Gyimesi László: „Hiszek magunkban, szerelmes hazánkban”

  Hogy mehettünk el érzéketlenül éveken át e mellett a ragyogó regény mellett? Hogy hallgathatott róla az egész irodalmi élet? (Alföldy Jenő értő kritikája üdítő kivétel volt, de kivétel: pusztába kiáltott szó.)

Konczek József, az Elérhetetlen föld meghódítóinak egyike már hét éve pontot tett a Damó című alkotás (regény? kisregény? novellafűzér?) utolsó mondata végére, s lassan hat éve annak is, hogy a Masszi kiadó megjelentet- te a könyvet. És azóta tart a süket csend, ha szóba kerül. Pedig a beharangozója kitűnő volt: Vasy Géza figyelemfelkeltő fülszövege, Juhász Ferenc vers-magasságú értékelése helyén kezelte a művet: a magyar próza csúcsteljesítményei között.

Nem elemzést, nem tanulmányt kívánok kerekíteni a Damó pikareszkje köré, ezt minden bizonnyal nálam érdemesebbek, megkésve r, de megteszik. Rövid írásomnak a célja mindössze az, hogy a könyvtúltermelés válságában fásulttá tett, ellustult figyelmünket egy valódi alkotásra fókuszáljam.

 

Divat ma az egy-egy táborra felesküdött ítészek körében a szomszédvárak teljesítményének teljes negligálása, sőt, ami rosszabb: ma már halvány törekvést sem látok arra, hogy legalább elolvassák (elolvassuk?) azt, ami nem a saját zászló alatt születik. Jaj annak az alkotónak, akit nem fogadtak be valamely sáncok közé, jaj annak százszorosan, aki saját ízlésére vagy érzésére hallgatva önként tartotta távol magát a bozótharcoktól. Megírhatja a legjobb művet is, az észrevétlenül porosodik idegen raktárak mélyén, s a működő terjesztői hálózatok tudomást sem szereznek létezéséről. Mizben a felszín fecseg percnyi könyvdiadalok papírhajói körül, míg mű-pótlékokat fényesít a torlódó habzás, az értékek lesüllyedni, elsüllyedni látszanak. (Nem csak a Damó sorsáról beszélek, sorolhatnám Konczeké mellett mások neveit is: a nem létező írók sora alkot visszhangtalanul, hozza létre tulajdonképpen azokat a műveket, amelyek fenntartják a magyar irodalom legjobbjai által meghatározott irányt, szolgálnak és értéket teremtenek akkor is, ha szolgálatukra nincs kereslet, s értékeik rejtőzködők maradnak.)

Történik mindez azokkal a ritka alkotásokkal is, mint a Da. Mert ez megfelel minden tábor esztétikai elvárásának, minden iskolát kielégít olyan mennyiségű és miségű tudást, műveltséget, intelligenciát sűrített az alig több mint száz oldalba az író, amely egész életműveket tarthatna a múlandóság fölé.

Csak néhány utalást a részletekre! A könyv a magyar történelem nagy túlélő próbájának, a török hódoltságnak az idején játszódik.  Nem a csatatereken, a várvívások vérzivatarában, hanem a hétköznapokban, az állandósult végveszély peremén túlélni akaró, s így akaratlanul balga vagy magasztos ssé váló emberek világában. A különféle magatartások (nemesi-nagyúri, katonai, paraszti, értelmiségi szerepek, rfi és i karakterek) a tartalmas, cicomátlan, magától értetődő hazafiság kialakulásának és megtartásának mintaértékű példáivá nőnek. Ugyanakkor a narráció bizonytalansága megfelel a korszerűnek vélt regényelméleteknek: nem tudjuk, nem tudhatjuk, ki az elbeszélő sőt, a főhősök személyazonossága is nem egyszer bizonytalan. A posztmodern pápák megnyalhatják a szájuk szélét: lehet, hogy maga a regény írja magát? Persze, ezek az eredmények nem kívülről aggatódnak a beszélyre, hanem a sokszínű nyelvi-esztétikai szövet szerves részeiként teljesítik a szerző által meghatározott funkciójukat. Tudja ő, hogyan kívánná a trendi irodalomtudomány! Tudja azt is, mit kívánt tegnap elég, ha a vétlen árulás sartre-i dilemmájának újrafogalmazására gondolunk az írás elejéről…

Sorolhatnám a példákat, de ezek csak a mű elolvasása után érthetők. Így csak azt hangsúlyozom, hogy mindenkinek, aki úgy érzi, ze lehet a magyar irodalomhoz, annak a Damó telező olvasmány! Szerkezete, történetei, alakjai, a több szálon futó cselekmény racionális, mégis álomszerű összefuttatása miatt is, a kitűnő jellemábrázolás, a visszafogott, de mégis telivér nőalakok jellemzése miatt is, s mondhatnám tovább, de csak a számomra legfontosabbról szólnék.

Ez pedig a nyelve. A Balassi előtti kor irodalmi nyelvét újraalkotva (megalkotva?), a tájnyelvek eszzkészletéből bátran merítve, bizonyos anakronizmusokat is vállalva Konczek József olyan írói nyelven szól, amelynek nincs párja élő irodalmunkban. Nem arról van szó, hogy régies szavakat, kikopott ragozásokat, elfeledett igeidőket használ! A nyelv szövetét alkotja meg ahogy a korból, az életből, a társadalom adott viszonyaiból szervesen következik, a világ újrateremtése mellett mintegy felfedezi újra az annak leképezésére alkalmas, hiteles eszközkészletet prózában, versben egyaránt.

S mivel tudatos, régimódian művelt író, leleménye túlterjed a szavakon, mondatai minden kifogást állnak, s ezek a mondatok úgy kapcsolódnak össze bekezdésekké, mint a verssorok strófává, s a fejezetek feszes ritmusát ezek e remekre formált bekezdések adják. A fejezetek zenei igényességgel, matematikai pontossággal ellenpontozzák egymást a természet örök ritmusával a háttérben.

Amikor először elolvastam a könyvet, csak ennyit tudtam mondani: ilyen szépen nem beszél senki más magyarul.  Újraolvasva kiegészítem: és kevesen tudnak ilyen sokat az irodalmi mű törvényeiről, a szerkesztésről, az akció és narráció arányairól. Mind az egész ből, mind a részletekből egyértelmű: a költő Konczek József ezt a könyvet önfeledt elragadtatásban írta, de a szárnyaló poétára végig ott vigyázott a tanár Konczek József, rápirított túlzásai miatt, terelgette, nyesegette a mondatokat-bekezdéseket,  s így sikerült igazi mesterművet létrehozniuk.

 

Konczek József: Damó Masszi kiadó, Budapest 2001.



Előző oldal   Az oldal tetejére   Következő oldal