ÁRNYÉKBAN‎ > ‎

Toldalaghy Pál

Sz. Kolozsvár, 1914. január 7. - mh. Budapest, 1976. április 13. * Fiatal korát Kolozsvárott és Nagyváradon töltötte, majd Budapesten beiratkozott az egyetem jogi karára. Tanulmányait félbehagyta, tisztviselő lett. Verseit a Nyugat, a Vigília, a Magyar Csillag és a Válasz is közölte. Végítélet ablaka (1949) című kötetéért kizárták az írószövetségből, és kilencévi hallgatásra kényszerült. Ebben az időben az Elektromos Műveknél dolgozott tisztviselőként. 1957-től jelenhettek meg újra a versei, ettől kezdve szabadfoglalkozású író volt.


Hattyúk

A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze,
és ömlik lassan, mint a pára
a fenyőszag, a hűs zene.
Körül az ég sötétkék-tinta
tengere csapkod nyugtalan,
s a vén holdnak, a csalafinta
faunnak tavaszi láza van.
És leng a felhők ferde kontya
és peng a pengettyű-patak:
az enyhe, csillogó habokba
tüzes sugarak ugranak -
és bámulnak, mint kandi gyermek
a kis halak a víz alatt,
felejtik a nagy veszedelmet,
a nagy bendőjű, nagy halat...
A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze
és legyezőjét nyitja tágra
s hűsíti arcát most vele,
bár lassacskán a hő is bágyad
s a pisze szellő, a szelíd
leány kifut s a kíváncsi fáknak
meséli bús szerelmeit.
S ámulva jár az ágak nyelve,
ámulva zeng a zöld levél.
Susognak, majd a fáknak lelke
lengve álom-szigethez ér,
és állnak ágat összezárva,
s úgy tetszik a nesz zokog,
zokog, mint az éj hattyúnyája,
ha égi nádasuk lobog,
ég, sistereg és pernye-füsttel
itatja fehér tollukat,
s zokogni kezd a szép, ezüst fej,
és lankad a sok hosszú nyak.


Kaland a szőlőhegyen

Kékbe ível a hegy. Fölötte
függeszkedik a hold. Aki
most erre jár, halk nevetést és
halk éneket vél hallani.
Dalos szüzeket lát a fák közt
szaladni homlok egyenest
s arcába csap erős szagával
a sárguló szőlőgerezd.

A nagy szakállas fűben tücskök
hevernek füttyösen, hanyatt.
Kerek galyakhoz ér a tested
és súrolod a galyakat,
dúdolva lassan, vontatottan.
S a szőlőhegy veled dalol.
Vad szájad édes még a musttól.
Arcod napbarna s csupa por.

Pezseg a kék. Megnő az árnyad.
Megnyúlik és hanyatt esik.
S így arcra hullva alszik ott majd
fedetlen fővel reggelig.
A vén paraszt s vén talyigája,
mely kell, hogy száz éves legyen,
lassan kapaszkodik föl s lustán
átfordul a szőlőhegyen.

Megállsz. Mégegyszer visszanézel
jószándékú barát, aki
víg őszbe értél s itt, a fák közt
halk éneket vélsz hallani.
Előtted szárnyas, nyári malmok.
Hasas és szárnyas istenek.
Tűnődve állsz s már szinte várod,
hogy elfutóban intsenek.


Végszó

Lehullt a füzér és elszállt a mámor
s ma tudni akarom,
ki lépett lábaimmal? ki
járt a hegyoldalon?
Ki nézett két szememmel? ki
lesett szüzekre ott?
Hallgass! - S fáradt bogárszemem
lehunyom s hallgatok.


Láz

A sárga kancsó árnya szőkén
nyúlik az asztal abroszán.
Hogy most rádnéztem, láttam meg, hogy
sovány vagy, tán beteg s sovány.
Csuklód hegyes, mint gyermekeknek
csuklója serdülőben s oly
ernyedten fészkel lágy kezedben
a csésze, míg teát iszol.

Lassan kortyolsz. Az ablak párás
üvegén kék hegyoldalak
idoma tetszik át. A felhő
berzenkedőn szalad, szalad
s a hegyvidék vadóc kutyái
csaholva nyargalnak hideg
ösvényein a télidőnek -
S lehunynád nagy szemeidet!

Pislogsz, mint ki nem tudja nézni
a virgonc, napos tájakat,
mint ébredő, kinek szemében
homokszerű álom maradt.
Szemhéjjaidban éles sajgás
ver mozgolódó gyökeret -
S ugy érzed, mintha lágy fövényen,
kövér és sűrű fenyvesek

között szaladnál pőre talppal,
s a mesgye hintál, imbolyog
s kis, nyűgös macskáid követnek,
nyivákoló, kis lábnyomok...
A láz befonja gyönge tested
édes birokban, könnyedén
s előtted lassan összefolynak
hőmérő, arc és lámpafény!..

Még több vers a szerzőtől az Erdélyi és csángó költészet antológiájában  http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/toldalaghy.htm
Comments