ÁRNYÉKBAN‎ > ‎

Hajnal László

Szüle­tett Békéscsabán, 1902. de­cem­ber. 31-én – meg­halt 1944 telén, Bu­da­pes­ten; költő, író. Mint emigráns a 20-as évek első felében és közepén Erdély­ben élt. A Ma­gyar Szó, Ta­vasz, Zord Idő, Nap­ke­let, Vasárnap és Vasárna­pi Újság mun­katársa, a Ke­le­ti Újság leg­gyak­rab­ban közlő szerzői közt sze­re­pelt vers­sel, prózával, színművek­kel, iro­da­lom­kri­ti­kai és iro­da­lom­pub­li­cisz­ti­kai írások­kal. Az ara­di Fe­ke­te Macs­ka c. ero­ti­kus és iro­dal­mi lap, majd a Komédia c. ko­lozsvári élc­lap szer­kesztője (1923). Romániában meg­je­lent köte­tei: A szol­ga éneke  (ver­seskönyv, Mv. 1920); Kócos (két egy­fel­vonásos színjáték, Kv. 1921); Ilyen va­gyok! (ver­sek, Kv. 1924); Magányos éjsza­ka (ver­sek, Mv. 1926); Lo­ri­el(regény, Kv. 1926). Utóbb Bu­da­pest­re költözött, ahol a nyi­las ter­ror áldo­za­ta lett.


Öregember

Be jó az öreg­em­be­rek­nek...!

Ebédután ma el­alud­tam
S a fel­vi­harzó ten­ge­rek­nek
Min­den hullámverését tud­tam.
Kívülről tud­tam. Csi­gahéjak
S kimúlt kagylókból fa­gyott gyöngyök
Hull­tak elébem s ma­gaménak
Érez­tem min­den kis göröngyöt.
Sirt, dühöngött a mérges ten­ger,
De én ka­cag­tam : em­ber! em­ber!
Sár van a hullámlo­csolt par­ton?
Gye­re a szi­vem oda­tar­tom!
A le­he­le­tem meg­me­len­get,
Gye­re­kek, gyer­tek gyer­me­kem­nek!
Kis fran­ciák, ma­gya­rok, sen­kik,
Fajáról nem kérdek meg sen­kit,
Gyen­ge va­gyok, a ke­zem fárad,
De sze­me­imből szik­ra árad...

Öreg­em­ber, szo­morú em­ber,
Már csak fi­gyel, gyűlölni sem mer!
Mért néztek rám meg­ijedt szem­mel,
Poin­caré nem öreg­em­ber!
Kígyókat táplál férges vére,
Na, min­den féle­lem­mel félre!
Az öre­gek mi va­gyunk, gyer­tek...
Nálunk várnak a béke­ker­tek,
Sátort rak­tunk a sze­re­tet­nek,
Mi nem látjuk, ha ve­re­ked­nek,
Nem látjuk a pandúrt, ha mérges,
Gyil­kos szi­vet sem, mi­kor érdes!
Mi fütyülünk a ten­ge­rek­nek!!

Be jó az öreg­em­be­rek­nek...!

Felébred­tem. Az utca sáros,
Lenn berúgott ko­csis ugrándoz.
Os­tor­ral ver egy rossz lo­vat
A sar­kon átfut egy vo­nat,
Raj­ta kofák fürtökben lógnak...
Mért élnek, ha mindég lo­hol­nak?!
A ko­csis mért röhög va­kon,
Mi­kor meglát az ab­la­kon ?!
Az ab­laknál én miért állok
Hi­szen min­dent, min­dent utálok!
Kofát, ko­csist, bankárt és pénzt is,
A sötétséget és a fényt is!
Min­den szürke és min­den sáros
És Páris, ez a szaj­haváros,
Úgy rámdől, mint az una­lom
A végnélküli uta­kon!
Mért kell húszéve­sek­nek len­ni,
Ha nem tu­dunk Em­bert sze­ret­ni,
Csak nőstényt! Vagy még azt se! Nem... nem.
Csak ma­gun­kat a nőstények­ben!!


Tíz perc

Ad­ja­tok a berúgott hold­nak
Pa­ra­zsat, mert hi­deg az éj!
Ad­ja­tok békét a holt­nak
És lel­ket a lány­nak, ki él,
Ad­ja­tok a kókadt virágnak
Napfényből friss fe­redőt,
E fekélyes mái világnak
Si­et­ve vig te­metőt!

Az or­mo­kon jaj­gat a kürtös,
Rémülten vonyít az eb!
Va­la­mi iszo­nyat üldöz,
Köze­lebb, mind köze­lebb,
Va­la­mi fájda­lom hor­kan,
Va­la­mi öröm ri­kolt,
A polgári nyu­ga­lom hol van,
A gyil­ko­sa hol van s ki volt?!

Mily ke­zek szítot­ta tűz ég?
Mért csap­kod böjti vi­har?
Pil­langót kedv­vel ki űz még,
Hol aki har­cot akar?
Nem látok, nem látok sem­mit,
Csak haj­la­doz szélben a fa,
Ki­nek a pa­ran­csa zeng itt,
Ki­nek van, jaj, iga­za ?!

Szikrázik mil­lió csil­lag,
Táncot rop mil­lió láb,
Mil­liárd éhe­sek rínak,
Köze­lebb kúszik a láp,
Par­ket­ten sik­lik a gazság,
Szűrőkön szűrik a vért,
S nem tu­dom hol az igazság,
Nem tu­dom mind­ez miért!

Csak látom a berúgott hol­dat
Fázik, mert hi­deg az éj,
Látom a békétlen hol­tat,
Lel­ket­len lányt, aki él,
Ad­ja­tok tiz perc­nyi csen­det,
Napfényből friss fe­redőt!
Li­li­om szi­vem­be csen­get,
Ne lássak sen­kit, csak őt! ?


Öt ördög

Öt ördög örökkön őrköd,
Ne némulj szen­vedély,
Öt ördög örökkön őrköd,
Csak fel­fal­nak, ne félj!

Az al­ko­hol aklában al­szom
Ki­et­len, éjje­len.
El­rin­gat Sanchó Pan­sa har­con
S ríkat­va rí ve­lem !

Az ópium pipája szent,
Békén Ni­hil­be hull,
Ki ked­vesétől messze ment,
Ő érte visszanyúl!

A mor­fi­um merész vitéz,
Hűséges cim­bo­ra,
Ha férges földön élni félsz,
Övé a menny bora!

A csók csip­ked­ve éget el,
Ge­rinc­be fúr, fa­rag,
Vigyázz! Nyája­san éne­kel,
De hang­ta­lan ha­rap!

A dal pe­dig: az al­ko­hol,
A mor­fi­um s a csók,
Mig azt hi­szed, hogy al­ko­tol,
Megmászik, mint a pók!

Öt ördög örökkön őrköd,
Ne­hogy nyu­god­tan élj,
Öt ördög örökkön őrköd,
Öt bes­te szen­vedély!!


Születik a vers

Néha kora ta­va­szi pázsit,
Néha a tél vad sze­le hoz­za,
Hogy megérezzük: min­den más itt,
Mint is­koláztuk! S mindég másik
A lélek, mi­kor áhit­oz­za
A po­koldöngető igét!

Ilyen­kor tárjuk fel a mellünk,
A nap­sugárt szívjuk le mélyre
Kitárt két kar­ral ünne­peljünk,
Mert az is­ten szüle­tett bennünk,
Dob­junk el min­den földit félre,
Mert el­in­dult felénk a Vers ...!


Még több Hajnal László vers

 olvasható az Erdélyi és csángó költészet c. antológiában  http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/hajnal.htm

Comments