ÁRNYÉKBAN‎ > ‎

Finta Gerő

(Sz. Tor­datúr, 1889. dec. 31. – mh. 1981. júl. 5., Bu­da­pest) – költő, műfordító. A Beth­len-kollégi­um­ban érettségi­zett, a bu­da­pes­ti egye­te­men jogi és bölcsésze­ti ta­nulmányo­kat foly­ta­tott, majd Ko­lozsvárt tanári ok­le­ve­let szer­zett. 1915-től a székely­ud­var­he­lyi, 1928-tól a ko­lozsvári ref. kollégium tanára, 1941-től a nagyváradi ref. leány­gimnázium igaz­gatója. 1945 -től Ma­gyar­országon élt haláláig. Fia, Fin­ta József ne­ves építészmérnök. Tag­ja volt a Kemény Zsig­mond Társaságnak és az Erdélyi Iro­dal­mi Társaságnak. Költeményei, műfordításai, kri­ti­kai írásai a Cim­bo­ra, Erdélyi Szem­le, Vasárna­pi Újság hasábja­in je­len­tek meg, a Pásztortűz állandó mun­katársa. Köte­tei: A fák. Székely­ud­var­hely 1923; Pa­csir­taszó. Kv. 1927. Több ver­se len­gyel fordításban is meg­je­lent. Emi­nes­cu költészetének je­les tolmácsolója.


Furulya

Nem búgok, mint soksípú or­go­na.
Királyi hang­szer nem le­szek soha.

Mes­ter­he­gedű is alig le­szek.
Ne várja­tok ilyen­nek, em­be­rek!

Kürt sem le­szek, távol­ba­har­sanó.
Fáradt aj­kamról lágyan kél a szó.

De, hogy­ha jártok al­ko­nyos mezőn
És el­me­reng­tek hol­das domb­tetőn

A bol­dog múlton és hogy visszatérjen
Tűnt üdvötök, eped­tek érte mélyen —

Hal­lo­tok oly­kor síró fu­rulyát,
Mely egy­kedvűen ke­ser­gi dalát,

A lel­ke­tek meg­saj­dul, ne­hezül.
Csak árva szív zo­kog így, egyedül!...


Az őszi kertben

Az őszi kert­ben
Mu­lat­ni jó.
Csörög a ked­vem,
Mint a dió.

Az őszi kert­ben
Alma, dió,
Zse­bem megtömni
Velük mi jó.

Ve­rem a diót.
Megcsörge­tem.
Zse­bem teli van
S teli a szi­vem.

A régi gyer­mek
Va­gyok megint,
Szed­ve kertünk­nek
Gyümölcse­it.

Fenn a fa­tetőn
Szól a ba­tul:
Ki­nek kezébe
Es­sem ra­bul?...

Egy fától a máshoz
Si­e­tek.
Gye­rek va­gyok én,
Bol­dog gye­rek!...


Kinek kell?...

Ki­nek kell ma e fájó líra:
Ez árva dal­lam, mely zo­kog
Vi­gasz­ta­lan
És hasz­ta­lan? — —
Óh, bol­do­gok,
Akik hit­tel szólnak, ha szólnak
S kik­nek ron­gyolt ruhára
Friss folt a hol­nap!
De én, de én,
Ki­nek bánatkút forr a lel­kem fe­nekén
S ez ki­apad­ha­tat­lan,
Az örömöt kiáltók
Közibe én mi jo­gon áll­jak?
„Hurráh, az élet szép!"
Emigyen én ho­gyan is kiabáljak?— —
Már ma­ra­dok,
Aki va­gyok:
Ma­gam­ban síró he­gedű
S tán nem ma­ra­dok egyedül!
Lesz egy-kettő, ki ráfi­gyel
Lel­kem elárvult dal­lamára:
E fájó líra el-el­csukló szavára!


Erdélyi földben

Éle­tem gyökerét
Ott ke­resd,
Ott táplálja most is
A fa­lu­si föld,
Hol vidám gye­rek vol­tam
Sok évvel ezelőtt!

Apámnak gye­pes ud­varán
S a kert­ben,
Hová kis bántal­maktól
Me­nekültem, -
Mélyen a földbe gyöke­re­met
Ot­tan küld­tem!

A lom­bon bármi­lyen
Messzi is nő,
Az élet belém on­nan tör elő.
– Az a föld táplál en­gem,
Amely apám álmának
Puha pi­hen­tető.

Oh, áldott az aka­rat,
Ki létre hi­vott
És erdélyi földbe plántált
Ki­csiny vadócot – en­gem.
S belém oltá ne­mes fa vágyát:
Za­ma­tos gyümölccsel ter­he­sed­ni!...

– Éle­tem gyökerét
Ott ke­re­si,
Ott táplálja most is
A fa­lu­si föld,
Hol vidám gyer­mek vol­tam
Sok évvel ezelőtt!


Még több vers Fin­ta Gerőtől az Erdélyi és csángó költészet c. an­tológiában
Comments