Kolbász

   A kolbász, tisztára mosott bélbe vagy műbélbe töltött, apróra vágott vagy darált húsból és szalonnából készült, sóval, általában fűszerpaprikával és egyéb fűszerekkel készült húskészítmény. A kolbászfélék füstöléssel történő tartósítása régi élelmiszer-technológiai eljárás, mely Európa legtöbb részén elterjedt, szerves része az európai konyhának. A kolbász a sertésnek nagyon tisztára mosott vékony beleibe töltött húsmasszából készül. A töltelék húsmassza az ínhártyáktól megtisztított disznóhús, egyenlő mennyiségű szalonnával finomra vagdalva vagy darálva, kellő mennyiségű sóval, borssal, paprikával, citromhéjjal vagy fokhagymával fűszerezve. A kolbászokat sózással, hűvös levegőn történő szárítással és füstöléssel tartósíthatják. Már a régi rómaiak is sok kolbászfélét ismertek. Ezek közül a legismertebbek a "Tomacula", "Farcimen", "Farcimina", "Botuli", "Lumanicae", "Funduli", "Longaones", "Hillae" és az "Apexabones".

A rómaiaktól a germánok átvették a kolbászkészítés művészetét, és a középkor folyamán egyre tökéletesítették. Németalföldön is ismerték már a középkorban ezt a száraz, füstöléssel tartósított húsféleséget. A kolbász elnevezés az ótörökből került Európába, ahol a qalbuz szó harapást, falatot jelent, a külbasti pedig a roston sült bordaszelet neve. Egy fennmaradt latin szövegben már 1373-ban előfordul a Kolbaz név, a Schlagli Szójegyzék szerint 1405-ből való a colbaz forma, a bécsi kiadású Michael Adámi: Ausführliche und neuerläuterte ungarische Sprachkuust című mű 1763-ból a kóbász alakot említi, a Czuczor Gergely–Fogarasi János: A magyar nyelv szótára 1865-ből a kalbász formát ismeri. A magyar kolbász mai lényegét a magyar ételkultúra és hagyomány alakította ki, ezért lényegesen különbözik a német Bratwursttól, a nürnbergi, a braunschweigi vagy a bajor kolbásztól, a spanyol csorizótól (chorizótól), a lengyel kielbasától, az olasz és egyéb népek kolbászféleségeitől.

  Régebben Magyarországon disznóöléskor általában kétféle "kolbászt" készítettek: A vastagbélbe töltött fehérkóbászt, azaz köleskásával készített hurkát és vékony bélbe töltött feketekóbászt, a hurkát pedig hajdinakásával vagy burizzsel készítették. A hurkát néha disznóvérrel is keverik, ezt véres hurkának mondják. Faluhelyen régen a rizs nem volt ismert. Májas hurkát, a rövid eltarthatósága miatt ritkában készítettek. Mára már tisztázódtak az elnevezések: A kolbász lapockából, dagadóból, combból, kicsontozott disznótarjából, 25-35%,-os zsiradékanyag szalonna - hozzáadásával készül. Kolbász készítéséhez a disznóhússal együtt marha-, birka, vagy vadhúsokat (őz, szarvas, vaddisznó) is felhasználnak. Persze minden nép a saját jól bevált kolbászkészítési receptjére esküszik. A nagy, neves kolbász- és szalámikészítő üzemeknél a titkos receptet csakis a mesterek ismerték. A falvakban pedig régebben apáról fiúra szállt a receptúra. Az egyik legismertebb és legkedveltebb magyar kolbászféleség a Csabai kolbász előállítása csak Békéscsaba és Gyula városának közigazgatási területén történhet. Az alapanyagként felhasznált sertéshús és szalonna magyarországi tenyésztésű sertésekből kell származzon. A kolbász kicsontozott disznótarjából (a fej utáni része), 25-35%-os zsiradékanyag szalonna (főleg a kemény háti részből) hozzáadásával lapockából, dagadóból, combból készül. Kolbász készítéséhez a disznóhússal együtt marha-, vadhús és birkahús is felhasználható. A kolbászkészítés módjainak leírásánál az adalékanyagok - fűszerek, só - megadott mennyisége mindig kicsontozott színhúsban értendő.

   A kolbásznak való húst nem szabad megmosni, vízben áztatni, mert az így készült kolbász könnyen megromolhat. A húsra tapadt vért minden esetben száraz ruhával törölgessük meg, a nagyon véres részeket vágjuk ki. Az inas, mócsingos részeket, hártyákat, faggyús részeket, porcogókat darálás előtt távolítsuk el a húsról. Ez különösen fontos a marha-, a vad-, és birkahúsok felhasználásakor. A kolbászbelet langyos vízben tartsuk felhasználásig, mert az rugal­massá teszi, és megakadályozza a bél törését, szakadását. A kolbász súlyvesztesége - a felhasznált nyershús víztartalmától függően kilogrammonként kb. 3-5 százalék. Ez azt jelenti, hogy pl. 10 kg nyers, betöltött kolbászból ½ kg veszteség is előfordulhat, sőt tároláskor, a száradás következtében még további csökkenés várható. Ennek az a magyarázata, hogy a húsok víztartalma elég nagy, és már a füstölés alatt megkezdődik a száradási folyamat. Minél vékonyabb a kolbászbél, annál nagyobb lehet a súlyveszteség. A kolbásztöltés egyik legfontosabb szabálya, hogy a bélbe töltött kolbász olyan kemény legyen, amelyet a felhasznált bél fala kipukkadás nélkül elbír. Ha a belet nem tölti ki szorosan a hús, akkor a légbuborékokat tűvel meg kell szurkálni. Csak a betöltött, kész kolbászt szurkáljuk meg. A kolbászbelet nem zsineggel kötjük el, hanem a bél egyik végén néhányat csavarunk, és ezzel elzárjuk a bél nyílását. A húst betöltjük az előzőleg méretre vágott bél teljes hosszáig. De követhetjük azt az eljárást is, hogy az elvágatlan belet több részben, csigavonalakba tekerjük, és a vég nélküli kolbászt utána daraboljuk méretre. Tetszés szerinti hosszúságban csavarunk egyet-egyet a betöltött kolbászon, és ily módon a 2-2,5 méteres kolbászbélből tetszés szerinti hosszúságú kolbászt készíthetünk. A betöltött, méretre vágott kolbászokat rögtön felakasztjuk egy rúdra, és szikkasztás után azonnal hideg füstre helyezzük.