Sermones ad Borbalam

Beszéd Borbálához

 

 

azaz Mátyás király (1440-1490)

a boroszlói Edelpeck Borbálához,

fiának, Corvin Jánosnak (1473-1504)

édesanyjához

 

 SERMONES REGIS AD BORBALAM

Mátyás király beszédei

(apokrif alapján, a velencei Szent Márk könyvtárból)

 

 

„…avagy azoknak volna igazuk, akik Mátyás alkotásában csupán egy kivételes államférfiúi és vezéri lángész egyszeri csodáját, gyönyörű és terméketlen rögtönzését látják, a reális magyar erőket és lehetőségeket messze túlszárnyaló, óriási nemzeti áldozatok árán kikényszerített, eleve rövid életre termett üstökösi ragyogást, amely már előkészítője volt „nagyzásával”, tévedéseivel, túlságos vérvesztő áldozataival a mohácsi összeomlásnak?”

 

Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király, 1939. című könyvéről

in Nemeskürthy István:

Élet és Irodalom 1982. augusztus 6.

 

 

Azt gondolom, hogy Mátyás király személyiségének értése-magyarázása

talán éppen egy ilyen, itt következő, bizonyára szokatlan,

„esszészerű vers” megközelítésben lehetséges. Meggyőződésem, hogy a

király mindig széles látókörű és magabiztos volt cselekedeteiben.

Fejedelmi harcát két hatalom irányította, Isten és az idő.

 

A szerző

 

 

 

 

(Beszédek Borbálához)

 

 

Mottó

Istenem,

tekintsed alázatomat,

amikor a te neveddel

megyek fiam anyjához, Borbálához

 

Borbála, te soha nem kérdezel tőlem, engem nem kérdezel, Borbála, mégis a szemednek sugarai és testednek idomai közé fogadsz engem, királyodat, vállad és ágaid közé fogadsz engem, nekem kedves asszony.

 Tanítasz a csendes örömre, a belső mosolygásra, Borbála, jól van. Megszokott mozdulataid  beszélnek hozzám beszéd nélkül, én pedig beszédeimmel beszélek hozzád. Hozzád, akihez mindig el kell jönnöm, nekem, a királynak, aki beszélek, mert a királynak munkája a beszéd, megmondania, mi és hogyan lehetséges. Ölelj engem!

 Egyetlen koronád vagyok, amiért egyetlen koronája vagyok a belső országomnak, uraságomnak, birtokomnak, néked is koronázó királyod, amikor külső országok is öveznek, amint földek a magyar föld körül.

 Amiként a hódítottam földek tengelye ez országom, úgy minden érzéseimnek is sugárzó közepe pontja, tudhatod, te vagy, Borbála, asszony. Akiből hatalmasra növekedni csakis belőled, a te gyöködből  és törzsedből tudok az időben, mert te vagy az életet adó.

 Legjobban tehozzád jövök én el, Borbála, amikor még fiamat sem kérdem. Rendeltem útját ő hogy járja, ékes címeket, hercegségeket bír, amint én akartam, hogy így legyen a te szülted gyermek, akit nekem szültél és országomnak, szerelmes méhednek gyümölcsét, te, aki minden asszonynál előttem ez téged különbnek tészen.

 „Mígnem a hold tízszer körbefutott körein…” – így írta szülőanyjának, Borbálának halálakor latin versben felidézve magzati ő korát Janusz, ki kegyünk folytán volt kedveltünk és pécsi püspök. De ehhez a Borbálához csak neveddel volnál hasonló, hiszen tudjuk, s Janusz a szülőanyjáról, én, királyod, rólad, asszonyomról, János fiam anyjáról beszélek. S hiába nevek hasonló volta, Jánusz nem János. Ő ellenem szövetkezvén szeretetemből magát kivette, nem úgy, mint fiam, Corvin János, a hollónak jegye alatt.

 Arra emlékezzél, miként tartottam királyi jobbomat óriásan lüktető meleg testeden, Borbála, amikor magadban fiamat hordoztad, maga a forró nap volt a te gömbölyű anyagod, asszony. Bakonyi kastélyomban, hol szellő sem járhatott  közeledben, mert úgy vigyáztattalak, mint nekem legdrágább élet edényét, Borbála. S hová Budáról két óra alatt is könnyű volt nekem lovagolnom, mert jó volt véled lélegeznem az éjszakát, örvendezvén fiamnak gyarapodását benned. Mert tudtam, csak fiú lehet. Isten és Idő ígérete.

 Ünnepként ünnepelem én a testednek szentségét, amikor hozzád eljövök mostan is, annyi évek múltán, Borbála. Negyvennyolcadik évemet írom. Te, szerelmes hitemet anyagba öltöző asszony. Bár katedrálisoknak nagy hangjával és erejével, úgymint testnek csillapulatlan akaratával és kialuvatlan kívánsággal jöhetnék mindig a te anyagodba mostan is, mint mindig azóta, hogy először láttalak Katalin hölgyei között.

 Kinek is mondanám meg rajtad kívül másnak, hogy akartalak már akkor. Katalin édes volt, szelíd virágszál, mosolya, maga mutatása is kellemes, Podjebrád leánya, ki elhalt gyermekkel a szülői ágyban. Lelkem nagy bánata eleintén még elfödött előlem téged. Mélyen gyászoltam. S ha ki elborult homlokomra újra derűt kívánt volna, olyan udvari emberem volt, hogy tánckoszorú övezze a szomorú királyt, te voltál legragyogóbb gyémánt abban a körben, Borbála. Tüzemet gerjesztő combos lépésű leány, ki asszonyi sorra beértél. S mélyen tekintő szemed és karjaidnak igen láthatós mozgása, lendülete emlékem. Ilyennek pillantottalak meg.

 Királyi udvar, lengeteg szoknyák, puha topánok, boglárok és homlokot díszítő gyöngyök akkor még nem voltak ilyen színekben, amint mostan szokás, mert akkor még halk suhanása vala a táncnak, s a széparcúakhoz díszes férfi fajta nem ily könnyen siheredett. Volt méltósága a táncnak. Muzsikás is visíttatni sípját nem merészeli vala. Ám Beatrix jöttén kezdődtek mai szokások, s én testedet éltem titokban, mint jó kenyeremet. S jó volt tudnom, mint telsz el vélem, és csípődnek támaszkodó, voltam én ágaskodó ménje az adtad örömnek, s gyakorta,  forró aszszony.

 Tudta Beatrix, fiam van. Előle akkor már nem rejtettelek. Ne szóljon féligazat az udvar. Királynak  van joga mondani,  mi igaz. S annál inkább, hogy Beatrix darazsas nápolyi népe dongadni kezdett aszott erejű királyról, hogy rólam, annál nagyobb büszkén mutattam, fiam van. S elegendő vala nekem ez a tudat. Zöngicsélőket mosolyogtam. Mondtam, s tudattam mi a királyi jog. Húsomból, véremből. S bizonyosodván, hogy nápolyi asszonynak díszkehely völgye, virágos és illatos méhe – ki ugyan nagy gyönyörére volt a királynak – ám az illatos asszony völgye lakhatatlan az életnek,  már ölelni is téged volt jó, Borbála, mert véled az élő életet öleltem magamhoz akkor is, később is, nem üres életet öleltem magamhoz, nem üres amforáját a szerelmi éjnek. Téged szerettelek végig.

 Zordnak is láthatott olykor az udvar. Bécs hódoltakor már fiamat küldtem előre, s mutattam a világnak is, hogy ő az utódom. S akkor, hogy Frigyes ezt rosszallotta – előbbi egyezésünk szerint csak törvényes utódé lehetett volna a trón – s kérdezheti, miért. Azért, mert a változó időben az országnak arca a király, s ő maga az, aki jövendő életét még előbbi egyezés átlépésével, sőt megtagadásával is erősebben kell hogy élje. Tehát ne kössék kezét valamikori ígéretek, azokat jó szóval, vagy erővel el kell vesse. Frigyes jól tudta ugyan, hogy ő gyönge a pajzsot emelni a török ellen, és én királyi magam és magom,  János, az egyesített erőkkel ellene állani tudnék. De ő nem. Nem voltam sohasem második a harcban. S diplomáciázásban sem.

 Hanemhogy a római császári címre választóknak az én paraszterejű világmentő apám vére, ki bennem csobog, nem volt eléggé fakó és gyatra, hogy nékik tessék. Ám tetszik vala Miksa. Ha én mint keresztény császár az erőket mind együtt bírhattam volna, ugyan nagyon hasznot tészek Európának. S nem lett. Tehát ha én leszek, fiam keze lészen-e erős, vagy asszonyi kéz veszi kézbe a gyeplőt, mondjad, Borbála. Tehát Beatrix?

 

 

Mottó

 

Istenem,

miért hiszik azt,

hogy csak rossz által

jutni a jóra?

 

Védem Beatrixot, mert ő a királyné. S ő Nápoly és rajta át Milánó és Velence is talán. A déli erők. Ám a királyné ékességeivel, játékaival és gőgjével te mégsem akarjál lenni, Borbála. Nem a te becsületes szívednek világa az. Olyan a te szépséged, mint országomé, kit erősen fogtam akaratomra –, de mondjad, ilyenkor néked is nem ez volt legjobb, Borbála? Boldogan dúlva kincses asszonyságodat, én Borbálám, annál is nagyobb volt férfias vágyam, ha láttam, tetszik az. Van egyezség a mi két testünkben, mint léleknek akarata is. Tudom én, Borbála. Más ez, mint a véres beszédű dúlóké, akik távolabbi földekre szabadítva voltak. Tűrve a tébolyult dulakodásoknak emberi formára hajazó zsoldos állatait, hányszor elgondoltam, miként hogy ilyen mód volna megvédve a keresztényi jó.

Töprengéseimet nem nékik mondom, ők nem arra valók. Pápának mondom? Fordul ellenem ő is, hiszen kedvesebb néki Velence, mint a magyar mondotta egész. A Signoria, Velence gőgje, kalmárok eszejárása, alkalmi rövidebb érdekeké, nem átfogó cselekvés. Isten, hát ellenök segíts meg???

 Kérdeznéd, mi titka mégis a győzedelmeknek? Főrendűekkel csak egyezkedni akar az én mélyből felbuzogott vérem. Látom, milyen nagy dicséretre szolgál a jó Galeottónál a beszédeim rendje, s Bonfininál is van mi jó rólam. Fizetett emberem, ha pénzért dicsér is. Nem baj, ha igazat mond. A győzedelmeknek titka pedig, Borbála, a nyugodt szemlélet. Mielőtt hadakat indítok, mindig elébb szemlélődni és szövetkezni a törekvésem. Mert szövetség erőmet növeszti, s mi ez is időben vagyon, hogy kifejlik, addig is békén él térségemnek népe a paraszttól báróig, katona, kereskedő is közette. Addig is vér nem ömöl. S jó diplomáciázás olyan, mint harcokat  bevégző igazi cél. Ez is a béke. Árát én megveszem rajtok, ha élhetnek. S gyilkoló harcba zsoldost küldöm, kinek mindegy, ő hol van, ha sehol sincsen nyugovása, hazája, földe. Ezen durva alkatú nép elleneimből  az én zsoldomba hozva amonnan kivétetik, s ez politikai érdek, másrészt én érdekemen hódításokra őket vezényelem, kétszeres gazdálkodás az erőkkel.  Indulat, bosszú sohasem vezényli hadi lépéseimet ráció inkább. A trombita hangú ordítozókat, mint harcra serkentőket, tűröm, de nem vagyok mögöttük sohasem. Magam, a dob mély szomorú hangját ismerem mindig, mert jelzi utána menőknek holtát a mezőben, így méltóbb az a férfiemberségben. S magam is lehetek áldozat. Így a király országának érdekét vívja, s nem király érdekét szenvedi ez az ország. Ez a mód. Mi tart hát élőnek engem, mondd meg, Borbála, ha nem Isten?

 

 

Mottó

 

Istenem, a te palotádban talán

ártatlan volna a játék

 

 

Hasított sárga-vörös buggyos nadrágban – s az oldalán  spádé – hull a királyné előtt majd térdre, majd hasra a nápolyi fiú, kit legnehezebb tűrnöm. S mosolyog a királyné.  S mind udvarhölgyeinek vihogása és kaccantásai közben a fiú magát túlságba vivően mind fennebb túrja a lépcsőkön, s míg mellettem a királyné arcát is nem takarja, rám néz, szólok-e hozzá, a fiú pökedelem szemtelen fattya, mikor a királynéi topánt csókdossa, s úgy tűnik, hogy még a topánból kivillanó királynéi bokahajlatot is. Vidoran így szórakoznak. De avila non captat muscas, vagyis sas nem kapkod legyek után, hát tűröm. Tűrnie kell a királynak. Én akartam, hogy legyen itt udvar nápolyi mód. S a fiú, mint török követet utánoz, ilyen a játék. Ám így mégis megszégyenít engem a királyné, hol nem inti le a nápolyi kacagásokat. Majd meg a kendős táncot játsszák a királynéi teremben, s az ujjhegyen csípett kendőt a mondott fiú úgy veszi át Beatrixtől, hogy egészen válla körül kapod, s felső karját és meztelen alsó karját is simítván, csak kacag a királyné. Majestatem regis... „Királyi méltóságot a viselkedésben szívesen látnék” – mondom a királynénak, amikor ugyanez ujja hegyén vezetem az esti hosszú asztalhoz. S visszaszól nevetve, latinul ő is. Ugyanis nem királynéi, hanem királyi, azaz férfiúi méltóságot kérek tőle. S kacag. S ő mond latinul: „Vigyázzon hát felséged a saját (férfi) méltóságára!” Ezt teszi latin szavak férfi meg női ragozása. Ekként megint megcsúfolt a királyné.

Ezért hát igaz magyarázatát mondom a történetnek, amit Galeotto mesél. Dicsér ugyanis engem, a királyt, aki az apára hasonlító gyermeket nem éppen aszszonya hűsége bizonyítékának mondom az asztalnál, ebédkor,  hanem ellenkezőleg, többieket mulattatva mondom, hogy csélcsap asszony a szeretőjét, s nem férjét ölelvén fél, hogy rajta lesz kapva, ezért folyton a férjén jár az esze, így őtet idézvén magában, a gyermek is férjének hasonlóra fogan. Belátom, igen durva tréfa vala. Magam sem vonnám kétségbe, hogy igazi és tiszta az asszonyi hűség, amely férjére hasonló gyermekarcot ad. Ám bizonyos helyzetekben a király megengedheti magának, hogy ugyan mosolyogva, de ilyen magyarázattal – mely mondom, nagyon közönséges –, megnevettesse az udvart. Láttam, mint sápad el Beatrix, szája rángatózik.  Mert ő értette talán egyedül a szavaim élét. Hogy idegen férfit ölelve is nem tudna nékem olyan utódot adni, ki engem hasonlít.

Mert a királyné terméketlen. Így a sértés kecses tréfával – mely ugyan otromba volt, mondom – visszaszállott a királynéra. Bár a sértés így sem igaz, mert Beatrix jó erényű és tiszta asszony, szabadon játszó, de nagyon hűséges. S magam is kesergém, mért voltam olyan sértő hozzá. Mert voltam akkor csak egy balkáni.

 A királyné régóta nem fiatal. Az az 1476. évi szeptember, amikor Nápolyban nagy pompával ünnepeltünk, s majd Fejérvárt itthon decemberben koronázva lett magyar királyné, bizony már messze van. Ma a királyné bírni vágyóbb, gőgje keményebb. S gondolkodtat el engem máskor is ez az udvari nép. Vala egykor, hogy udvari énekes sorolja mindazon gazdagságokat, amelyeket erővel megvettem, majd személyemet dicséri, mondván apollóinak termetemet, arcomat csinosnak, s a meghódítandó sok országot előre mondja.

Kéri nagy díját a túlozó beszédnek. S mondom neki akkor, hogy magamat tekintve én termetben, s ha mondjuk, szépségben, vagyok inkább csak közepes. S mert nem jó a túlzás, mondom néki, díjad majd akkor legyen, ha mondott szavaid igazak lesznek. Szégyenítettem, nem kell hazudni. Más hízelgés olyankor volt, amikor tréfából egyszer magyar közmondást mondom, hogy „Nincs rosszabb a sajtnál.” Azonnal asztalomnál a hízelgők kezdik mondani, hogy valóban, a sajt milyen csúf és utálatos dolog. S mondom, nem jól figyeltek. Mert én a népem bölcsességét mondtam, azt, hogy a „nincs”, vagyis ha nincsen valamink,  az rosszabb még a sajtnál is. Mert a sajt a semminél talán mégiscsak jobb. Mivelhogy latinul a „nihil est” az „a semmi van”, ami rosszabb, mint a sajt. Magyarul pedig jól van megmondva, hogy „semmi nincs”, mert mi kétszeresen tagadunk. Ez ugyan logikailag éppen erős állítás volna, hogy ha semmi nincsen, akkor valami mégis van jól megmondva. Magyar eszejárása tehát más a latinhoz. S ebből is láthatod, Borbála, milyen nehéz nekem idehoznom olyan értelmet, mely a miénktől eltér. S mégis kell, mert idegent közel hozva, s látván még inkább megbizonyosodhat magáéban az, ki nem idegen. Így kell az ismeret, s ez a nem gyilkolása másnak, azért mert ő más.

 Látom, szavamra tudsz mosolyogni, Borbála. Alkonyodik, gyújts fényt. S jól van. Jól van, hogy beszélek hozzád, mert könnyebbül szívem. S látod, ha magyar módunk van, s nem hízelgés egyfelől, hazug hang másfelől, mint két túlzás, akkor előbbre jut a világ is. Akkor nem „a semmi van”, hanem – bár ez csak játék a szóval – ha semmi nincsen, akkor „a valami van”. Mi ez a van? Van – az erős Magyarország. Nézd határait, hol tengerekre látnak. Ez a van. Való, hogy legnagyobb birtok ez országban harminc vár, majd húsz kastély, majd ötven város és ezer falu, ez mind a fiamé. Ez a „van”. Lásd, miként tudja a magyar elme megmutatni a világnak leképeztetése által, hogy egyfelől ha semmi nincsen, mégis minden van. Mert van élet. A fiam, aki által minden van. Még az is lehet, hogy az, ami egyszer van, az már soha többé nem lehet „nincsen”. Azért mert az, ami „van”, megint lehet belőle „van”, mert már tudjuk, hogy milyen volt. Így gondolom én magamat fiamban. Ha tudja, amit folyton mondok, ne bocsátkozni háborúba, ha nem elég erős hozzá. Kell a szövetség. Így kívánom a majd levő országot.

Borbála, te soha nem kérdezel tőlem, engem nem kérdezel, Borbála, mégis, a szemednek sugarai és testednek idomai közé fogadsz engem, királyodat, vállaid és drága ágaid közé fogadsz engem, nekem kedves asszony.

 Tanítasz a csendes örömre, a belső mosolygásra, Borbála, jól van. Megszokott mozdulataid beszélnek hozzám beszédek nélkül, én pedig beszédeimmel beszélek hozzád. Hozzád, akihez mindig el kell jönnöm, nekem, a királynak, aki beszélek, mert királynak joga és tennivalója,  hogy beszéljen, hogy megmondja, mi és hogyan lehetséges. Ölelj engem, Borbála!