ÁRNYÉKBAN‎ > ‎

Panek Zoltán

Szüle­tett 1928. január 23-án Te­re­pen, meg­halt 2001. július 1-én Bu­da­pes­ten. Inkább prózaíróként is­mert. Középis­koláit Szatmárnéme­ti­ben végez­te (1948), ahol már diákkorában la­pot szer­kesz­tett Diákszó címmel. Érettségi után a bu­ka­res­ti Mi­hai Emi­nes­cu Iro­dal­mi Főis­kolán sze­rez dip­lomát (1952), s az Utunk szer­kesztőségébe kerül. 1958-ban, a ma­gyar for­ra­da­lom le­verését követő romániai meg­torlások máso­dik hullámában eltávolítják a laptól, s munkás egy ko­lozsvári vil­la­mossági üzem­ben. 1962-től a Dol­gozó Nő, majd az Előre, il­let­ve 1969-től az Igaz Szó ko­lozsvári szer­kesztője. 1986-ban nyugdíjazzák, 1987-ben átte­lepül Ma­gyar­országra. Munkásságából elsősor­ban prózai munkáit tartják számon. Két meg­je­lent ver­seskötete (Mély­repülés, 1970; Mélységmámor, 1974) ugyan­csak epi­ku­si erénye­iről vall, a "líránk színskálájának gaz­dagítását je­len­ti" – Láng Gusztáv iro­da­lomtörténész sza­va­i­val élve.


VÁRÓTEREM

Éjféltájban be­fut a szo­rongás,
mint va­la­mi pon­tos gyors­vo­nat.
Két pis­logó lámpa a sze­mem.
Csat­tog a javítha­tat­lan ízeltlábú.
Kérem a je­gye­ket. Mire vártok?
Mi ez a ful­lasztó to­longás?
Csak a le­mondás szoríthat he­lyet.
Ez a vo­nat messze megy: Se­hová.
Nyis­sa­tok va­la­mi ab­la­kot. Le­gyen
le­vegő, amint volt világosság.

Átlőtt nyakú hattyúk — a Csen­des
óceánnál is tága­sabb vi­ze­ket
ke­resünk meg­hal­ni. In­dul a vo­nat –
én ma­ra­dok.

 

EGYIK NAPRÓL A MÁSIKRA

Min­dig várat­la­nul kell a fény.
Be­al­ko­nyul,  például.
Fel­ri­a­dunk: nem akar meg­vir­rad­ni.
Ki­csap egy biz­tosíték.
Va­la­mit tisztábban kell látni: kat­tan a kap­csoló.
,,Amar­ra jő egy fe­ke­te felhő."
Az em­ber ke­res ezt-azt a szobában,
me­lyet sze­re­tet­tel nem tu­dunk megtölte­ni –
ám a meggyűlő gyűlölet­hez ki­csi.
Vi­har kidönt va­la­hol egy vas­osz­lo­pot.
Sze­rel­mesünk feje fölé glóriát kell von­ni.
Egy­szer­re na­gyon fon­tos, hány óra­kor
ju­tott eszünkbe, hogy élünk.
Barátok­nak vil­lanyt gyújtunk —
ha  már  el­találtak hozzánk, tovább ne bo­torkálja­nak.
Jönnek a hosszú téli éjszakák.
Szívszélhűdésben kiégett egy vil­la­nykörte.
De elég, ha csak egy­szerűen be­al­ko­nyul;
min­dig ez történik.


MÁMOR      
                                                     
Dol­goz­tam; még me­leg a ke­zem.
A nyári dél eme­li meg így a földet.
Pe­dig már rég elmúlt éjfél is:
a sötét beüve­ge­zett min­den ab­la­kot.
Egy­szer azt sze­retném meg­tud­ni,
med­dig ter­jed színe­ket elszűrő anya­ga.
De most nem ku­ta­tom.
A dzsessz átáram­lik rost­ja­im­ba;
mi­cso­da rése­ket talál a világban,
amíg elér hozzám, aki felszívom —
noha csak annyi, mint­ha a száza­dik
ci­ga­rettám hir­te­len meg­parázsla­na.
Most min­dentől a szédület hullámhosszán
le­be­gek.
Szemközt, a ke­szeg háztető élén:
egy macs­ka mez­te­len­ke­dik; fe­ketének látom.
Pus­kacsősze­me  a ga­lam­bo­kat lesi —
most várja ki el­lenük a hol­na­pi ugrást.
A ga­lam­bok még alusz­nak ilyen­kor.
Szárnyuk — a sötétség gyémántvágója —
tet­vek­kel küzd, miközben arra készül,
hogy ki­sza­badítsa a haj­na­li de­rengést.
A macs­ka meg­po­foz­za a hol­dat:
látását el­dug­ja egy másik éjszakára.
A reg­gel arany­kif­li­je lóg fe­lettünk.
Ilyen hőséget — mi­kor pil­la­na­tok múlva
talán a dér lo­pa­ko­dik a küszöbre.
Nem nyug­hat a dzsessz, az éj al­tatója.
Ab­ba­hagy­tam a munkát:
írógépe­men ki­forrósod­tak a betűk.
Va­la­mi hűvös zápor kel­le­ne,
hogy álom­ba su­hog­jon vele a világ.
De ha nincs — reg­ge­lig válla­lom:
ki-ki nyu­godjék hozzá tar­tozó sze­rel­mesével.


KA­LA­POK

Fejünkre va­la­hol ka­la­pok várnak.
Fe­ke­te, amit te­metésen kézben il­lik vin­ni.
Nyúlszőr, ami­vel gyáván köszönünk.
(Pa­na­ma­ka­la­pot hor­dott már bíró is.)
Szal­ma­ka­lap, le­ment a nap; hol van­nak a gyújtó gon­do­la­tok?
Ci­lin­de­rek még tar­to­gat­nak nekünk egy-két mu­tatványt.
Gi­rar­di úr, kérek egy kényel­me­sebb mére­tet.
(Női ka­la­pok alól pa­pagájok mo­so­lyog­nak.)
Ka­la­pok hullámzó me­ne­te – felülről min­den fe­jet véd va­la­mi,
alul a nyak: csak szemből, hátulról, ol­dalról,
mindkét ol­dalról: a történe­lem fo­lyamán sok volt
a támadási felület, ol­dalról és hátulról és szemből.
Sen­kit sem te­met­nek ka­lap­ban.
Csak az em­ber megy el, a ka­la­pok ma­rad­nak. A ka­la­pok várnak.
Fo­gas­ra akasz­tott ka­lap­pal próbálgat­juk a halált.
Nem félek sem­mitől —
csak a vas­ka­la­pot nem aka­rom ko­ronámul,
csak az acélsi­sa­kot nem aka­rom síremlékül.
Leg­bol­do­gabb  min­dig  ha­ja­donfőn vol­tam.  Ha­ja­donfőn.
Aláza­tos haj­nalt min­den­ki­nek.


CSEND

So­kat kérek? — csen­dem tanúja légy, csak annyit,
lábujj­he­gyen, macs­ka-nesz­te­len járjon  min­den  gon­do­la­tod,
tor­kod csodás or­gonája, kérlek, re­ked­jen be,
Grönlandból ho­za­tok ne­ked je­get, százezerévest,
azt mondják az értők, egy szilánkja te­let fa­kaszt,
hall­gas­son ben­ned min­den ed­dig hal­lott dal­lam,
hall­gat­tad-e már bo­rostyánkőbe zárt ro­var csendjét,
zárd el a rádiót, oly­kor Tosc­ani­ni igye­ke­zetét is unom,
tedd be az ab­la­kot, mint­ha szobámban zúgna tova a tro­li,
meg kell gon­dol­ni a ki­ej­tendő szókat,
oly árván kop­pan­nak, ha za­juk na­gyobb, mint atomsúlyuk,
állj csen­dem pártjára, hol lármák csomói oldódnak,
a máso­dik eme­le­ten megint ki­ej­tet­tek a világra egy fedőt,
le­vesünket ne­hogy szóval sózd el, mint Is­ten a Csen­des-óceánt,
va­la­mi megkóstol­ha­tat­lan csend­re vágyom most:
olyan füled le­gyen, mely a ti­zen­hattól a húszeze­rig nem hall,
de ne hall­ja a he­tes és a három és fe­les inf­ra­han­got sem,
törődj a hit­ve­si ágyba fészkelt szú munkájával, fába szo­rult féreg,
si­mo­gatásom hangját ne fogd fel, csak hőjét,
csak lábuk­kal a par­kett­be gyöke­re­zett búto­ro­kat végy tu­domásul,
a kulcs nesz­te­lenül for­dul­jon meg ke­zed alatt a zárban,
a mar­kod­ba vett víz némul­jon el, ha ar­cod be­le­te­me­ted,
a jaj tüskéi inkább vakítsa­nak meg, de ne hall­jad,
ne­hogy füled­ben vissz­hang-kény­szert idézze­nek,
ne hall­juk többé a gyu­fa ser­cenését, lángja ro­baját,
el­ej­tett zseb­kendődet ne sújtsa por­ba li­begése,
kony­haszék álla­ti si­kolyára ne rez­zen­hess össze,
tépd szét a párnád, de mint­ha csak üveg mögül látnád,
zu­hany záporesőjével ak­kor se gon­dolj, mi­kor áztat,
po­ko­li repülők füled­be szállt zsib­badását aludd ki végre,
szoknyád su­hogására csak kislány­ko­rodból merj emlékez­ni,
késhez-villához még sze­med­del se próbálj érni,
csil­lapítsd le ásításod ősanya-nyöszörgését,
ha táskádba nyúlnál, rántsd vissza ke­zed, ott is kat­tanás la­pul,
könyörülj hall­ha­tat­lan működő szer­ve­ink csendjén,
ten­ger­fenék világta­lan ta­po­gatózása lendítsen,
mélyedj a ködök su­hanó vattájába, csa­vard szíved köré,
me­re­vedj bogárként ha­lott-hátad­ra, ha csen­get­nek,
ha szólnak hozzád, csak bólints, mint aki már érti,
szájad bar­langjából ne en­gedd ki az üvöltő em­bert,
te­kintsd a virágok néma körme­netét, télen ők is hall­gat­nak,
csak bőröd bárso­nya beszéljen, bűvöljön barnára en­gem,
cson­tod, ha törik, ne hall­ja más, van elég önálló sej­ted,
re­szeld úgy a körmöd, ne fájjon a szom­széd bolygón,
ne gyújtsd be a ko­csit, máris mások ide­ge­in száguldsz,
ta­nulj az emlődön szen­dergő csil­lag-türe­lemtől,
mi­lyen iszo­nya­to­san jó csend követ­he­ti a la­vinát -
néma világtüntetést fo­gok szer­vez­ni a han­go­sak el­len,
ne­kem csak a ha­jad szélzilálta sely­me kell, szélcsend­ben,
félek már a szíved do­bogásától  is, belülről támad,
egyet­len bőrönd lábdob­agással me­gyek el, fülem­ben mázsás rosszullét,
a cipősa­rok ko­pogása megmászha­tat­lan eme­le­tek­re emlékez­tet,
itt­ha­gyom nek­tek az élet forró csodáját, csak ne szólja­tok,
ha meg­ha­lok, fo­gadást adok férgek­nek tes­tem örökre-zárt ter­me­i­ben,
már a léleg­zetvétel is fárasztó, fülem­ben rob­ban az oxigén,
távi­ra­tok késszúrásával kérlek, ne mondd ki, hogy sze­retsz,
füle­met kihúza­tom a be­le­préselt sza­vak­kal együtt,
öltözz fa­lak­ba, végy hátad­ra vas­be­tont, va­la­mi szi­ge­telőt,
ha egy­szer meg­hal­lod, hogy ro­pog fagy­ban a fa, meg­hal­hatsz,
far­ka­sok vonítását ne sírd el hol­mi ba­jod­ban,
ne nyúlj sem­mi­hez, ami föld­rengést sza­badítana reánk,
segítsd hall­gatásom, hogy közös párnánk le­hes­sen,
tépd ki ke­zemből a köny­vet, ha a la­pozás re­csegése bánta­na,
te­kin­te­tem, ha nem fürde­ti pillám, ne vedd észre,
min­den rádióállomás ro­ba­jok rop­pant hálóját szövi világgá,
bom­ba-reccsenéstől éle­tem­mel óvnám
min­den élők csendszínű gyöngy­re vágyó fülkagylóját,
le­gyen csend, amint van világosság, de ne tüzek döbbe­netétől,
a szőnyeg­po­rolók, mi­lyen rég tu­dom, hiába ipar­kod­nak,
öltözz örökre a tisz­tesség néma­film-szoknyájába,
álmod­ban se fe­csegd ki, hogy ébren bol­dog akarsz len­ni,
az al­tatódalt csak az anya­tej­jel sugározd gyer­mekünkbe,
állj a mennydörgés es­ernyője alá, hogy csak körülötted dübörögjön,
sze­szek fülcsen­gető mámorának ne ülj fel, ál-csend,
zárj ki még a zengésből is, ahogy ten­ger­be veti magát a hajókürt,
ó, uj­jak ke­gyet­len ro­pog­tatása, ot­rom­ba történe­le­midéző,
ne cso­szogj nyálkás alázat­tal sen­ki em­ber­fia elé,
ne sajnáld a te­le­fonpóznák tövéből el­sik­kasz­tott zúgást,
dobhártyámon ne do­bol­jon sen­ki saját-in­dulót, sen­ki,
vo­natfütty ri­koltását őszi szélben lengő ökörnyálnak lássad –
most Kovászna felé ro­bog ve­led vo­nat, csak a vészféket nézem,
ha meghúznám, vágya­mat kerék alá vetné szörnye­teg-csi­korgás,
ha vélet­lenül el­si­kol­tod ma­gad, en­gem többé nem látsz,
mi­kor észre­ve­szed, hogy készülődnék, me­nekülj teg­na­pod­ba,
hang­szórókból ma­got adj téli-hall­ga­tag ma­da­rak­nak,
rakd élükre a csend per­ce­it, gyújtsd a hall­ha­tat­lanság bankjába,
hozzál ne­kem az erdőből hall­gatást, mi­kor még csak palánta,
sze­retném ve­led egyet­len szi­takötőn bejárni a világot,
mit ígérjek ne­ked, hisz a Földet oly rövid ámu­lat­ra kap­tam,
életünk zaj­ku­lisszák között bot­la­dozó gyöngédség-dráma,
láttam bol­dog­ta­lan zon­go­ra­han­golót, ki örült, hogy végre süket,
ad­juk oda utolsó csepp étola­jun­kat ke­net­len ten­ge­lyek­nek,
a ret­te­net ez: csat­tanó pus­kacső elé csak tel­je­sen ép em­ber al­kal­mas
— térde­pelj hát en­ge­del­me­sen a jövendő csend­je elé,
tu­dom, hogy so­kat kérek tőled, hisz beszélni sze­retnél,
de meg se ned­vesítsd az aj­kad, már azt is irtózot­tal hal­lom,
egy­szer hétfőn és ked­den, még nem is­mertél, csak a sze­med kérlelt,
én  so­ha­sem tud­tam  ki­mon­da­ni   a  szót je­len  időben:
sze­ret­lek –
és csak azt aka­rom kérni, vetkőzz le szótla­nul,
ne reb­bentsd el, ami jönne, a sze­re­lem­nek nincs — Is­te­nem, mije nincs?
De ha mégsem tudnád el­vi­sel­ni, hogy hang­ta­lan mellém zu­hanj,
mondd el majd másnak, örülni fog, mondd el majd bátran:
sze­re­tett, csak hát – ilyen os­to­baságot kért tőlem.

Még több vers Panek Zoltántól az Erdélyi és csángó költészet c. antológiában http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/panek.htm
Comments