ÁRNYÉKBAN‎ > ‎Létay Lajos‎ > ‎

Bágyoni Szabó István: Elaludt egy verssor közepén

Létay Lajos megcsalatásai


2007. szeptember 26-án kolozsvári lakásán holtan találták Létay Lajos költőt, az Utunk egykori főszerkesztőjét, élt 88 évet – olvasom a lakonikus újsághírt. Aztán barátaim csörrennek rám: halála egészen méltatlan lehetett, az évek óta egyedül élő Lajos bácsi holttestére állítólag szomszédjai bukkantak, szétszórt jegyzetlapjai között.
Tán elaludt „egy verssor közepén”.

*

„Életútja a székelység legnyugatibb szigetének egyik legnyugatibb helységéből, Aranyosrákosról indult. A falu /…/ a tatárjárás után szervezett Aranyosszék legtöbb településéhez képest fiatalnak mondható. Neve nem szerepel a szék alapító oklevelében, sem az 1330-as évekbeli pápai tizedjegyzékben. Legrégibb említése – Rakus néven – 1357-ből való… Erdők, legelők, szántóföldek, gyümölcsösök és veteményesek színes kavargása határozza meg a táj képét. Így volt ez egy évszázaddal korábban is. Ekkorra már a képzelet romantikus ködébe veszett az egykori harcos székely múlt, s helyét a belterjes gazdálkodást meghonosító paraszti világ foglalta el” – kezdi a mindössze 26 évet élt erdélyi tudósreménységről, Létay Balázs archeológusról írt (LB: egy derékba tört régészpálya című, a Keresztény Magvető 2004/1. sz-ban közzé tett) tanulmányát Vincze Zoltán történész.
E sorokkal akár a kései rokonról, a költőként és közéleti emberként ismert Létay Lajosról szóló emlékeztetőt is be lehetne vezetni; maradna viszont a kérdés: hogy kerülhet egymás mellé kultúr- és politikatörténetünk e két alakja, egyik oldalon a békebeli, magyar Transzszilvánia derékba tört pályájú régészzsenije, másikon a nem kis tehetséggel megáldott költő, aki ellenben közemberként elfogadta a román kommunista hatalom csapdahelyzeteit, vagy képtelennek bizonyult kikerülni azokat?  
Földim volt, irodalmi szárnypróbálgatásaim egyik első tanúja és támogatója, később, 1989 tavaszáig főszerkesztőm is. Apósától, szülőfalum református papjától, Lőrinczi tiszteletes úrtól kaptam első könyvajándékomat, és ez „a vő” 1952-es verskötete, az Új világ épül volt. Hát… nem épült a behazudott új világ, az átejtésre, a megcsalatásra Létay Lajosnak (is) csakhamar rá kellett jönnie - hol a Kolozs megyei pártszékekben, hol meg a KB fővárosi döntéshozatalain, főtitkárt dicsőítő csődületein. Átboronálták viszont az ország megyéit, kitelepítettek, betelepítettek, „ráncba rakták” az 1956-os hantokra akár képletesen is gyertyákat illesztgető diákságot, tanárságot, papságot, és saját képükre formáltak katedrákat, iskolákat, egyetemeket… A Sátáni erők ellen nem volt felvértezve, s ama „harcos székely múlt” ivadékának valami miatt nem is kellett mindig megjátszania a sisakos romániai magyar pártkatonát. Költői-írói ambícióinak visszafogásával (vagy költői pályája önkéntes „derékba törésével”?) kellett mindezért fizetnie. És ő fizetett – maradt a havonta, kéthavonta lepötyögtetett jegyzeteknél, egy-két gyermekversnél, gyér versfordításainál és esetenkénti író-olvasó találkozóknál. S persze a hosszas plenárisok, babámfülek utáni bosszankodásoknál. Helikon-hangolta lelkében gyakorta fölszámolták önmagukat költői álmai, szonettkoszorúk, aranyosszéki életképek, „jaj”-okat és „nem”-eket torkukba gyömöszölő verssorok maradtak el, de megmaradt a LAP, és maradtak annak évenkénti mellékletei – az Utunk évkönyvektől az Ütünkig… Az irodalom „csinálását” és a lap lényegi szerkesztését pedig legtöbbször hagyta arra a csapatra, amelyet részben a maga „helikoni álmai” mintájára képzelt el. 
Úgy láttuk: néma polgárként élt a hangos elvtársak között. A „hátát tartja” a hatalom felől fúvó politikai szelek ellen – győzködtük önmagunkat. Amikor aztán a történelmi „széljárás” Romániában is megfordulni látszott, s a jogos indulatok utcára vitték a temesvári, a kolozsvári Utunk-olvasókat is: őt fújta, sodorta el. A többször megcsalatott főszerkesztőben pillanatok alatt megbukott a „modus vivendi”-re támaszkodó közéleti ember. Erről később a valamikori Utunk utódlapjában, a Helikon-ban közzétett, S ha versemért ma meg is rónak (száz sor magány) című, katartikus hatású költeményében így ír:

...Ha van, kire búval, haraggal 
gondolj, te vagy, te vagy csupán. 
Miért lettél te bukott angyal 

annyi emésztődés után, 
miért nem tudtál nyílt szemmel néző 
lenni te is, így bukva tán! 

Immár hiába! Késő, késő, 
megmásítni már nem lehet 
ezt a gondot gonddal tetéző, 

kátyúba fordult életet…

Igen, egy „kátyúba fordult élet” következményeit fel kell dolgozni, egy elmagányosodott íróembernek különösen. Visszavonult az időközben elárvult Milcov utcai tuszkulánumába (felesége, Lőrinczi Edit korábban elhunyt, egyetlen fia, László Nyugatra disszidált még a „nagy elmenések idején”), és előszedegetni kezdte elfeledett, az idő szeme elől is eldugott „helikonos” versjegyzeteit, hogy az egyetlen, még pislákoló józan érvvel, a visszaálmodható költészet segítségével szembenézhessen önmagával – a le nem járatott és elgáncsolhatatlan Írás még élő reményében. A Létay Balázsok és a Lőrinczi tiszteletesek emberségéért. A szülőföldön hagyott tisztaságért.
Utolsó levélváltásunkkor valami ilyesmit fogalmazott meg, jelezvén, hogy rövidesen küldi új, a feleségéhez írott versekből összeálló Hozzád szóló szavak című kötetét… és igyekszik az újraszerveződő erdélyi írók mindenévi találkozójára. Én a magam „szembenézését” postáztam címére, áttelepedési naplómat, amelyben „kátyúba fordulásunkért” bizony a Ceausescu-idők létaylajosait is felpanaszolom – akik közé akár magam is sodródhattam volna… 
Kissé nyers hangú naplóregényemre nem válaszolt. 
Sejthető véleményét, megannyi ki nem mondott titkaival, meg nem fogalmazott verssoraival "visszacipelte" a szülőföldbe, Aranyosrákos megbocsátó cintermébe.
Hogy ő mivel „fizetett”, tudjuk. Ám a kegyetlen és szigorú Idő mivel fizet majd őneki?

Elaludni egy verssor közepén
s többé aztán nem is ébredni fel, 
ez lenne szép, ez lenne Költemény, 
így menni el, amikor menni kell. 

Fizethetne az élet ennyivel, 
hisz oly sok volt a kettétört remény, 
rossz ébrenlétben annyi torz siker, 
hogy borzongnék csak összeadni én! 
 

Budapest, 2007. október 3.


Forrás: Új Magyar Szó, 2007. október 12.

Comments