ÁRNYÉKBAN‎ > ‎

Adonyi Nagy Mária

Sz. 1951, Éradony - mh. 2015. Iskoláit Székelyhídon és Nagyváradon végezte, magyar-német szakos tanári végzettséget szerzett a kolozsvári egyetemen. Előbb tanár Szatmárnémetiben, majd a bukaresti Hét, Romániai Magyar Szó, Erdélyi Napló szerkesztője. Költészetének legértékesebb darabjai a múlt század nyolcvanas éveiben keletkeztek. Két verseskötet megjelenése után hallgatásba burkolózott; szerkesztői, publicisztikai munkát vállalt.



Schaffhauseni fúgák

1.

Téged ki elkallódtál 
az esők árnyékában 
fölkoszorúzlak a dolgok félmúltjával

2.

Állni az idegen város fölött 
képzelt magaslaton
s beszívni tavaszi messzeségek 
elérhetetlen illatát
átlátni se múlt se jövő 
idejű igék időtlenségén 
a határokon mindig
éppen egy picit túlgondolni 
ami egy picit innen él

3.

Ahogy például abban az európai fővárosban 
lezúdult az első nyári zápor
és jó volt nem menekülni
jó volt megzengeni abban az esőben 
mintha  fémre hullnak az ütlegek

4.

Mindent felejteni
csak azt az áttetsző ködcsillámot nem 
csak azt az évek előtti pofont nem 
mely minden szélben elcsattan újra 
mint a jegenyék

5. 

Vagy ahogy valaki - diák 
esővel várakozó csöndben. 
felindul ráérősen a Házsongárdba
porladozó sírtáblák óalbumaiban lapoz 
s ragyogva zúg külön minden levél
- fölötte az időben kézről kézre adják a szelet 
s elleng előtte Aletta van der Maet haja színe 
hóstáti szekeres töri bocsánatkérőn: Kholoswar
- fönn szél töri az ágakat 
Most tiszta csönd ott is
azok alatt a fák alatt

6.

Az a vakító dél a moccanatlan állomáson 
márvány levegő tömbjei
vonatok váltanak át a csöndre
s napsugár-vékony szavak vonják 
messze a tájat

Külön rögzít mindent az emlékezés 
a félig emelt lábat
röptében fennakadt újságdarabkát 
könnyfényű meghatódást
Zsí szemében a biztató tétovaságot 
és a peronon a mozdulatlan nyüzsgés 
valami oktalan szorítás
a hogyan lehetett volna szomorúsága 
félelem attól hogy a kimondatlan szó 
belenő a száj üregébe
odatántorít a mozdulás
a félig emelt láb célpontjába
ó víziszony ajtók titkos kulcsra zárulása 
álombeli végenincs zuhanás
kínos önkéntelen merülés 
valami nyálkás undok masszába

7.

És valahol a kiűzetéstől északra
attól a nyártól nyílegyenesen a végek felé
kezdődik a megszenvedett tájtalanság

8. 

Kék alapon a tornyok távolléte

9.

Ellenfényben felsüt az ellenváros 
nekitámolyog három határ tompaszögének 
s öklendezi gyülevész nyugtalanságait
pókhálós szerveit mint röntgen 
hívja elő a szem - s megfakul 
világra nyíló romos szobákban 
szállong a por megfoghatatlanul

10.

Milyen szomorú egy roggyant elhagyott ház? 
Milyen üres tud lenni egy város
ha nem érezzük benne egymást 
milyen üres?

11.

Az együtthallgatás értelmes csöndjét 
melyben az a tiszta havasi táj 
végképp elolvad
- mindent felejteni

12.

Fanyar illatú őszök 
tülekvés víg szüreti ricsaj 
ágak sűrű szeszélyes grafikája 
viszonyok vonalak szövevények 
láthatatlan esőben ázó
folttalan szándékú szavunk
- ó tűnő csillámú gyémánttiszta köd 
sokarcú félelmes villogású csönd:
mennyire más minden ha másként hallgatunk

13. 

Érinteni 
a virágzsongású domboldalt 
érinteni
egy könyörgőtiszta arcot 
érinteni
egy valamikori teljes pillanatot

14. 

Pusztító vágyakat zendít
álomi erdő húrján a fény 
csupa arany az árnyakon 
földmélyi zöld tűzgömbből születő
- bolydító kettős fényözön 
- hajló kinlódó drága dallam: 
belehal mire felnő

Érezni mégis hogy esni fog 
hosszú szálas esőkkel
jön egy kísérleti évszak
s megméretik mindenek áttűnése
Mégis: mivé lesz ragyogás nélkül az az erdő?

15.

Szeles hideg égbolt alatt
nem az enyém az az öntudatlan mozdulat 
üres üres lelátón nem én hadonászom
az aki egy végenincs utca sarából 
leszáll az alkonyba - nem lehetek 
csak a háziasszonyok sikítása valóságos 
csak a padok sorsszerű csattanása
s körben megfejthetetlen eső-szövegek

16.

Elgondolt elsimított út 
váró szorongó pillantások 
arccal erre nem mozdul semmi 
csak mintha lopakodva
valaki vagy valami 
egy elgondolt úton 
egyre csak távolodna

17.

Igék hátrálnak múlt időbe
iszap gőzölög álnok mocsári béke 
nem a föladásé - még nem:
még csak a langyos kísértés 
az érintések borzongása

18.

Ernyedt kék állat a szavam

19.

Napok egykedvű ujjnyomata a lelken 
bevallatlan torladó mulasztások 
tartozás - kinek? mivel?
számonkérni - kitől? mit? mi jogon? 
napok bódító öldöklő egymásutánja
rettentő forgó torokgörcsölő éjszakák

20. 

Aranyló fényfüggönyök omlanak 
valahol táruló főterekre 
emberek szaggatják észrevétlen 
sodornak bíbor áramot
és könnyed táncos a léptük 
mint egy csobbanás

21. 

Vissza valahová
a sohasem jártba sohasem látottba 
éveink mögött gyülemlő vágyakozásba 
fémes szigorú hajnalok elől
elfödni szemünk bánatba nem kergethetően 
tisztán gyűlölet nélkül
egy választott időben

22.

Költözés megint még egy 
papírzsákba lejtő éveink 
összes fölösleges limloma 
dönög száll elvérzik innen is lassan 
állunk csüggedten 
míg telik múlik tovasussan

23. 

Gondoljuk el magunkat virágbaborultan 
gondoljuk el magunkat szomorúság-tisztán

24.

Szavak 
barátaink semmivel nem helyettesíthető 
fémesen tiszta szavai
fájóan pontos szavak mint a kések 
novemberi tájon pendülnek
fáradt szomorún élesztgetnek 
egy elnehezült alig érthető estét
s tovaszállnak a síkföld végtelenébe -
nincsen ideje szeretetnek

25. 

Ültünk az íves győzelmes Bach-muzsikában 
utolsó vacsorán fölkererengve alálebegve 
utolsó fehér ünnepünk ez
beültünk fehér ünnepünkbe
kiben-kiben templomnyi csönd
balsejtés rászedettek bénasága 
ültünk valahol félig ünnepbe zártan 
kupolás kúszó nyilalló díszletek közt
a fehér rozsda áthullt mindenen 

26.

Mindent felejteni
csak a férfit nem
amint kiválik a naplementéből
és ballag aranybazártan át az esőkön 
örökre értelmetlenül

27.

De lehet-e felejteni a lehetségest
a meg nem adott keserű kényszerét? 

28.

Egy félbemaradt híd az esőben 
nem kapcsol semmit nem jelképez 
olyan mint egy elmetszett kiáltás
letagadott vers
 toroknak görbülő kezek
Nem álmodható mögé semmi 
így hát szinte befejezett

29.

S csak állunk az idegen város fölött 
láthatatlan senyvesztő esőzésben
és hiába kényszerű derű
oktalan szomorúság 
látni oda is ahol már senki nincsen 

30.

Legyen a testünk halk fűragyogás
fáradt fényű szemünkre illesszünk messzeséget 
találjon magunkban haza a lelkünk



Nefelejcs

1. 

A nefelejcs illata felbuzog kék sugarakban -
ameddig ellátni, kásás lüktetés a levegő,
a megkeményedett illatok, olajok fala 
tél és nyár között,
a függőlegesen dermedő víz az égtájak között;
mögüle, mint forgó sötét üvegek mögül 
feltűnnek néha, akiket ismertem, láttam: 
anyám, kétrét görnyedve a rettenetes súly alatt,
gyermek kukucskál, férfiak néznek
tűnő szobákból valahová -
aztán az én arcom is a körforgásban,
aztán az sem, csak a kék pára nehéz kavargása
csak az idő az üresen búgó olajütőkben.

2. 

Felejtünk bizony, nefelejcs, 
felejtünk és emlékezünk -
naponta elfelejtjük a havak kékjét, 
a céltalanul szabad futások kékjét,
szemünkben az ég és a tenger lassú szárnycsapásait, 
és felejtésünkben ott úszkál valahol
egy érthetetlen sziromlevél, 
és emlékezetünkben leszakadt 
sirályok húrja a földig.

3.

A liliom tejüveg körtéi
tiszta időben elvilágítanak Atlantiszig.

4.

Ilyenkor a menta hűvöse vár rám,
igazol valameddig a ragyogás előtt,
s beülhetek az árnyékába,
bár tudom, nem tehet semmit, semmiről -

5.

Majd felzúgnak az apró légcsavarok a szaglószervekben,
kiragadnak a nefelejcs és menta kékezüst hálóiból,
a zegzugos olaj falai közül valami más térbe, 
hol futni lehet, át a tejfehér tengeren,
lassú, könnyed futással a kinagyított levegőben, 
beérni a remegő alkonyi kupába,
mint az olaj, miként a sűrű bor, 
mely szétfolyhat, akármerre.

6.

Végig a fényes partokon
lengő menyasszonyok suhogtak ilyenkor a fehér szélben, 
a megkeményedett illatok fürtjei között
hajlongtak a liliom-menyasszonyok, 
leheveredtek a hófehér fűbe,
és kupákat kínáltak a napsütésben,
s a mézédes bor végigpergett a csuklón, 
lecsorgott a hó tölcsérein a menták tövébe, 
oda, hol most vagyok,
újraszülve, indítva a futásba lökő árnyakat.

7.

Miért hát e kavargó halványkék láva 
s a csonttá fehérítő napsütés?
Miért ez a futás Atlantisztól 
a liliom szomorú tölcséréig 
az olaj illó tűi közt?

8.

Öregedő, síró anyám nem tud engem 
még egyszer megszülni, bármilyen távolra 
húzok a menta sűrű illatában,
nem tud engem megszülni,
ha beleveszek egy pici sziromlevélbe, 
s a nefelecs-pikkelyes égről nézem, 
mint tartja leejtett kezében
az elszállt olaj csupasz ágait.



szűz hava

Egy gyönyörű napot 
teremtek magamnak 
egyetlen gyönyörű napot.
Úgy kezdődne, mint egy magas, 
hosszan kitartott orgonahang.

Járnánk azt a napot,
mint az álomból kiszakadtak,
mint a délelőtt magasába szököttek, 
köröttünk csak a nyárba vegyülő 
föld hófehér vonulatai,
valami nagy gyémántfényű öröm 
a tenger virágcserepében 
Járnánk ebben a fehér szabadságban, 
ebben a szétoldó hömpölygésben,
és mozdulatunk csak a végtelen 
emlékezete lenne, szemünk csak az időtlen 
emlékezete.

És csupa kihívás lenne az a nap, 
az összes többi felfüggesztése, 
olyan, mintha valódi nyár, föld, 
mozdulat tiszta fehérben,
mégsem fogható igazi földhöz, nyárhoz, 
mert a jelentésük lenne fehér,
az ittlétük lenne fehér, 
helyük képtelen ragyogása 
egy szokványos nap főterén, 
mindenütt, ahol jártam.

És egész nap az a hang 
tartana mindent
fenn 
valahol 
a szűz havában.

*

És egy korabeli kritika is a szerző Forrás-kötetéről:

Borcsa János: Szólni — „vershullás idején"

1. Emlék jelen időben
A jelen a cselekvés ideje. Legfőképpen.
Kiindulópontként fogadjuk el az emlékezés tényét, és állapítsuk meg, hogy költőnk — Adonyi Nagy Mária — jelenlevő. Távollevő akkor lenne, ha a múltban vagy a jövőben „időzne" (Sören Kierkegaard : Vagy-vagy. Budapest, 1978. 248.). De íme a költő, kinek emlékei is jelen idejűek!
Sőt tudjuk azt is, hogy van egy olyan tempus, amely múlt időben van jelen, és egy másik tempus, amely jövő időben van jelen. Következésképpen nem igaz amaz állítás, miszerint az individuum a múltban vagy a jövőben távollevő lenne (i.h.). Az individuum emlékezésben (múlt) vagy reményben (jövő) is jelenlevő lehet!
Az értelmező számára ezek után már csak Adonyi Nagy Mária verskötete címének* első tagja (emlék) jelent problémát: vajon nem arra utal, hogy a cselekvés nem-jelenvaló a jelen időben?
Annak érzékeltetésére pedig, hogy milyen természetűek a költő emlékei, magyarázat helyett álljon itt néhány igei szerkezet a címadó költeményből — válogatásunk teljesen önkényes —, azok, amelyek a költői énnel kapcsolatosak. Hiszen az ige az a szófaj, amely a cselekvő személy és a világ kölcsönös viszonyát, egymásrahatását kifejezi (jelöli). A költői beszéd alább felsorolandó igéi, igei szerkezetei min t cselekvésjelölők félreérthetetlenül utalnak költő és világ viszonyának milyenségére:
— állok (mindenkitől elmaradva)
— lépek (azzal, ki rámtapos)
— csavargok (őrizetlen, mint a sár)
— úszom (napok tömör vizében)
— vonszolok
— fennakadtam
— leterít (valami kóbor villámú éj)
— ölelnek (keresztre feszített kévék)
— csókolnak (kisebzett virágok)
— szakadnak (bennünk gyökerek)
— rámkönyököl (a szél is)

2. A jelenlét, mindenekelőtt, tudatos cselekvést feltételez, cselekvő individualitást követel. Költőnk — jelenlevő. Erről akkor győződhetünk meg, ha időszemléletének módjára is futó pillantást vetünk. A költő nemcsak a különböző élettényeket látja (és láttatja ) a maguk egymásutániságában, tehát az elmúlás függvényében, de az időt mint olyant is ezzel az előfeltevéssel idézi meg : „Lehet a holnapokra / már csak én emlékszem" . (Emlékezzünk Ady „futok a Holnap elébe" magatartására!) Vagyis a jelen és a jövő is eleve emlékként tételeződik e szemlélet alapján. (Elmúlásra ítéltetik?) Ennek tudása fokozott felelősséget ró a költőre a lehetőségek keresésében: „a határokon mindig / éppen egy picit túlgondolni / ami egy picit innen él". Látható, hogy a jövőre utalás könnyed, tehát hamis gesztusa elutasíttatik. Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy a „jövőre orientáltságot " (Heller Ágnes) teljesen mellőzi a költő. „Az emberek [...] arra ügyelnek — írj a Heller Ágnes —, ami lesz vagy ami lehet", hiszen a „jelenben élés [...] mindig tételez egy bizonyos jövőre irányítottságot is." (A reneszánsz ember. Budapest, 1971. 154.)
Egy „valamikori teljes pillanat " megidézéséért szabadon „utazik" az időben: „Vissza valahová / a sohasem jártba sohasem látottba [.. . ] tisztán gyűlölet nélkül egy választott időben". A választás mindig a van és a lehet dialektikáját kell hogy kövesse. Ez pedig cselekvéshordozó. „De lehet-e felejteni a lehetségest" — kérdi a költő, másutt pedig e szuggesztív képpel sugallja a gondolatot: „pocsolyában topog gyönyörű lehetőség".

3. Az időt intenzíven (át)élő költő — „pecsétet üt rám minden pillanat " — föltétlenül szembekerül az „elintézetlen idő" nyugtalanító-fájó tényével is. Kihívása elől nem menekül. „Kimondom — megölöm titkaim" — olvassuk Király Lászlónál.
Adonyi sem tesz másként a múlt tényeivel: „gyűlnek a bennünk végképp temethetetlenek / kiáltók megnevezhetetlenek / a megvadítottak a megfélemlítettek / kondulásonként lép arcunkra a múlt" . A történelem nem puszta tárgya e verseknek ; a költőt a történelmi folyamat érdekli, a jelenhez és jövőhöz való elszakíthatatlan viszonyában. A történelem jelenhez kapcsolódó szálait keresi, hogy aztán felmutathassa azokat. Éppen ezért bizonyos történelmi lehetőségek fájdalmas, tragikus „befejezettsége" ismételten felsajdul a költőben. A Befejezések sorozat (?) darabjainak problematikájára gondolok — a kötetben hármat olvashatunk —, amelyek az 1514-es és az 1944-es évszámhoz, illetve egy kultúrtörténeti tényhez (alexandriai könyvtár) kötődnek. A „magas német ég" alatt, Dachauban például így meditál a költő: „2000 év előtt nem / feszítettek meg semmilyen / Krisztust — édesem / téged szegeznek napjában / kétezerszer az utálathoz" . Íme, teljes közvetlenségben a múlt a jelennel; történelmi tények és események „szerepeltetése" az ún. „keretszemélyiség" (Egyed Péter) helyett.
Időszemlélete így egy korszerű történelemszemlélete t is magába n hord, amiből következik, hogy a múlt „emlékei " is a jelen idő szerves, nyugtalanító tényeiként konstituálódnak verseiben.

4. Ó már nem én
a szék az asztal
küzd itt a
lebírhatatlannal

Egyedül van a költő (a kérdéseivel) — de nem elszigetelten, hiszen műve feltételezi a befogadót is. Egyedül van am a szűk „laboratóriumban" , amelybe azonban
az Univerzum fér bele. Ígyen tehát ez a világ legnagyobb laboratóriuma — ahová belépni egyedül csak a költőnek lehet. A megismerő tevékenység pedig itt teljes lényét igénybe veszi (loan Alexandru). A kutatás-keresés örömeiről és gyötrelmeiről énekel: „Hajnalok húrján daloló / kövek karjába ringató / [.. . ] / csillag-örvénybe keverő / j a j önmagamig kergető".
A fel-felbukkanó kétely nyilván nem ád nyugalmat: „Szó kell nap kell — hát van- e még? " Esetleg egy sóhajt szabadít fel: „Ha mindig hinni tudnánk / hogy értelme lehet . . . / ha minden jajt megszegnénk / mint a kenyeret ... " De ez már a közösség gondolatát jelzi.

5. „Felszámolom fölösleges közérzeteimet. Azt tartom meg, ami valamennyiünkben világol." Ezért hitelesek a közérzetei, bonyolult meghatározottságú képződmények. Ezért válhatik hamissá szimplifikáló értelmezésük. Idézünk néhány képet, kiszakítva a versegészből. (Mindenik kapcsán külön irodalomtörténeti kitérőt lehetne tenni.)
— „ A kinyílt ég magában lapoz / pottyannak eleven csillagok / nyüzsögnek mint a falánk lepkék / megzizegtet a védtelenség"
— „félelem űz egybe mókust és vadkant "
— „Szarvasaim hova kerget / fénye s fekete erdőmből a rémület "
— „jégtől jégig megsajdul a bokrok magánya "
Van köztük, látható, úgymond kozmikus vétetésű és idilli egyaránt, de mindenik mai — ős a mienk. — Mintha bennünk is „világolnának" !
Ezért is találhat vigaszra a költő még a Monológ című költemény gondolatsora után is. „Minden kérdés — még a kétségbeesett is — egyben vigasz, feloldozás" — írja Adonyi másutt. „Eljön az ideje az időnek / s csak ülünk így / magunkra csukott téllel a mindenségben / várunk biztosan csendülő dallamot / elfeketedett karú napok évszakok".

6. A költő tudja , hogy a (gyermek)kor megmagyarázhatatlan vágyódásai, sajgásai, reménye i és szorongásai „nem múlnak el, amíg ki nem mondju k őket"; tudja, hogy „a kimondatlan szó belenő a száj üregébe" . Következésképpen a beszédet kell hogy válassza. Esetleg a dadogást! A nyelv lehetővé teszi a választást a jelek között, ezek pedig lehetővé teszik — mondj a Merleau-Ponty —, hogy kifejtsük és elrendezzük a jelentések világát.
De mi történik akkor, amikor a szóba vetett hit csorbát szenved, amikor konstatáltatik, hogy „megférgesedett gyümölcs a szó" ? (Király László másképp fogalmaz : „A nyelvbe bezártak. / Távozás nincs. / Úgy tűnt : nagy mező. / De: ketrec. Bilincs."
Csak mellékesen: érdemes itt a gondolat nyelvi megformálására , a feltagoltságra és a rím természetére is figyelni.)
Tulajdonképpe n ekkor születik (?) a költő: „Sóhajok pányvái oldódnak feszesednek: / innen má r csak egy lépést kell tenned ... " (A cselekvés — mozzanat itt is, bizonyítandó a jelenlétet.) „Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva , hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne." (Kierkegaard i. m. 29. — Kiemelés tőlem. B. J. — Nem definíció gyanánt idéztem a nagy „formabontó" mű eme gondolatát, csupán a hasonla t képi erejéért.) 
Szólni „vershullás idején" , számolva a kegyetlen ténnyel, hogy ti. „a csönd konok magvai hullnak" — ez a költő feladata . A „mintha"-beszéd tökéletes kiművelése.

Ui. „Meg kell tanulni a a versnek könyvben [... ] gondolkodni " — írt a néhány évvel ezelőtt egyik kiváló költőnk, arra utalva, hogy a (mai) versnek rendkívül nagy szüksége van a verseskönyv „védelmére" . Szaporodnak verseskönyveink: Tű foka, Sétalovaglás, Szombat. A búvár hazamegy,
Sárgaréz évszakok, Kilátótorony és környéke, A parton lovashajnal, Emlék jelen időben.

* Adonyi Nagy Mária: Emlék jelen időben. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1978. 


Forrás: Korunk, 1979/4. szám, 304-306. oldal
Comments