Damó: ismertetők, kritikák, levelek

 
 
 
 
 
 

 

Jász István: „ÍGY VAGYUNK EGYÜTT”

(Konczek József és Ddzuang Hszi álma Damó és a Hadnagy kalandjaiban)

Tizenkét évig. l988-2000-ig dolgozott az író Damó törtenetén, hogy aztán a nyomdába kerülés előtt még egyszer meg kelljen küzdenie a sajtó „negatív ördögével". A modem, számítógépes nyomdai előkészítés automatikusan kijavítgatta mindazokat a helyesírási hibáknak vélt nyelvi- és stiláris bravúráriákat, amelyek egy félanalfabéta végvári vitéznek a tizenhatodik század zivatarai között esetleg a Biblia fatáblájára rótt feljegyzéseiből a kései hallgató érzékeny fülébe juthattak.

Mert a két utolsó lírai költemény előtt a Damó nyelve mesterségesen primitív, sőt kevert. Olyan, mintha Göre Gábor Amerika helyett a tizenhatodik századba érkezett volna, amikor is kilükken a vízből (a mindenkon történelem vizéből) egy ronda vadállat (a helytállás vagy megfutamodás) krokogyilusa.

Ezzel indul a történet: a Katona fölkeresi a Parasztot, és megpróbálja rávenni arra, hogy harcoljon a végzete ellen. Ne engedje, hogy (például és többek között) a törökök kirabolják, asszonyát meggyalázzák, földet, állatait elvegyék. A Paraszt vonakodik, lusta, meg gyáva a helytállásra, sőt még hasznot is remél a megfutamodásból asszonya majd félre fogja fordítani a fejét, mialatt idegen erőszaktévők gyermekét foganja, esetleg rá gondol, de a születendő gyermek az ő gazdaságának ingyen munkása lehet.

A Katonának Igaza lett. A török jön, támad, rabol, erőszakol és ráadásul a Paraszt is ráismer a janicsárban elrabolt gyermekére. De a Katona sem tud egymaga harcolni a martalócokkaL Azért ússza meg a kalandot anélkül, hogy felkoncolnák, mert a rabló a rablással van elfoglalva.

Ki a Katona? Ki a Paraszt? Ki a Janicsár?

Mi vagyunk. Akikben ott található a martalóc, a gyáva és a harcra biztató megalkuvás. Ahogy az utolsó szabadvers mondja már gyönyörű mai magyar nyelven, a cukorból mindig három arc tekint reánk:

„Jövőmből hozzám érkező édes asszonyomról az ég áld gyönyörű leánygyermeket nekem. Véle merengünk az időn. Fiúarcon. Férfiarcon. Ős-apai arcon."

Három generáció arca tükröződik Damó szemében. A férfi: az író, a fiú, akiben biológiailag is folytatódni szeretett volna és az ősök azok, akiknek arcvonásai felismerhetőkké válnak a hosszú (és néha kuszának vélhető) történet során, amelynek minden állítása azt a kérdést boncolgatja, vajon kimaradhatunk-e a történelemből?

A paraszt azzal védekezik a szemrehányások ellen: ha ő nem alkudozik a turbános martalóccal, a katona biztos otthagyta volna a fogát. "Mert, ha nem szántom a földet, ha nem dalol a pacsirta, ha a lovat nem hazudom, ki mentett volna meg? Végighajtották volna a kiscsalitost, s téged is kiűznek. Indulj most már gyalogszerre s szégyenem, ha van, váljon mind benned jó erővel. Menj, ne kérdesz, semmit."

Pár nap múlva kinn az úton széttaposott arcú halott feküdt széjjeltárt karokkaL Ki volt A Katona volt? A Paraszt volt?

A májusi fejezet, amelynek mottója Damó balladájának első strófája, azt az alcímet viseli: Dalolt a pacsirta. Miként az összes többi is, röviden összefoglalja a történteket: melyből megtudjuk, hogy kár a vitéznek gőgösködnie, amikor nem tudna elrejtőzni ártalmatlan és igaz békés élet mögé. Kiért vagyon, mert hát különben minek is vóna.

Próbáljuk még összeadni a cselekményt ezekből a rövid fejezetcímekből!

Holdudvar, melyből azt tudjuk, miként nehéz harcossá lenne a gyerekembernek, kivált, ha mézen-tejen nevelődött vala. A vallatás: A pásztorok bizony, hogy nem engedik a fiatal pásztort őföléjük nőni fontosságban. Meg önérzetben, mint ahogy az máskor is lenne szok. „Küldj utána..." melyből látjuk, hogy a közös érdek helyett önmaga körébe tisszautasitott Damó, ha végvári vitéz is, miként gondolja keseredetten csináni következőköt a valóságban. S hogyan, hogy így sem lehetne igaza. A kútnál bizony, hogy késő mán azon gondolkodnia a Damónak, ami úgy nem lehet. A Púpos madarakat rajzol de ám azért üdőbe tellik, amíg Damóból kifáj a bánat A Padlás melyben igazán a Damó bánatának gyógyítására egy udvari leány — kit Idusnak gyanéthatunk — van jó gyakorlatokva. Epe e Pál nagyságos úr valamely oldalági asszonyrokona gyónása utálatokrul, melyek eltőttik lelkit a férfi nélkül való asszonoknak. Mán meg azt is hiszi őrült asszon, hogy Pál úr a férje. A csíny ez Damónak bizonyos tette, melyről sajátlag magyarázattal is majd későbben szolgálunk.

Június

Isten reggele amely „kimutatja, hogyan patvarkodnak egymással a pásztorok, hogy megcsúfojja a nagyobb a kisebbet. A nevekrül melyben Damó arról elmélkedik, hogy e dolgok neve és a dolgok maguk nem mindig egyeznek egymással. S ebből aztán sok más is következik. érzékenségrül mely mutatja, hogy Damó hiszi, mintha a dolgok rendjét csupán valamely szóbeli megmondás irányítaná el erre vagy arra. Holott pedig nem éppen A nádas ebben Damót látjuk, amikor gyermeke anyját, örmény lányt elcserélik a Pál úrral. Hogy török lánynak tudják őtet a népek, má jellemző őrájuk. Osztan Damó örül is a naccságos visszatértének meg nem is, mert hát a kedvesit elveszik tőle. A pletykárul ez arrul szól, hogy Damó kiigazítja aztat, amit az udvarbeli népek meséllnek, mert a dogok nem úgy vannak ám, amiként azok látszonak. A vég amikor végre Pál úr kiszabadulván a török fogságbul nehéz szívvel látja, mivé lett az ország. Púposnak asszonya mongya Idus megvilágítja, hogy szerelemnek vannak furcsa esetei. Damó gyűlölködik ez láttatja, hogy harcba' jó nehéz vüselletű ember. De ám aztat szenvedni igen keserves a sajátjának. Mohácson által mivelhogy Damó ügyekezik Sárvárba, honnan az új Bibliát elhozni küldetése van Pál úr által.

Allahnak vitéze ki Damóbul iszonyatos dogokat vált ki, látván annak tökéletes képességét. A Testamentum táblájának való lapos farabrul amely írás mutatja, hogy Damó a kést jobb szeretné fafaragásra használni, mintsem ölésnek eszközéül. Pál úr levele A fehér arcus melyből látszik, hogy Damó, a nagy kópé éppen azt a levelet tartotta meg, amit nem köllött volna. Nála van üres, abba meg miket nem képzel?

Július

Kesergő legények ugyancsak elmondja ezen rész, miként hogy nagyon fontos a férfiembernek, ha még katona is, valaki, nő, vagy asszony erős szereteté. Mert anélkül mit is ér lenni ebbe' a világba'. Vallomás miként meséli vitézül lett testvér, azaz         nehéz dolog, hogy adjon igazságot néki, aki maga is bűnös. A szégyen kiben kitudódik, hogy Damó mán Sopronig ellovaglott, pedig erre bízása egyáltalán nem volt s hogy ottan meg egy gyerekkori leánycimborája adódik néki a szemébe A föld kiben Damó elmeséli az ő kalandozását Idus haragszik mely részben Damó tudhatja, hogy Idus mekkora egy igazi vitéz írásnak lénegirül má megint vagyon egy észlelet, hogy ostoba Damó bizom hogy elhagyta a Bibliját, s Idus meg kileste, miként jutott el mégis a naccságoshoz s benne még egy titkos levél is, mert ha Idus nem tudta volna, akkor Damó se tudná, meg mink se Damó felakasztja magát má meg azt gondojja Damó, hogy jobb is volna nékie nem élnie, ha illen ostoba vót a biblia elhozása ügyében, mint azt Idus elmondta neki. A disznóhajsza osztán folytatja a történetet, hogy a büszke leánt hogyan hogy értelmezi a Damó. Avagy a büszke leán esetleg hogy tréfálva jáccik Damóval, s még hiteti is el különféle dógokkal. Idus összefoglalja melyben van írva rejtélyes vüsellet.

Augusztus

Kálmosvirág mutatja a dolgoknak kifejletjit A varázsolás amelyik mán elmélyíti az előbbieket. A varázsolás(2) ki még csak jobban magyarázza Jelei a tavaszodásnak ugyanis Damó udvaron ülve studérozik, hogy szép-szép az érett nyár, de hajh még szebb a kora tavasz Má' nyílik a tavasz amikor télleg eljött a tavasz s másodszor szerelmes a Damó és megláthatjuk, hogy milyen nagyon Az oltári szentségrül aki titkos helyen rejtőzk Kálmoska boldog verse akin érezni lehet, hogy mely nagyon. S eztet Idus elolvasta Damó szerelmes éneke mely a Kálmoska boldog versének a szinte mása Riadalom ez csak Damónak egy álmodása, amelyik az álmodáshoz hasonlóan folytatódik a valóságban is. Földistenapánk.

Szeptember

A. kardnak természete amelyből megtudhatjátok, hogy a kard nem pontosan vérnek ontására való Két vitéz beszélget amely rész mutatja a végváriaknak saját gondolkodását, amikor őköt nagy általánosságban bécsapják valahol, s emiatt aztán a leginek elvadulnak, s miként vala a küldött embernek a leölése, kirül már hallottunk. Damó meséli a hadnagyot aki mégsem tud békéllni ővéle Hajának változása melyben Damó bizonyítja, mi a becsület, s bizon a hadnagy végre valódi titkokat vall be Damónak A csönd amely csöndben vagynak néma sikoltozások és fölhorgadott sok kérdések is Damó hümmögése melyben kibontakozik, hogy miféle ok miatt vagynak összekeverve az írásnak módjai.

Október

Beszélgetés időkrül Pál úrral mely mutatja, hogy a jó történet éltet mindeneket, s nincsen időhöz kötve. A veszprémi vásár látogatásakor melyből tudjuk, hogy a hadnagy milyen cselt vetett Damónak A vásárban ahogyan ezeket a történeteket még jácca a folyton változó idő Egy átírt oldal Damó könyvéből melynek végezetével imáját mondja Hazafelé mely mutatja, hogy kis várban hogyan tartja magát, s kücsün lányukat miként nevelik Önmagát kutatja melyben Damó embereknek a megmentésén fáradozik Az év melyben egy öregember vígért indul a réti édes forráshoz (Gyászpatak)

Mindez szinte szó szerint így található a könyv tartalomjegyzékében. De ki olvassa el egy könyv végén a tartalmat? És vajon fedi-e a történet ezeket a költői mondatokat? Vagy fordítva: vajon a történetről szólna-e ezek a mondatok?

Nem. A történet nagyon egyszerű. Damó, a vitéz attól lesz púpos, (különben a „damó" is púpost jelent valamilyen nyelven), mert egy örmény lányt szeret, vele menekül és a Hadnagy büntetésül egy nyílvesszőt lövet a hátába. Elküldik egy levéllel Sárvárra, ahonnan egy keményfatáblás Bibliát hoz el egy levéllel együtt. A törökök megtámadják. Ő a levelet megmenti a könyv keményfatáblájával pedig fejbe veri a támadóját. Kiderül, hogy a fatábla rejtette az igazi üzenetet, amelyért Istvánffy Pál kicserélheti fogságából. Közben Damó megszereti Idust, és ráakad szeretőjére, Kálmoskára, aki miatt Idus féltékeny lesz.

Ki kicsodát?

Mindegy. Hogy (Szabó Lőrinc híres versét idézve), Dzuang Hszi álmodja a lepkét, vagy a lepke Dzuang Hszit, esetleg mindkettőjüket ő? A történelemből nem lehet kilépni, Szerencse, hogy az ember a keskeny ösvényen egy kezet talál; Damó vagy a Hadnagy kezét, akik egymásba is kapaszkodva vezetgetik, mialatt fontos csak az hogy tészi dógát bizalommal a természeti mindenség...EIbomlóan, mint szerelemnek délfokán asszoni nézés változik csöndes szépbe minden. Lészen jó alkonyat."

(Masszi Kiadó, Budapest, 2001.) (Palócföld 2001. November)


GYIMESI LÁSZLÓ:

Megkésett sorok egy mesterműről

Konczek József: Damó
 

Hogy mehettünk el érzéketlenül éveken át e mellett a ragyogó regény mellett? Hogy hallgathatott róla az egész irodalmi élet? (Alföldy Jenő értő kritikája üdítő kivétel volt, de kivétel: pusztába kiáltott szó.)

Konczek József, a kitűnő költő, az elérhetetlen föld hajdani meghódítóinak egyike már hét évet pontot tett a Damó című alkotás (regény? kisregény? novellafüzér?) utolsó mondata végére, s lassan hat éve annak is, hogy megjelent a könyv. És azóta tart a süket csend, motyogó mellébeszélés, ha szóba kerül. Pedig a beharangozója kitűnő volt: Vasy Géza figyelemfelkeltő fülszövege, Juhász Ferenc vers-magasságú értékelése helyén kezelte a művet: a magyar próza csúcsteljesítményei között.

Nem elemzést akarok hát kerekíteni a Damó pikareszkje köré, célom mindössze az, hogy a könyvtúltermelés válságában fásulttá tett, ellustult figyelmünket egy valódi alkotásra fókuszáljam.

Divat ma az egy-egy táborra felesküdött ítészek körében a szomszédvárak teljesítményének teljes negligálása, sőt, ami rosszabb: ma már halvány törekvést sem látok arra, hogy legalább elolvassák (elolvassuk?) azt, ami nem a saját zászló alatt születik. Jaj annak az alkotónak, akit nem fogadtak be valamely sáncok közé, jaj annak százszorosan, aki saját ízlésére vagy jó érzésére hallgatva önként tartotta távol magát a bozótharcoktól. Megírhatja a legjobb művet is, az észrevétlenül porosodik idegen raktárak mélyén, s a működő terjesztői hálózatok tudomást sem szereznek létezéséről. Miközben a felszín fecseg percnyi könyvdiadalok papírhajói körül, míg műpótlékokat fényesít a torlódó habzás, az értékek lesüllyedni, elsüllyedni látszanak. (Nem csak a Damó sorsáról beszélek, sorolhatnám Konczeké mellett mások neveit is: Szerdahelyi István találó szavaival élve, „a nem létező írók" sora alkot visszhangtalanul, hozza létre tulajdonképpen azokat a műveket, amelyek fenntartják a magyar irodalom legjobbjai által meghatározott irányt, szolgálnak és értéket teremtenek akkor is, ha szolgálatukra nincs kereslet, s értékeik rejtőzködők maradnak.)

Történik mindez azokkal a ritka alkotásokkal is, mint a Damó. Mert ez megfelel minden tábor esztétikai elvárásának, minden iskolát kielégít - olyan mennyiségű és minőségű tudást, műveltséget, intelligenciát sűrített az alig több mint száz oldalba az író, amely egész életműveket tarthatna a múlandóság fölé.

Csak néhány utalást a részletekre! A könyv a magyar történelem nagy túlélő próbájának, a török hódoltságnak az idején játszódik. Nem a csatatereken, a várvívások vérzivatarában, hanem a hétköznapokban, az állandósult végveszély peremén túlélni akaró, s így akaratlanul balga vagy magasztos hőssé váló emberek világában. A különféle magatartások (nemesi-nagyúri, katonai, paraszti, értelmiségi szerepek, férfi és női karakterek) a tartalmas, cicomátlan, magától értetődő hazafiság kialakulásának és megtartásának mintaértékű példáivá nőnek. Ugyanakkor a narráció bizonytalansága megfelel a korszerűnek vélt re­gényelméleteknek: nem tudjuk, nem tudhatjuk, ki az elbeszélő - sőt, a főhősök személyazonossága is nem egyszer bizonytalan. A posztmodern pápák megnyalhatják a szájuk szélét: lehet, hogy maga a regény írja magát? Persze, ezek az „eredmények" nem kívülről aggatódnak a beszélyre, hanem a sokszínű nyel­vi-esztétikai szövet szerves részeiként teljesítik a szerző által meghatározott funkciójukat. Tudja ő, hogyan kívánná a trendi irodalomtudomány! Tudja azt is, mit kívánt tegnap - elég, ha a vétlen árulás sartre-i dilemmájának újrafogalmazására gondolunk az írás elejéről...

Sorolhatnám a példákat, de ezek csak a mű elolvasása után érthetők. így csak azt hangsúlyozom, hogy mindenkinek, aki úgy érzi, köze lehet a magyar irodalomhoz, annak a Damó kötelező olvasmány! Szerkezete, történetei, alakjai, a több szálon futó cselekmény racionális, mégis álomszerű összefuttatása miatt is, a kitűnő jellemábrázolás, a visszafogott, de mégis telivér nőalakok jellemzése mi­att is, s mondhatnám tovább, de csak a számomra legfontosabbról szólnék.

Ez pedig a mű nyelve. A Balassi előtti kor irodalmi nyelvét újraalkotva (megalkotva?), a tájnyelvek eszközkészletéből bátran merítve, bizonyos anakroniz­musokat is vállalva Konczek József olyan írói nyelven szól, amelynek nincs pár­ja élő irodalmunkban. Nem arról van szó, hogy régies szavakat, kikopott rago­zásokat, elfeledett igeidőket használ. A nyelv szövetét alkotja meg - ahogy a korból, az életből, a társadalom adott viszonyaiból szervesen következik, a vi­lág újrateremtése mellett mintegy felfedezi újra az annak leképezésére alkal­mas,eszközkészletet-prózában, versben egyaránt.

S mivel tudatos, régimódian művelt író, leleménye túlterjed a szavakon, mondatai minden kifogást állnak, s ezek a mondatok úgy kapcsolódnak össze be­kezdésekké, mint a verssorok strófává, s a fejezetek feszes ritmusát ezek e re­mekre formált bekezdések adják. A fejezetek zenei igényességgel, matematikai pontossággal ellenpontozzák egymást - a természet örök ritmusával a háttér­ben.

Amikor először elolvastam a könyvet, csak ennyit tudtam mondani: ilyen szépen nem beszél senki más magyarul. Újraolvasva kiegészítem: és kevesen tudnak ilyen sokat az irodalmi mű törvényeiről, a szerkesztésről, az akció és narráció arányairól. Mind az egész műből, mind a részletekből egyértelmű: a köl­tő Konczek József ezt a könyvet önfeledt elragadtatásban írta, de a szárnyaló po­étára végig ott vigyázott a tanár Konczek József, rápirított túlzásai miatt, terel­gette, nyesegette a mondatokat-bekezdéseket, s így sikerült igazi mesterművet létrehozniuk. (Masszi kiadó) (Ezredvég, 2008.)


Gondolatok, mik támadnak bennem a Damó olvasása közben – I. rész

 

Jaj, Idus de lennék! Jaj, de élnék ama középkorban, ahol olyannyira természetes volt a nőnek, hogy elvette a férfit, ha megkívánta és olyannyira természetes volt a férfinak, hogy elvette a nőt magának. ha megkívánta Kínálkoznék én ma föl, de megkapnám érte a kihívó jelzőt, s még jó, ha csak azt. Pedig de odamennék most is egyszer-egyszer szájoncsókolni a megkívánt férfit vagy akár csak hátulról átkarolni, odadőlni neki jól, hadd érezze ő is a jót. És nem is az érdekel vágyaim visszatartásában, hogy a többiek mit szólnának. Csak az, mennyire venné szívesen, vagy nem szívesen az a derék férfi a megtiszteltetésnek szánt megnyilvánulást. És mennyire ütne vissza azzal, hogy az ő dolga a hódítás a miénk csak a magunkkelletés, a figyelemfelkeltés, hagyjuk a vadászatot őrá. Hát épp ez az, hogy akkor várhatunk ítéletnapig is. Ha mégoly szinten, oly nyilvánvaló jelekkel meg is tesszük a magunkét ez ügyben, ha a férfiember nem figyel fel, de ha fel is figyel, eszébe sincs elfogadni gátlásai vezérlete miatt. De még ha szíve foglalt is, nem esne-e neki is jól egy kis kihágás, ha látja, mennyire veszkődik érte a némber, s ha nem is ad cserébe teljes életet, néhány borzongató ölelés néhány óra önfeledt becézés tán jólesne neki még akkor is. Hiába tudván tudja a nő, hogy teste elég csábos a férfivágy felkeltésére, ha minduntalan visszalöki őt a fal, amit talán ő maga, talán a férfi épített maga köré. Felmászna rá szívesen, mert mindenre képes, de visszaretten a gúnyos kacajtól, pedig az el sem hangzik talán. Miért - miért - miért Miért verik belénk évszázadok óta hamis erkölcs címén, hogy eltitkoljuk természetes vágyainkat, mindig attól félve mi lesz a következő lépés: mit szól hozzá a férfi vagy mit szól hozzá a nagyérdemű, mit szól hozzá a saját gyermeke? Vagy például miért csinál a nő úgy, mintha megsértődne, ha a férfi nyilvánvalóan megkívánja, s miért kell álszeméremmel viselkednie, amikor egy-egy fenékpaskolás is annyira jólesik, de még egy véletlen" súrlódás, a közelség varázsa is oly földobó? Úgyhogy áll a nő továbbra is bénán és értetlen egyáltalán hogy működik ez az egész, vagy inkább miért nem működik egyáltalán.

 

Gondolatok "a" Damóról

és - ugyan engedély s felkérés nélkül - annak írójóról is -  II. rész

 

Büszkén mondom hogy Damóval én már találkoztam. Nemcsak akkor, amikor az internetről szedegettem össze egyenként Konczek József Damó-történeteit Idusról és Kálmosvirágról. Az se volt véletlen, hogy ott direktbe kerestem, hisz' tudtam, megtalálom. X Y. kolléga kérésére néhány évvel ezelőtt én konvertáltam át internetes formára a Disznóhajszát, a Kálmosvirágot, a Kútnál című fejezeteket, néhány verssel egyetemben, amiket szépen kiprintelve elraktam magamnak már akkor.  S mivel nincs egyéb kötetem verseiről, elraktam magamnak azokat az izzó verseket is, aztán ha nagyon el vagyok konyulva előszedegetem egy kis telítődésre.  De persze akkor már tudtam lesz Damó-könyv.  Muszáj neki lenni.  Hát eltelt azóta néhány év,  és itt a könyv. Magamban örvendezek csöndesen, hogy betelt a jóslatom, aztán meg jó látványosan is a könyvsátor előtt. Hogy valamiképpen látszódjam én is, ott maradok jó közelében, ameddig még nem tűnik szemtelen zavarásnak, aztán szépen elosonok, magammal víve az ünnepet.

Mondom, én már találkoztam Damóval. Mi másért érteném annyira minden egyes sejtemben Damót, a parasztot, katonát, Kálmosvirágot. Idust, talán még a nagyságos asszonyt is. Éltem én már akkoriban is egyszer, álmaimban is gyakran visszatér az az önfeledt ártatlan, magától értetődő hangulat, ami keresztülzeng a könyvön. Lennék ma is Kálmosvirág is meg Damó is talán egyszerre, még tán Idus is.  Ha lehetne 2001-ben Budapesten.

A stílusról: a könyv nyelvéről keresgélek fellengzős szavakat, de nem találom őket. A dicshimnusz-gyártást nem nekem találták ki. Csak annyit tudok-érzek,  föl kell éleszteni, tanítani kell. Az ösztönt. A mély érzelmeket.

(Erzsi)



 


A KÉT SIKET KÓDUSOK

 

(A Damó-regény nem publikált részlete)

 

Hallgattam üket, hogy mit beszélnek. Vélem, nagyot hallonak:

-        Kiha laci tészön kehedtet, kehöset, másként nyívest, keshedtet. Má' én mondom.

-        S ha nem? Inkább jelenté én szavam szerént aztat, hogy valaki, hogyha lönne laci, azaz lusta, akkor vóna baj. Értöd? Ki ha laci... Nem-é?

-        Mégse is, mert minek lenne utána káposzta?

-        Mán miféle?

-        Dalúd végig, te! Ki ha laci kapusztára, vagyis valaki lustálkodván lészen fogva csak káposztára. Érthető.

-        De az ottan nincs megmondva, hogy lészön fogva, csak a', hogy kapusztára.

-        Mer' ez egy dal. Benne osztán nem kelletik mindig teljessen mondani. Hát nem mongyuk-e, hogy nosza emberek kapára? Azt meg, hogy fogni, kapára fogni, aztat nem mongyuk. No?

-        Má' nem értem. Valakit fogni kapusztára jelenti, hogy nem húsra, vagyis csak hitvány eledelre, kapusztára, de kapára vagy kaszára fogni, nem ugyanaz a fogni; mert előbben mongyuk éngömet fognak rá, emitten meg én fognám mög. Má' a nyelit. S mit tesz az? A' különbség nem itten vagyon. Hanem a mikéntje. Az,  hogy lehet mondani anélkül is, hogy fogni. Ugyé?

-        Hát aztat löhet. De azér' ugye, akit csak kapusztára fognak, a' bizony inkább kész lönni lackó, mintsem fognyi kapát, kaszát.

-        No, látod. De hallgassunk tovább.

A két koldusok, állván világos nagyablak alatt küel, sötítben, dugták vala közelebb fejüköt, még jobban hallani akarván kiáradó dalollást, melyet tesznek vala tornácos háznak lakodalmas gyertyafényös szobáiban estenden, holott bévül seregben meghívottak esznek-isznak, danolásznak, menasszont koronkint forgattyák, repüle selyömszoknyája muzsikára, mikor vala jó tüzes csárdás. De eztet meg fölváltya élőbbén  leírott éneklés, kit hallgatnak emezek ketten. Muzsikának szünetiben, hogy zenéllö cigányak vonót gyantázzák, hurokot es pattingattyák, kantábul kevés bort kortyolának. Valék én tudója emez dalnak, kit két ügyetlenök, vélem simándiaknak üköt, nem penig kódulló barátoknak kámzsa nélkül, bátor segitség vala, láthatám, mondok ezek nem értik sehogyse. De azért jókat rühelködém rajtok, Púpos, amint üldögélek vala kukoricakereszt alatt, háznak véginn, eszök mene el ezeknek tám, hogy igyen kicsavarintják az szép dalt. Sehogyse akarják hallani, mirül esik szó. Hogy Kihallatszik a pusztára a nagy harang, giling-galang... Mer' aztán még másikuk, hátul álló, termetire küsebb, aztat is mongya, hogy asszony Anna vóna haragba, ótán keze fejivei galangol, kolontol, kacsinkázik, lengődik ottanék lenn nékije, kit tart vala kapusztán, hogy azért méges talám-talám vóna nékie  méges. Mán igaz, egymásba kántáló énekösök szava tisztán nem hallatik, oszt szövegnek emillen értése is adatik, de mégis csak mulatságos az. Hát így löttenek emezek, mondom simándi kódisok lehettek. Nem érthetik vala, hogy nem Anna harag, hanem a' nagy harang giling-galangol. Bár az es igaz,énekösök énekellik vala igyen: annaty harag giling-galang. Mellybül láttatik, hogy hasonlóként előtte voltak szintugyan: Kííí-ha laci kapusztára, annaty harag, giling-galang...

      No, mondok. Jófenébe. De azért nem szólok nékiek, légyen nekik saját dóguk. De ajtó nem nyílott rájok, s elballagtanak.

      Vala peniglen ez történet, mikoron Budán, 3. Mártius, azaz Böjtmás első hetiben 1539., mint mondották későbben, ugyancsak vala nagy lakodalom, János kerálé lengyel Izabellával. Hova jó uram, Pál nemes Baranya megyének alispána is elméne, de münköt, háza népit hagya csak idehaza, mondván, néktek jó mulatnyi emez esküő, mikor én megyek kerál elébe, vivén nékie szép verset, mint ajándékot.


 
 
 

VviVissza a V