ÁRNYÉKBAN‎ > ‎

Kapui Ágota

(Sepsiszentgyörgy, 1955. – Újhartyán és Nyáregyháza között, 2018) Középiskolát szülővárosában az 1. számú Líceumban végzett (1974), a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakos tanári oklevelet szerzett (1979). A sepsiszentgyörgyi Gép- és Gépalkatrészgyártó Üzem fordítójaként működött. 1974-től rendszeresen jelentek meg versei. 
Variánsok a szabadságra c. versével nyitott a fiatal írók Ötödik Évszak c. antológiája (Marosvásárhely, 1980). 1988-ban települt át Magyarországra, Dabason lett gimnáziumi tanár, 2002-től a dabasi Polgármesteri Hivatal kabinetirodáját vezette. A 2000-es évektől főleg szépirodalmi kötetek szerkesztésével foglalkozott. Több online folyóirat állandó munkatársa volt.


 Ahol a feldobott kő

Ahol a feldobott kő földet ér
visszahullnék legvégül oda
a selymes porba mezítlábas sárba
a málnabokrok s körtefák alá
a kékszőlőtől illatos lugasba
mint verandánkon álldogáló árnyék
a perzsaszőnyeg rojtjai alá
az elfelejtett tiszta gyermekkorba
az andalító édes anyaölbe
a húsból-vérből való szeretetbe
a bölcsőt rázó, paskoló karokba
a térdsebeknek fájó panaszába
a horzsolások sziszegő jajába
a papsajt ízű határtalan rétre
sárkányt tűzni szálló szél hajába
beledugni elcsent boldogságunk
titkot rejtő köténykénk zsebébe.

Életapokrif
 
én nem vagyok még temetett halott
kit vetkőztet a világ meztelenre
kinek letépi arcát a jelen
és odadob a múltnak elfeledve
de még lemossa rólam az időt
s a bűnöket, mik önmagammá tettek
általuk voltam s belőlük vagyok
ma áldanak, kik bőszen megvetettek
mint bőrömön az ezer anyajegy
úgy ragadt rám sok apró kis hibám
a billogok s a stigmák térképén
ki keresett, csak így talált reám
az alkonyattal nem vívok csatát
csak itt ülök szemközt a mindenséggel
és nem tudtam, hogy mihez kezdhetnék
a rám szakadó nem várt üdvösséggel
mert életem nem mutatott utat
nem lengték át példák és mítoszok
s a gyarlóság a sarkamban loholt
 a sorsom csak, mit magammal hozok
de itt vagyok s apokrif létemet
még cicomázzák szorgos holnapok
s ki számon tart megkérdi szelíden
hogy élek még és amúgy hogy vagyok


A hegyeim…

A hegyeim pompás fekete mének…
Szelek kantárján rugaszkodnak szélnek,
Sarkallja őket füttyös éjszaka.
A gyorsvonat most fényt villant a tájra.
Feltűrt gallérú bő ballonkabátban
a gondolat vacogva fut haza.

A hegyeim pompás fekete mének,
nekirohannak nyerítve az éjnek,
patájuk zúzza félelmem jegét.
Ablaknyi fényben lábujjhegyen állva,
gyermekkorom dalait dudorászva
végigsimítnám táltosom fejét…

 
Feltámadás

Egyszer majd mindannyian hazamegyünk:
lerázzuk vállunkról az ólomnehéz földet,
csontjainkról az idegen göröngyöt,
szemhéjunkról az odadobott fémpénzt,
csigolyánkról a kavicsok szétguruló gyöngysorát.
Porunk felszáll és Kelet felé lebeg,
odvas szívünkben felsajog a honvágy,
és sárral betömött fülünkbe belemar
trombita-élesen
egy új feltámadás.


A tűnt időt

A tűnt időt
az ízek hozzák vissza
a mádlenek *
s a sózott aromák
aki az Oltnak
hűvös vizét issza
annak a csendek
teremnek csodát
cukor és méz
és fahéjas fohászok
s a közepében
rejlő mandula
mit tejfehér
hűlt emlékedbe mártok
az nem olvad
a lelkemben soha
a tűnt időt
az édeset a percből
a keserűt
ha rád pirít a múlt
a lényeg él
s a feledésből feljő
mi nem gyötör
az Olt vizébe fúlt

( *madeleine, aprósütemény, Marcel Proust „konyhájából”)


Korántsem hibátlan

Perc vagyok a véges könnyűségben,
létezem csak, szerelemtől váltan,
pillanat a felezett időben,
pőre szó, a lélektől ruhátlan…
Karcolás a foncsorozott fényben,
porszem ott, hol minden makulátlan,
iránytű a semmi közepében,
esendő, és korántsem hibátlan…


Május

Mint fognyomok az elszáradt kenyérben
mint mosolyok a görögdinnye száján
mint levegő a felfújt alkonyatban
mint lábadon a friss szúnyogcsípés
mint szisszenés a csipkebokor ágán
mint eperben az édes pukkanás…
úgy nyílik ránk a május
mint záporban az utcán
a sok színes esernyő:
kibomló friss varázs.


Ellentétek

Csak az elszenvedett diadal
csak a felemelő kudarc
csak az enyhet adó fájdalom
csak a megbékítő harc
csak a felhördülő ellenérv
csak a leheletnyi parancs
csak a felüvöltő fehér
csak az elhalkuló narancs
csak a szűkölködő vagyon
csak a tékozló szegénység
csak a haskordító étvágy
csak az eltelítő éhség
csak a célt tévesztett harag
csak a felét vesztett egész
csak az ármánykodó lélek
csak az orvul célzó merész
csak a bokrok alján gyáván
meghúzódó orkán
csak a költő kinek a vers
megakad a torkán


Egy katonához

Lelked terhét hordozom
lánctalp túrta dombokon
délre húzó madárcsőrben
célra tartott puskacsőben
olajággá változom

szemed színét keresem
kékbe fordult egeken
kapaszkodom Fiastyúkba
türelmem fűzöm a lyukba
tűpárna a tenyerem

gyűrött inged vasalom
rád izzadt a hatalom
elszennyedő fehérségben
hazanéző reménységben
marasztalna két karom


De profundis

A mélyből jöttünk mind, mi lelkesek,
mint mocsár vonta barmok úgy halódunk,
a bugyrokból a múlt még földereng,
s a fájdalomtól elnémult a torkunk —
A mélyből kúszva bardó-létedet
úgy mented át egy újabb viadalba,
a fények hídján átkelt már a test,
de stigmáidban felbuzog a karma.
A karácsony már fényév-messze jár,
kint szél zizeg, bent nedves még a szalma —
s már nagypénteki passiódra vár
a balga nép és fogytán van nyugalma.


Két személyes névmás

Két személyes névmás
egyik te másik én
kik egymás mellett ülnek
a világ peremén
egy állítással szemben
egy örök tagadás
egy perlekedő száj és
a konok hallgatás
így lesznek ők egésszé
két félből egy anyag
mint mesteri tenyérben
kancsóvá gyúrt agyag
egy asszony és egy férfi
két kőkemény dió
egy megfejtetlen rejtély
miért hogy élni jó
egy igen és egy nem
épp te és éppen én
két osztozkodó senki
az Isten kenyerén


A magadét
(a kommunizmus áldozatainak emlékére…)

Idegen tájak vonszolnak téged
testeden vasfüvek ütnek lyukat
bordád közt puskatus ontja a véred
kihúznak alólad minden utat

beállnak mögéd a sötétség őrei
ajtódra tapasztja fülét a csend
szívedben szabadság kicsorbult tőrei
tartják a lelkedet még idebent

talpig igában homlokig vasban
tapad a sárba e földszagú lét
mennyi sírásban s mennyi malasztban
járod majd végig a magadét




Comments