ÁRNYÉKBAN‎ > ‎Lendvay Éva‎ > ‎

Vers és sors időívei

Lendvay Éva bukaresti költő-műfordító úgy véli, a művészeti alkotás terén nem lehetséges a demokrácia

Brassótól Kolozsváron át Iasi-ig oda-vissza irányban is ível költő, műfordító beszélgetőtársunk életútja és szakmai pályája, amelynek egyfajta szellemi középpontja és – bő hét éve – tere is Bukarest. Vincze Loránt interjúja a bukaresti rádió magyar adásának Életeink című műsorában elhangzott beszélgetés szerkesztett változata. 

– Családi örökség az ön esetében az irodalom szeretete, az alkotásvágy?
– Valóban, nagyapám, idősebb Szemlér Ferenc költő és pedagógus volt Brassóban, az egykori katolikus főgimnázium igazgatója harminc éven át. Dédapám, Szemlér Imre szőcsmester is, aki az Osztrák-Magyar Monarchiában élt és alapított családot, a családi krónikák szerint titokban verseket írt. Nagyapám elkötelezettje volt a magyar irodalomnak. Budapesten volt német-magyar szakos tanár és teológus, aztán úgy döntött, hogy – katolikus lévén – nem folytatja a teológiát, mert családot akart alapítani. Így került Erdélybe, abban az időben, amikor nagyon sokan jöttek értelmiségiek. Segesváron ismerkedett meg nagyanyámmal, Lendvay Máriával, és Székelyudvarhelyen telepedett le. Ott született apám, ifjabb Szemlér Ferenc – ahogyan szerette aláírni alkotásait. Megkülönböztetendő magát az öregtől, nagyon ragaszkodott ehhez az „ifjabb”-hoz, ami aztán lekopott nevéről, mert nagyapám végül nem publikálta a verseit, azok kéziratban maradtak.
– Hogyan lett Szemlérből Lendvay?
– Amikor publikálni kezdtem, az ötvenes évek végén, Kolozsváron, az Utunk szerkesztőségében, a dilemma az volt, hogy az apám nevén folytassam-e ezt a mesterséget, vagy válasszak írói álnevet. Megtanácskoztam apával. Azt mondta: „Javasolom a nagyanyád nevét”, az ő anyjáét. „Ha jól írsz, konkurencia vagy, ha nem, akkor a szégyenemre vagy, mindenképpen válassz írói álnevet” – mondta. Nekem tetszett ez a név…
– 1956 Kolozsváron érte. Hogyan élték meg azokat az időket?
– Harmadéves egyetemista voltam akkor, és az a dráma az én sorsomban úgy nyilvánult meg, hogy gyomorfekélyt kaptam. Hazamentem Brassóba, valószínűleg félelmemben, hogy ne vegyek részt abban a gyötrelmes periódusban. Világéletemben féltem a politikai konfliktusoktól, és a nagyon komor kisebbségi lét fellegeit szerettem volna a fejem fölül eltudni. Fiatal egyetemista lányként nem voltam ennek a tudatában, ösztönösen menekültem. ’57 tavaszán kerültem vissza Kolozsvárra, és elvégeztem azt az évet.
– Pár év után viszont hazaköltözött Brassóba…
– Igen, bár előbb, 1959 tavaszán, amikor az Utunkhoz kerültem, az körvonalazódott, hogy letelepszem Kolozsváron. Különböző érzelmi és egyéb viharok folytán azonban végül is hátat fordítottam Kolozsvárnak.
A szerelmi csalódást akkoriban pregnánsabb oknak éreztem, mint egyebeket, amik viszont döntően meghatározták azt, hogy visszavonulok onnan -azzal a felkiáltással, hogy az Utunk, a magyar irodalom és a költészet szív- és szerelmi ügyem, ezt prostituálni nem kéne. Brassóban volt egy szerény, induló lap, az Új Idő, ahová kisujjból meg tudtam írni az anyagokat, lefordítani az akkori pártinstrukciókat.
– Az nem volt „prostitúció”?
– Kevésbé volt, nem érintette a plexust. Érintette esetleg az embernek a gondolkodását. Viccelődtünk Ritoók Jánossal meg Apáti Gézával, Csutak Leventével. Jó gárda volt, később, amikor Albert Sándor került főszerkesztőnek az időközben Brassói Lapoknak elnevezett kiadványhoz, akkor vagány társaság gyűlt össze. A szentgyörgyi fiatalok jöttek dolgozni Brassóba, Farkas Árpi, Czegő Zoli, Csiki Laci. Nagyban ment ott az irodalom, nagyon jó idők voltak…
– Publikált is az Új Időben?
– Természetesen. Verseket is, volt egy filmszemlerovatom, volt a Nyitott boríték is, amelyben a beküldött versekre válaszoltam. Nota bene: az akkor tizenegy éves Markó Béla is beküldte a verseit oda, és arra a kérdésére, hogy „Aztán van-e tehetségem, és írjak-e?”, azt válaszoltam: „Írjál, fiam, mert tehetséges vagy”. Íme, mi lett belőle.
– Hogyan került kapcsolatba Bukaresttel?
– Egy nőnek az élete mindig is férfiakhoz kapcsolódik, esetemben ez még inkább így volt, amikor, a brassói pártbizottság számára is megdöbbentő módon, hozzámentem dr. Grecianu Alexandru biológusorvoshoz, akivel utóbb elköltöztünk Iasi-ba; arra a vidékre számőzték őt, mint állatorvosi diplomával rendelkezőt, azzal a felkiáltással, hogy ez Ceausescutól jött: a fiatal román tudományos értelmiség menjen Moldvába, emelje ki őket a nyomorból.
Mi is előbb Vasluiba kerültünk, illetve egy Zăpădeni nevű községbe, ahol nem volt ivóvíz. De boldog heteket töltöttünk ott, szép volt az idő, az állatorvosnak hozták a libákat, kacsákat és egyebeket ajándékba. A férjem küzdött, hogy bekerüljön az egyetemre, katedrát kapjon. Kapott is, én pedig a iasi-i konzervatóriumban lettem könyvtáros, de két és fél év Iasi után éreztem, hogy ez nem nekem való, habár időközben publikáltam is ott, román nyelven.
Magyar költőket fordítottam, az volt a célom, hogy férjemmel, aki nem tudott magyarul, megismertessem ezeket a költőket. A férjem, akitől hamarosan elváltam, nem akart megtanulni magyarul – végül is abszurdum lett volna elvárni ezt tőle, miközben annyi baja volt.
Lefordítottam tehát elég sok szöveget, egy kötetem lappang most is Brassóban egyik barátnőmnél. Sokan szerepelnek ebben, Vörösmartytól Juhász Gyulán, Szabó Lőrincen és Juhász Ferencen át a mostani fiatal költőkig, például Orbán János Dénesig, románra fordított verseikkel. Ezt most nem tudom publikálni sehol.
Visszatérve: a férjem, aki amúgy bukaresti illetőségű volt, nem akart visszakerülni a fővárosba, Iasi-ban maradt egyetemi tanárnak, én pedig Bukarestbe költöztem, a Művelődésnél alkalmaztak, ezzel kezdődött a bukaresti pályafutásom.
– A kommunista rendszer akkor már konszolidálódott, a szocializmus épült…
– Az életem, már 1944-től, amikor kilenc éves voltam, egészen az 1989-es fordulatig, eltéphetetlenül kapcsolódott a kommunista rendszerhez. Párttag is voltam, nem lehetett másként valaki újságíró, ha nem párttag; amikor betöltöttem a 28. életévem, automatikusan felvettek a Román Kommunista Pártba – de kommunista sosem voltam. Viszont ma sem vagyok sem fasiszta, sem jobboldali.
Sosem tudtam elviselni a szellemi demokráciát, ami akkor ki volt kiáltva. Egyenlők vagyunk, mi, írók, alkotók! – szó sem lehetett erről az én elképzelésemben. Az irodalom, az alkotás, a mővészet nem egyéb, mint elit foglalkozás – és az elitet nem gazdasági, hanem igenis szellemi szempontból értem. Ezen a téren nem látok lehetőséget demokráciára. Ez volt az elvem világéletemben, ehhez ragaszkodtam.
– Befogadó közegre talált-e Bukarestben?
– Az évek során lényegében bejártam Bukarestbe, Brassóban éltem ugyanis, és nem is költöztem volna soha ebbe a városba. De jött a betegség, s vele a kényszer, a létezési lehetőség csakis Bukarestben adódott. A Moses Rosen által alapított fővárosi zsidó öregotthonban leltem megoldásra olyan problémák kapcsán, amelyeket nem intézhettem volna másképp: súlyos gerincműtét stb., stb.
Annak idején, amikor elkezdtem dolgozni Bukarestben, nagyon sok kapcsolatom volt a kiadókkal, a Kriterionnal, a Creangăvel, saját és fordításköteteket is publikáltam ezeknél. A műfordításokra vagyok igazán büszke, a román nőírókat fordítottam – kezdve Hortensia Papadat-Bengescuval és Concert din muzică de Bach címő regényével, amelyet az Európa Kiadó publikált magyarul Kamarazene címmel, később Ileana Vulpescu regényét fordítottam magyarra, Utolsó névjegykártya címmel jelent meg a Kriterionnál, végül többek közt Ana Blandiana Proiecte de trecut című prózakötetét, amely szintén az Európa Kiadónál jelent meg, illetve Mircea Ciobanu magyarul ugyanott kiadott verseit.
Sok más publikáció közepette saját verseim is jelentek meg, saját fordításomban, román nyelven, a Cartea Românească kiadónál, Florin Mugur szerkesztésében. Mindenképp kapcsolódtam Bukaresthez, mint kétnyelvű alkotó és műfordító, illetve mint egy bizonyos szellemi légkör élvezője: az írószövetség, a kiadók, az írók vendéglője, ahol sokszor megfordultam, barátságokat kötöttem, maga a város, amelynek a ritmusát-stílusát jobban élveztem, mint a Kolozsvárét, a Brassóét vagy egyáltalán a magyar provinciáét.
Főváros volt Bukarest, a maga negatív vonásaival, a „smekeriájával”, az elképzelhetetlen úti körülményeivel, a szennyezett levegőjével együtt számomra mégis ez volt a központ.
– Ehhez a személyes kapcsolatok is valószínűleg hozzájárultak…
– Bukarestben rengeteg értékes barátságra tettem szert. Jóban voltam Méliusz Józseffel és feleségével, Szávai Gézával is, a televíziósokkal, ahol filmecskéket készítettem Bodor Palinak annak idején, jelentős szellemi kapcsolataim voltak a román és német költőkkel. És volt azoknak a társasága és szellemi partnersége, akiket fordítottam: Nina Cassian, Mircea Ciobanu, Florin Mugur, Nichita Stănescu – bár őt csak egyszer láttam az írószövetségben, halálának évében.
Egész kötetet hoztam össze annak idején Román költők magyarul címmel. Gabriel Liiceanu és Andrei Plesu a barátaim voltak, és azok mind a mai napig. Ana Blandiana, akinek a prózai alkotásával a Magyar Írószövetség fordítói díját nyertem el, a román verskötetemhez írta az utószót. Ezek olyan élmények voltak, amelyeket életem és alkotási módozataim szempontjából lényegesnek érzek. Végül is Bukarestben teljesedett ki az én alkotói sorsom.
– Mennyire volt meghatározó az ön életében az, hogy anyai ágon zsidó?
– Amikor még gyermek voltam, anyám elvált apámtól, nem volt vallásos, én nem tudtam, hogy zsidó vagyok. Most, öregségemre merült fel, mint problematika. Itt, a bukaresti öregotthonban a legtöbb lakó öreg zsidó hölgy és úr, és messzemenően magyargyűlölők.
Nagyon érdekes, megírtam egyik ironikus rádiójegyzetemben: két öreg néni veszekszik, egyikük azt mondja, Hargita megyében még egy kávéval sem szolgálták ki, mert nem tudott magyarul. A jegyzet paradoxális csattanója az volt, hogy az egyik vitatkozó néni magyar zsidó volt, a másik pedig román.
– A zsidóság megélése most tehát inkább szociális kérdés önnek?
– Igen, mert én nem lettem azáltal zsidó vallású, hogy ide bekerültem. Nagyon értelmes barátnőim vannak, köztük bukaresti román zsidó hölgyek, akikkel azon vitatkozunk, hogy mit is jelent zsidónak lenni. A témát ilyenkor nem az én szerény véleményem vagy az átélésem határozza meg, hanem az, hogy a zsidóságnak máig megoldatlan kérdése, hogy ki a zsidó? A világban sokan vannak úgy, mint én is, hogy nem zsidó vallásúak, nem érzik ezt a vérségi kapcsot…
– Inkább az identitás a fontos ez esetben…
– Igen, és van egy bizonyos kulturális tényező mindebben – inkább egyfajta identitástudat, életérzés, de nem muszáj vérségi dolog legyen.

Lendvay Éva (1935, Brassó)
Költő, mőfordító, szerkesztő. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen diplomázott magyar nyelv és irodalom szakon (1959), előbb az Utunk szerkesztője volt (1959-63), majd a brassói Új Idő (1963-65), később a Művelődés (1967-68), 1968-tól a Brassói Lapok belső munkatársa, 1965 és 1967 között a iasi-i konzervatórium könyvtárosa. Műfordítóként többek közt H. Papadat-Bengescu, A. Blandiana, M. Ciobanu munkáit ülteti át magyarra.
Forrás-kötete 1967-ben jelent meg Bájoló ének címmel, további munkái közül: A második kérdés (1977), A földtől a homlokunkig (1981), Umbra muntelui (1984), Felszálló füst (1986), Árnyék a falon (1993). Szakmai elismerései közül: a Magyar Írószövetség fordítói szakosztályának díja (1991), a Brassói Írók Társaságának életműdíja (2002), a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díja (2005).

Forrás: az ÚMSZ Színkép melléklete, 2008. május 9. * Az oldal alján, csatolt dokumentumként olvasható/letölthető Lendvay Éva torzóban maradt önéletirása, pdf formátumban
Ċ
Gábor Cseke,
2016. márc. 14. 9:29
Comments