Alföldy Jenő: Formára találva

(Konczek József: Vogul szigorlat-áról)

 

Konczek József előző könyve ezt a címet viselte: Formára sóvárgó. A mostani  könyv akár így is válaszolhatna rá: Formára találó. A költő ismét magasabb szintre lépett.

A Vogul szigorlatról szólva mindenekelőtt az ars poetica-értékű Petőfi-változat, A XXI. század költői igényli az értelmezést a kritikustól: hogyan viszonyítja önmagát a huszonegyedik században egy magyar költő a tizenkilencedik századi elődjéhez? A vers már az előző kőtetben is megjelent; Konczek fontosnak tartotta, hogy a benne mondottakat megerősítse. Remélhető, hogy már ebből a Petőfi-áthallásból valami lényegeset tudhatunk meg a szerzőről.

 Csupán az első, felületi benyomás lehet, hogy szerinte mindenestül követhetetlen a társadalmi küldetés „váteszi" költője. Konczek így csavarja meg a nagy költő szavait: „Nem tudok mást, mint eldalolni / saját fájdalmam, örömem". Ha helyesen - minden részletére figyelve - olvassuk ezt a sajátos hitvallást, akkor belátjuk, hogy éppen így maradt hű a szabadság és a szerelem költőjéhez. „Mit tehettem mást, mint megjegyeztem / e kor gonoszságát s még több kontár hibáját?" Vagyis: ő maga is a saját korának szellemét fejezi ki verseiben.

 És ő is úgy énekeli meg ..saját fájdalmát, örömét", hogy ne maradjon magánügy, hanem közüggyé kristályosodjon, mint Petöfi stílusforradalmat hozó, a köznépnek egyénien visszaadott dalai. ódái. elégiái, rapszódiái és elbeszélő versei. Ha csak a Füstbement tervre gondolunk, már láthatjuk, mennyire közérdekűek lehetnek a legszemélyesebb érzelmek is. ha jól írják meg őket: az anya és gyerek érzelmi kapcsolata nem avulhat el. És Konczek a saját családjáról, ismerőseiről, barátairól, kedvenc költőiről és festőiről írva éppúgy az emberi lényeghez közeledik, mint amikor a vidéken élő emberekről, a különböző mesterségek űzőiről ír (pék, aratómunkas, kocsmáros, pásztor, vásári kereskedő és Így tovább). E verscsoportról nemcsak Petőfi, hanem a modern osztrák költő. Paul Celan foglalkozásversei is eszembe jutnak. Konczek sokfelé tájékozódó költő. Igaz, vannak visszatérő és csakis rá jellemző tartalmi és nyelvi-formai sajátságai.

A gondolati tartalmat illetően kiemelném azt. hogy a tisztességes és békés élethez ragaszkodik: szenvedélyesen elutasítja az erőszak különféle megnyilvánulásait, s megbecsüli a szegények örömeit, a szerelmet, a szegények ételeinek izét (lásd például a Zsíros kenyéren, ecetes teán  című verset, vagy a gyűlölet és a háborúskodás ellen irt, indulatos költeményét, a Döntési szint címűt). Ugyancsak visszatérő motívumai az érzékletesen érzéki, erotikus képek és a tájak hangulati kisugárzását megörökítő darabok. Fontosnak tartom, hogy a költőnek határozott véleménye van a társadalom jelenségeiről. Noha ritkán ragadják magukkal a politikai csetepaték, sokszor jelt ad arról, hogy mi mindennel elégedetlen a közéletben.

 Formai szempontból a nyughatatlan keresés, a sokféleség jellemzi. Kiemelném az anyanyelve és általában a nyelvek iránti, heható érdeklődését.  A nem szokványos kifejezés híve, s gondosan kerüli a közhelyszerüséget. Írásai a prózavers és az egyénien kezelt kötött formák közötti mezőben helyezhetők el. Mostani kötetében nemcsak szabad és többé-kevésbé kötött formájú költeményeket találunk, hanem egy szociografikus írást is, Jónapot, Magyarnándor! címmel. A költő gyerek- és felnőttkorának egyik legfontosabb településéről, a Nógrád megyei községről van benne szó. Hogy a könyvben gyakran emlegetett mesterével, Nagy Lászlóval vessem össze, a gondosan megmunkált, riportszerű szöveg olyasféle rendeltetést tölt be a kötetben, mint Nagy László Jönnek a harangok értem című könyvének végén az Életem: a költői önismeret és a világismeret kedvéért, közvetett önmeghatározásául vehette föl a versek közé.

Ha már mesterével hasonlítottam össze a kilencek költőcsoportjába tartozó Konczek Józseffel (Nagy Lászlónak része volt e poéták hajdani útnak indításában, s a szerző most szép versben tiszteleg neki),* akkor a különbségről is érdemes szólnom. Nagy László önmagáról vallva, emlékirat-versben nyitotta ki szemünk előtt a világ tündérien lírai káprázatait, a szépet és a rettentőt egyaránt. Konczek nála jóval tárgyilagosabban, a földajkáló tájban szemlélődve, a változásoktól egy kicsit mcghökkenten idézi meg saját világát, amelytől eltávolodott már, de a ráismerés örömében, a falukép és a régi és új ismerősökben neki is valami örök emberit sikerül megragadnia. Változtak az emberek, új nemzedékek jelenlek meg a régebbi helyén, a lányok most is kívánatosak, az ismerős és ismeretlen arcok, jellemek érdekesek, mert Konczek elbúsultan. sok minden fölött háborogva, sok mindenben csalódva is izgalmasunk találja az embert és a világot. És gazdagnak  főként a szegények oldalán. Szeretem a költő prózáját a versekhez fűzött, eligazító jegyzeteit is -. mert verseiben magas fokon tanulta meg a szavak egyenkénti ízlelgetését, a lényeges dolgok kiválasztását a dolgok végtelen sokaságából. A költők általában hozzászoktak a jellemző részletek pontos megjelenítéséhez, és a tárgyias költészet modern változataiban is érzelmeket közvetítenek. Konczek a prózában is rokonszenvet kelt a küszködve élők iránt, dühöt az élősködők miatt. Prózairóink közül Lázár Ervin szociografikus szülőföld-novelláiban fedeztem föl a másik oldalról ilyen átmenetiséget az elbeszélő művészet és a költőiség közölt. (Megerősít ebben, hogy miként Lázár Ervin műveiben  is megjelenik a szülőföldjét jelképező "nagyszderfa”, úgy Konczeknek is van egy ilyen címerbe rajzolható gyümölcsfája (Az én vadalmafám).

Költönk az utóbbi évitizedben kötetről kötetre hoz valami meglepőt és újszerűt. Előző  kötetében különösen a „korjag"-versek keltettek feltűnést a versolvasók sajnálatosan szűkülő körében: egy nem lélező. általa kitalált kelet-szibériai népcsoport „nyelvét" szólaltatta meg.

Mintha egy kihalóban levő - vagy már kihalt -, valaha a tundrán élt népcsoport nyomára bukkant volna tudós kutatók hagyatékára támaszkodva. Obi-ugor nyelvrokonaink pedig a vogulok és a korjagok közötti párhuzamok révén öltenek föl a címadó darabjának - mondhatnám: vogul naphimnuszának, táltos énekének - olvastán. Mostanában, amikor a hírek  szerint az utolsó liv nyelven beszélő öreg is elnémult örökre, a hazai közönség önkéntelenül saját, ritkuló nyelvrokonaira gondol, amikor a Kamcsatkán élő csukcsokhoz, esetleg a sarkvidéken élő eszkimókhoz hasonló, kitalált törzs fennmaradt verseire, dalaira, népszokásaira bukkan a Konczek előző verseskönyvében. A mostaniban a nyelvrokonság mellett a közös antropológiai múlt is tanulságos az egyetemen úgy-ahogy megszerzett ismereteink a vogulok (manysik) életmódja, életkörülményei és dallamai ki tudja milyen génjeinkben maradtak meg, ha megmaradtak mai nyelvközösségünk szlávokkal, germánokkal, törökökkel és latinokkal kevert egyedeiben.

A magyarok és más népek viszonyát illetően az amerikás honfitársainkról szóló versciklusról sem hallgathatok Fogalom-összerántó címe: MagyA(r)merika).  A hatrészes sorozat, a magyarnándori riportvershez hasonlóan a puszta tények kiválasztásával, csoportosításával, érdekességével és érzelmi töltésével emelkedett költészetté. A szegénység vagy az üldözöttség elől a tengeren túlra menekült, amerikaivá alakult, mégis sokszor hazakívánkozó és -látogató magyarok sorsát követve „sorskérdéseink" egyikét járja körül a költő. Konczek rácsodálkozik és rácsodálkoztat, hogy az utóbbi évszázadokba mennyi mindennel járultunk hozzá a  „szabad világ" életéhez, és mennyire egyek vagyunk az emberiséggel.

Tetszenek bensőségesen családias versei, a keresztül-kusul belakott ország különböző helységeiről írottak (Hazáim a címe az otthont adó falukat, városokat soroló versnek) és a kultúrára vonatkozók is. mint például egy Renoir-kép ihlette darab. Tetszik az is, ahogy magáról a költői mesterségről nyilatkozik (Amit a lapszél határol) vagy, ahogy a régi névtelenek és az őket idéző modernek (Vikár Béla, József Attila, Nagy László) stílusára hangolódik az Árnyék című regös énekében és másutt is.

Csupán azt fájlalom, hogy nem mindig tartja szilárdan kezében Pegazusa gyeplőjét: néha cserbenhagyja az alkotói fegyelem, s a metaforáival, képzettársításaival oly sok szépséget teremtő költő ilyenkor csapongónak érződik: a szerkezet lazaságaitól óvnám. Ez azonban egy későn beérkező, de kiemelkedően egyéni és hiteles költő alkalmi gyöngéje, amelyet maradandó versek és prózák feledtetnek. (Napkút Kiadó, 2011.)

 

* Az Elérhetetlen föld című antológia viszontagságos megjelenését a hatvanas évek végén a vitathatatlan tekintélyű Nagy László bevezető és ajánló sorai juttatták dűlőre.


Vissza a főoldalra    Az oldal tetejére