ÁRNYÉKBAN‎ > ‎Gaál Gábor‎ > ‎

Benamy Sándor Gaál Gábor lirájáról

...Azt hiszem, az Erről van szó volt az első és utolsó nyilvánossága Gaál Gábor verseinek, amelyeket ugyancsak az 1234-es költő verseiből címmel publikált. Felületes olvasásra ezekből senki sem ismerne rá a későbbi Gaál Gáborra, pedig csak „arról van van szó”, hogy egyénisége, világképe itt még „cseppfolyós" állapotban volt, csak később szűrődött le, tisztult ki, szilárdult meg.

Négy rímtelen, írásjeltelen szakasz 1923-ból. A háború utáni inflációs, tönkrement, pánikos Berlinben írhatta, és kezdete félig-meddig önéletrajz. Én, a könnyebb érthetőség kedvéért, pontokat és vesszőket teszek oda, ahol értelmileg szükséges. Íme, két szakasz:


EMBER VAGYOK 33 ÉVE tele gyöngédséggel és jóakarattal. Olykor magas póznákra lendülök. De alig kártékony a nevetésem. Vigasztalan állapotban élek, nőtlenül. Alig van reményem egy hosszan tartó boldogságra. Megcsal miűden nap. Nincsenek barátaim. Egész egyedül járok a földön. Akiket szeretek, messze élnek idegen országokban. Egész ősz édesanyám is."

Azt hiszem, tüzes temperamentummal születtem. De azután a melankólia csillagai ragyogtak fel a vasoszlopok hegyiben, s most ők kísérnek. Arcukról nem tudom letörülni az életemet, amely olyan magányos, mint a madarak röpte az éjszakában. Lehet, hogy valami boldogság felé megyek, de az is lehet, hogy holnap lelő valaki az utcán egy sajnálatos félreértésből. Hiszen mindenkire hasonlítok."

Bocsássatok meg, ha visszavonulva élek köztetek. Az időt töltöm be magamnak. Nagyon szeretném, ha rendbe jönne a világ, nem élnék lelki számkivetésben, és megértenének a magyarok. Hajlamom van az eláradó érzésekre. Mindig meg akarom mondani, amiről szó van. Kiszolgálom a dolgokat.”

Filozófusnak készültem, a Nagy Tanács azonban elcsapott. Azóta bolygok mindenfelé. Ide egy folyóparton jöttem. Tudjátok meg, egyszer mind igazságtalanok voltatok. Mindenki könnyen felejt. Rokonaim, a halottak, hanyatt fekszenek, már nem tudnak segíteni rajtam."

Egész bizonyos, hogy szerencsétlen vagyok, s a győri bencéseknek volt igazuk, amikor utóduknak szántak. Én azonban tudom, hogy nem mi vagyunk a fontosak, hanem a dolgok és a viszonylatok. S így a győri bencések mégis tévedtek.”

Ezt a pár sort pedig az asztalodra teszem Tenéked, aki szereted a virágokat; és hangtalan mégy, mert láthatatlan vagy!"

A második szakasz:

Volt a Zagyva és folyt és azután futott a Tisza. Ha Törökékkel kimentünk a „földhö”, ott már vége volt Szentgyörgynek, és kezdődött Berény. Az országút Berénybe ért. Azután túlment rajta.”

A madarak elrepülnek a fejünk fölött. Ilyenkor üres lesz a levegő. De a láthatatlan sárkányok beletódulnak.”

Mindennek vége van, és kezdődik egy másik... Minden pillanat új. De mit akarunk mi? Miért állunk épp' a tolongásban? Ha a harangkötelek elszakadnak, aznap elmarad a déli harangszó. De nem mindenütt Ne álljunk ellen. Ha már elvirít a rózsa, elkezdik énekük a jégmadarak. A kiskapu a nagyvilágba áll. Minden annyit ér, amennyit keresni lehet vele. Viszont ha nem keresel semmit, valószínűleg apostol vagy. Tegnap megcsókoltam arcodat.”


Saját levében forogva, nyílt ki szeme a költők tennivalójára, amelyet e forgás szédületében fogalmazott meg, Lírikusok alkonya címmel, pamfletünkben, ily végletesen:

A lírikus korszerűtlen. Fölösleges lény. Haszontalanságokat tud. Nem az idő a hibás, hanem a lírikus maga, miután úgy, ahogy ma van, ahogy magamagát szükségessé teszi, avult, kísérteties világok maradványa. Elhasznált. Kifacsart. Ismétli magát. Sokan vannak, egyik a másikát utánozza. A lírikus nem akar semmi hasznosat. A malter- és cementvárosokban s a beton telefonpóznák alatt még mindig furulyával jár. Rózsaszínű a bocskora. Kedvese egy fellegvárban lakik. Az élet és a történelem mai üzemében – nem rólunk beszél."

A nyakkendőm, a harisnyám, a kalapom gyárakban készült. A szalámi is, amit vacsorára eszem. Előzőleg villamossággal ütötték agyon a marhát. Gépekkel szeletelték, s hosszú rudakban futott egy részlete felém, gőzzel és olajjal hajtott vonatokon. Egész nap ekék és elevátorok árnyékában loholok. S a lírikus még mindig régi áruival kereskedik. Azzal, amiből már az iskolában bevásároltam. Tele vannak vele a polcaim. De ő még mindig e tiszteletreméltó haszontalanságokról beszél. A falevelek színéről és a visszhangról és a hölgyről, akihez semmi közöm. Itt valami nincs rendjén. Pedig itt jár velem a földön. Ebben az időben. Táplálkozik és él. Anyagi gondjai vannak. Ha a nap szemébe süt, hunyorit. Rádiót hallgat. Mahjongozik. Érti a kettős könyvvitelt. Mégis el akarja hitetni velem, hogy láthatatlan, kék szakálla van, s egy orgonasipban alszik. Kunigunda a kedvese. Mi közöm hozzá! Társadalmi hajtóereje – zéró.”

Tudom, valamennyi szimpátikus. Szelíd és kellemes. Megnyerő hangjuk van. A legtöbbje tenor. Nagyon rendes emberek. Ők az avult lélekáru házalói. Árujuk az epedés, a bánat, a szomorúság és hasonló pántlikák. A kávéházban magukba süllyedve ülnek. Ilyenkor a mélységekben utaznak, persze postakocsin. Vannak eszméik is. Azt akarják, hogy gondolkodjam. Meg kell állapitanom: rossz emberismerők. Gondolkodom én is. Vannak eszméim is. Mindenkinek. Tele vagvunk mi is epedéssel. Bánattal és szomorúsággal. De ne törődjön velünk. Beszéljen arról, amiről szó van...”

Szerelje át magát. Változzon meg. Most él! Az előbb volt itt az ember a gázgyárból. Ki kell fizetni a számlát. Ez nem történik minden emóció nélkül! A lelki életünk másképp folyik, mint a pszichológiai tankönyvek s a lírikusok vélik..."

Ezért, a lírikus, nehogy meghaljon, változzék meg!


Ezzel tulajdonképpen zárult is pamfletünk, amely sok vitát kavart, bár inkább csak az Újságíró Klubban és a veseasztalnál. A folyóiratok közül egyedül az akkor még Dienes László szerkesztette Korunk-ban foglalkozott vele érdemlegesen Salamon László, örökké háborgó, harcra kész költő és publicista:

Az Erről van szó tulajdonképpen arra való utalás és figyelmeztetés, hogy miről nincs szó a hivatalos és félhivatalos 'irodalom' reprezentásai között. Arról van benne szó, hogy megszervezett hamisitás folyik a mai irodalmi élet legfőbb és leghivatalosabb laboratóriumaiban. Mert azok a 'meglátások', melyek a napisajtó, a 'gut-gesint' folyóiratok hasábjairól szólnak hozzánk, néhány kivétel leszámításával, meghaladott életek és meghaladott életábrázolási formák ismétlődései, stílusromantikába épített jelentéktelenségek, melyek gonosz és ostoba morálokat akarnak igazolni, s ma, az elektronelmélet korszakában, még mindig a geocentrikus világfelfogás hazugságait akarják becsempészni szűk agyvelők tekervényeibe."

A napilapok közül az Új Kelet-ben Jámbor Ferenc foglalkozott érdemlegesen pamfletünkkel: „A röpirat szerzői abból indulnak ki, hogy a világháborút követő esztendők konvulziójában az emberi életnek és magának az embernek természetrajza gyökeréig megváltozott. Olyan új műfajra gondolnak, amely maradék nélkül tudja megtalálni útját a mához."


Forrás: Benamy Sándor: A XX. században éltem. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1966.

Comments