ÁRNYÉKBAN‎ > ‎

Zsiskú János

 (1936-2010) belényesi lelkész 38 esztendőn át, 1965 és 2003 között szolgálta közösségét. Verseit legfőképpen 1990 után volt alkalma közölni. Saját kiadású, gyűjteményes verseskönyve a Halálos hűség 1995-ben jelent meg. Rendszeresen jelen volt az erdélyi művelődési sajtóban is. Költészete a prédikátori direktség és a közéleti szerepvállalás mindennapi élményeit dolgozza fel. Róla elnevezett szórvány-díjat létesítettek halála után a diaszpórában végzett népmentő tevékenység ösztönzésére.


GRUZDÁVAL BESZÉLVE

Mint móc a lovát, úgy járat a sorsom. 
Szakadékszélen, fekete hegyormon. 
Úgy belémguggol időnként Zalatna, 
mint nagy hajtások emléke a vadba. 
Titkára a Főpap/Atyamester 
ráripakodott: Jánost jól temesd el, 
Isten hátához, jó neki falun, 
egy Érchegységi Purgatórium.

***

Ez a fehérség már-már eszkimói, 
vásznamon kívül, nincsen kihez szólni. 
Már hetek óta megszállottan festek 
fehérhó buckán acélkék keresztet. 
Boldogtalanná avatatlan, itt, 
egy kárörömnél többre nem telik. 
Ki idedobtál, tudd meg, rossz pribék: 
műtermem lett az egész Mócvidék!

 
TASNÁDSZÁNTÓ

Az ecsedi láp kiszáradt, utólag 
köröz egén egy gyűrűzetlen kócsag. 
Hazáig most már elvezet egy vékony 
Egyenlítőt is átérő keréknyom. 
Atlasz vagyok, de nem bírom el 
az egész Földet vállra vetve. 
Téged azonban feldobállak, 
mint könnyű kucsmát a kék egekbe. 
Imígyen szólott Zaratusztra: 
mindegyik ősöd itt alussza 
álmát, sírjaik hanyatfektetett 
kinyújtóztatott gondolatjelek. 
Szilágyság talpa hozzád közel ér le 
nyújtott lábujjal zsibbadtan az Érbe, 
s te megtanultál kettő közt Csontváry 
cédrusának árnyékában állni. 
Még ugyanaz vagy, de egy madártávlat 
ötven éve mind nagyobbnak láttat. 
A folyók mellé ültetett fát 
nem köbméterre osztályozzák, 
létezik ez az értéktöbblet: 
földhözragadtan 
  földet köt meg.


ARS POETICÁM

Két természet vegyül bennem el, 
két súly görnyeszt, kettős szárny emel. 
Melyik győz majd? Rettentő a tét, 
pengéjük már többször szívig ért. 
Opál színben tündöklik a pást, 
tollam vallat, éget a palást. 
Salamoni ítélet szerint 
tépnek ketté, mint a plasztelint. 
Párbeszédük véghetetlen nyers: 
több az Ige, vagy nagyobb a Vers? 
Gyáva lennék magam dönteni: 
Szent a Szépet mért lakolja ki? 
Így a szentély kellős közepén 
palástban is verset mondok én. 
Máskor meg a költő-tollvonást 
szentbeszéddé teszi a palást.

 
KOLDUSKERINGŐ

 Amadeus Mozart egy napon Bécs környékén sétált, amikor egy koldus közeledett hozzá, és alamizsnát kért. Mozart valamit adni szeretett volna neki, de nem volt nála a pénztárcája. Így szólt a koldushoz: 
 Jóember, jöjjön velem! Betértek egy közeli kocsmába, ahol a zeneszerző papírt és tollat kért, és néhány perc alatt megkomponált egy keringőt. Aztán néhány sort írt kiadójának, és szerzeményét, a levéllel együtt átadta a koldusnak, hogy vigye el a címzetthez, és amit azért kapni fog, az az övé lehet. A koldus néhány garas reményében engedelmeskedett. Meglepetése határtalan volt, amikor a kiadó három tízforintos aranyat nyújtott át neki. A Kolduskeringő tantiemjének boldog tulajdonosáról tudjuk, hogy végig ette Bécs valamennyi vendéglőjét és kifőzdéjét. 
 

Koldus vagyok. A nyomorultak 
seregében is csak egy pária, 
de egyszer megállott előttem 
álruhásan az Isten szent Fia. 
Még idejében észrevettem, 
hogy egyetlen zsebet se varrtak 
a köntösére, ezek szerint 
nagy alamizsnapénzt sem adhat. 
És mégis zengtem elnyújtottan 
a koldussírást nyekergően, 
követelőzve, szemtelenül, 
cifrázva, ahogy kitelt tőlem. 
Ágrólszakadtabb ágrólszakadt 
hiszem, hogy akkor nem volt nálam, 
ahogy a Mester füleibe 
teletorokból ordibáltam. 
Végigmért, aztán bevitt engem 
egy kis templomba, kocsma helyett 
s átadott néhány szerzőjogi 
szempontból tisztázatlan verset. 
Ezekből élek én azóta. 
Szavalom, írom, hordom őket, 
mert Vers és Ige Krisztusomból 
adatott nekem, mint előleg. 
Én ácsingózom útszegélyen, 
mint látványnak is elrettentő, 
de minden következő percben 
megszánhat engem is a Szerző. 
Sosem tudom az időpontját 
annak, amikor elém lebben, 
feleszmélek egy Tőle kapott 
ajándékverssel tenyeremben. 
Kifőzdék kosztját ette végig 
a koldus, akit megszánt Mozart 
Én azt élem fel apródonként, 
hogy Jézus Krisztus egyszer itt járt.

 
NYUGATI SZIGETHEGYSÉG

Nem tudom, kivel, 
nem tudom, hova, 
nem tudom, mikor, 
csak azt az egyet holt- 
 bizonyosan, 
hogy itt, e földre 
darabocska égre 
oszlop gyanánt fel- 
 egyenesedve, 
vagy rögeire haránt 
 fektetetten, 
én vagyok a végső 
 argumentum. 
Egymásból és egymásért 
 vagyunk, 
 örökké szét- 
 szakítatlanul. 
Folyóid a hajszál- 
 ereim, 
karsztvizeid át meg által- 
 mosnak 
legutolsó zsigereimig. 
Hegyeidben magamat 
 szemlélem: 
ölelésre karjaim ki- 
 tárván. 
Barlangjaid bennem 
 öblösödnek, 
én bököm fel Isten kék 
 egére 
lándzsáid, a végtelen 
 fenyőket. 
Összevástunk te meg én 
 egymással, 
mint zománcra cseppentett 
 ecet, 
fogsoromból már ki- 
 vehetetlen. 
Nevem sincs már, 
rajtakapnak többször 
vadházasként tiedet 
 bitorlom. 
Én vagyok az Érc és Sziget 
 -Hegység, 
csakhogy wolfram, króm, molibdén 
 helyett 
(keményfémek ráadásaként) 
sziklák közé szorított 
 telérben 
kigyötrődték bennem e 
 hegyek 
mócvidéki magyar 
 vídiának 
ezt a konok, kemény 
 emberséget. 

Belényes, 1998. augusztus 19.

Még több vers  a szerzőtől az Erdélyi és csángó költészet antológiájában  http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/zsisku.htm
Comments