ÁRNYÉKBAN

                 Cseke Péter: Árnyékország

Van­nak a káno­nok, a rang­so­rok, a si­ke­rek és van a fe­ledés. 
Az erdélyi táj is szép számmal ne­velt költőket, akik már jó ide­je a föld mélyén nyug­sza­nak, s jobbára csak a nevük ma­radt fönn, 
néhány megsárgult ver­seskötet­tel. 
Mai költészetünk nem szakíthat a kevésbé dicső előzmények­kel sem, jót te­het iro­dal­mi tu­da­tunk­nak, ha napfényre citálunk 
egy-egy holt lel­ket az árnyékos ol­dalról is. (Cseke Gábor)


Nem azok az irodalom halottjai, akik lerázva ezt a 
testi  porhüvelyt,  diadalmasan  bevonulnak  az  Emlékezet 
nagy Pantheonába. Az irodalom igazi halottjai az elfele
dett írók, akiket nem olvasnak, akiknek »mintha hallottuk 
volna a nevét«, akik félbenmaradtak és eltemettettek, 
mint 
egy torzó, egy csonka szobor. Rákosi Jenőtől kezdve men
nyien megmondták már (és magyarázták, magyarázták!), 
hogy a magyar irodalom különösen gazdag ilyen torzókban.
Nagy nevek tolulnak a tollamra, de elhallgatom őket: a 
példa mindig fáj. Esztendők múlva a történetíró, csákányá
val, mely a multakban vájkál: keménybe ütközik: s elő
kerül a mélyből a törött szobor: ez Katona volt, ez . . . a 
példa fáj. 
(Babits Mihály: Az irodalom halottjai, 1910)


A Gutenberg-galaxis mögöttünk van, már régóta a Marconi-galaxisban élünk, s irodalmi műveket a film, a tévé, 
az internet ítél életre vagy halálra... (Bojtár Endre, Magyar Narancs, 2006)


Van-e létjogosultsága egy költészetnek, ha nem élvonalbeli?  A kisrégiót jellemző közösségi kánonban kétségkívül 
megvan 
a helye. (Tapodi Zsuzsa: Költő árnyékban, 2008)


A költészet ma a legdemokratikusabb, de a legarisztokratább intézmény is egyben: szabad bárkinek verset írnia, nehéz a kánonba bekerülni. (Cseke Gábor)


ALACSONY (kitör): Áldozata lettem a legocsmányabb 
dolognak, ami valaha is történt. Egyszerre közjogi bűntény 
és morális károsodás.
SZERKESZTŐ (körmeit a lámpa felé tartva): Mi történt?
ALACSONY: Mondom, a legocsmányabb, legjellemtelenebb, 
legkannibálisabb, leg...
SZERKESZTŐ (súllyal ejti le az ollót, közbevág): Mi?
ALACSONY (meghökken a hirtelen erélytől, hebeg): 
Mi, hogy mi? (Pillanatnyi szünet.)
SZERKESZTŐ (csattanóan): Mi?
ALACSONY (halkan, de fenyegetően): Kimaradtam a 
Brehmből.
SZERKESZTŐ (egy ideig még a körmeivel bíbelő
dik, amíg a másik mondata föl nem szívódik tudatába, 
aztán sunyin a másikra nézve, nagyon lassan, szinte kö
rülményesen elrakja a körömvágó és -tisztító szerszámokat, 
kínos pontossággal mindegyiket a saját rekeszébe. 
Felnéz): Szóval?
ALACSONY (kihívóan): Kihagytak a Brehmből.
SZERKESZTŐ (fiókjába teszi az egész körömvágó 
felszerelést, kulccsal bezárja a fiókot, a kulcsot zsebre 
vágja): Valóban?
ALACSONY 
Egyszerűen nem vettek be. Engem a 
Brehmbe.
SZERKESZTŐ (távolba nézően): Különös...
(Páskándi Géza: Akik nincsenek a Brehmben)


Bekerülni a világirodalomba tíz zseniális vers kell, az erdélyi irodalomtörténet akár eggyel is beéri.
(Székely János)


Nem csoda, ha ebben a kicsiny magyar irodalmi üzemben oly éles küzdelmek folynak  a kanonikus pozíciókért, hiszen annál sokkalta több jó magyar író van, mint amennyinek igazán jó hely juthat a terített asztalnál. (...) Mit számít az, hogy ki hol helyezkedik el a kánonokban, olvasóként, kritikusként, szerkesztőként, irodalomtörténészként is  az irodalmi alkotás maga fontos számunkra. 
(Elek Tibor: Bonyolult irodalmi képletek, 2005)


Nézzünk csak végig a mai antológiákon. Mennyi szép vers, mennyi igaz költő, akit a jövő nem  fog ismerni, mert nevüket könyvtárakból nem
ásta ki senki.   De  műveik  szépek,  igazak  és tökéletesek. Nem volna szabad elveszniök.
Talán másképpen lesz valamikor. Költők nem is lesznek, csak költemények. Írók nem lesznek, csak regények. Tudósok nem lesznek, csak felfedezések. Festők sem lesznek majd, hanem csak freskók és képek. Az emberi történés óriási csigavonala ismét elér oda, ahol Homérosz korában volt, csak egy fordulattal magasabban. Versek zsonganak majd az emberek száján, festmények függenek a köztermek falán, de a szerzőt nem ismeri senki, mert számuk ezer és ezer, és nem tudod őket észben tartani. Csak egy-két búvárló, egy-két könyv, egy-két névmutató őrzi meg nevüket azok számára, akik mélyebben akarnak megismerni egyet-egyet közülük.
(Szemlér Ferenc: Utókor, 1939)

Kivételes fejadagot kap,
úgy hallom, minden neves író.
De vajjon az vagyok-e én is,
neves író? hogy dönt a bíró?

Nem is a fejadag a fontos,
nem a táplálék, ha a hír jó.
Milyet híznék attól magától,
hogy úgy eszem, mint neves író!

(Nadányi Zoltán: Ábránd, 1974)
Aloldalak (117): Az összes megtekintése