ÁRNYÉKBAN‎ > ‎

Dimény István

Családi neve 1947-ig Hercz­ka (Bu­da­pest, 1913. aug. 17. – 1973. jún. 19., Bu­da­pest) – újságíró, író. Középis­ko­lai és felsőke­res­ke­del­mi ta­nulmánya­it Te­mesvárt végez­te. A 6 Órai Újság szer­kesztőségében kezd­te meg újságírói pályáját 1930-ban. 1948-tól a Sza­bad Szó főszer­kesztője, majd Bu­ka­rest­ben a Művelődés szer­kesztőségi főtitkára (1955-58). Kar­co­la­ta­it, no­velláit, művésze­ti írásait az Utunk,  Iro­dal­mi Al­ma­nach, Igaz Szó s a na­pi­sajtó közölte. A fel­sza­ba­dulás után szer­kesz­ti és be­ve­ze­ti Fogj bátran tol­lat c. alatt  "népköztársaságunk 44 ma­gyar dol­gozójának ver­sei"-t (Kv. 1950). Posz­tu­musz verskötetét Az élet pe­remén (1977) c. alatt az RMI so­ro­zat számára sajtó alá ren­dez­te és előszóval ellátta Szász János. Költészetének ma­ra­dandóbb da­rab­jai nagyrészt ifjúkorában szület­tek.



Baleset

Két kerék fo­rog:
körbe, körbe,
egy mez­te­len test áll előtte,
a gőzka­lapács alá egy kéz te­szi a va­sat,
üt a ka­lapács,
a vas törik,
ha­sad.
A vas­szilánkok le­es­nek a földre,
a két kerék fo­rog:
körbe, körbe.
A le­vegő izzó, párás, nyo­masztó.
Har­ma­tos a mell
és mint egy fújtató jár:
le s fel, le s fel.
A le­vegő forró, már po­ko­li­an süt,
a ka­lapács pe­dig
csak üt, csak üt.
A kéz is iz­zadó, a kéz is pőre,
vas he­lyett hús kerül most az üllőre;
véres a test.
A ka­lapács pe­dig, az esz­te­len. -
csak üt, csak üt.

1934


Új ruhám margójára

Gyönyörű mon­dahősnek len­ni
szép ta­gok­kal, mez­te­len test­tel,
kit késői művész meg­dicsőülésként
izom­nak raj­zol ezer ref­lex­szel.

A vállam cson­tos, la­pockám kiálló.
Gyen­ge állványa lennék a föld­nek,
ilyen tartással, én mon­dom nek­tek,
nem al­kot­nak, csak szabókat ölnek,
csak szabókat ölnek ...

1937


Tükörírás

Az em­ber előbb fölfelé kap­tat,
s mire fel­eszmél,
a maga dombján,
apró, saját kis csúcsán
– nem, meg sem áll -,
már le­fe­le bak­tat,
és ol­vasószemüveg­gel
fi­gyelné egy hangyán
a három eggyé vált porc­ban
az ele­ven éle­tet.
De ha­marább rom­lik a sze­me,
mint szemüve­get cserél.

1961


Évszak

Tűzfa­lak tövében, az asz­fal­ton szület­tem.
Kérdem, hogy mi­hez kezd­jek most,
ötvenéve­sen, a bog­lyas he­gyek­kel,
az ok­ker és zöld hullámú fákkal
vagy a kónya fejű sok vad­virággal.
Mire ne­kem a címe­res szépség
meg a le­vegőben a címkés ózon?
Tu­dom. A tes­tem meg­nyug­szik,
talán tisz­tul a vérképem.
S tüdőmön múlik a heg tovább.

Az őszi levél tes­te rozsdás
és fonnyadt, mint annyi vers­ben.
Ben­nem nem kelt nosz­tal­giát.
Csak a bomló anya­got látom,
akár a hátára for­dult bogárban,
mit a cipőmmel el­se­pe­rek.
Pe­dig levél és szél
hogy per­ge­tik a per­ce­ket!
Hogy ker­ge­tik egymást!
De ez nem játék és nem költészet.
Csak évszak. Ősz van.

1964

Még több Dimény Istvántól az Erdélyi és csángó költészet c. antológiában http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/dimeny.htm
Comments