ÁRNYÉKBAN‎ > ‎Nadányi Zoltán‎ > ‎

Urbán László: Nadányi Zoltánról (folytatás)

Két évtized történései a berettyóújfalui miliőhöz kötik. Helyi, vármegyei, fővárosi lapoknak dolgozik, ír verset, karcolatot, tárcát, verses regényt, szatirikus versciklust, sok elbeszélést és néhány szép elmélkedést, megszerkeszti Bihar vármegye monográfiáját, a kisváros nyomasztó légköréből azonban nem képes kitörni. Zilahy Lajos, az ünnepelt színpadi szerző hatására papírra veti Ajtó c. színdarabját, de a Magyar Színház-beli bemutató csak 9 előadást ér meg. Verskötetei viszont egyre szélesebb körben teszik ismertté nevét, nem véletlen, hogy a halálos beteg Kosztolányi egyik utolsó turnéjaként feleségével Berettyóújfaluban szerepel.
Észak-Erdély visszacsatolása után hazaköltözik Nagyváradra, majd a világháború pokla elől Kőszegre és Pestre menekül. A koalíciós években nagy energiával dolgozik, megjelenik a Csók a sötétben c. új kötete, a bolseviki diktatúra azonban nem tűri az életöröm, a szerelem, a Sztálin dicsőítésétől elzárkózó „magánlíra” dalait: 1953-ig kézzelfogható életveszélybe csöppen, naponta várja az ÁVH-t, miközben műfordításai tiszteletdíjából él.
A „csengő-frász” kikezdi egészségét, s a négy évnyi rettegés után már soha többé nem talál magára. Még befejezi a Hét falu kovácsa c. népies hangvételű verses színjátékát, de válogatott verseinek kiadását már nem élhette meg: 1955. február 2-án bekövetkezett halála után hagyta el a nyomdát az Aranypiros pillangó, első méltó összefoglalása költészetének. Az eddigi legteljesebb válogatást lánya, Gertrud állította össze 1975-ben.
Nadányi Zoltán trubadúr költőként él az irodalmi köztudatban, s valóban igaz: érett korszakána szerelmes versei, finom erotikával átszőtt pillanatképei, az érzelmek elmúlásának és újraéledésének lírai fotói, a vágy feltámadásának, a férfi-fantázia képeinek víziói adják életművének gerincét. Tűnődés c. versében így ír önmagáról:

Belőlem nem lett volna jó hajós,
az én vitorlám játszana a játszó
szelekkel. Fölrepülne, mint a zászló.
És jósnak is rossz volnék. Csalfa jós,
derűt jósolnék mindig, soha rosszat.
És jégeső kergetne utcahosszat.
És nem lehetnék én jó hadvezér.
Fürdőző lányt ha látnék, persze szépet,
otthagynék érte ágyút és térképet.
Az lettem, ami lettem, épp ezér.
Gyönyörködöm játékban, tünde nőben
s a hátamon kopogó jégesőben.

Tény, hogy a Mariann a kádban, Aranyhálóval foglak, Nem szeretsz, Aranypiros pillangó, Bocsáss meg, Nők a tetőkön a Nadányi-oeuvre legismeretesebb darabjai, s hogy A harkály és A testőr talán a legértékesebbek.
A „trubadúr” jelző igaz, mégis meglehetős leegyszerűsítése lírai attitűdjének. Legtöbb versében ugyanis ott bujkál az elmúlás, a halál sejtelme, a borzongás hidege, majd a harc a hatalom „fekete bivalyaival”, melyek már ott dagonyáznak a kertben.
Talán különös, de a szerelem énekesének búcsúversei a legmaradandóbbak: a Te már seholse vagy a magyar líra klasszikus darabja.
Nadányi vers-mindenségének elhanyagolhatatlan kontinense a szatirikus versek csoportja. Piripócsi verseiben – a szerelmes versek intim enteriöreihez képest – kitárul a világ: a kisvárosi figurák, a vérbemártott tollal megrajzolt furcsa alakok, a komikus szituációk tökéletes pontossággal festenek egy zárt mikrovilágot, a vidéki Magyarország félig-meddig polgárosult miliőjét.

Comments