ÁRNYÉKBAN‎ > ‎

V. Szász István

 
(Sz. 1944–mh. 2008) – marosvásárhelyi fémdomborító képzőművész, költő. 1996-ban kelt Curriculum vitae-jében ezt írta: „1944- május 26-án születtem, Marosvásárhelyen. Elemi és középiskolai tanulmányaimat szülővárosomban, mesterképző technikumot Bukarestben végeztem. Voltam szakmunkás és tisztviselő. Jelenleg műkedvelő politológusként a saját bőrömön tanulmányozom a közép-európai kapitalizmust. 
Versírással gyerekkorom óta foglalkozom, s mint egy vérbeli barkácsoló, verseimet házilag készítem. Verseimmel 1971-ben jelentkeztem először a nyilvánosság előtt. Az azóta eltelt idő nem faragott költőt belőlem, de embertársaim iránt érzett felelősségérzetemet éretté tette.”  Hosszas szenvedés után, 64 éves korában hunyt el.  Kötetei: Sámán-ének (Impress 1996, Marosvásárhely), A lét magánya (Lyra 2005, Marosvásárhely), Háború a darvakkal – Haiku-invázió Théba ellen (Lyra 2005, Marosvásárhely).


Ajánlás

Ne hagyd veszni a ménest
lángoló sörénnyel
támadj az éjre
s merítsd arcodat újra
mézédes csikóvérbe


Prológus

                             Versfaragásra vitt
                             a merész nyomorom
                                               Horatius

Kinek
hibásan
kitöltött
űrlap
az élet
sorsának
rongyait
csak
foltozzák
az évek

Gyöngyostorral
áldott
s záporral
sújtott
sikoltó
parázsban
égek


Halak

            Fiamnak

Egy fiúcska halakat rajzolt
Kék folyóban színes halacskákat
És horgászbotot is rajzolt
És horgot
A horog végére csalétket

A halak mind lerágták a csalit
De egy sem akadt horogra

A fiúcska nevetett
És nevető napocskákat rajzolt
a halak szemébe


A szél

Szél az úton átszalad
s nyomában a hallgatag
papírdarab megriad

Tó fölött is átlebeg
s víz tükrén a fellegek
rémülten kilengenek


Hangulat

Lenge árnyon
selyme libben
dudorászik
zsong a csend

Perceinkre
gyöngyöt tűzdel
s mosolyogva
elmereng


Az óra és a kifestőkönyv

Immár vadon terem
az ostobán ketyegő
félelem
s a gyatra lét
a semmi óráin át
kattogva
ismétli önmagát

Bennem a szürke
foltozott
idő virágot
gondozott
s színekkel játszó
gondolat
átfesti mind a
gondokat


Március

Ingaként leng most az idő
Mint szél markából kiszabadult nád
Vissza-visszahajlik még a télbe
Avar alól egy fürge csermely küld
Buborék sóhajt jégbörtönére
S álmában a pók már tavaszt sző


Március (II)

Hozzánk közel
tőlünk távol
föllebben a
hűvös fátyol
s egekre leng
ha feldereng
vízre hajló
zsenge barka
hócsipkézett
selymes arca

Háborúzik
nap az éjjel
felségterét
osztja széjjel
sötét s tarka
árnyak harca

Földi mosoly
hívta létre
égi dallam
szállt le érte

Csillag röppen 
zeng a hangja
hóvirág
piciny harangja


Május

Mohás homályba
süppedt az éjjel
s most zöld reménnyel
ébredő hajnal
egy madárdallal
szemedbe röppen


Nyár

Elkószált  felhő nyáját kiáltja
szép tépi gyapját hosszú foszlányba
s égi teknőben megfesti kékre

Mezsgyéket öntöz a búzatábla
hullámaiban madarak tánca
csőrüket fürdeti arany vize

Mint meztelen lány
nézi magát
tavak tükrében
a nyár

Mohó szerelmek nyoma
mellein
szeretők izmainak gyűrűje
derekán


Fényzivatarral

Táncol a kócsag
villog a réten
tajték a tolla
lángol az éjben

Égre repült föl
csőre a hajnal
harmat a vére
fényzivatarral


Katonavonat

                          „Futnak a fák a fák...”
                                            Apollinaire

Mordul a gőz rezzen a nyárfa
s kifut a vonat a vonat
talán egy végső
utolsó nyárba

És loholnak futnak a fák
a félelem démonja üget
kedves ma mormolj egy imát
sebzett szarvasok csendje követ

Még ifjan
éltető szerelmet élve
a zengő tavaszból jövünk
s indulunk a hallgatag télbe


Titok

Kedvesem szemedben
mélyszínű tavakban
szendergő titok van

Kergetem keresem
pilláid madara
ijedten elröppen

Szemed ha fölragyog
vizébe hullanak
sistergő csillagok


Topáz

Smaragd a tó a kert s a ház
Csiszolt opál ma fönn a lég
Szemed keretbe zárt topáz
S a láng rubin mi bennem ég


Bartók Béla

Lomb szédül dús hajamra, vállamra
Szarvasok agancsa hull
Elősereglik mind és elpattan
Emberként jajdul a húr


Hangszerfa
     
        Szőcs Kálmán emlékére

A gyilkos csenddel
elkeverve
sikolt a penge

Forgácsa villan
fejsze időnek
értem jönnek

Szívemmel kimért
magasságomért
ledönt a mély

Mire hozzám érnek
mint vágáson a vér
kibuggyan az ének


Széljegyzet

Mert gúnyos az élet
hát olykor a pásztor
sasok karmát félti
a kecskegidáktól


Grafitos táj

                 Molnár Dénes emlékére

Szénízű ég alatt
sóhajod fennakadt
s grafitszín tájakon
kihajtott fájdalom
szárára kinő
a zöngétlen idő


Álmainkban

                                „De látod amottan a téli világot?”
                                                                         Petőfi

Még harsány az ének s ma ujjong a nyár
és ajándék füvek illata száll
de látod
már szürke rönköket úsztat az ég
s mint szellempalackból kiengedett
őszi homály tátong a folyó felett
s álmainkban
felsikolt a kopár messzeség


Ősz Rilkével

Hervadt keblét fürdeti a nyár
bővérű őszben
Mint sápadt levél
a széllel táncra perdül
s holtan zuhan a földre

Lombsikoly a táj


Forgószínpad

Hull a gyümölcs
már megérett
bennem a vér
mind fölégett

Csörgő levél
lesz a nyárból
forgószínpad
a világból

Őszi széllel
jött az átok
zúg a bánat
hull reátok

Akik nyári 
csöndre vágytak
madárszárnyon
messze szálltak

Zsenge álmok
nagy remények
sárba hullnak
mind fölégnek


Sosemvolt

Sípolt az ősz
faágak
sínei szalad
s elviszi
a mályvaillatú
nyarat

Lilán virít egy
hangaszál
rőzselángra
gyúlt a táj
és záporként hull
krizantém vére
sosemvolt szerelmük
sírkertjére


Bordal

Árnybokorban
levélhalál
jégesője
ha rám talál
elbódorgok
mint az elme
kit már tagad 
ég szerelme

Kancsózik a
lét s tivornya
szív nedűjét
borba oldja
s átölel és
meggyötör
özvegyfátylas
bús gyönyör


Madárijesztő

Dalol
s szárnyat növeszt
égi jelre várva
s havas mezőkön
átsuhan mint
vándormadár árnya


Valaki felkiált

Gond emészti
összeroppan
fölparázslik
égre lobban
s nagyot kiált
mintha fájna
szívén a sors
eret vágna


A tónak fáj

A tónak fáj a nedvesség
mint elfeledett istenség
testére bilincselt idő
fájdalma csiszolt drágakő

Felhőre száll ha szendereg
tajtékzik s bőre megremeg
törött tükörkép az égen
halott hattyú ring vizében


Nincs szebb szerelmes szavam

Szemed szépségével vert Téged
a sors
Engem kerékbetört és térdre
kényszerített
mosolyod

Kedves
nincs más szerelmes szavam
mellyel a szerelem szebben mondható
de lásd
van a szerelemnél hatalmasabb erő
és Tőled elszakít s magával sodor

Ha nem térnék többé vissza
emlékezz úgy reám mint
kisgyerekre ki otthonról elszökött
s önfeledten játszik valahol


Talpig télben

Aki felnő sírva nő fel
Ködöt harap jeget tördel
Legendák szelei fújják
Behavazott kínos útját
Kapaszkodik mint az erdő
Talpig télben mégis felnő


Fejszenyél

Álmaimban tölgyfa voltam
perzselő Napot markoltam
gyilkosojk cinkosa lettem
fejszefok dalol felettem


Gyönyörű torzó

         Visky Árpád emlékére

Ritka-szép életet kínál a sors
annak
aki szívével lát, szemével érez
Mellkasa börtönét szavai szétzúzzák
s vért izzadó ujjbegyein kigyöngyözik
a szabadság álma

Ki önmaga helyett másokért él
magával cipeli tulajdon végzetét
Meztelen bőrére vihar fon takarót
és egy ködös éjszakán eltűnik 
s reggelre
faágon lóg ottfelejtett kabátja


Meghalok némán

Meghalok némán de lábon állva mint a fák
Így várom betiltott szavaim hajnalát

A szavak sírva jönnek hozzám, mint a gyermek
Szavaimért bíbor vesszővel ütlegelnek

Égre fagyok e bűnös éjben mint a csillag
S nyomomban csengő harangvirágok nyílnak


Mint vadvirág

Kimért vagyok és hallgatag
Világom sötét s álmatag
Mint vadvirág a magzatát
Elhantolnak az éjszakák

Rám zárt kapukon zörgetek
Fojtnak gomolygó fellegek
Fölszippantnak ha meghalok
Korongjukkal a hajnalok


Ballada a gyémánttollú madárról

                 József Attila emlékére

A fáradt csend-madár 
egy alvó sínre száll 
s a csendfaló vonat 
a csendre rátolat 
s az némán felsikolt 

mert emberarca volt


Sosemvolt

Sípolt az ősz
faágak
sínein szalad
s elviszi
a mályvaillatú nyarat

Lilán virít egy
hangaszál
rőzselángra
gyúlt a táj
és záporként hull
krizantém vére
sosemvolt szerelmünk
sírkertjére


Ki lesz?

Avarba hullt a nyári mámor
az ősz most elhagyott vashámor

Ki lesz a só a méz
az éltető kenyérszelet

időm ha lombsikoly
s végleg elveszítelek


Ha az ember

Ha az ember
élni tanul
szitkot mormol
hangtalanul

Védelmezi
s fél ha rászól
gátlástalan
önmagától

Testre szabott
létalapja
erkölcsének
gályarabja

Ahogy éltem
s hogyha szóltam
temetkező
rózsa voltam


Téli vadászat

Belülről havazik
személyes tél szakad
kezedről ruhádra
mészfehér vér tapad

Magadat bájolod
csapdába ejtenéd
mészfehér vér csepeg
nyomodba szerteszét


A kő

A kő sosem virágzik
Nincs szélben lengő türkiz ága
bőre alatt a csend terítget
virágos álmot bánatára


Öreg fiúk

Hej fiúk ti öreg farkasok
a lét egy gyönyörű zord vadon
felesleges ma ábrándozni
elfecsérelt álmokon

Tépáz a múlt
a jelen fosztogat
ne dobd hát lapos víztükörre
kavicsként unott önmagad

Az érem egyik oldala
sem fényesebb mint a másik
bár abrakolhatsz
marcipánt a jóllakásig

Hej fiúk ti vásott bikák
asztagba gyűjt már a lombhullató erény
s a gondos idő valahol
mint újszülött borját az ellő állat
letisztogat s megszagol

Mire a kétesen zöldülő táj
folyóit úszva átszeli
beálltok barna gesztenyét
lilára festeni


Szegénylegények

Lobban
a láng
égő
harag
perzsel
a tűz
szívből
fakad
bánatot
s bort
kortyol
a sors

Poroszló-
kék
kucsmás
az ég
s betyár
subán
s fagyban
kifent
balták
nyelén
kinő
a csend


Hétágú síp

Szól a sípunk
dalra fakad
egy törzs voltunk
hétbe szakadt

Sasvihar jött
szállt a tölgyre
hét ága volt
hétbe törte

Fújd a sípot
lélek fújjad
táncot járjon
rajta ujjad

Hét karjából
hétágú síp
csonka törzsén
gerlepár sírt
Száll a gerle
tölgy sípjára
hull a tolla
hét ágára

Fújd a sípot
lélek fújjad
míg a gerle
vért is hullat

Égnek könnye
úgy csorogjon
tölgy hét ága
összeforrjon


Kődalokkal, kősereggel

Kő az este
kő a reggel
kődalokkal
kősereggel
gördülő kő
napkorongja
kőkeletről
kőnyugatra
kő a világ
kő a lélek
kő a kenyér
azzal élek
kő nappalom
kő éjjelem
bazalt a nyár
s kő már telem

Kőzáporral
kőfergeteg
sikolt bennem
kőrengeteg
s múlik az éj
jő a reggel
kődalokkal
kősereggel
úgy élek mint 
szikla ülve
kövek között
megkövülve
sem holnapnak
sem a mának
vért hullató
kő a bánat


Fáj

Fáj hogy fájhat
hogyha bántnak
terhe lettem
a világnak

Bánatűző
magot vetek
felszántatom
a szívemet

Levelére
ha kisarjad
kagylógyöngyöt
fűz a harmat

Megvárom míg
zsírfoltos ég
tűzlángra gyúl
s csonkig leég 

Már nem fájhat
hogyha bántnak
világ malmán
földarálnak


Epilógus

Egy banális estén a költő
találkozott a lélekhalásszal
s az homlokon csókolta őt
s mire
csöngetett ajtaján a hajnal
már
elíziumi tájakon dalolt

(Bölöni Domokos válogatása)
Comments