ÁRNYÉKBAN‎ > ‎

Jancsik Pál


Sz. 1936-ban Brassóban-mh. 2018 Kolozsváron) költő, műfordító. Érettségi után a Bolyai egyetem magyar szakán végzett, előbb a kolozsvári Utunk, majd az Ifjúsági (Dacia) kiadó szerkesztője. A román irodalom avatott tolmácsolója. Számos kötete jelent meg. A filozofikus-szatirikus sorsköltészet egyik mai megjelenítője.



HEJ, KOLOZSVÁR...  


"Hej, Kolozsvár, czifra kőhalom!"*  
Elhagyott itt rég a nyugalom,  
mint vihar hajót a tengeren,  
meggyötört benned a szerelem. 

Lakozásom távol kezdetén  
oly szerelmes voltam egyszer én,  
elmondani azt itt nem lehet,  
nagybőgőnek néztem az eget.  

Voltam azért olykor boldog is,  
amikor szenvedtem, akkor is,  
hisz fiatal voltam, víg diák,  
s várt az élet - távol Indiák.  

Évek szálltak, másfél évtized.  
Dolgoztam (mint adós, ki fizet).  
Újabb tizenöt év szállt tova.  
Férj lettem, lehiggadt "bölcs" apa.  

Ez a szerelem már szelídebb.  
Éltető fényekkel telített,  
családi meleggel, derűvel,  
mindennapi drága terűvel.  

S lettem, aki lettem, az vagyok,  
mivé e harminc év faragott,  
költő, ki nagyokat hallgatott,  
s vagy háromszáz könyvet kiadott.  

Kiadott tehát s nem összeírt.  
Úgy gondolom most is, többet ért  
szerkeszteni klasszikusokat,  
mint gyűjteni piculusokat...  

Jobb lesz hagynom ezt a "memoárt".  
Emlékírás? - minek az? - csak árt...  
S nem vagyok oly ifjú-nyugtalan,  
hogy magamról szóljak untalan.  

Ám e várost nagyon szeretem,  
tulajdonképp ez is szerelem:  
ami rossz van benne, feledem,  
csak a szépet és jót keresem.  

Nem tudhatom, mi van hátra még,  
de remélem, itt vár rám a vég:  
házsongárdi végső nyugalom.  
"Hej, Kolozsvár, czifra kőhalom!"  

* Kriza János: Vadrózsák. Az 558. dal első sora az első kiadás első kötetének 297. lapján.  
   

A MŰFORDÍTÁSRÓL  


A műfordítást énszerintem  
az irigykedés hozta létre:  
távoli társunk sóvárogni  
kezdett a ritka, tiszta Szépre,  
melyet egy másik alkotó  
teremtett nyelve anyagából,  
s bár névtelenül történt mindez,  
tolvajlás volt ez a javából,  
de példa arra is: a rút s rossz  
(irigység és lopási hajlam)  
végül mégis jót hozott létre  
eme bábeli nyelvzavarban.  
   

ITTHON  

Gyönyörű az erdélyi nyár.  
Ennél szebb már csak az erdélyi ősz.  
Tán ennél is szebb az erdélyi tél.  
Legszebb mégis az erdélyi tavasz.  
   

NAGYÍTÓN  

Nagyítón nézve a világot,  
mások a méretek, arányok,  
fontossá válnak a parányok... 

 
(1986)


II. Rákóczi Ferenc imája


A nyelvem inkább francia,

latin talán vagy német.

Hát mért szeretem én, Uram,

ezt az erdélyi népet?


Hazám? A hazám, ó, hazám!

Hazám a kötelesség.

Hazám a Szabadság, Uram,

a legszentebb nemesség.


Leghívebb társam a magány.

Lengyelhon vagy Rodostó?

Francia s német nagy urak,

szívetek zárt koporsó.


Egyszer volt itt csak vigalom.

Ezer puskás- s kaszásból

lett hetvenötezer kuruc,

az ínségből, a sárból.


Állván élükre s elibük,

én sok rossz földi bűnöm

lefoszlott testemről, Uram,

elolvadt mintha tűzön.


És folyt a harc, a háború.

Változott a szerencse.

Füstök mellől fölszállt a dal,

hogy néked megjelentse.


Győznünk miért nem lehetett,

és annyi tiszta szándék,

áldozat a színed előtt

mért lett hiú ajándék,


és mért fogadtad el, Uram,

a mások áldozatját,

árulókét, pállfyakét,

kik népük megtagadják? – –


közelegvén már hozzád az úton,

„te tudod, Uram, hogy én nem tudom”*


* Mondattöredék a Vallomásokból



„Itt járt az Ősz”*

Csucsára tegnap beszökött az Ősz.
Sárgálló rőzse-tüzeket rakott.
Halotti maszkod néztem, s átsuhant
rajtam, hogy meghalok.

Itt már csak a falak a régiek,
meg odalenn a vágtató Körös,
s az erdő, a hűséges, hűs barát,
mely most láztól vörös.

A pózodban egy padra ültem én.
Így pihensz Te is a fényképeden,**
ballagtodban a „Szent Mihály uton”,
halálos betegen.

És akkor súgtál nekem valamit.
Az Ősz azóta is zeng, énekel.
Szemembe mélyedt bús tekinteted,
s többé nem enged el.

* A Párizsban járt az ősz címváltozata. A vers eredeti kézirata a csucsai Ady-szobában látható.

** A fénykép alatti szöveg szerint a felvételt Octavian Goga készítette. Az is megállapítható a képről, 
hogy a költő a most is ott található kerti padok egyikén ült.


Csönd

Mélységes mély az októberi csönd.
Mély, mint az ég, s mint annak kékje, mély.
Akárha szakadékot nyit a föld.
Mély, mint a kút s a csillagtalan éj.

Mély, mint a gyűlölet, a gonoszság, a bűn.
Akár a szerelem, a szeretet.
Mint szó, ha cseng tisztán és egyszerűen.
Mély, mint az élet és halál lehet.

Mint a végtelen jóság, mély a csönd.
És mint az iszonyat, a félelem.
Uram, mit rejt a csönded odafönt?
Mi születik belőle idelenn?

Sztána, 2001, október 9-én


Favágás

 

Milyen különös szertartás volt

a hasábfák darabolása…

Fülemben még a favágógép

kínkeserves zakatolása.


Szamár húzta a ház elébe,

simogatni-jó-nagy pofa,

éktelen fülű jámbor jószág,

szegények megváltó lova.


Végül a masina beindult.

Felsivított a körfűrész,

miként halálos ítéletet

kér a vádlottra az ügyész.


Gyűlt, gyűlt a tönk „hűvös halomba”,

drága pénzen vett tűzifa,

záloga téli melegeknek.

Várt rá a pince ablaka,


hogy elnyelje homályos odva.

Hordtam, dobáltam sorra én

a fagyos, még nedves, nehéz fát.

Hová lett az a kis legény,


ki szinte szórakozásképpen

járt le a pince mélyibe

gyér petróleumlámpa-fényénél

gyújtóst aprítani ízibe?


Fölhasogatni a bogos fát,

a nagy fejszét lendíteni

virtuskodva a tönkkel együtt,

míg éle azt kettészeli.


Ölelve cipelni az öl fát…

Illata van, jó illata

fának, hidegnek, egészségnek.

A kormos üveg illata,


még az is balzsamos emlék lett.

A füstnek tömjénszaga volt.

A vaskályhában a dohos fa

sírva és lobogva dalolt.


Lelkem különös rezervátuma

 

Itt a füvet le nem kaszálják,

vastag szőnyeg a pázsit és avar,

ott korhadnak a csonka szálfák,

hol vihar tépte ki őket tavaly.


A vízhez csapás visz, nem ösvény.

Csokrokban nő a csúcson a gyopár.

Itt a vadon szava a törvény,

s a mord szikla is mohos, nem kopár.


Lelkem különös rezervátuma,

ahol hó csillan s tiszta hegyi tó,

s az avar-múlt is megtalálható,


tipró, szennyes láb nem léphet oda.

Kedv-gidók, vágy-hiúzok, álom-őzek

derűs, külön világban kergetőznek.

 

Láttam egy fát

 

Láttam egy fát a buja nyárban,

egy kiszáradt, reménytelen fát.

Ahogy az eget markolászta,

maga volt a sivár enyészet.


Koronája, ága kopár volt,

de a törzsén mégis kibuggyant,

mégis kisarjadott az élet,

mohából, kéregből levél nőtt.


Elborzasztó és megható volt.

Maga testét földdé alázta.

Zöldellve dalolt az enyészet,

mikor minden zengett a nyárban.


 

Dal

 

Ólomodik a dalom,

nehezül a szívem.

Lehorgonyoz a hajóm,

nem suhan a vízen.


A hullámok rám köpnek,

beken a hold éjjel.

„Elfognak és felkötnek”

harmatos kötéllel.


Kalóz volnék, vagy talán

nincs is semmi bűnöm?

Erre új kor hajnalán

fény kell hogy derüljön.


Comments