Szemlér Ferenc: Utókor

„Inter arma..." — s a költők mégis egyre szaporodnak! Új nevek zsibonganak a lapok hasábjain. Ismeretlen fényszórók lövellnek új és új színeket az égre. A fényforrások egymás után gyulladnak fel és alusznak ki. A kortárs megzavarodik, és inkább behunyja a szemét.
Mennyivel könnyebb dolga lesz a késő utódnak. Hiszen felfedheti a vezető fonalat, és láncot készíthet a most szertezúgó karikákból. És ha nincs fonál, csinál majd egyet. A forrongó sokaságból kiválaszt egy nevet, megteszi a kor képviselőjének, s a többit melléje sorakoztatja vagy elfelejti.
Mi is így teszünk a múlttal. Ki tudja, hány nagy tehetség porlott semmivé az utókor önkényes bírálatának gőzhengere alatt, miközben  a  henger
óvakodva kerülte az Egyet,   a Bálványt, akit a jövő  méltóztatott felfedezni.
Az emberi szellem nem bírja a sokat, a zavarost, a sokrétűt. Neki az egyszerű és néha együgyű kell. Egy szó, egy mondat, egy név, amelyhez odaköthesse magát, hogy a rájazúduló hullámverés el ne sodorja. Kulcs kell neki, amely jól-rosszul, de minden zárba illik, távolság, ahonnét csak az erdőt látja, a fákat nem. A szeme oly gyönge, hogy az 1000-es számjegyből csupán az egyest látja nagynak, a többi három számjegy már semmi neki, pedig e három nulla nélkül az egyes sem lehetne ezer.
Én mégse hihetek e pokoli önkénynek. A jövő nem szavazhat egyedül és kizárólagos érvénnyel egy olyan kérdésben, amely legelsősorban a jelent érinti. Nem akarom azt hinni, hogy a jövő bírálója bölcsebb és okosabb, mint a mai, hogy többet lát és igazabbat beszél...
Egyetlen  engedményt  teszek: ő jobban láthatja a  sorrendet,  a betöltött  helyet. Ám az értéket ő ismerheti fel jobban, mint a mában élő bíráló.
Így aztán a zűrzavaros égen villogó fénynyalábokból felragyog egy, két, tíz száz szín, s ezekről tudom, hogy írók, költők, művészek, tudósok, akiknek műhelyében a szépség és igazság képmása születik. Ma mindnyájukat ismerem, név szerint fel tudnám őket sorolni, de az emberi elme egyszerűsítő rostálása folytán majd elsiklanak a jövő pillantása elől. A jövő világítótornya csupán egy-két név, s ehhez fog menekülni, valahányszor ismeretlen vizekre téved. De ez tévedés és álorcás ismeret. Az eljövendő kutató majd nem magát az irodalmat ismeri, hanem csupán egy írót, akinek önkényesen kiválasztott személyéből egy korszak jellegét igyekszik megmagyarázni.
Nézzünk csak végig a mai antológiákon. Mennyi szép vers, mennyi igaz költő, akit a jövő nem  fog ismerni, mert nevüket könyvtárakból nem
ásta ki senki.   De  műveik  szépek,  igazak  és tökéletesek. Nem volna szabad elveszniök.
Talán másképpen lesz valamikor. Költők nem is lesznek, csak költemények. Írók nem lesznek, csak regények. Tudósok nem lesznek, csak felfedezések. Festők sem lesznek majd, hanem csak freskók és képek. Az emberi történés óriási csigavonala ismét elér oda, ahol Homérosz korában volt, csak egy fordulattal magasabban. Versek zsonganak majd az emberek száján, festmények függenek a köztermek falán, de a szerzőt nem ismeri senki, mert számuk ezer és ezer, és nem tudod őket észben tartani. Csak egy-két búvárló, egy-két könyv, egy-két névmutató őrzi meg nevüket azok számára, akik mélyebben akarnak megismerni egyet-egyet közülük.
Ez lesz a művészet igazi diadala. A művészeté, a költészeté, nem pedig a művészé és a költőé.
A közkertekben pedig szobrok állanak. Az Ismeretlen Költő, az Ismeretlen Festő szobra, ahová csendes napokban elzarándokolsz, és egy-egy vers-sorral ajkadon elmélázol az örök szépség arculatán.

(Brassói Lapok, 1939)

Forrás: Napok és gondok. In: Szemlér Ferenc: : A költészet értelme. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1965.
Comments