ÁRNYÉKBAN‎ > ‎

Kamenitzky Antal

1947-ben született Borszéken (mh. 2015-ben), iskoláit a marosvásárhelyi zene- és képzőművészeti líceumban tett érettségivel végezte. Szülővárosában él. Verseit a hazai magyar lapok közölték. Szerepelt a 101 vers a Székelyföldről (Kriterion) és a Salamon Ernő Irodalmi Kör Találkozások c. antológiájában. Kilenc verskötete jelent meg. Közvetlenül halála előtt állította össze tizedik, már meg nem jelent kötetét. Főbb kötetei: Árnyak köntösében (Hoppá), Ha félreáll az angyal (2008, F&F International), Harangok szavával - letölthető pdf-ben az oldal aljáról - (2013), 100 válogatott költemény (2015)


Jobb odafönt

Ha nem fürdet fény idelent
s valaki folyton ködöt önt:
jobb odafönt!


Harang-szavú, mert kong a szó
sikongó századok felett
s nincs felelet.

Villám, gyufa – kiég, ha láng
és dér zörög a sóhajon.
Még hallgatom.

Nem oszt kegyet a démoni.
És lassan mennek a hegyek!
Hová legyek!

Mint bendő nő a temető.
A múlt már megpakolt bőrönd.
Jobb odafönt!

2012. január 17.


Abszurd

Ki láthat át az ég boltívein,
milyen csillag bujkál az ég hajában,
az angyalok netán a híveim
s az Isten emberként élt hajdanában?

Az élet, mint a fohász felfakad
s mint jég a vízen, magad vagy halálod,
átértékelve volt tartalmadat,
a semmit kis hálóddal kihalászod.

Úszott a nap felé a nagy hajó,
de a hold fényén már csak csónak reszket
s az árnyékok nehéz heverő testek.

Nem létezik, ami mindenható!
Amennyi vízcsepp, annyi végtelen,
de mélyein nem moccan értelem.


Jelentkezzen!

Én megfizettem mind a bíbort rendre,
az alkonyégen reszkető sugárt,
a szűz pihékért fizettem telente,
tavaszt fizettem, s nyárnak indulást, 
sok késő bánat megbánásait,
tükrömnek megfizettem foncsorát
s mi látni nem hagy, meg mégsem vakít:
az Istentől kialkudott csodát.

Jelentkezzen, akinek nem fizettem
kevés időm van s elszámolni, kedvem!
Jelentkezzen a versek illata,
az el nem csattant, megszolgált pofon,
a lábbelin a hajnal harmata,
az öncsalás, mit altatónak szedtem,
s, ha van még nő, kit ingyen szerethettem!


Egyszer

Érzed-e már a komor ősz szagát,
ha dolgoznak az erdőn a szelek
felbolydítva a múltad állagát
s kajánul megszagoltatják veled?

Sápadt hegyek a hollószárny alatt!
Egy csonka ág lehetne mérleged,
rémülten egy sikoly feléd szalad,
kövön billegsz s a gyomrod émelyeg.

Holló kerren vagy már a pap beszél?
Egy félmondatba tömték mindened
s a fehér szárnyú virág elalél.

Összehajtják ruháid, életed.
Nagyon hideg volt itt az ég alatt?
A legszebb film is egyszer elszakad.


Eltűnődöm

Télestén, ha kint az éjben
kést csorbít a hold az égen
eltűnődöm, hogy miképpen
végződik be majd regényem.

Mit firkál végül szívemre
az, ki ott fent percet számol
s becsukja könyvét sietve,
nem jegyez új oldalszámot.

Árnyék leszek, barnán, szürkén,
puhán, mintha csak lebegne
vagy, mint ujjnyom asszony tükrén,
madárszárnyak fellegekbe.

Súlyos mégis. Havas úton
hatan visznek düledezve.
Nem kell versben már hazudnom,
szabva őket szép kerekre.

Csak feküdni megnyugodva,
mint a mélység, mint a fenség.
Végtelenné gyarapodva
végtelenül kicsi lennék.


Mint könnyed pasztell

Mint egy mosoly a meleg úgy fogad,
a szél megtorpan kinn az ajtófélen,
a ház tulajdon lelked nyáron-télen,
itt néha Istennek hiszed magad.

Itt fonták sorsod régi asszonyok,
itt nyűtték tested, régen, nagy szerelmek.
Udvarnyi ég, amit föléd szereltek,
amelyen csillagok a lábnyomok.

Itt voltál szolga és parancsot osztó,
itt volt a vers esténként kedvesed
és volt a rím az álmokon poroszló,

itt volt a vágy, a meg nem engedett.
Az élet már egy megfejtett talány,
mint könnyed pasztell függ szobád falán.


Tegezben

Én nyílvessző vagyok.
Szállhattam volna frissen,
ám tegzébe visszatett
és nem lőtt ki az Isten.

Eltűnt a célpont?
Élni kell a vadnak?
Talán a nagy vadászatok
már végleg elmaradnak?

Száguldás,
sziszegő
levegő,
a becsapódás tompa kéje
s a vér, a húsnak forró éje
elmaradt.

A rozsdák is kikezdnek
áporodott mélyén
a tegeznek.


Kis lépések szonettje

Petőfiből nem lett beteg öreg,
ki megadással fekszik ön-piszkában.
Az élet nem ünneplő öltözet,
hisz benne koszos hétköznapok járnak.

Nagyon nem kell a vers az embereknek.
Nem jó a titkok ablakán belesni.
A mohó percek nem Istent keresnek.
A költő menjen galambot etetni.

Már kész nevetség lengetni a zászlót,
lábbal taposva eszmék törmelékén,
mindig csak fújni az alig parázslót.

A halottat el kell temetni békén.
Dicsérik most a kis lépések táncát,
járják a fürgék és járják a sánták.

2013. május 31.

*

Fekete vers

Szemembe szúrták mint egy nagy szeget/ az álmoktól szikrázó éjszakát./ Mint kárhozott, ha Istent emleget,/ betörném mind a mennyek ablakát.// Kint fekete hó hull a kerteken/ nem hagyhatok halványkék lábnyomot,/ rámdől az éj fala, ha fölkelek/ és halott emberekkel álmodok.// Ki lesz öröm nekem, ha érkezem?/ Kinek szívén remeg várakozás?/ Isten milyen világát éhezem?// A túlvilág sem végső állomás?/ Későn ér haza, aki messze jár./
Meghalt Kamenitzky Antal.
100 költemény című, 9. kötetéből választottuk a fenti sorokat. A tízedik, már megszerkesztett kötetét nem adhatta át személyesen a hagyományos panaszözön közepette, ami végén mindig megkérdezte: „Te, költő vagyok vagy sem? Eddig olyantól, akit mások költőnek tartanak, még választ nem kaptam e kérdésemre. Egyszer ugyan egyik szerkesztőségben megütötte fülem egy gúnyos megjegyzés, az önjelölt költőről…”
Nem várta tőlünk, barátaitól soha a biztató választ, megszállottan kitartott amellett, hogy ne baráttól hallja, költő-e vagy sem. Már nem hallhatja elismertektől sem a megnyugtató szavakat.
Nyáron 100 válogatott költemény című kötetét ajánlotta sok szertettel. Szép vers valamennyi, pontos, lecsiszolt, legtöbb kedvenc versformájába, szonettbe idomítva.
A gyergyószentmiklósi irodalmi kör „külső” tagjaként üdvözölhettük találkozásaink, felolvasásaink alkalmával. Büszke volt e címre, ahogy mi is őrá, a melankolikus, súlyos májbetegsége miatt az elmúlással állandóan parolázóra, az ezrével írt versek szerzőjére. Az elmúlt hét végén esett kómába, e hét elején pedig hasonlóan „derűlátó” barátja, dr. Kercsó Attila után ment.
Borszéken született és élt, Marosvásárhelyen a művészetiben érettségizett, szobrászatot tanult. A katonaságnál szerzett betegsége miatt nem tanulhatott tovább, tisztviselő lett szülővárosában, ahol az utóbbi években kis helytörténeti múzeumot is berendezett, vezetett, a fürdőváros történetét ismertetve az érdeklődőknek. Agyvérzés végzett vele Marosvásárhelyen, ahol az önkívületbe lévőt próbálták megmenteni.
Utódot nem hagyott versein, és a még édesapja által Borszékről – német nyelven – őrzött, gazdag, emlékező, emlékeztető anyagon kívül.
Júliusban töltötte a 68 évet. Nyugodjon békében!

A gyergyószentmiklósi Dr. Kercsó Attila Irodalmi Kör

Temetése 2015. október 8-án, 14 órakor lesz a borszéki köztemetőben.

(Bajna György)

Ċ
Gábor Cseke,
2015. okt. 7. 6:01
Comments