ÁRNYÉKBAN‎ > ‎

Apáthy Géza

Született 1943. augusztus 17-én Brassóban. Középiskoláit szülővárosában végezte, tanulmányait a Babes-Bolyai Egyetem Filológia Karának magyar-német szakán fejezte be, 1966-ban. Verseit az Utunk, az Ifjúmunkás és az Új Idő című lap közölte. Szerepelt az 1967-ben megjelent Vitorlaének című antológiában. Újságíró volt a Brassói Lapoknál, meghalt Brassóban, 1976-ban.



A SZÉLHEZ

Csodállak,
amikor a jegenyék
serdülő levélkéit
tanáros türelemmel
dalra oktatod
S haragszom rád
amikor egy fecsegő-levelet
zölden
szakítasz le
a fölmorajló fáról...


ÉJSZAKAI SÉTA

Az éjszaka tág tölcsérein
kimért fénycseppek peregnek
redőtlen homlokomra.
Nagy, patetikus és eretnek
gondolataim
fönnakadnak tollam hegyén
elhullott szavam már
hiába keresném?

A vastag, csillagmorzsás ég
súlyos sátorként borul fölébem,
s én mégis távol
nagyon távol érzem.
Bomló napfény.kévék sem
hozhatják hozzám közelebb
csupán ti, merész álmú,
tervekben növő emberek!


INVOKÁCIÓ EGY BAGOLYHOZ

Nem halál-, de életmadár baglyom,
Szállj az éjszakára és huhogj,
rikácsolj, búgj, amikor alszom.
A virrasztás gyönyörű harcom...
Hajnaltájt úgyis elűzlek téged,
de akárha szívemmel űznélek
nappal is térj vissza, baglyom, legyen
felkiáltójellé hangod éltemen.
Amikor másképpen nem ütlek,
szavakkal és tettekkel sebezlek
térj vissza mégis, szép-nyugtalanságom,
hogy kérdőjel lehess a virrasztáson
Harc vagy te is, megbékülök veled
- miért is tiltakoznék térden?! -
őrködj továbbra napjaim felett,
s csak akkor szállj el, ha arra megértem.


HEMINGWAY

A bokrok mögött véresfogú, éhes
tigris lesett, az őserdő-világra,
szíjas inakkal nyúlt előre lába,
közel egy új, véresebb vérengzéshez.

Szeme zöldfényű szikrái között
már fetrengett az áldozat,
roppanva mázsás félelme alatt -
s a bőszült tigris feléje szökött.

Hemingway célzott. Majd elgondolkozva
a maradék rumot is felhajtotta,
s egy hosszú perccel ismét öregebb lett.

Hemingway célzott. A dörgés időtlen
visszhangzik már a parttalan időben:
egy hosszú perccel tetézte az embert.


ESTI MEDITÁCIÓ

Kusza szivarfüst bodrozza homlokom
Tágas, könyvszagú szobám közepén
apró csodákká hull a szőke fény
s én magam az új reggelbe gondolom,

Piros színekkel jön elém kacagva...
A súlyos paplant fürgén lerugom
magamról. E mozdulat az, tudom,
mi közös életünk értelmét adja.

Az első szivarak idejét élem
együtt nőtt velem a gondos öröm
a tudattá serdült életösztönöm

Egyszerű dolgos köznapok méhében
formálódik jövőnk, s annál nagyobb
lelkesedésem, kortársa vagyok!


RÓKÁK KIGYÓÚTJA

Arra születtünk mind,
hogy meghódítsuk a Rókák
kígyóútját,
és csúcsra érve
megdicsőüljünk.

Mert bárkinek kicsit
Istennek kell hinnie magát!
Ezt az utat én, igenis,
tudatosan és büszkén
neveztem Életnek
s ma már egyetlen hitvallásom.

Személytelenül indultam rajta,
akár a szél vagy a Nap,
s hogy lépteimhez tapadt
fénye-sara,
hát, könnyebben eligazodom. 

Azt is megtanultam már,
hogy az ének szaporázza léptünk
de nem elég,
ha, mint olyan, csupán elkísér.

Az utat, a Rókák kígyóútját,
egyenesnek kell láttatnia velünk,
mint a hitet vagy a szerelmet -
inkább ezért énekelek.

Ha rájövök, hogy mindez önámítás,
meggyűlölöm legszebb versemet.


ŐSZRŐL, TAVASZRÓL

Itt az ősz,
s aligha tévedek, ha kijelentem,
pontot tehetnék versem végére. 
Mert az ősz Brassóban
– és bizonyára a világ minden táján –
önmagában is a legszebb vers, 
amelyet egyetlen költő
buzgó égig-veselkedése sem képes
szépségben fölérni:
elcsitulnak, kihunynak mellette
a szemfényvesztő metaforák.
De íme, hirtelen esők zuhognak alá
az őszre, a tájra, a versre,
hirtelen-hosszú esők.
És mert, bevallom, fáj,
hogy latyakos-szürkére ázik az ősz-vers,
mégiscsak verset kell írni,
fellegűző, napsugárszólító kiáltást,
mely fényt gyújt az emberek legbensőbb tájain,
hogy szívekben, gondolatokban fellobogjon
- ha nem lobogna - a tavasz.
Hiszen az emberek legbensőbb tája sem 
egyetlen évszakú táj...


OLY JÓ

A késődélutáni szél
lihegve hever csörgő bokrok alá...
Oly jó itt, a Cenktetőn,
sugaras fenyők között,
versenyt fütyölni a rigókkal.

Csak állok szép-gondtalan,
s nem tudok betelni veled,
édes, szép szőke szemeiddel!
Be érdekes!

Gyáraink pompás mértana
oly tisztán tükröződik bennük,
mint az én mosolyos arcom!


ÍGY TÉRT HAZA A GYŐZŐ

Sisak alá parancsolt hajjal,
szakállasan és tépetten,
de töretlen fényű hittel szívében
tért haza a győző
jóhiszemű csillagok alatt.

Ahogy belépett, a pincelakás
máris nőtt, tágult a fényre.
Egyik karjával asszonyát
ölelte át a győző,
másik karjával pöttöm kisfiát
emelte magasra.

Boldog volt az asszony,
akár a nyár, és nevetett.
A gyermek
igazságtalanul fordult el
a győző hosszú csókjai elöl,
a sisak villanó fénye
bánthatta szemét.
A győző apám volt
és én a tudatlan gyermek...


ÖRÖM

Csúcsos fű nyújtózkodik csókra
a forróajkú Nap felé...
Pár lassú lépésre tőlem,
a fűben fiatal anya ül
apró gyerekét csucsujgatva karján.
Lopva odapillantok néha,
s kamasz örömmel bámulom,
hogy a feszes blúzból
kibuggyant, beért mellet
miképp cibálja a tejízű kisfiú.

Örömmel bámulom...
Hajaj! Húsz éve sincsen, hogy itt,
ezen a törpe dombon engem is így
szoptatott édesanyám.
Itt? Ezen a dombon? És így?!
Ó, nem, én a fülledt óvóhely mélyén
szívtam a zargatott anyatejet,
a domb ziháló gyomrában!

Újszülött örömmel bámulom
a feszes blúzból kibuggyant mellet:
most az óvóhely torkát szilárd fal
szorítja össze,
és csúcsos fű nyújtózkodik csókra
a forróajkú Nap felé...


CSIGAHEGY

A mezőn kenyeret sütő nyár van.
Az más.
Emberszabású természet.
De itt, ez az erdő,
– zölddel harsogó gyermekkorom,
(halihó) –
oly értelmetlen mégis,
hogy csomós hideg száll gondolataimra,
ha benne járok.
Már a lombokba gubancolódott
madárének is
fából vaskarika,
s a százszor sok tarka virágból
nem gyűl össze egy csupor teára való.
Hogy mégis itt töltöttem
életem talán legszebb délutánját
egy József Attila kötettel
s egy doboz cigarettával?
Az más...


VÁZLATOK KÉSZÜLŐ ÖNARCKÉPHEZ

Hát én már ilyen vagyok,
efféle titokzatos ember:
kétszáztízlejes cipőben,
szűkre szabott nadrágban,
s lehetőleg fehér ingben
nyargalom összevissza a várost.

Előfordul, hogy este átfutok
cigiért a szomszéd kerthelyiségbe
és ottragadok,
hiszen rokonom, ismerősöm
tengernyi.

Képes vagyok ilyenkor
órák hosszat
nőkről beszélgetni, hogy így meg úgy
– egyet szeretnék nagyon elérni –,
míg valóban csillagos-kedvűre iszom magam.

Tiszta szerencse, hogy pénzen kívül
egyébbel sosem fizetek.

Ha van kivel, okosabb is tudok lenni,
és ilyenkor
mindig jobban fáj a butaságom.

Pedig írni-olvasni sem tudtam,
de három nyelven is
lényembe szívtam az emberszeretetet,
csak úgy, könyv nélkül,
dalokból, mesékből.

Szilaj kamaszlázaimból
kinőttem rég,
s haj, mégis előfordul,
hogy olykor gyöngyöző lélekkel
verseket vajúdok az emberekhez.

Ez csak azért van,
mert gyermekkoromban hallottam
egy történetet
Seherezádéról, akinek megkegyelmezett
az összevont szemöldökű kalifa,
mert szépen, nagyon szépen tudott mesélni.


HALHATATLAN EREKBEN

Magos Déva várból, hol a kőfal 
nem szorít már gyönge szívemen,
 én, asszonyfeleséged, tehozzád 
szólnék most, Kőmíves Kelemen.

Nem feddő szóra ajzom fel magam,
s nem gyűjtöm századokból könnyem,
 a legszebb áldásra készülődöm, 
hogy áldozatod megköszönjem,

Mert elhamvadtak rendre azóta 
reggelek, esték, aranypénzek, 
pallérjaid is asszonyaikkal, 
de áll a vár, és én is - élek!

Ha várad majd reggelre-estére 
netalán egyszer leomolna, 
a ballada, amelyben sorsom él, 
időtlen messze túlragyogja.

Légy áldott hát, ezerszer áldott, 
mert nékem rendelted el a kínt, 
amelytől vérem, ezer forrásból,
 halhatatlan erekben kering.


HOSSZÚ ÉLET

A századik év szerkeszt derekukba 
évköröket - szép, téli révültségben 
állnak a meghitt fényű sétatéren 
s boldogok: embereket küld az utca.

Száz éve nézték hűvös-mozdulatlan,
 hogyan nő, tágul itt e földi élet, 
és hogyan nő a csillagmesszeségnek. 
E tölgyfasorsot én már megtagadtam.

Öt évet élek még? Ötven évet-e? 
Elcsitul lényem gazdag élete? 
Nem tudom, de céltalan futószelek 
nyergébe, húsz év, nem vetettelek.

Százados fáknál máris éltem többet: 
gyökereim nem egy ponthoz kötöttek.


A KÖTÉLTÁNCOS EPILÓGJA

A drót remeg... Olykor agyába nyilal 
s örvénybe szédül az egész szoba. 
Szemébe lódul sok-sok ostoba 
trükkje zöld, piros, kék tányérjaival.

Még remeg a drót, de a kifeszített 
nyugtalanság nem bontott dalokat 
S ez fáj neki, szívébe hasogat 
hogy ifjúsága örvénylő semmi lett...

Úgy nézem őt, akár az őszi fákat 
egy terhes nyár után, ha leszegett 
lombfejükben megbúvik a bánat.

Nagy ember. Zúgó-tapsokat feledett; 
Oly biztosan lépett a porondra, 
mint mások a kéklő csillagokba...

Forrás: Bencze Mihály - Váradi Mária: Amikor az úton kitörik egy jegenyefa. Apáthy Géza költészete. Brassói Füzetek * Kék Cenk portál
Comments