ÁRNYÉKBAN‎ > ‎

Farcádi Sándor

Családi nevén Sándor Áron (szül. Farcád, 1889 - 1952, Budapest) - költő. Középiskolát Székelyudvarhelyen végzett, ugyanott később kishivatalnok, 1920 után Brassóban tisztviselő. 1942-ben Budapestre költözött. Írásait a Zord Idő, Pásztortűz, Ellenzék közölte; 1925-ben a Brassói Lapok irodalmi kritikusa, 1926-tól a KZST tagja. A székely népnyelvvel művészien tud bánni; játszi jókedvében is fanyarságot közvetít, humora keserű, múló szépségek nosztalgiájával terhes. Verskötetei: Versek (Brassó, 1923); Fenyő a Hargitán (Brassó 1926); Szánts ekém, szánts (Brassó 1931). Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)


Az első ősz-hajszál

Tükröm ma reggel összetörtem,
Mert elfogott a kerge kín,
Hogy láttam ében fürtjeim
Között egy hajszál csillog őszen.

Aztán, hogy múlt a kín s harag,
Szerettem volna egyberakni.
De kezdett gúnyosan kacagni
A sok törött tükördarab:

Ha-hah, hiába mind: belőlünk
Sohsem lesz immár ép-egész -
De többet ifjú te se lész!

- Igaz! - rivallt a zord idő künt.
Éreztem, rokkan össze testem,
S egyszerre úgy megöregedtem...



Bálám szamara

Ha elmém csendes tompaságát
Feloldja néhanap a mennyég:
Olyan bolond dolgokat érzek,
Mintha Bálám táltos szamara lennék.

Ajkam bűvös igékre nyílik.
Felkent vagyok, próféta, lángész!
Előmbe titkok titka tárul
S mit más nem lát, szemem azon is átnéz.

De nem sokáig tart e dús kegy.
Bálám-gazdám, a sors, reámcsap -
Eltűnnek a szent látomások
S rá elmém is vak éjszakába sáppad.

S megint szamár vagyok csupán
S kocogok lomhán és bután...


A konok székely

Az én lelkem a Gábor Áron lelke.
Nagy biztatóm a szittya őserő.
- Én a lehetetlent is megkísérlem,
Legyen bármily nehéz, vagy vakmerő!

Én még a semmiből is ágyút öntök
S a vant is eggyé teszem semmivel.
Vagy ha kell: leások a földközépig,
De mibe fogtam, sikerülni kell!

És törhetnek rám pénzzel, bottal, érvvel -
Megkezdett munkám félbe nem hagyom;
Inkább úgy halok meg, mint Gábor Áron,
Saját művén - egy izzó szent napon!



A lázongó Kain

Kain vagyok, - testvérem Ábel.
Egy a kunyhónk, nyájunk, a szérűnk
S mi ketten össze még se férünk.

Beleiszik az én vizembe,
Az ételembe belekóstol -
Uram, én írtózom e sorstól!

Mióta pártfogásba vetted,
Azt hiszi, szabad neki minden
S rendelkezik, mint te: az Isten.

Imámban is zavart a múltkor -
Erre az oltárt összezúztam
És már csak káromkodni tudtam.

- Uram, fordíts e furcsa átkon:
Lehessek úr az én mezőmön,
Ne kelljen untalan vesződnöm!

Vagy ha már itt, e földi létben,
Tovább is együtt kell, hogy éljünk:
Tanítsd szolgád, hogy összeférjünk.

Mert már rég bánt e csúf közösség
S ha érte újra bosszúság lelt:
Uram, - én agyonütöm Ábelt!...

Még több vers a szerzőtől az Erdélyi és csángó költészet antológiájában
Comments