaképül a hívők elé”.

A felolvasást nem követte vita, de a kétnapos tanácskozás szüneteiben egy-egy pontjáról több résztvevő véleményt nyilvánított. Így dr. Roger Goepper professzor, a japán ezoterikus buddhizmus jólismert, kölni szakértője szerint a bemutatott esetben a japánok tanúbizonyságukat adták hagyományos udvariasságuknak. A bodhiszattvaság rugalmas fogalom. A maga idejében Tsö-hi, Kína utolsó (mandzsu) császárnője bodhiszattvának tituláltatta magát. S. Cornish, az SOAS japán lektora, nem zárta ki, hogy Kawaguchi tibeti naplójának japán nyelvű változatában utal Csomára. Bethlenfalvy Géza tanár úr hangsúlyozta: Csoma dardzsilingi sírjához tényleg mennek zarándokok. Kőrösit a magyar orientalisták védőszentjüknek tekinthetik, mivel nevében munkájukhoz az államtól jóval több anyagi támogatást vehetnek föl, mint pl. környező országbéli kollégáik.


IDÉZETT IRODALOM

Vályi Félix: Kőrösi Csoma Sándor szentté avatása Japánban. Pesti Napló, 1933. április 2. 34-35.p. – Ichishima Masao: Kőrösi Csoma Sándor. Annal of the Institute for Comprehensive Studies of Buddhism, Taisho University, 1981. No. 3. 47-58.p. – Vályi Félix: Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842). Journal of the Taisho University, Vol. XV. 1933. június 1-6.p. – Dr. D. N. Bakshi: Iconography of the Bodhisattva (Bosatsu) images in Japan and India [A comparative study]. The Centre of Japanese Studies, Calcutta 1991. – Hirakawa Akira: Stupa worship. The Encyclopedia of Religion, Vol. 14., Macmillan,New York, 1987. 92-96.p. – Balázs Dénes: Megvan Kőrösi Csoma Sándor japáni szobra. Magyar Nemzet, 1981. február 23. 9.p. – Jacqueline Thevenet: Le Lama d'Occident. Seghers, Paris 1989. – Bernard Le Calloc'h: Alexandre Csoma de Kőrös le Bodhisattva Hongrois. Revue de l'Histoire des Religions, CCIV. 4. 1987. (október-december) 353-88.p. – Balázs Dénes: Kőrösi Csoma Sándor sztupája Vietnámban. Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, 1991. 10. 68-69.p. – Estéli József – Hetényi Ernő: Kőrösi Csoma Sándor dokumentáció. Buddhista Misszió, Budapest, 1984. – Kawaguchi Ekai: Threee years in Tibet. Theosophical Publishing Society, Benares and London, 1909. – A Magyar-Nippon Társaság Magyar-Japán Emlékkiállítása, Budapest, 1936. – Jean-Baptiste Duroselle: De Wilson á Roosevelt. Armad Collin, Paris, 1960. 225-231.p. – Nagy Gyula: Tokiói randevú. Lobogó, 1965. aug. 18. 11.p. – Kőrösi Csoma Sándor mint Budhisatva. Új Ember, 1968. aug. 25. XXIV. 34. 3.p.