ÁRNYÉKBAN‎ > ‎

Botár Béla

(Székelyudvarhely, 1915 – 1974,  Budapest) – költő, műfordító. Tanulmányait szülővárosában végezte, utána ugyanott kistisztviselő. Számos versét közölte a Székely Közélet, majd a Brassói Lapok, Ellenzék, Keleti Újság, Székelység, Pásztortűz és Erdélyi Helikon. Versgyűjteménye Jobb a kőnek címmel jelent meg (Székelyudvarhely 1945). Szegénységben eltöltött gyermekkora, a kisembersors keserűsége, zaklatottsága kap hangot Tompa László lírájához kötődő, a népiek és a szimbolisták hatását mutató költészetében. 1946 óta Budapesten él, ott az Élet és Irodalom, Kortárs, Ország-Világ, Szabad Föld és néhány napilap közölte írásait, valamint műfordításait románból. Francisc Munteanu A boldog kereskedő c. regényét az ő fordításában adta ki az Európa Könyvkiadó (1961).

 

Árnyékomhoz

Te maradtál végig
legjobbik barátom -
velem bandukoltál
holdas éjszakákon.

Nappal is, éjjel is,
folyton velem voltál,
hosszú éveken át
lábamnál loholtál.

Mindig mellém jöttél
mikor a fény ébredt -
ne is haragudj hát,
ha már unlak téged.

Szolgám és csatlósom
te, magányos árva -
nem kínzott, nem gyötört
cudar sorsom járma?

Miként lehet az, hogy
tőlem meg nem szöktél -
hegyre föl, völgybe le
egyformán követtél?

Soha egy rossz szóval
nem bántottál engem -
pedig beh, sok szégyen
ért is életemben!

Köszönöm pajtásom,
köszönöm hűséged -
megcsókolni kezed
lehajolnék érted.

Barátot, szeretőt
soha nálad jobbat -
csak szemem követhet,
kezem meg nem foghat.

De most már egyedül,
már egyedül vagyok
szomorú szívemmel -
Valaki elhagyott...

Jobb lenne, ha te is
elhagynál már végre -
s ledőlnél valahol,
végső pihenésre.

Menj, menj, hagyj magamra,
hű kísérőm: árnyék,
ha te elenyésznél,
én is messze szállnék:

Egy olyan országba,
hol földi sár nincsen -
s altató-ölébe
visszavár az Isten!...


Vers szemeimről

Szemek, szemek, szemeim
Csak titeket szeretlek -
Kívül-belül körein
A kedves arca reszket.

Kívül-belül körein
A kedves lába járkál,
Szemem tükre ingovány
S Ő legközepén nádszál.

Szemem tükre ingovány,
A kedves benne rózsa -
Megszűnne a rút magány,
Ha karjaimban volna.

Megszűnhet a rút magány,
A jó-remény kinyílhat -
Mit a holdnak udvarán
Egy bűvös csillag ringat.

Csak a kedves messze jár,
Tudom, hogy rám se gondol -
Az én számtól messze jár,
És ölelő karomtól.

Csak a kedves messze jár,
Már soha el nem érem -
Hogy sajnálom napjaim,
És sok magányos évem.

A kedves arca halovány.
Csak szemem tükrén reszket -
Szemek, árva szemeim,
Holtomig szeretlek.

Erdélyi Helikon, 1943.


Erdélyhez

Kilenc hosszú esztendőn át,
Nem láttalak, Erdélyország. 

Nem hiányoztam senkinek,
Csak a fák zöld levelinek.

A Nagyerdő megsiratott:
Messzesodort lombja vagyok.

A Küküllő s az Olt vize
Nem csobog dalt lépteimre.

S valahol egy kakukkmadár
Árva hangját sem hallom már.

Elmaradt táj, szétfoszolt ég:
Ahol bölcsőm eltüzelték.

Völgyek ölén, bércek felett
Nincs se vized, se kenyered.

Térdig könnyben,övig sárban,
Sehol párod nem találtam.

Tengő úton,didergésben
Éget régi hütlenségem:

Szárnyain sok dőre vágynak
Nekivágtam a világnak.

Vágyaimból csak egy maradt:
Pihenhessek rögöd alatt.

Fenyő legyen s hajnalcsillag
Őrizője álmaimnak..


Sírkövemre

Három szempár,
hat fürge láb
jár utamon,
halad tovább.

Én fekhetem
gyökér alatt:
ők élik az 
álmaimat.

Testem törpült,
porba-veszett - 
Mégis látom,
fönn az eget.

Három éjt és
három napot - 
Ki mondta, hogy
halott vagyok?!

1960 március 17.


Anyámnak 

Megszültél a szegénységre,
nem átkozhat senki érte;
kínból kínra kín fakad - 
játszottam a pad alatt.

Az első szép, amit láttam:
arcod pirult a parázsban - 
sütötted a kenyeret,
sütötted és más evett.

Néha bömbölt apám mérge,
megfestette karod kékre.
Szomszédokhoz vitt a bot - 
nem volt soha kalapod.

Fejkendőben, rossz csizmában,
téli hóban, őszi sárban
toltad a nagy szekeret - 
ki volt, aki szeretett?

Te szeretttél engem nagyon,
te voltál a fényes napom - 
gyermekarcom zápora,
szemed könnyes mosolya.

Mért nem vagyok újra gyermek? - 
árnyékában a kezednek.
Minden jó lesz - mondanád,
s jó lenne a nagyvilág.

Hangodból még mindig telik,
pedig neked sötétedik.
Arcod ráncos, lábad bog - 
szánjanak a csillagok.

Ha pihensz a domboldalon,
szeressen meg a nyugalom - 
ne toljad a szekeret,
ne árulj több kenyeret.

Ne tudjad, hogy mi a bot - 
legyen akkor kalapod.
S ha nem jön álom szemedre,
emlékezzél gyermekedre...


Bánatom 

- Levél hadbavonuló véreimhez - 

Akárhogyan takargatom,
Nagy bánat az én bánatom.

Véreim a magyar mezőn,
Osztozkodnak száz legelőn.

Földet kapnak Tisza mellett,
hol az alkony csöndje ellep.

Földet kapnak a Dunán túl,
hol a nappal arca barnul.

Búzamezők tündérképe,
Övék lesz a szőkesége.

Duzzadt szőlők mosolygása,
Csordogál az üres kádba.

Mindnek lesz itt lova, ökre,
Mennyit elbír szemük tükre.

Nincstelenül, árván... árván,
Csak én szállok dalok szárnyán.

Véreim, csak sajnáljatok,
Öklöm helyett lelkem sajog.

Nem tudok mást, csak dalolni - 
S lobogótok megcsókolni.

És az utat, merre mentek,
Könnyeimmel én hintem meg.

És amikor visszajőtök,
Bús kupámba tüzet töltök.

Tűzes borral, bibor dallal,
Visszavárunk diadallal!

Fegyverét a halál szórja,
Elcsítul vad dáridója.

Reánk süt a Béke napja - 
S ki vért vetett, - 
Búzaként majd learatja... !


Ars poetica

A Dicsőség faránál
sorban nem állok.
    És porban sem kúszom
    érzékeny térdemen.
Nyeljen el börtön odva,
vagy szennyes árok –
    csak igazat mondjon
     mindegyik énekem!


Haszontalan?

Cél és haszon között, magam,
Tengek-lengek haszontalan.

S nem tudja, mit tegyen velem
A pénz-szedő szakértelem.

Nem szántok és nem aratok –
Azért, mégis, ember vagyok.

Nem formálok vasat, acélt –
Szívem csak a dalokhoz ért.

Nem emelek büszke falat –
Csak az esti nyárfák alatt,

Fütyörészve mendegélek –
Haszontalan mégse élek!

Mert haszon, cél és tartalom:
A világ gondja vállamon.