ÁRNYÉKBAN‎ > ‎

Ligeti Ernő

Sz. Ko­lozsvár, 1891. febr. 19. – mh. 1945. jan. 11. Bu­da­pest; író, pub­li­cis­ta, szer­kesztő. Középis­koláit Ko­lozsvárt végez­te, ugyan­itt jog­tu­dományi dok­torátust szer­zett. 1911-ben a Nagyváradi Naplónál kezd­te újságírói pályáját. A háború után a Ko­lozsvári Hírlap mun­katársa, majd a Ke­le­ti Újság s an­nak félha­vi iro­dal­mi folyóira­ta, a Nap­ke­let szer­kesztője. Részt vesz az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi He­li­kon meg­alapításában. 1934-ben kivált a he­li­ko­ni közösségből, s meg­indítot­ta Függet­len Újság c. he­ti­lapját. 1943-ban családjával Bu­da­pest­re költözött, ahol a Ma­gyar Nem­zet külpo­li­ti­kai ro­vat­ve­zetője. A város ost­ro­ma idején a nyi­la­sok fe­leségével együtt agyonlőtték. Iro­dal­mi munkásságát 1913-ban költőként kezd­te, ver­se­i­nek "gro­teszk" játékára Tóth Árpád és Ady End­re fi­gyelt fel. Az író leg­tel­je­sebb meg­nyi­lat­kozásai vi­szont regényei és esszéi. Versköte­tei: Magányo­san ezer ta­vasz közt (ver­sek, Nagyvárad, 1913), Én jót akar­tam (ver­sek, Szatmárnémeti 1924). Iro­dal­mi ha­gyatékának ki­emel­kedő da­rab­ja: Súly alatt a pálma ("Egy nem­zedék szel­le­mi élete." Emlékirat, Ko­lozsvár, 1941).


Vers a valóság kerülgetéséről

Szédülten ver­set költe­ni,
búbána­tot felkölte­ni,
látni, mennyi rossz van -
Inkább alud­ni hosszan.

Csákányt ra­gad­ni tétován,
aknára szállni még korán,
még korán bi­zonnyal -
fázom tőle iszonnyal.

Inkább derülten, könnyedén
élni, mint egy vőlegény,
diványon el­he­ver­ni,
egy pakk kártyát ke­ver­ni.

Na­pon­ta in­get válta­ni
s néhány nőt megálda­ni
s nyak­kendőt bő cso­kor­ba
s ci­lin­dert hébe-kor­ba.

Kabátra varr­ni gom­bot és
cipőre adni gon­dot és
ügyel­ni a szi­var­ra,
nem nézni erre-arra.

Nem fülel­ni se­mer­re,
s legfőképpen a mell­re,
ki­ben a szív van és e
bo­lond lét szen­vedése.

Mint egy nagy­szerű bálon,
Le­gyen babám az álom,
Kezét nyug­tas­sa raj­tam,
másik kezén az aj­kam.


Scherzo

Gon­dol­ni reá iszony:
Meg­ha­lok én is bi­zony,
– Itt nyug­szik Li­ge­ti Ernő.
Si­ro­mon virág, ha felnő,
Könnyelmű széllel játsza­doz.

Nagy­szerű nap süt vi­gan.
Fek­szem ha­nyatt a sírban.
– Itt nyug­szik Li­ge­ti Ernő.
Betűzi majd, aki eljő.
Lévén sok sza­bad ide­je.

Síro­mon mi lesz? Légyott.
Diszkréten fek­szem én ott.
– Itt nyug­szik Li­ge­ti Ernő.
Ne­vet az Úr s a Delnő.
Eb­ben ne­kik van iga­zuk.

Mit mond­jak? Ret­te­ne­tes lesz.
Nem ju­tok be az Est­hez,
Ri­por­ter sor­ban, árván,
Vidéki el­mulás vár rám
S csont­ja­im itt kell le­ten­nem.
(1918)


Az életet élni

Elnézem én az éle­tet. Kevés
öröm csorg utána, mint pohár
alján néhány csepp ring. Ó sovár
nézés, ki­ben ben­ne ég s enyész

a ki nem élt lét tet­te. Szem, ne nézz
te, jobb­ra-bal­ra, hogy a sors dobál,
mert fáj a szívnek, és e zor hodály
a tér, az is fáj. – Nem vagy te zenész,

ki bánatát nyi­rettyűjére fej­ti
s fe­lej­ti már, aztán a földre ejti
a hang­szert s ben­ne il­lan mélabú.

Te élsz, te vagy. A kínok néma szú-
fa­rag­ta fádon könnyek­kel sza­kad­nak

---

s te ak­kor is látsz bévülről, ha vak vagy.


Ügető szán a hold alatt

Téli úton üget a szán,
üget a szán, a hóban.
Jaj ne­kem, jaj, hol­dam, ha szán,
hol­dam fe­ke­te tóban.

Alélva mi: csi­lin­gelünk,
czin, czin, sen­ki se hall­ja.
Szép nagy világ ke­ring velünk,
haj, haj, ha­va­sok alja.

Szállj csak, te, szállj, eb ha vonyít,
eb ha vonyít a szánra,
dér ha borít és szél ha szorít,
útad sen­ki­sem állja.

Czin, czin: kristály­or­go­na nyit,
jégba­zsarózsa a télben,
hajrá, hoppá, eb ha vonyít
szállj csak száz me­redélyen.

Szállj csak, száguldj, szállj egyedül
nyug­ta­lan éj, van-e társad?
Szán is, hold is mind le­merűl,
mind le­merül, de te szállj csak.


Még több Ligeti Ernő vers az Erdélyi és csángó költészet c. antológiában: http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/ligeti.htm
Comments