Vázlat Horváth Jánosról

Vázlat Horváth Jánosról

Szép és jól hangzó hagyománysort lehetne felállítani, ha azt mondanánk, hogy Toldy Ferenc tanította Gyulai Pált, Gyulai tanította Riedl Frigyest, Riedl pedig tanította Horváth Jánost. Ez azonban nem lenne igaz, mert Gyulai lénye­gében nem is végzett egyetemet, a kolozsvári református kollégium mai fogalmak szerint talán még főiskolának sem lenne nevezhető, s rövid ideig hallgatott ugyan előadásokat a berlini egyetemen, de egyetemi diploma nélkül kapott professzori katedrát Toldy halála után, s ugyanabban az évben, 1876-ban nyilvánította doktornak az 1872-ben megalakult kolozs­vári egyetem. Gyulai akkor töltötte be ötvenedik életévét. Ő csakugyan tanította Riedlt, Riedl azonban nem tanította Horváth Jánost, mert amikor Horváth János egyetemre járt, Riedl még középiskolai tanár volt, amikor pedig I905-ben Riedlt kinevezték a nyugalomba vonult Gyulai tanszék­ének második felére (a régi magyar irodalommal foglalkozó első felét előbb a Kolozsvárról felhozott Széchy Károly, majd Katona Lajos, aztán Négyesy László töltötte be), akkor pedig már Horváth János volt középis­kolai tanár. De Horváth Jánost nem csak tanítványi kapcsolat nem fűzte Riedlhez, hanem eszmeileg sem az ő általa kezdeményezett kompara­tisztikai kitekintésű nemzeti irodalomtörténet-írást folytatta, hanem a nem­zeti klasszicizmus elvrendszeréhez csatlakozott, azt öntötte korszerű, tel­jesedett formába. Riedl munkásságát úgy kell tekintenünk, mint a Toldy, Erdélyi, Beöthy nevéhez fűződő nemzeti klasszicizmus kontinuitásából való kiágazást egy tágas és sokat ígérő területre, egy olyan útkezdetnek kell látnunk, amelyet szemlélet dolgában a Nyugat, mindenekelőtt Ba­bits, a „professzionista” irodalomtörténet területén pedig lényegében csak az I960-as évektől folytatott némely tekintetben az MTA Irodalomtudo­mányi Intézete, az egyetemen pedig Németh G. Béla, amikor a tudománypo­litika már szabadabb kezet adott a kutatásoknak, s a marxizmus engedett merevségéből.

Riedlt a leginspiratívabb magyar irodalomtörténésznek lehetne nevez­nünk, ha volna értelme az ilyen felsőfok-kergetésnek. Riedl kevés kérdést dolgozott ki a teljesség igényével, de sokat vetett föl olyan módon, hogy munkássága több tekintetben ma is folytatásra vár. Horváth János viszont roppant tudása, ítéletmondásának józan okossága, higgadt ki­egyensúlyozottsága, a részletekben való elmélyülés alapossága és az össze­foglaló, szintetikus szemlélet révén máig irodalomtörténet-írásunk legte­kintélyesebb és legnagyobb alakja, akit talán kevésbé lehet folytatni, mint Riedlt, de megkerülni is kevésbé lehet.

Mielőtt azonban pályájának ismertetésébe kezdenénk, röviden ki kell térnünk még a Riedl-kortárs Négyesy László (1861-1933) munkásságára, nemcsak és nem is elsősorban azért, mert Horváth János lényegében az ő segítségével, az ő jóvoltából került egyetemi katedrára, hanem azért, mert a századforduló és századelő pozitivista irodalomtörténetének egy újsze­rű és sokat ígérő útján indult el. Négyesy Gyulainak, Beöthynek és Ponori Thewrewk Emilnek volt tanítványa, Beöthy habilitálta az irodalomtörté­net segédtudományaiból magántanárrá. Nyelvész-érdeklődésének indít­tatásától vezérelve foglalkozott stilisztikával, retorikával, s elsősorban vers­tannal. Horváth János szerint ő rendszerezte tudománnyá a magyar vers­tant Arany János megállapításai alapján,[i] Szabédi László szerint ellenben éppenséggel félreértette Aranyt, s inkább Ponori Thewrewk Emil imma­nens zenei ritmuselméletét alkalmazta a költészetre.[ii] Legfontosabb mun­kái mindenesetre ezekből a tárgykörökből kerültek ki: Magyar verstan (1886), A mértékes magyar verselés története (1892), Ritmus és verstech­nika (1924). A nyelvészeti megközelítés módot s az avval kapcsolatos „se­gédtudományokban” szerzett ismereteit s kutatási eredményeit vitte át az irodalomtörténet területére, amikor a magyar költészet eredetéről írt 1910-­ben, s ezt használta fel olyan, inkább csak népszerűsítő igényű könyvei­ben is, mint amilyen az Aranyról (1917) s a Kazinczyról (1931) szóló mo­nográfiája volt. Horváth János, aki mindig megkülönböztetett figyelem­mel írt róla, tudni vélte, hogy van egy megírt, de ki nem adott irodalom­történeti összefoglalása is.[iii]

Sokat dolgozott és sokat írt. Cikkeivel, tanulmányaival, különféle szö­vegkiadásokhoz készített bevezetőivel Zrínyitől Amadén, Faludin, Gvadányin, Fazekason át Berzsenyiig, Kölcseyig, Bajzáig sőt Mikszáthig végigpásztázta a magyar irodalom történetét. Munkásságáról megoszlott a vélemény. Horváth János nagyra értékelte, s a „filológus”, pozitivista vonallal szemben az „esztéta” irodalomtörténészek mintasorába rangso­rolta, ahová kimondatlanul önmagát is tartozónak érezte.[iv] Máskor pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy „a nemzeti irodalomtörténet, mint nyelvproblematikával kiteljesült szaktudományi típus, Négyesy László tudós gyakorlatában és elméleti tanításában jutott el máig leghatározottabb ön­tudatra”.[v] Schöpflin Aladár hűvös, távolságtartó, ám tárgyilagos szavak­kal búcsúztatta halálakor a Nyugat hasábjain,[vi] néhány évtizeddel később Komlós Aladár már nem tartotta érdemesnek arra, hogy kritikatörténeti portrésorozatában[vii] megrajzolja alakját. Ám ugyanakkor, ugyanabban az időben Bóka László - Horváth János véleményét visszhangozva - kü­lönös hangsúllyal emelte ki kora tudományosságában betöltött jelentősé­gét: „A pozitivizmus járszalagján haladó tudományos hivatalnokok és is­kolamesterek sivár akadémizmusából csak egy tudós arcél rajzolódik ki, Négyesy Lászlóé. Négyesy, mindmáig fel nem mért és kellően meg nem becsült irodalomtörténeti munkássága tört utat a felé az esztétikailag megalapozott, a nyelv problematikájával kiteljesedett történeti irodalom­kutatás felé, mellyel a tudományos irodalomtörténet-írás megvalósulha­tott (...)”.[viii]

A „nyelvproblematikával kiteljesült szaktudományi típus” azonban csak lehetőségként sejlett fel Négyesy munkáiban. Tudományunk nagy nye­resége, európai gyarapodása lett volna, ha megvalósul. S meg is valósul­hatott volna szerencsésebb körülmények között, mert csakugyan ő volt az, akiben tudatosult, hogy a Beöthy „volgai lovasának” nem párducos kacagányára, hanem a nyelvére kell figyelemmel lenni. Evvel a fölisme­résseI eljutott az irodalomtörténet „nyelvi fordulatának” küszöbére, hová nem sokkal korábban jutott el az osztrák empiriokriticizmus és a belőle kinövő nyelvfilozófia első hulláma, Ernst Mach és Fritz Mauthner. Eljutott ahhoz a nyelvi fordulathoz, amely a költői nyelv tanulmányozására meg­szerveződött „orosz formalista iskolából” sugárzott szét az első világhá­ború után, s lényegét tekintve csak sok évtizedes késéssel, s nyugat-eu­rópai és amerikai kitérővel érkezett el Magyarországra. Pedig az ő kezdeményezései révén e szemléleti fordulatnak megvoltak már itt az alapjai, de az alapokra alig épült valami. Hozzájárult a késedelemhez, hogy Négyesy sem előre, nem a modern tudományosság újszerű irodalom-fogalma felé indult tovább, hanem visszafelé haladt, és végeredményben visszatért Beöthy volgai lovasához. Nem az irodalom sajátszerűségeit kereste a nyelv természetének mélyén, hanem a nemzeti sajátosságokat a nyelvet formai keretül használó irodalomban. Nem azt, hogy mi az irodalom a nyelvi kifejezésben, hanem, hogy mi a magyar benne. Amikor 1892-ben arról írt - s ezt a gondolatot majd Fülep Lajos folytatja évtizedekkel később[ix] -, hogy „a .forma- sokszor valami stereotyppá vált lényeg, oly elv, mely igen általános, igen állandó mintája a dolgoknak (...) Az eszme csak termék, melyet az anyagcsere nemsokára feldolgoz, a forma a termékek állandó mintája”,[x] akkor nyitva volt még előtte a lehetőség, hogy ő legyen a magyar Sklovszkij vagy Tinyanov. A nemzeti sajátossá­gok századfordulós hajszolása azonban elvonta figyelmét, tehetségét és ambícióját egyaránt attól, hogy ezeknek az irodalom-bölcseleti megfigye­léseinek igazi jelentőségét maga is belássa.

Így aztán nem annyira tudományos munkáival írta be nevét igazán a magyar művelődés történetébe, hanem egyetemi stílusgyakorlataival ví­vott ki magának nem múló hírnevet. A Nyugat nagy nemzedéke az ő sze­mináriumán bontogatta szárnyait, Babits ott mutatta be első fordítását, ott olvasott fel először Kosztolányi, ott ült a lépcsőzetes terem padjaiban Tóth Árpád, Zalai Béla, Reichard Piroska, Ritoók Emma, Mohácsi Jenő, Balázs Béla és még hányan, akiknek nevét azóta legendák övezik. Juhász Gyula egy időben titkára volt e szemináriumnak, s ő és Kosztolányi idézték föl később legszebben e nagy hatású összejövetelek emlékét. Igazi megértés vezette Négyesyt, amint tanítványai új irodalmat teremtő első műveit hall­gatta, vagy csak a pedagógus türelem, ki tudja? Az első világháború után pár évre képviselőséget vállalt, s ahogy korosodott, idősödött, egyre in­kább kiütközött konzervatív természete. Élete alkonyán, 1931-ben egy saj­tóvita során a magyar faj nevében éles hangon kikérte, hogy a faji jelleg kutatásától elvitassák a tudományos értéket, s felháborodottan tiltakozott az ellen, hogy Adyt a legnagyobb magyar költők között, Petőfi mellett em­legessék.[xi] Horváth János, aki bíráló szó nélkül, megbecsüléssel és szere­tettel írt róla éppen az ellenkező utat járta be. A modernséggel perelő kriti­ka hadállásaiból indult el, s a megértő, türelmes irodalomtörténet valóban minden nemzeti értéket felölelő nagy ívéhez érkezett el.

*

Horváth János 1878-ban született Margitán, Biharban, Pázmány és Arany hazájában, de közel a szilágysági megyehatárhoz, csaknem szomszédsá­gában annak a vidéknek, ahol a táltosnak született Ady akkor már járni tanult. Literátus műveltségű kis nemesi családból származott, nagyapja Vergiliust fordított, apja jegyző volt, aki Arannyal is levelet váltott.[xii] Apja korai halála után a család anyagilag nehéz helyzetbe került, taníttatására sem vállalkozhatott volna segítség nélkül. A pesti egyetemen folytatta tanulmányait magyar-francia szakon, Gyulait, Beöthyt, Becker Fülöp Ágos­tot hallgatta,[xiii] s Wlassits Gyula kultuszminiszter egyengette útját az akkor nemrég, 1896-ban megnyílt Eötvös-kollégiumba,[xiv] ahol, mint már emlí­tés történt róla, többek között Péterfy Jenő is oktatója volt.

Az 1901/1902-es tanévet ösztöndíjjal az École Normale Supérieure-ön töltötte. A századforduló Párizsa a legtöbb külföldi számára a fény városá­nak mutatkozott, szellemi értelemben is. A művészetek minden területe pezsgett és forrongott, kuszán keveredett benne egymással az új és a régi, a színházi közönség még Rostand későromantikus Sasfiókján könnyezett, a tárlatlátogatók már Picasso első kiállítását láthatták, a Sorbonne egyik termében Bergson tartotta híres előadásait, s abban az évben jelent meg Gide első regénye, a nietzscheánus fogantatású Immoraliste. A fény mel­lett persze bőven volt árnyék is, vészterhes eszmék tűntek fel, ideológiai harcok dúltak. A Párizs-járó külföldiek hajlottak arra, hogy még a borús eget és az esőt is rózsaszínűnek lássák, a francia írók tartózkodóbbak voltak náluk, az illúziók és illúzió-vesztések reális képét Gide írta meg későbbi regényében, a Pénzhamisítókban. De akadtak olyanok is, akik kemény kritikát dörögtek a rohamos urbanizálódás és a modern irányok fölött, mint Barrès a Kitépett sarjakban, és Romain Rolland a Jean­ Christophe-regényfolyamának Piaci vásár című kötetében.

Milyen benyomást tett a fiatal Horváth Jánosra a talmi csillogás és az athéni derű furcsa keveréke? Gustav Lansont hallgatta az egyetemen, azt a Lansont, aki pár évvel korábban, még 1894-ben egy tömörségében pá­ratlan, 1300 oldalas összefoglalást készített a francia irodalom történeté­ről. Munkája mentes volt a vele kortárs Beöthy Zsolt magyar irodalomtör­téneteinek retorikus fordulataitól és a nemzeti öncélúság romantikus esz­méjétől. Józan okossággal összegezte a francia irodalom értékeit, s köny­ve máig használható és használatos kézikönyv az egész világon. Lanson a pozitivizmus szellemében dolgozott, de szakított a mechanikus szem­pontokkal, a merev, kaptafára járó rendszerező elvekkel, s már fölvetette a személyiség és az intuíció modernebb fogalmait is.

Lanson a kiegyensúlyozott, okos, jó értelemben vett akadémizmust képviselte, nem kívánt úttörő szerepet betölteni az új és legújabb áram­latok értelmezését illetően, de nem is zárkózott el attól, ami az újabb időkben történt. Az a nagyhírű kritikus és irodalmi személyiség azon­ban, aki még nála is nagyobb hatást tett a fiatal Horváth Jánosra, nem volt más, mint az új irányokkal szembeszálló kombattáns konzervati­vizmus vezéregyénisége: Ferdinand Brunetière. Brunetière, mint a te­kintélyes Revue des Deux Mondes szerkesztője, ádáz harcot folytatott az újszerű irodalom minden megnyilatkozása ellen. Kivont karddal tá­madta a naturalizmust, szembeszállt a kritikai impresszionizmussal, kései írásaiban a művészetek érzéki eltévelyedéséről értekezve Tolsztoj eszméi közül művészetellenességét nagyította ki. Abból kiindulva, hogy a művészetek érzelmekre ható és érzékileg felfogható képeket alkotva

fejezik ki magukat, erkölcsi felelőtlenséggel vádolta nemcsak az újabb irányokat, de már Boucher és Fragonard tüneményes rokokó derűjét is. Az erkölcsi purifikátor a jövő társadalmi megoldását a katolicizmus kö­zépkori hatalmának restaurációjában vélte meglelni, mint Barrčs és Bourget. Ismeretes, hogy Ady milyen haragvó indulattal utasította el mindhármukat, a - mint írta -” három B”-t. Nincs valószínűsíthető adat arra, hogy Horváth Jánost az irodalmi tanulmányokban és pamfletekben kifejtett társadalmi eszmék indították volna meg. Bár néhány

évvel később, a Nyugattal folytatott vitáinak idején bátorítóan visszhan­gozhatott benne Brunetière vitastílusának éleselméjűsége és elokvenci­ája, mégsem elsősorban ez volt rá hatással.

Brunetière az ideológiai-politikai értelemben vett katolikus reneszánszot hirdető kései írásaiban a „tudomány csődjéről” értekezett (amire Ady 1904-ben megírta a Brunetière csődje című cikkét), korábban azonban a természettudományokat mintának tekintő pozitivizmus már-már dogma­tikus hívei közé tartozott. Taine három szempontjából az idő hatását emelte ki, s az irodalom vizsgálatában Darwin és Häckel fejlődéselméletét próbálta érvényesíteni. A nagy, kiérlelt művészeti korszakok mellett (s ő ezek közül a 17. század francia klasszicizmusát tartotta legtöbbre) az átmeneti korszakok gondolatokban, törekvésekben gazdag, pezsgő szellemi életére hívta föl a figyelmet. E korszakokban, mondta, sok izgalmas, új je­lenség tűnik fel, s noha az írók még nem tudják kellőképpen kidolgozni őket, a történeti folyamatok tárgyalásánál - a megvalósítás fogyatékosságai ellenére is - nyomatékosan szólni kell róluk. Ez a gondolat megragadta Horváth Jánost, és megragadta Brunetière műfaj elmélete is, melyet

általános irodalomtörténeteiben és a kritikáról, a színházról és a lírai költészetről szóló híres könyveiben fejtett ki. Ezekben az irodalmi műfajokat nem irodalom-ismeretelméleti kategóriákként kezelte, nem is általánosí­tó fogalmaknak tartotta, hanem önálló életet élő - már-már - természe­ti lények gyanánt mutatta be.

Horváth János hazajőve bevonult katonai szolgálatra, majd leszerelése után helyettes tanár lett az Eötvös-kollégiumban. Közben megszerezte tanári oklevelét, s 1909-ig különböző iskolákban tanított. 1909-ben szak­vezető tanárrá nevezték ki az Eötvös-kollégiumban, 1911-ben az akkor megalakult Magyar Irodalomtörténeti Társaság első titkára lett. A háború alatt frontszolgálatot teljesített, Bóka még hallani vélt történeteket arról, hogyan tartott előadást katonáinak Arany Jánosról a lövészárokban.[xv] Az összeomlás után hazatért, 1919-ben az MTA levelező tagjává választotta, 1923-ban lényegében Négyesynek köszönhetően professzorátust kapott a pesti egyetemen. Négyesy ugyanis lemondott magyar irodalmi katedrá­járól, és átment a Beöthy halálával megüresedett esztétikai tanszékre, így teremtve helyet a magyar szakon, ahol Riedl utódjának 1921-ben Császár Elemért jelölték.[xvi]

Horváth soha nem tartozott a közszereplést hajhászó tudósok közé, mégis, pályájának a kezdetektől a 20-as évek első harmadáig - közepéig terjedő első nagy szakasza a tudományos kutatáson túlterjedő szerepvál­lalásokban sem volt eseménytelen. Előbb az Irodalomtörténeti Társaság­ban töltött be titkári tisztet, majd Thienemann Tivadarral részt vett a há­ború után az első magyar szellemtörténeti folyóirat megszervezésében, s munkásságuk nyomán a Minerva 1922-ben egy évvel előbb indult meg, mint a német szellemtörténészek hasonló típusú folyóirata, a Deutsche Vierteljahrschrift für Literaturwissenschaft und Geistesgeschichte. Hama­rosan újabb szerepet vállalt, és a konzervatív irodalom újjászervezését célul tűző Napkelet egyik alapítója lett Tormay Cecile, Szekfű Gyula, Pauler Ákos társaságában, s néhány évig a folyóirat kritikai rovatát szerkesz­tette.

Az évtized közepén azonban visszavonult mindezektől a tevékenysé­gektől, s attól fogva csak kutatásainak s egyetemi munkájának élt, távol a szellemi élet zajos küzdelmeitől. 1925 decemberében már így írt Oláh Gábornak: „Általában tévedsz, ha azt hiszed, hogy én afféle régimódi egyetemi tanár vagyok, aki mindenütt ott van, mindenben benne van, részvényes, igazgatósági tag, elnök, nagy mogul, s kéz, amely kezet most, stb. Nem! Én modern egyetemi tanár vagyok: 1) tanulok, 2) tanítok. Egye­bekre pedig szarok”.[xvii]

A tiszta tudományt és az erkölcsi humanizmust képviselte az egyre komoruló időkben, egyenessége, megingathatatlan jelleme, roppant tu­dása és józan ítéletmondása legendássá nőtt az évtizedek alatt. 1945 után az uralomra törő marxizmus ellenfelet, sőt ellenséget látott benne, s az új rendszer, amint lehetett, nyugdíjazta. Nem tartozott ugyan azok közé, akiktől az akadémikusi címet is elvették, sőt 1948-ban elsők között tün­tették ki Kossuth díjjal, mégis kiszorult a tudományos életből, s utolsó éveit teljes visszavonultságban élte le kis budai lakásában.

Munkásságát iskolásan fogalmazva nagyjából három terjedelmesebb periódusra lehet bontani. Az első a pályakezdés éveit foglalja magába, az első publikációkat, a Nyugattal folytatott kritikai vitákat, az első irodalom­történeti szintézis-vázlatot, s a szerkesztői szerepvállalások, különösen pedig az Aranytól Adyig című könyvnek a korábbi vitákkal kontinuus szellemét tekintve átterjed még a világháború utáni első évekre is, és körülbelül az 1920-as évek harmadáig, közepéig tart. A második szakasz - elejét tekint­ve még ölelkezve az elsővel - a Petőfi-könyvtől, az egyetemi kinevezés­től, de különösen a 20-as évek második felétől kezdve 1945-ig terjed, a harmadik szakasz pedig az utolsó másfél évtizedet öleli fel.

Címszavakkal jelölve meg az első korszakot, azt lehetne mondani, hogy két egymással ugyan nem szemben álló, de egymást mindenképpen ke­resztező törekvés uralkodott benne. Egyfelől az a lényeglátása, amit Barta János alkati tulajdonságai közé sorolt,[xviii] az a korán megnyilatkozó és rit­ka képessége, hogy világos logikával átlátja a nagy irodalmi mozgásfo­lyamatok lényegét, Hartmann szavát használva, mintegy „keresztülpillant” rajtuk, arra ösztönözte, hogy a nemzeti klasszicizmus szemléletvilágának kiteljesítésével új irodalomtörténeti szintézist hozzon létre. Másfelől pe­dig becsvágytól is hajtva arra törekedett, hogy ne csak irodalomtudós, hanem kritikus is legyen, aki kapcsolatban van az élő irodalommal, az új törekvésekkel, s aki össze tudja egyeztetni történeti elveit a kortársi moz­galmak megítéléséhez szükséges fogékonysággal és érzékenységgel.

A második korszak éppen akkor kezdődött, amikor belátta, hogy ez utóbbi nem sikerült, amikor lemondott a kritikai tevékenységről, amikor feladta az élő irodalom ideológus megfigyelését, s néhány későbbi kivé­teltől eltekintve, mint a Magyar versek könyvének a Nyugat korszakára is kiterjedő összeállítása és jegyzetei, nem nyilvánított többé véleményt a legújabb korról. Erre az önkorlátozásra az 1920-as évek folyamán nem egyik napról a másikra határozta el magát, hanem néhány évre volt hoz­zá szüksége, e második periódusának kezdetét ezért nem lehet egészen pontos dátummal megjelölni. De nem is szükséges határvonalakat húzni a pálya ívén, elegendő, ha a második szakasz fő törekvésére vagyunk figyelemmel, s azt tekintjük mérvadónak, hogy ebben a szakaszban a kidolgozottan részletes irodalomtörténeti kutatás kerül előtérbe munkájában. A második szakaszt az analízis és a belőle lassan kibontakozó és immár nem vázlatos, hanem aprólékosan kidolgozott szintézis jellemzi.

Az utolsó másfél évtizedet felölelő harmadik szakasz, a második sza­kasz fáradtabb folytatásának mutatkozik, nem lehet azonban tudni, hogy az immár nem önként vállalt visszavonulás, hanem a kényszerű ideológi­ai, sőt politikai célzatú visszaszorítás mennyire gátolta és bénította mun­kásságát, s szabadabb légkörben mi mindenre lett volna még képes pá­ratlan tudásával.

*

Első dolgozata a Gyulai szerkesztette Budapesti Szemlében jelent meg 1901-ben, s Báróczi Sándorról szólt. Ezt 1908-ig mindössze hat kisebb. nagyobb cikk követte, pályakezdésének első ideje a csendes készülődés jegyében telt el. Annál meglepőbb volt, hogy 1908-ban egyszerre egy egész irodalomtörténeti szintézis-vázlattal lépett elő, s Irodalmunk fejlő­désének fő mozzanatai címmel az egész nemzeti irodalom történetének körvonalait megrajzolta. A szakmai közvélemény persze nem szerzett széles körben tudomást a fiatal tanárnak a budapesti II. kerület állami főreáliskolai értesítőjében napvilágot látott kísérletéről.

Az első pályaszakasz első szintetizáló igényű történeti munkájának s kisebb-nagyobb történeti részletelemzéseinek mondjuk úgy, horizon­tális síkjára merőlegesen ráépült egy vertikális sík az ideológiai-kritikai szerepvállalásból született polémiákból, vitairatokból, műbírálatokból. Horváth János soha nem tartozott a legtöbbet publikáló irodalmárok közé, Császár Elemér publikációs jegyzéke jóval terjedelmesebb az övé­nél, mégis ebben a szakaszban voltak évek, amikor 15-17 cikket is írt.(A 30-as évek második felétől kezdve már csak egyet-egyet, azt sem min­den esztendőben.) E mennyiségi növekedés kritikusi munkásságával függött össze.

Kritikai tevékenységének elvi és eszmei középpontjában a Nyugat és az új irodalom állt, majd később az a kérdés, hogy újjászervezhető-e a konzervatív tábor, immáron nem a végképp üressé vált és lejáratott nép­nemzeti iskola vezetésével, hanem egy más hangon megszólaló, ám a Dessewffy-Zichy-Asbóth féle konzervatív liberális tradíciót nem feledő irodalom zászlaja alatt. A nemzeti klasszicizmus eszmei, ideológiai, sőt ízlésbeli érvényességének próbája kívánt lenni 1910-ben megjelent első könyve, az Ady s a legújabb magyar lyra. Sorai mögött, noha közvetlenül nem ideologikus formában megfogalmazva, de általános elvi kérdések húzód­tak meg.

Az alig hetven lapot kitevő kis füzet azt a célt tűzte maga elé, hogy világosan artikulálva szembeállítson egymással két értékvilágot, a kon­zervatív irodalmi folyamatosságét, mely - úgy vélte - a nemzet erkölcsi javát szolgálja és az új irányokét, melyek az erkölcsi rombolás eszközei lehetnek, ha idejében le nem leplezik őket. Ezenkívül kísérletet tett arra is, hogy az új irányok legjelentékenyebbnek látszó alakját, Adyt leválassza híveinek és követőinek táboráról, s értelmező magyarázattal közelebb vigye ahhoz az olvasóréteghez, mely a konzervatív folytonosság letéte­ményese kell hogy legyen. A kis könyv ezért olyan volt, mint egy keretes elbeszélés, egybecsengett az eleje és a vége, a közepe azonban elütött a bevezető és befejező fejezetektől. Ha Horváth csak a könyv középső ér­tekező részét vetette volna papírra, akkor Ady lírájának talán legvilágo­sabb korai magyarázójaként került volna be munkája az Ady-recepciótörténetébe, ha csak az első és utolsó fejezeteket írta volna meg, akkor pedig valahol Rákosi Jenőék körül látnánk a helyét. Így bizonyos kiegyen­súlyozottság érvényesült a traktátusban, végső mérlege mégis a Nyugat­ellenesség felé billent el- a szerző szándéka szerint is.

A könyv a nemzeti klasszicizmus irányzatának kanonizálásából indult ki, amellett érvelve, hogy az irodalom élettevékenysége olyan természe­tű, hogy a nagy klasszikus kort parciális korszak követi, „megbomlik a művészi tökély széparánya”, s veszít nemzeti, magyar eredetiségéből. Arany a csúcs. Az ő műveiből lehet leszűrni a nemzeti klasszicizmus ér­tékrendjét, s rajta kívül Szász Károly, Lévay József, Gyulai Pál alapján le­het meghatározni: gyökeres, de nem fitogtató nemzeti érzés, önmérsék­let, józanság, lélektani hűség és a magyar formák tökéletes kivitelezése. Evvel szemben a Vajda-Reviczky-Ady vonal (s ami a szertelenségeket il­leti, már Petőfi) a szabálytalanságot, egyéni korlátlanságot és konvenció­ellenességet hirdeti. A nemzeti klasszicizmus a nemzeti érzésre épít, Adyék a nemzetköziségre, a nemzeti klasszicizmus a férfias szemérmet állítja eszménynek, Adyék a satnya érzékiség kultuszát űzik, a nemzeti klasszi­cizmus közérthető beszédre törekszik, Adyék a homályt kedvelik.

Az ezeket a fogalmakat tárgyaló bevezető részek után kerül sor Ady képvilágának elemzésére, s itt a könyv hangja sok szempontból megvál­tozott. Előlépett az értő verselemző, s kitűnő szövegelemzéseket végez­ve mutatta be a halál-motívum szerepét Ady verseiben. A motívumelem­zés eszköz volt ahhoz, hogy elvi általánosításként költészettani külön­böztetést tegyen az allegória és szimbólum kifejezésvilága között. Érték­beli és ideológiai különböztetést. A nemzeti klasszicizmus számára - ­mondta - a metafora a megfelelő képalkotási mód, mert ott a gondolat arányos a képpel, az allegória pedig olyan képsor, melynek minden pontja megfeleltethető egy gondolatnak. Evvel szemben a szimbólumban önál­lósul a kép: több, mint a gondolat, a képben marad valami gondolatilag nem magyarázható többlet, melynek nincsen megjelölhető részlet jelen­tése. Ady ilyen szimbólumokat használ, a kifejezhetetlen lelki tartalmat mintegy belelátja, bele érzi a látomás tárgyába. A szimbólum használata világnézet kérdése. A metaforát és szimbólumot használó költő közé a hit emel válaszfalat. Az átfogó látomás, ami a szimbólumok lényege ugyan­is csak hitre támaszkodhat, nem megértésre. A szimbolizmus ezért misz­tikus, mintha egy valami más, titkos világból jönne. Ez magyarázza e vers­nyelv homályosságát. Természetes logikával nem lehet fölfogni: egybe­folyik benne élet és halál. Ady ezt a fajta kifejezésmódot - mondta Hor­váth - hibátlanul műveli, jól tud magyarul, ha nem is nyelvművész, de Kölcseyvel állítható rokonságba. Horváth a költői irányok értékkülön­böztető leírása mellett - mintegy az érvrendszere mögött, annak hátte­rében - tudományirányzati értékkülönböztetést is tett. Ady, és az új köl­tői irány mögé ki nem mondva is az újabb tudományos-filozófiai irányo­kat állította, az intuíció és a tudattalan fogalomkörét, Bergsont és Freu­dot. A nemzeti klasszicizmust viszont egy leegyszerűsített pozitivista raci­onalizmusnak feleltette meg, a nyelv, mint gondolathordozó, mint érzel­mek puszta kifejezőeszköze szerepelt nála: amit elfogadott és helyeselt, annak pszichológiai-nyelvtudományi háttérrétege a Wundt nevével je­lezhető tudománytörténeti stádiummal volt egy vonalban.

A vitairat a költői eszközökről szóló fejtegetés után visszatért a kiindu­ló gondolatokhoz, s még egyszer összefoglalva nyomatékosította Hor­váth állásfoglalását az irányzatok harcáról s e harc nemzeti jelentőségé­ről. A Nyugatban Fenyő Miksa válaszolt Horváth János kihívására.[xix] Az igazán súlyos támadásokat általában Ignotus hárította el, Fenyőt a kevés­bé veszélyesnek érzett kritikai küzdelmekben állították sorompóba. Hor­váth ehhez a nemzedékhez tartozott, noha a „másik” oldalon állt, ellene nem kellett bevetni a nehéztüzérséget. Fenyő pontosan érzékelte Hor­váth könyvében az elmarasztalás és megbecsülés arányát. Ki is használta ezt, hogy aztán a legérzékenyebb ponton szúrjon vissza, elvitatva a könyv tagadhatatlanul legjobb- részétől a gondolati eredetiséget. Horváth szim­bólum-elméletét Lukácséval vetette egybe, s azt mélyebbnek, szebbnek mondta éppen a szimbólum és a vallásos elragadtatás kapcsolatának te­kintetében. Lukács Ady-tanulmánya, melyben Ady szimbolizmusáról,

e szimbolizmus hitbeli struktúrájáról írt - éppen ellenkező értékelőjel­lel, mint Horváth -1909 októberében jelent meg a Huszadik Században. Horváth nem biztos, hogy ismerte, de a kiindulópontjuk közötti hasonló­ság szembeötlő volt (még akkor is, ha Lukács a szimbólumképzés költé­szeti szerepét pozitívan, Horváth negatívan ítélte meg), s ezt az egybeját­szást Fenyő finoman éreztette is, noha a hangsúlyt eltérő eredményükre vetette.

Horváth a rákövetkező években már élesebben támadta a Nyugatot, de korszakáltalánosítás helyett egy-egy bírálható jelenséget szemelt ki. A Magyar Nyelv 1911.februári számában jelentette meg A „Nyugat” ma­gyartalanságairól című vitaírását, mely nemcsak arról szólt, amit a cím ígért. Nemcsak stilisztikai bírálat volt kétségtelen hibákról, de kimondat­lanul is egy határozott irányba mutatott: a Nyugatot a magyar-idegen di­menzióban ez utóbbi póluson helyezte el. Már felütése jelezte lényegét, egy Brunetière-idézettel kezdte, melyben Brunetière csodálkozásának adott hangot, hogy idegen nevű és idegen származású emberek refor­málni akarják a francia nyelvet. Ez veszélyesebb és fájdalmasabb táma­dás volt, erre már Ignotus válaszolt.[xx] Egy évvel később, 1912-ben Hor­váth aztán- harmadszor is megtámadta a Nyugatot, ezúttal újabb kétpólu­sú rendszert állított fel, a realizmusét és a stílromantikáét, e másodikba utalva a Nyugatot, s visszautasítva azt, hogy „kisajátítsa” magának az el­sőt, az értékesebb nemzeti hagyományt.[xxi]

Lényegében szerves folytatása volt ezeknek az írásoknak Horváth Já­nos második könyve, az 1921-ben kiadott Aranytól Adyig, valamint a Napkelet első évfolyamaiban megjelent néhány cikke és tanulmánya. Ezek és a második irodalomtörténeti szintézis-kísérlet zárták le pályájának első, még kiegyensúlyozatlanabb és vitathatóbb, ám gondolatokban annál gaz­dagabb első korszakát.

Az Aranytól Adyig azért foglal el különös helyet Horváth János első kor­szakának végén, mert megtalálható benne a pályakezdését igazgató mind­két törekvés. Mint történeti áttekintés, mely több mint félévszázad irodalmi mozgásfolyamatainak fő szálait gombolyította fel, hozzátartozott és jelleg­zetes megnyilvánulása volt az első szakaszban készült tudományos mun­káit átható törekvésnek és megközelítési módszernek. Annak, hogy egy-­egy nagyobb korszakot szintézisszerűen mutasson be, miután összetevői­re bontotta, és ezek közül kiemelt egy vezető jelenséget. Másrészt viszont hozzátartozott ez a kis könyv azoknak a publicisztikai, kritikai cikkeknek, vitaírásoknak sorához is, melyekkel azt a célt tűzte ki, hogy a maga eszközeivel beleszóljon a kortárs irodalomba, sőt tágabb értelemben az egész szellemi élet alakulásába, és ennek révén meggyőződésétől fűtve irányt adjon a jelenségek gomolygó halmazának. Meggyőződésének, ebben is - mint egész első pályaszakaszában - a kon­zervatív liberalizmus eszmevilága szolgált alapul, s az ebből a kútforrásból mentett irodalmi értékrend: a nemzeti klasszicizmus. Egyszerre volt iroda­lomtörténeti értekezés és kritikai publicisztika.

A kettészakadt, meghasonlott irodalmi tudatról szólt a könyv, korát évekkel megelőzve azokat a kiszögelléseket jelölte meg, amelyek körül a literátus köztudat szélesebb rétegeit is megmozgatva majd csak az évti­zed második felében zajlik hangos polémia Berzeviczy Albert és Babits Mihály között. Lényegében Berzeviczy álláspontját anticipálta, nívósab­ban és okosabban s talán még végletesebben is. Tudománytörténetileg nem kevésbé fontos azonban megjegyeznünk, hogy a nemesen kiérlelt konzervatív étosz keveredett e munkában egy korszerű irodalmi ismeret­elmélet körvonalaival. Az irodalomban fel-feltűnő jelenségek rajzát meg­hosszabbítva az olvasóközönség ízlésvilágának alakulásáig egy olyan szo­ciológiai szempontot vetett be gondolatmenetébe, mely újnak számított az akkori magyar irodalomtörténetben, egyszersmind híven követte saját és éppen azokban az években kidolgozott elképzelését az író – mű - ­közönség irodalmi alapviszonynak elnevezett hármas láncolatáról.

De lássuk az alig több mint félszáz oldalas könyv vagy inkább füzet gondolatmenetének legfontosabb mozzanatait. A háború utáni állapot, mint a vihar utáni csend - kezdte Horváth János az értekezést - alkalmat ad­hatna az önmagunkkal való szembenézésre. Az olvasóközönség egy na­gyobb része azonban nem érez erre indíttatást, inkább megfontolás nélkül az új irányok nyomába szegődik. Lezajlott itt egy küzdelem méltó harc nél­kül: az olvasók - a társadalom sietős, felgyorsított fejlődésének következ­tében - elfordultak a klasszikus örökségtől, és az új irodalom mellé álltak. Pedig Petőfi, Arany és Gyulai egybeötvözték az európaiságot a gyökeres magyarsággal, s tudatosan végiggondolva iparkodtak magukhoz nevelni a közönséget. A sokat hánytorgatott népiesség nem volt egyéb, mint a reális szükségletekből kiserkent nemzeti gondolat. Ennek legtudatosabb értőjét s megvalósítóját láthatjuk Aranyban. A közönség eleinte a nemzeti, politi­kai tartalom kedvéért lett híve ennek az iránynak, akkor azonban, amikor megszületett a politikai publicisztika, s tisztán politikai olvasmányt is kap­hattak, ami Széchenyi fellépése után nem sokkal be is következett, akkor lassan elpártoltak a szépirodalomtól. Ez a közönség lett kész zsákmánya a 67 után fellendülő hírlapirodalomnak. Az átpolitizálódás oda vezetett, hogy kezdték szembefordítani egymással a nemzeti klasszikus hagyomány nagy­jait, s kialakult az Arany-ellenes Petőfi-pártiság. E fellazított talajon jelent meg a Nyugat, „az »írói szabadság« nevében, bevallottan az »Arany epigo­nok« ellen s Petőfi nevét fennen lobogtatva ugyan, tényleg azonban a ma­gyar klasszicizmus szétporlasztására, mi ez esetben tagadhatatlan a nemze­ti érdek rovására ment”.[xxii]

Kazinczy annak idején stílusreformot hajtott végre, s ennek során el­vált az irodalmi nyelv a köznyelvtől. E kettéválásra Petőfivel jött meg a reakció, s aztán a klasszikusok, Petőfi, Arany Kemény Jókai, Deák Fe­renc, Gyulai Pál az egész magyarság élő nyelvét felölelték. Ennek az egész nyelvnek csak egy része volt a népnyelv. Utánzóik azonban más értelmet adtak a népies szónak. Törekvésük a 70-es években találkozott Szarvas Gábor és a Nyelvőr nyers ortodoxiájával. Ezt vitte szét a közönség körébe a Budapesti Hírlap, s Gyulai hiába hadakozott ellene, mondván, hogy a beszédnek nemcsak nyelvtana van, hanem művészete is, s a magyaros még nem művészi. A kor feldajkált egy pszeudó-népiességet, s evvel rossz hírbe keverte az igazit. Tetézte a bajokat a kritikai szellem lanyhulása, nem volt, aki Gyulai elveivel harckészségét is örökölte volna, az a kriti­kus, Péterfy, aki erre tehetsége és emberi kvalitásai miatt is hivatva lett volna, korán sírba szállt. Elmaradt a kívánalmaktól az iskolai oktatás is, fölösleges adatok szajkózására kényszerítette a tanuló ifjúságot korszerű ismeretek helyett, „a tanár Sámbár Mátyásról magyarázott: a növendékek a pad alatt már Adyt olvasták.”[xxiii]

A tetemes mulasztások ellenhatást váltottak ki, de „az ellenhatás, mely Adyval valóban megjelent (.. .) a klasszicizmus egésze ellen szólt (…)” Az új irány azonban nem egyszerűen irodalmi, nem csupán ízlésbeli fordulat volt. Aminthogy a klasszicizmus is, amely ellen támadott, több volt pusz­ta ízlési formánál. Ihletője a történeti magyarság kifejlett erkölcsi öntuda­ta, irodalma pedig a magyar szellem kvintesszenciájának művészi meg­nyilatkozása volt. Ez erkölcsi alapot, e nemzeti öntudatot sértetlenül kel­lett volna átszármaztatni az irodalom újabb mozdulatába, s ez az, mire „az ösztön ihlet-ereje” nem lehetett alkalmas többé”.[xxiv] Ekkor lépett fel Ady, s nemcsak új ízlést hozott, hanem egy támadó, kritikai hazafiságot is. Evvel pedig belekeveredett a pártpolitika forgatagába, „melynek valódi céljait nem vagy későn ismerte fel, s mely faltörő kosnak használta őt nemzete, sőt magyar faja érdekei ellen. Sem tisztán irodalmi, sem politikai értelem­ben nem azonosítható vele az utána lódult egész író-csoport. Az Ady-stíl leple alatt, stilisztikai újdonság címén bújtak meg egy alig-magyar nyelv barbarizmusai, s az Ady-féle támadó magyarságnak a kezébe nyomkodta buzogányait sok nem-magyar szándék”.[xxv] Horváth János nem hagyott kétséget afelől, hogy mire gondol itt. „Készen várt (...) ez antiklasszikus áram­latra egy új, a maga érdekeit ösztönszerűleg is jobban érző, vagyonos közönség (...) várt reá s kész táborként állt rendelkezésére a magyar-­zsidó értelmiség”.[xxvi] Horváth János evvel elérkezett távolról indított gon­dolatmenetében a korabeli kurzus-ideológiához, s a következő lapokon nemcsak Szekfű Gyula könyvének vágányán haladt tovább, mint lapalji jegyzetében jelezte, hanem elismételte a korabeli jobboldali zsurnaliszti­ka Nyugat-ellenes vádpontjait arról, hogy a Nyugat a „zsidó és hangsú­lyozottan filoszemita írók csoportosulása (.. .)”.[xxvii] Az irodalomból kiindu­ló ízlés-kérdést ekképpen egyszeriben etnikai-faji kérdéssé minősítette át, s szemrehányást tett a konzervatív kritikának, hogy ezt a jelleget nem vette idejekorán észre, s nem figyelmeztette rá közönségét.[xxviii]

Az „Ady-csoport (...) pozitív irodalmi elvet, ízlésbeli elérendő célt egyet­len egyet sem tűzött ki (.. .)”.[xxix] Csupán az írói szabadság elvét hangoztat­ta, nem tisztázva, milyen elvek nevében kíván több szabadságot, amikor azt a közvélemény esetleges ellenállásán kívül semmi sem korlátozta. „A szabadság jelszava e szerint a puszta modernség kívánását, annak csak mint formának és diszpozíciónak a támogatását jelenti, erkölcsi és művé­szi felfogásnak egyébként merő nihilizmusával. Ennek a szabadságnak a megvalósítása csupán pénzkérdés volt. Mihelyt annyi pénzük volt, hogy a Nyugatot megindíthatták, szabadon írhattak bele akármit. A klassziciz­mus kultusszá merevedésével, a kritikátlan konzervatívsággal így került szembe a modernség üres, erkölcsileg és művészileg meg nem kötött, tehát hitvány jelszava, javára a lelki fegyelem általános meglazulásának”.[xxx] A Nyugat az ellene néha felhangzó bíráló szavakat perzekútor esztétiká­nak bélyegezte, a népies szó elfajulását pedig ügyesen kihasználva kigú­nyolta az egész népiességet, s nemcsak nem értette, hanem ellenezte is a magyarság irodalmi szemponttá emelését. Ekképpen a Nyugat bomlasz­tó szerepet töltött be a klasszicizmus magyar hagyományával szemben. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy Ady tényleg irodalmat csinált, el kell ismerni ezt a konzervatív kritikával szemben is, ezenkívül azon kell len­ni, hogy a köztudatban helyreálljon a magyar klasszicizmus értelme és jelentősége. A közönséget ebben az irányban kell nevelni - evvel a gon­dolattal fejeződött be az értekezés, mely a Napkelet megindításának vagy készülődésének programja is lehetett volna.

Ez a hosszan ismertetett és ma már nehezen hozzáférhető kis könyv egyrészt egyenesen következett Horváth Jánosnak a Nyugattal és Adyval szemben korábban elfoglalt kritikai álláspontjából, másrészt viszont mégis talányosan helyezkedik el pályáján. Az alig egy évvel később, a Minervában megjelent Faj-kérdés az irodalomban című tanulmányában egészen más elvi alapról értekezett az irodalom és a fajiság akkoriban gyakran előtérbe kerülő kérdéséről: itt már nemhogy nem visszhangozta az előítéletek és ködös gyanakvások szellemét, de - igaz, saját akkor megjelent Petőfi-könyvét védve egy kritikától, mely Petőfi fajiságának, szláv származásának részletező kielemzését kérte tőle számon - kétsé­geit fejezte ki az irodalomtörténeti faj-kutatással szemben. „Irodalmi ta­nulmány ezentúl is, mint eddig, úgy jár el legtudományosabban, ha az írót, mint egyéniséget iparkodik szabatosan meghatározni” - írta.[xxxi] Mintha csak határvonal húzódott volna a két egyébként egymást közelesen kö­vető írás között. S húzódott is, mert az itt, ebben az időben, ezekben az években végbement kisebb-nagyobb változások összessége rajzolja ki a pálya második szakaszának kezdetét.

*

A 20-as évek elején kezdődő második pályaszakaszában Horváth Já­nos felhagyott az ideológiai, irodalompolitikai állásfoglalásokkal, s egye­temi katedráján a politikai gondolatoktól menetes tiszta tudomány ben­ső, humanista etikáját hirdette. E második korszak is mindjárt az elején egy újabb szintézis körvonalait vetette föl, immár bővebben és kidolgo­zottabb formában, mint az 1908-as vázlatban. De az összefoglaló elkép­zelés még mindig nem öltött oly finoman kimunkált, véglegesnek mond­ható alakot, hogy nyomtatásban is közrebocsátani óhajtotta volna. Első professzori tanévében adta elő hallgatóinak, s aztán a kéziratot még érle­lődésre, részletező továbbmunkálásra íróasztalán hagyta. A teljes kézirat­nak mindössze két fejezetét tartotta érdemesnek arra, hogy megjelentes­se. Ezek közül az egyik a leghíresebb tanulmányai közé tartozik, ez a Magyar irodalom ismeret, máig alapvető irodalombölcseleti értekezés, s először a Minerva első évfolyamában, 1922-ben jelent meg. A másik Berzsenyiről szólt, s a Kisfaludy Társaságban székfoglalóként hang­zott el 1924-ben.[xxxii] Ez a két részlet tehát megjelent a kéziratból, de a többi nem. Aztán teltek-múltak az évek, a tervezett irodalomtörténeti összké­pet már sokkal részletezőbben, nem egyetlen könyvben, hanem egy egész monográfia-sorozatban kezdte el kidolgozni, s végül nem tért többé vissza erre az 1921 és 1924 között keletkezett munkájára.[xxxiii] Félretett, félbeha­gyott kéziratai közé került, mintha maga is elfeledkezett volna róla. Né­hány további részletét csak jóval halála után a Studia Litteraria és az ItK jelentette meg,[xxxiv] míg végre 1976-ban az Akadémiai Kiadó kiadta a teljes munkát A magyar irodalom fejlődéstörténete címmel.

Ez az 1921 és 1924 között keletkezett, szintetizáló érvényű összefog­lalás a kezdetektől Arany haláláig tárgyalta irodalmunk mozgásfolya­matait. Az 1908-as Fő mozzanatok tovább gondolt és bővebben, részle­tesebben kifejtett változata volt, nem alapvető koncepcióban, hanem részletekben, belső arányokban tért csak el tőle. A Fő mozzanatok és a Fejlődéstörténet keretezte, s kapcsolta is egyszersmind össze Horváth János - az irodalmi értékrendet tekintve egyöntetű pályájának - első két szakaszát, s bennük fogalmazódott meg a nemzeti klasszicizmus iro­dalomtörténeti szemlélete a legközvetlenebb és legáltalánosítottabb formában.

A két vázlatos szintézis az ízlés és irodalomszemlélet benső szálaival fűzte össze a pálya első és második szakaszát. Nem következett be hirte­len változás a kettő között, nem változtatta meg látványosan fogalomvilá­gát, nem csatlakozott új iskolákhoz sem. Megmaradt a pozitivizmus és a szellemtörténet határterületén, munkamódszere inkább pozitivista, rend­szerező elve és történetszemlélete inkább szellemtörténeti volt. De még várat magára munkáinak alaposabb filológiai vizsgálata, hogy pontosab­ban kirajzolódjanak az európai csatlakozási pontok, melyek észlelhetők sorai mögött, s melyekkel soha nem hivalkodott. A rendszerezéseinek alapelveit megfogalmazó Magyar irodalomismeretben fejtette ki későbbi nagyobb munkáiban követett nézetét az irodalmi alapviszonyról. Esze­rint az irodalom: „Írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetí­tésével”.[xxxv] Az axiomatikusan megfogalmazott gondolatot Tarnai Andor Schererig vezette vissza, hozzátéve a genealógiához, hogy újabb tudo­mánytörténeti értekezések kapcsolatot látnak Scherer ilyetén nézetei és Jauß recepcióesztétikája között.[xxxvi] Scherer nevével más vonatkozásban is összekapcsolta már Horváth nevét a vonatkozó szaktudomány. Somogyi Sándor már 1967-ben fölvetette, hogy a Magyar irodalom ismeretben az irodalomkutatás nemzeterkölcsi hivatásáról kifejtett gondolatok Schererrel mutatnak rokonságot, aki szerint az irodalomtörténet a „nemzeti etika” tudományává fog nemesedni.[xxxvii] (Scherer hatását természetesen már jóval korábban, magyar nemzedéktársainál is föl lehet lelni, mindenekelőtt Heinrich Gusztávnál.[xxxviii]) A Magyar irodalomismeret mint a Fejlődéstörté­net kéziratából kiemelt és megjelentetett tanulmány a készülő szintézis­sorozatok módszerére, szociológiai, művelődéstörténeti kapcsolódásaira vetett fényt, mintegy módszertani beharangozója volt az elkövetkező munkáknak. Az első és második pályaszakasz nem éles határvonaIlal, hanem ölelkező áthajlással követte egymást. Az első még benyúlt az évti­zed közepéig, egészen a Napkeletben közreadott Vörösmarty-tanulmá­nyig, melyről alább még lesz szó, a második viszont már a Petőfi-monog­ráfiával kezdetét vette.

A második szakasz élén tehát az 1921-ben megjelent (de 1920 őszén már elkészült) Petőfi-könyv állt, mely szándéka szerint az életrajz és az aprólékos monográfia között elhelyezkedő pályakép kívánt lenni. Petőfi költői ívének lényegét egy romantikus átfejlődésben látta, mely a kezdeti népies szerepjátékokból kiindulva vezetett el szerelmi lírájának és politi­kai költészetének sajátos lobbanékony természetű személyességéhez, egy előtte nálunk ismeretlen lírai közvetlenséghez. Horváth János még mind­ig kitérőnek tartotta ezen az úton a Felhők-ciklust, de már ráirányította a figyelmet különös jelentőségére. A könyv gondolatmenetét át- meg át­szövő remek vers elemzéseiben máig szólóan példát mutatott arra, hogy hogyan lehet hivalkodás nélkül, természetesnek hangzó szempontként érvényesíteni a világirodalmi összefüggésekre rámutató hatástörténeti vizsgálatok eredményeit, egyszersmind bizonyságát adta, ugyancsak hi­valkodás nélkül, az európai költészetben való magabiztos tájékozottsá­gának, hatalmas anyagismeretből és működő nyelvtudásból következő otthonosságának.

A könyv előrehaladó fejezeteiben alaposan elemezte Petőfi politikai költészetét, de a forradalmiságot nem végső értékének tekintette, mint majd a vele évtizedekig vitázó marxisták, hanem inkább csak értékkép­zőnek, amennyiben megvalósulhatott és hangot kaphatott benne, mint sajátos közegben, lelkének benső természete. Ám, a politikai elfogultság, mondta, nem egyszer nem kibontakoztatója, hanem gátló akadálya volt fejlődésének. A politikai versekkel és Petőfi politikai elköteleződésévei kapcsolatban szükségét érezte annak is, hogy a költő és a nemzet 1848­as összetalálkozásáról írva elhatárolja Petőfi hazafiságát a liberalizmus nemzetköziségétől. A könyv evvel az ideológiai felhanggal még a két pályaszakasz határán helyezkedett el, a benső költői út tárgyilagos leírá­sa már az új szakaszhoz kapcsolta, a liberalizmus-ellenes ideologikum példázatszerűsége még a megelőzőhöz kötötte.

A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (1927) című követke­ző önálló könyvében a nemzeti klasszicizmus népiesség-fogalmát és a fogalom változását, irodalmi objektiválódásának történetét dolgozta ki annak szellemében, ahogy azt Erdélyi, Arany és Gyulai kezdeményezte. A könyvet kézbe véve már első látásra szembeötlő előrehaladás mutat­kozott az elődökhöz képest a feldolgozott anyag bőségében, történeti kiterjedésében, az elemzés gazdag részleteiben. Négy nagy fejezetre ta­golva tárta fel a nemcsak stílusbeli, hanem eszmei áramlatszerű irány ki­bontakozását és szárba szökkenését. Az első fejezetben foglalkozott a 18. századi kezdeményekkel, mindenekelőtt Faludi és Dugonics munkássá­gával, jelentősen előbbre helyezve evvel a népiesség korábban feltétele­zett kezdeteit, pontosabban annak a tudatos változatnak a kezdeteit, melyről Arany értekezett. A második fejezet a 18-19. század fordulóját mutatta be, Révai Miklós, a kisebb-nagyobb énekszerzők, az első gyűjté­sek és Kazinczy álláspontja képezte történeti ívét. Horváth Jánosnak a nemzeti irodalom alapvetően független, autonóm mivoltáról szóló alap­eszméinek megfelelően a népiesség fejlődésében sem külföldi minták­nak és eszmeirányoknak tulajdonított fő szerepet, hanem a szerves belsőfejlődést helyezte előtérbe. Ezt kiemelendő és érvényre juttatandó nem a könyv elején, hanem csak itt a második fejezetben foglalkozott az euró­pai népiesség néhány jelenségével, az olyan külföldi előzményekkel, mint Montaigne, Rousseau, Percy és Herder. Nem tagadva ezek jelentőségét, avval a gondolattal foglalta össze a hatástörténetről szóló véleményét, hogy a magyar irodalom az európai népiesség bőséges áramából azt vá­lasztotta ki a maga számára, „amire hajlamát már előbb kimutatta, s ami egész korszakos irányzatával egybevágott”.[xxxix] Ez a gondolat illeszkedett a nemzeti irodalom organikus felfogásához. Horváth János egész pályáját végigkísérte az önálló nemzeti fejlődés eszméje, anélkül, hogy a belter­jesség provinciális köreit érintette volna. Felfogása szerint a magyar iro­dalom nem másolások és iskolás rátanulások révén csatlakozott időről időre Európához, hanem benső szellemével, törekvéseinek hasonlósá­gával szüntelenül hozzátartozott és benne élt.

A harmadik: fejezet tárgyalta a népiességnek azt a „bevonulását a ma­gyar irodalomba”, melynek Kölcsey, de még inkább Kisfaludy Károly és Vörösmarty voltak irányítói. Ehhez a szakaszhoz, a romantika első nagy hullámához tartozott a Tudományos Gyűjtemény elméleti irodalma, Gaál György, Mailáth János és mások gyűjtései, a szerb népköltészet hatása s a dalforma átalakulása. A negyedik történeti fejezet az 1830-as évekről szólva a népélet iránti érdeklődés valamint a tájak iránti romantikus vonzalom megélénküléséveI, Kriza gyűjtésével, az újabb elméleti irodalommal fog­lalkozott, ez utóbbiból Erdélyi Jánost emelte ki nagyobb nyomatékkal. A történeti összefüggéseket időrendben feltáró négy fejezetet két elméleti értekezés keretezte. Ötödik fejezet gyanánt összefoglalta a népiesség tör­téneti jelentőségét, a könyv élére helyezett fejezetnyi bevezetőben pedig ismertette feldolgozásának elvi alapjait.

A könyv bőségesebb, gazdagabb és kiterjedtebb anyagot tárt fel mint Erdélyi, Arany és Gyulai, ezenkívül témában, tárgykörben is tovább bőví­tette a népiesség történetét. Az irodalmi alapviszonyról szóló felfogásá­ból kiindulva termékeny szociológiai szempontot talált a közönség sze­repének figyelembe vétele révén, és ez adott lehetőséget arra, hogy a tudatos népiesség korszakát időben előbbre helyezze a romantika első hullámánál és annak közvetlen előzményeinél. Horváth János fölvetette egy közvetítő réteg termékeny munkálkodását a folklorikus értelemben felfogott (népköltészetet teremtő) nép és a magasabb, individualizált iro­dalom között. Eszerint a falusi és vidéki középosztály mintegy önmagán átbocsátva hosszú ideig átszűrte a magas irodalom részére a népköltésze­tet, s a népköltészet részére a műköltészetet. E középosztályi réteg tevé­keny munkálkodása alakította olyanná a magyar népiesség Petőfiig terje­dő egész nagy szakaszát, amilyen lett. Horváth János evvel a gondolattal a „régit” és „népit” egyeztető Arany elméletét fejlesztette tovább. Míg Arany úgy beszélt a régi irodalomról és a népi irodalomról, mint a magyar iro­dalom két nagy, egymással nem szembenálló, hanem egymást kiegészítőszervéről, addig Horváth János magát a régi irodalmat próbálta integrálni, beolvasztani a népi irodalomba. Ehhez persze ki kellett bővítenie a népi­esség fogalmát, és lazítania kellett mindazokat a megkötéseket, melyek addig a népiességet a folklór fogalmára korlátozták.

Ez a fogalmi kiterjesztés könnyen végződhetett volna egy olyan „pánnépies” ideológiában, mely a nemzeti irodalmat teljes egészében a népiesség körébe utalja.(A népi irodalom ilyen értelmű kiterjesztését majd Illyés Gyula veti fel évtizedekkel később.[xl]) A régi irodalom és a folklór­kincs elegyéből származó népiességet Horváth János nem azonosította az irodalom egészével, e sajátosan felfogott népiességet a nemzeti iroda­lom részeként, de központi és legértékesebb részeként határozta meg. Nem fogalmi szinonimaként alkalmazta, hanem értékkategóriaként ve­zette be elméletébe, mégpedig a jó és rossz között orientáló alapvetőérték gyanánt.

Világosan kifejtett és tömören megfogalmazott meghatározása a kö­vetkezőképpen hangzott: „A nagy nemzeti mozgalom egészében, mely a 13. sz. közepe tájától kezdve forr, buzog, áramlik: a népiesség a hagyo­mánytartalék számontartója, a népfaji örökségnek biztosítója, őre és pro­pagálója. Míg a nemzeti politikum haladó ösztönei keresve keresik a ho­mályos jövőben az európai alkalmazkodás modern biztosítékait: a népies mozgalom, mintegy ellensúlyként, az elidegenedéstől óv s a legősibb­nek, vér- és eredet szerint leggyökeresebbnek, egész múltunkon keresz­tül mind a mai napig állandóan meglévőnek tudott vagy vélt, specifikus magyar hagyományokon veti meg lábát. Egy nagy, hagyománymentő mozgalom ez az újítva haladó világban: a népfaj kulturális azonosságá­nak őre a nemzetül most újonnan megszerveződő magyarság továbbfej­lődésében: kelet intelme, emléke a nyugat jelenében.”[xli]

A nemzeti klasszicizmus szelleméhez híven többször is előfordult a szövegben a kiegyenlítés és összebékítés fogalma. Toldytól kezdődően ez az irodalomtörténeti hagyomány legkevésbé sem törekedett az ellen­tétek szítására, lehetőleg mindig kerülte az éles vagy-vagyok közti kizáró jellegű választást. Horváth János is írt a bevezető lapokon a „régi és új, népi és irodalmi, ősibb és európaibb magyarság között a kiegyenlítés­ről”[xlii], a „réginek és újnak korszakos, nagy összebékítéséről”.[xliii] A gondo­latmenet fő iránya mégis egy körülhatároltabb feladatot látott a népies­ség útján megvalósulni, s Apor Péterig vezetve vissza e tradíció szálait „konzerváló ösztönről” szólt,[xliv] aztán szembeállította egymással a „a gyö­kerest és elidegenedőt”,[xlv] s egy önértéket képező metafizikus nemzetfel­fogás eszméjét körvonalazta, melyben a nemzet mint szubsztancia szere­pel a formák változó kavargásában. Éppen fordítva, mint Babits már 1907­ben, amikor Kiss Józseffel kapcsolatban arról írt, hogy az európai gondo­latnak A Hét korában meg kellett találnia az európai gondolathoz a ma­gyar formát,[xlvi] tehát a nemzeti jelleg nem szubsztancia, hanem forma, és éppen fordítva, mint néhány évvel később Fülep Lajos, aki a Válasz első számának hasábjain emberi szubsztanciáról és nemzeti formáról érteke­zik majd, s felemeli szavát a nemzeti öncélúság ellen.[xlvii]

A Válasz és a bontakozó népi mozgalom más szempontból is az össze­hasonlítás fénykörébe kerül, ha történetileg elemezzük Horváth János elméletét. Horváth János ugyanis leválasztotta a maga népiesség-fogal­mát a Petőfi körül fellángoló demokratikus eszmékről. Depolitizálta a népiességet, hogy a történeti időben minél teljesebben általánosíthassa, s egy „állandóan működő, konzerváló történeti erőként” határozhassa meg.[xlviii] Szókeresése, megfogalmazása az etnikai, faji és tisztán szellemi, kulturális felfogás között egyensúlyozott, akárcsak a következő évtized végén, a Kisebbségbent író Németh Lászlóé. Szemléletének ellenpólusát Illyés Petőfi-koncepciójában kell látnunk, aki a népiesség formai, stílus­beli sajátosságait, mint a romantika egyik áramához tartozó vonásokat a plebejus demokratizmussal hozta a 30-as évek első felében kapcsolatba, s csak évtizedekkel később, merőben más körülmények között, más cé­lok érdekében próbálta maga is alkalmazni a népiesség ideológiáktól mentes, lehető legtágabb fogalmát.[xlix]

Horváth János a régi és új orientáló értékfogalom-párjában alapvetően a régi pólusán helyezte el a népiességet. Fogalmazásának finom árnyala­tai ellenére végső soron csak megőrző szerepet tulajdonított neki, mely a régit érvényesíti az újjal, az állandót a változóval szemben.[l] Elemzése figyelmen kívül hagyta - s talán nem figyelmetlenségből, hanem ízlésé­nek s irodalomszemléletének azokból a sajátosságaiból következően, melyek első pályaszakaszában közvetlen ideológus formában nyertek megfogalmazást - a népiesség újat teremtő vonásait, az irodalom mo­dernizációjában korszakonként betöltött szerepét. Rendkívüli felkészült­ségről tanúskodó könyvére e tekintetben is a népi mozgalom adott fele­letet, amikor az 1945 után bontakozó újnépiesség, Juhász Ferenc és Nagy László lírája úgy szívta fel a népies formakincs hagyományába az európai szürrealizmust, mint hajdan Csokonai a rokokót.

*

Horváth Jánost pályakezdésétől egy új, az elődeinél teljesebb és több szempontra kitekintő irodalomtörténeti szintézis igényes terve ösztönöz­te kutatómunkájában. Láttuk, már 1908-ban elkészítette ennek első még csak az alapvonásokat láttató változatát, majd egyetemi tanárságának első éveiben egy már részletezőbb de még mindig csak vázlatosnak mondha­tó változatával készült el. Ezután, második pályaszakaszában két úton haladt tovább. Elhatározta, hogy - amennyire csak lehet - filológiailag bőséges anyagot felölelően bemutatja a nemzeti klasszicizmus teljesedé­sét és közvetlen előzményeit. Munkáinak ezt a sorát nyitotta meg a Pető­fi-monográfia, ide tartozott a népiesség-könyv, s ezt folytatta a 30-40-es években tartott egyetemi előadásainak azokkal a már sorozatnak nevez­hető füzet-kiadványaival, melynek keretében 1936-ban öt munkáját adta közre. Az 1933-34-es előadásai alapján készült Csokonai [li] avval a ki nem mondott, de megvalósított szándékkal készült, hogy kiterjessze és kibő­vítse a nemzeti klasszicizmus körét. Ennek céljából történt, hogy számba vette ugyan a népiességhez tartozó vonásokat, alapjellegként mégis a rokokó ízlést és stílusvilágot jelölte meg. A rokokó beemelése a klasszi­kus értékrendbe nyitottabbá és fogékonyabbá tette egész irodalomszem­léletét a múlt és a hagyomány tekintetében. 1934-35-ben Kisfaludy Sán­dorral foglalkozott előadásaiban. Az ezeket összefoglaló füzet a rokokó­ból a nemzeties tartalmú romantikába áthajIó irodalmi ízlés típus útját írta le,[lii] míg az ugyanabban az évben Katona Józsefről előadottak a dráma­irodalom és a játékszín fejlődését elemezték bőséges kortörténeti háttér­rel.[liii] A következő tanévben Kisfaludy Károlynak és írókörének rajzolatá­val már a kifejlődött romantikához vezette el hallgatóit. Kisfaludy Károly­ban azt az írót és irodalomszervezőt írta le gyengéd vonásokkal, aki Szé­chenyi esszéi számára törte az utat,[liv] a Kisfaludy Károly évtizedében pe­dig társain, barátain, a körötte gyülekezett írókon keresztül a klasszikus hagyomány egy történeti szakaszává bővítette az előbbi füzetben adott portrészerű pályaképet.[lv]

Ha egyetemi előadásainak ebben az öt füzetben közreadott sorát ki­egészítjük a Tanulmányok kötetében, igaz, csak évtizedekkel később közreadott, de ugyancsak az 1930-as években egyetemi előadás céljából írott A XIX. sz. fejlődéstörténeti előzményeivel (ebben ír a nyelvújítás kér­déseiről, Kazinczyról, Kármánról), az 1924-ben felolvasásra került Ber­zsenyi-portréval, az újra csak a 30-as években egyetemi előadásnak ké­szült Kölcsey-pályaképpel, akkor kijelenthetjük, hogy egyetemi pro­fesszorságának első egy-másfél évtizedében feldolgozta a Bessenyei ko­rától (sőt annak előzményeitől) Vörösmarty Mihályig a klasszikus örök­ség nagy szakaszának minden igazán fontosnak tekinthető állomását.[lvi] E felsorolt munkák tárgyuk időrendjében szinte összefüggő monográfia­ként volnának olvashatók, ha egy kiadványban jelennének meg.

Eléggé talányos azonban, hogy Vörösmarty pályájával csak milyen frag­mentumosan foglalkozott. 1925-ben összeállított ugyan egy antológiát a verseiből, ugyanabban az évben tanulmányt írt a Zalán futásáról, de több kifejezetten róla szóló írása nem jelent meg.[lvii] Ennek megállapításakor emlékeznünk kell azonban arra, hogy kezdettől fenntartásokkal kezelte a Vörösmartyról Toldytól Gyulaiig és Riedlig kialakított képet. Már 1912­-ben a nyugatosokkal vitázva stílromantikusnak nevezte Vörösmartyt, igaz, az ő sorukban a legkülönbnek, de a stílromantikában csak második vo­nalat látott Petőfi és Arany első vonala mögött. A stílromantika lényegét akkor abban jelölte meg, hogy gondolat és nyelv nem arányosan helyez­kedik el benne, hanem a díszítményes nyelv túlfut a gondolaton. „Találó­an hasonlította Vörösmarty költői nyelvét az öreg Szemere Pál - írta -­egy pompás aranyhímzésű szoknyához, mely akkor is megáll, ha senki sincs benne.”[lviii]

Kiindulópontja a 20-as évek közepén sem változott, szóbanforgó ta­nulmányában így írt: „Racionálisan meg nem szabályozott, hevült lelkiál­lapot (t. i. Vörösmartyé. K. Z.), tele gondolatcsirákkal: ez a mindent el­özönlő nagyarányú ihlet nem ismeri a tervszerű érlelést, a kompozíciót, legalább nem azt, mit tökéletesnek, egyensúlyozottnak szokás mondani. Kevésbé ismeri az eleve kitervelést, mint a klasszikus Arany; s nincs a klasszikus Petőfi naiv épségérzékével megáldva.” S ezek a mondatok ol­vashatók szóról szóra a Fejlődéstörténetben is.[lix] Részleteit illetően a Vö­rösmarty-tanulmány azonban más volt és másról is tanúskodott, amit fon­tos megjegyeznünk, amikor Horváth általános pályaképével foglalkozunk. A sommás ítélet után itt egy megfigyelésekben rendkívül gazdag, érzé­keny tanulmány következett, a Zalán futásáról addig (s bizony azóta is) legfinomabb tollal vezetett elemzés. Horváth rendkívüli beleérző­képességet szisztematizált a tudományos gondolkodás megírás előtti hosszú folyamatában, s írásaiban már letisztult formában, nyugodt, egyen­letes, világos és arányos mondatokban adta elő mondanivalóját. Nem hajszolta a képszerű, metaforikus beszédet, de nem fordult a tudomány szaknyelvéhez sem. Értekező stílusa közelebb volt a szépirodalmi esszé­hez, de nem volt azonos vele. A megformáltság igénye vallott az íróra, a vélemény s mögötte a feldolgozásmód a pozitivizmus és a szellemtörté­net műhelyeihez tartozott.

A nyugatosok Vörösmarty-képe kezdettől eltért az ő felfogásától, ők Schöpflin 1907-es tanulmányától, Babits két nagy Vörösmarty-tanulmá­nyán át Szerb Antal 1935-ös tanulmányáig éppen azt értékelték (persze sok más mellett) Vörösmartyban, ami Horváth szerint elválasztotta őt a nemzeti klasszicizmus legnagyobbjaitól, Petőfitől és kiváltképp Aranytól. „Ő az első irodalmunkban, aki az Én és Világ antitézisében határozottan az Én pártjára áll- írta Szerb Antal-, és a világot bizonyos fokig kizárja énjéből. Énjének mélyebb rétegeibe száll, oda, ahol az intim, a külvilág által alig befolyásolt érzelmek, a nemes és oktalannak látszó bánatok és a végtelenbe vesző homályos vágyak laknak.”[lx] Horváth János pontosan megérezte, hogy a kétféle ízlés rendszer Vörösmarty megítélésén ütközik össze. Jól tudta, hogy a nemzeti klasszicizmus irodalomtörténeti irányának védelmét nem Aranynál kell kezdeni, hanem Vörösmartynál. (Ké­sőbb a marxista álláspont is a romantikus Vörösmartyt tekintette ilyen értékelési választóvonalnak). Aranyt mindenki elfogadta, más- és más­képpen. De hogy hogyan, az Vörösmarty értékelésénél kezdődött. A nem­zeti klasszicista értékrend és hagyományfelfogás helyességét kérdőjelez­te meg minden olyan vélemény, mely szerint Vörösmarty nem az Arany­hoz tartó út egy megelőző állomása, hanem valamilyen szempontból önmagában is követhető, helyes mintát ad a jövőnek, a huszadik század jelenének. Horváth János az ilyen vélekedésnek kívánta elejét venni már 1912-ben, s ezt folytatta 1925-ben.

Értékelésének kiindulását tekintve nem változtatta meg álláspontját, de tanulmányát nem is rendelte alá teljesen a nagyobb egészre, a nemzeti klasszicizmus folyamatára tekintő koncepciónak. Horváth tudósi méltó­sága mindig is abban nyilvánult meg, hogy tisztelte a szöveget, és köte­lességének tartotta, hogy belemerüljön a részletekbe. Ott pedig érvénye­sült beleérzőképessége, esztétikai érzéke, elemzéstudása. Így történt ez Vörösmarty-tanulmány esetében is. Röviden összefoglalva így érvelt: a Zalán költői nagyepika, epika nincs narrátor nélkül, a narrátor itt lírikus. A nagyepikai szerkezetben tehát egy lírikus hangját halljuk. Erre épült az elemzés. A lírikus érzelmi állásfoglalásával részt vesz abban, amit elmond. A történetmondásban a lírai részvétel mint részvét érvényesül. A részvét mögött bölcselet van, bölcseleti állásfoglalás élet és halál kérdésében. Látóhatárába kerül a végtelen és a mindenség. A lírából következő böl­cseleti mozzanat szüntelen tágítja a történet közvetlen összefüggéseit. A narráció másik nagy lírai mozgatója a szerelem. Nem Ete és Hajna szerel­me, hanem a lírikus narrátor szerelmi vágyódása, s ez is epikateremtő tényezővé válik a műben. Horváth János a részletekből kihámozva egész sor poétikailag általánosítható kérdést vetett föl, amivel irodalomtörté­net-írásunk még alig nézett szembe.

Végezetül meg kell említenünk, hogy a tanulmány természetesen kitért Vörösmarty hazafiságának megítélésére: a hazafiság végső, nagy ér­ték volt a nemzeti klasszicizmus számára, jelenlétét vagy éppen hiányát ki kellett mutatnia az elemzésnek. Gondolhatnánk, hogy miután abból indult ki, hogy Petőfi és Arany miben volt különb Vörösmartynál, a min­denség felé táguló kört, a lírikus narrátor összemberi bölcseletét is akkor értékeli nagyra, ha valahogy a hazához és nemzethez való visszatérés mozdulatait láthatja és láttathatja benne. Ráadásul a Zalán csakugyan nemzeti érzésből fakadt költemény volt. Horváth azonban a tanulmány belső gondolatmenetéhez maradt hűséges, és avval fejezte be a tanul­mányt, hogy Vörösmarty mintegy közbülső helyen állva a „faji, nemzeti szoros megkötöttségek”, és a „világ-részesség végső határtalansága” kö­zött nemzeti elköteleződését az összemberi elköteleződéssel együtt volt képes kifejezni. Magyarnak is azért volt nagy, mert embernek nagy volt.[lxi] Képletesen szólva evvel a mondattal zárult le végképp a kombattáns kon­zervativizmusnak nevezhető első pályaszakasza.

Közben folytatódtak egyetemi előadásai, s a 18-19. század irodalmá­ról, a népiesség, a klasszicizmus és a kezdeti romantika egybeolvadó fo­lyamatáról alkotott kép az általa megvallott csúcspontig, Aranyig vezette el. 1928-30-ban és 1945-48-ban tartott előadásai alapján készült A nemze­ti klasszicizmus irodalmi ízlése című terjedelmes tanulmánya, melyet elő­ször ugyancsak 1956-os kötetében publikált. E majdnem kétszáz oldalas, csaknem könyvnyi terjedelmű munka Petőfivel és Tompa Mihállyal kez­dődött, és egy száz oldalas Arany-portréval folytatódott. A „szalontai tan­pályától” a Nagyidai cigányokig követte nyomon költészetének alakulá­sát, s ha kései lírájával már nem foglalkozott is, itt fejtette ki legrészlete­sebben Arany jelentőségéről és nagyságáról szóló véleményét.[lxii]

*

A nemzeti klasszicizmus 18-19. századi vonulatáról szóló egyetemi elő­adásaival egy időben szintetizáló igényétől ösztönözve belekezdett a magyar irodalom módszeres, összefüggő és teljességre törekvő feldolgo­zásába. Visszafordult a régiséghez, a középkorhoz és a magyar irodalom első nyomainál kezdve lépésről lépésre haladt előre mindenre kiterjedő figyelemmel. Munkája a magyar irodalomtörténet-írás addig legnagyobb szabású, legigényesebb és legmélyebb vállalkozásának ígérkezett.

Első kötete 1931-ben jelent meg A magyar irodalmi műveltség kezde­tei címmel. Már a cím témafelfogásbeli változásra utalt. Jelezte, hogy a nemzeti irodalomtörténetnek a múlt század elejétől, a historia litteraria tudományos műfajának befejeződésétől Beöthyig terjedő fokozatos te­matikai szűkítése után ismét széleskörűen, - irodalomszemléletének 1922-ben megfogalmazott alapelveihez híven - művelődéstörténeti ke­retbe ágyazva tárgyalja témáját. Abból a meggyőződéséből kiindulva, hogy irodalom nincs írott szövegek nélkül, szakított avval az irodalomtörténeti hagyománnyal, hogy a népköltészetben megrögzült ősi mondák ködös világában, vagy az azokra visszaemlékezni vélő munkákban keresse a magyar irodalom első jelentkezéseit. Nem tagadva a magyar nyelv oly fejlettségét, hogy képes lett volna az irodalmi kifejezésre a kereszténység felvétele előtt is, könyvét ott kezdte, ahol véget érnek a feltevések, és elkezdődik a dokumentálható bizonyosság.

„A Szent István előtti századokból nincs tehát hiteles adatunk, mely a magyarság irodalomelőtti és irodalmat előkészítő nyelvbeli műveltségé­nek akár tartalmi, akár formai elemeiről sejtelemnél többet közölhetne” - írta bevezetésében, aztán hozzátette: „Nem az ősi pogány, hanem az új, idegen, keresztyén műveltség hozta létre a magyar irodalmat, helye­sebben mondva: származtatta át a keresztyén latin irodalmat a magyarság tulajdonába is. A magyar irodalom létesülése Szent István nagy művé­nek, népe megtérésének közvetlen folyománya volt”[lxiii]

Ennek megfelelően a latin nyelvű magyar irodalom tárgyalásával kezdte fejlődéstörténeti rajzát, visszaemelve a nemzeti hagyományba, amit a nemzeti túlbuzgóságtól hajtott irodalomtörténetek Pápay Sámuel óta nagy­részt kiiktattak belőle. A kötet első könyve foglalta össze a latin nyelvű irodalmi művelődés emlékeit, a második könyv pedig a magyar nyelvű kezdeteket tárta fel az első mozzanatoktól a Karthauzi Névtelenig, akit már individuális személyiségként mutatott be. „Semmi kétség: forduló ponton állunk, melyen túl már nem kolostori központok és magányos megrendelők, hanem hovatovább írói személyes kezdemény és hatni akarás intézik az irodalom sorsát. A »penitenciatartó néma remete« már útban van ez új korszak felé, s névtelensége kámzsája alatt a felszabaduló írói egyéniség tüzei gerjedek.”[lxiv]

A könyv szoros gondolatmenetet követett: a középkor eszmevilágá­nak irodalmi megjelenés-típusait és irodalmi műveltséggé válását bontot­ta ki impozáns biztonsággal a filológiailag addig feltárt anyag teljes egé­széből. Hogy az írói egyéniség fordulatot hozó megjelenését miért nem e régi századok, a Szent István korától Mohácsig terjedő nagy időszak leg­nagyobb írójával, Janus Pannoniusszal mutatta be, arra következő köny­vében adott magyarázatot.

1935-ben jelent meg Az irodalmi műveltség megoszlása című könyve, mely kiegészítette és teljessé tette az előzőben megkezdett gondolatot. Középpontjában a humanizmus eszmekörének megteremtődése és kivi­rágzása állott Nagy Lajos és Zsigmond idejétől Mátyás uralkodásán át a Mohácsot követő évekig. Időben nem haladt tehát tovább a vizsgálatban, az előző könyv avval ért véget, hogy a Karthauzi Névtelen 1527-ben pon­tot tett munkájára, s ugyanott fejeződött be e második könyv is, az 1520­-as évek második felénél. De ez most egy másik hagyománysoron ment végig módszeres elemzéssel. A középkor eszméi elhatottak a 16. század első évtizedeinek viharos, tragikus korszakáig, a középkor mélyén pedig megindult már valami új, valami más is, ami Mátyás udvarában és a Jagel­lók idején érte el első nagy csúcsait.

Volt tehát egy hosszúnak mondható időszak, amikor két műveltség­eszmény élt egymás mellett, a régi, már évszázadokkal korábban meg­gyökeresedett középkori műveltség és az újabb, az itáliai hatásra elterje­dő humanizmus. E kettő nem állott harcban egymással, az újabb nem kívánta kiszorítani a régebbit, mint ahogy a régebbi sem törekedett arra, hogy az újabb érvényesülésének útját szegje. A könyv részletező fejeze­tei az irodalom fokozatos differenciálódásáról szóltak, s a világi irodalom típusainak megjelenését mutatták be oly alaposan, ahogy az előző könyv a vallásos irodalomét. A humanista világi irodalom keretében szerepelt benne Vitéz János és Janus Pannonius s mindenki, akinek része volt a humanista világi irodalom megteremtésében, de kitért a könyv külön fe­jezetben Nagyszombati Mártonra és a magyar nyelvű kolostori humaniz­mus irodalmára is.

A két könyv alapkoncepcióját a nemzeti klasszicizmus irányokat, áram­latokat egyeztető, békítő szándéka hatotta át. E koncepció belesimult abba az immár évszázados hagyományba, hogy a nemzeti irodalom két egy­mással összefonódó szálat futtat története során. Toldy, Gyulai, Beöthy egyeztette a klasszicizmust és a romantikát, Vörösmartyt Kazinczyval, majd Petőfit és Aranyt a már kialakult hagyománnyal, s nem a vagy-vagyok éles kérdőjeleit írták lapjaikra, hanem a megengedő is-is lehetőségeit ke­resték elvi és esztétikai szempontból egyaránt eléggé tág határok között. Az utóbbit tekintve Gyulai volt legszigorúbb ítéletű közöttük az általános esztétikai normává avatott tragédia kritériumát alkalmazva. Riedl a ma­gyar irodalom európai gyökerezettségét, a nagy folyamatokban való ben­ne-létét tette összefoglaló értékelésének alapjává, s szemében harmoni­kusnak mutatkozott a nemzeti és az európai együttműködése a magyar irodalmi hagyományban. Maga a kor, a 19. század második fele s a szá­zadforduló sugalmazhatta mindnyájuknak az esetleges hibákon, fogyaté­kosságokon, botlásokon mindig győzedelmeskedő harmónia érzetét.

Horváth János egy hirtelen megváltozott, egy szinte átmenet nélkül átalakult irodalmi, szellemi életben kezdte pályáját. Ma persze látjuk már annak a kornak előzményeit s az ízlésbeli átalakulás finom fokozatait, az előkészítő mozdulatok sokaságát. Ennyi évtized távolából nem nehéz felfedezni ezeket. Horváth János azonban úgy érezte, hogy az új hullá­mok veszélyesen mállasztani kezdik a gondosan kiépített partokat, s úgy érezte, hogy fel kell emelnie szavát e veszélyeztetés ellen. A nemzeti klasszicizmus nevében vívott kritikai csatákat Adyval és a Nyugattal, s még a világháború után is folytatta kritikai ellenkezését velük. Amikor be kellett látnia hadakozásának sikertelenségét, eszméit megőrizve vonult vissza az irodalomtörténet-írás akkorra már kiépített falai közé. Átvette elődeinek a magyar irodalmi hagyomány kettős természetéről szóló nézeteit, átvette, hogy a nemzeti irodalom a klasszicizmus és romantika egymással kiengesztelődő egybefonódásából született meg. De módosí­totta - már a Nyugattal folytatott polémiák sodrában - a hangsúlyokat. A csúcshoz, vagyis Arany Jánoshoz vezető úton látni vélt egy visszásnak mutatkozó jelenséget: ezt nevezte el stílromantikának, s ide sorolta még Vörösmartyt is, igaz ennek már legnagyobb, legértékesebb költőjeként. Van tehát egy jellegadó, gyökeres irány, ennek egy meghatározott pont­ján belép egy újabb irányzat, már látszanak erényei és erősségei, előbb mégis fogyatékosan működik, aztán kiteljesül s egybefonódik a régivel, zavartalanul szövetkezik vele, s immár ketten épségben őrzik a hagyo­mányt.

Íme a képlet, melyet előbb a 18-19. századról tartott egyetemi előadá­saiban alkalmazott az irodalmi fejlődés leírására. S a képlet érvényessé­gét kereste a kezdetekhez visszaforduló iker-munkájában. Ezúttal Szent István és Mátyás neve jelenti a két irányt, mely nemzeti művelődést te­remt. A középkori literátus szellem már hatalmas múltjában egyszercsak megjelenik a humanizmus új ízülete. Eleinte bomlasztóan hat, aztán egy­re inkább építő jellegűvé válik, s különösen Mohács után érvényesülnek jó tulajdonságai. Amikor már ahhoz a protestantizmushoz vezet, mely egyesíti a vallásost és a nemzetit. Lényegében egyesül, kibékül, egybesi­mul így a Szent Istváni hagyomány és Mátyásé, s együtt őrzik meg a ma­gyar művelődés integritását, amikor a történelem szétszabdalja az országot.

A protestantizmus korára már csak koncepciózus kitekintést adott a könyv, s részletező elemzésére évtizedekkel később készült el a folyta­tás. 1953-ban jelent meg A reformáció jegyében első, s 1957-ben a jegyze­teket illetően némileg kibővített második kiadása. A Mohácsot követő félszázad irodalmát dolgozta fel, a protestantizmus megjelenését és elter­jedését tárgyalta, ahogy bélyegét rányomta az irodalom jellegadó tulaj­donságaira. Gondolatmenete szerint az ország szétszakadása, birodalmi létének megszűnése az irodalom addigi szerveződési formáját, közönségi hátterét is megváltoztatta. Megszűnt a csaknem félezeréves katolikus do­minancia, a humanizmus erazmista eszméi a reformáció felé vezettek to­vább. Előbb néhány nagybirtokos család hatalmi kisugárzásának körze­tében gyökeresedett meg az új eszméket hirdető irodalom, északkeleten a Perényi, a Dunántúlon főként a Nádasdy és Török család birtokain. A nagybirtokosok szerepe a későbbiek folyamán sem szűnt meg, de az új protestáns irodalom avval párhuzamosan, ahogy új műfajmintákat alakí­tott ki, fokozatosan önállósodott, hatása túlterjedt a birtokok határain. Organizációja ideologizálódott, centrumai egyre inkább teológiai, eszmei szerveződések lettek. Az előbb egységesnek mutatkozott protestantiz­mus belső irányokra bomlott, s az irodalom is követte az irányzatos diffe­renciálódást. A lutheri mellett megjelent s hódított a helvét változat, Er­délyben az unitáriusok képeztek elágazást. A könyv, miként az előző kettő is, a művelődéstörténet teljes egészére tekintettel mutatta be az irodalom fejlődését. Az egyes eszmetörténetileg meghatározható fázisokon belül az irodalomnak önmaga különlétéhez, autonóm mivoltához vezető útjait tárta fel a részletező elemzések sorában. A történeti-ideológiai tagolású fejezetekben a nem sui generis irodalmi művek felől haladt előre a sajá­tos szépirodalmi műfajok és művek megjelenése felé. Ekként az eszme- és művelődéstörténetileg meghatározott fejezetek sűrűsödési pontjain mindig néhány íróegyéniség vagy műalkotás részletes bemutatása billentette a mérleget a széleskörűen jellemzett történeti, felekezeti, ideológiai kérdé­sek után a szépirodalom javára. Az első rész első fejezetében Batizi And­rás, Bencédi Székely István, Szkhárosi Horváth András és mások, a máso­dikban a Volter és Grizeldiszt író Istvánfi Pál, a harmadikban Sylvester János, a negyedikben Tinódi nevére került kiemelő hangsúly, s a felsoro­lást folytatni lehet a második könyv utolsó fejezetéig, ahol Ilosvai Toldijá­nak értékét, jellegét, világirodalmi mintáit tárgyalta részletező elemzésben.

A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Az irodalmi műveltség meg­oszlása, és A reformáció jegyében összefüggő gondolatmenet láncolata­ként tárta fel irodalmunk történetét a kezdetektől az ellenreformáció Oláh Miklós nevéhez kapcsolható megkezdődéséig és a szépirodalomban Ba­lassi Bálintig. Rájuk már csak a zárófejezetben nyitott rövid, néhány soros kitekintést, de fellépésüknél már bevégezte a munkát. Nem tudjuk, ter­vezte-e Horváth János a további folytatást, s ha igen, milyen ütemben, milyen korszakolási határokkal, milyen periodizációs elveket követve. Oláh Miklós és Balassi Bálint nevének együtt való említése arra utalt, hogy akár csak az első és második könyv határán, a harmadik folytathatóságát ille­tően is ölelkező korszakhatárokat tett fel Oláh Miklós pályafutása visszave­zetett volna az 1550-60-as évekbe (1561-ben hívta be a Jézus Társaságot az országba), Balassi költészete viszont a 70-80-as években kezdődött.

Horváth János véleménye nem változott lényegesen a nemzeti iroda­lom végső mibenlétét illetően a Fő mozzanatokban és a Fejlődéstörténet­ben foglaltakhoz képest, a részletek tekintetében azonban számos elté­rés mutatkozott a korábbi szintéziskísérletek és a - legyen szabad így nevezni - irodalomtörténeti trilógia között. A Fő mozzanatok egyetlen ízületnek fogta fel a 16-17. századot, persze ott a kifejtés rövidsége sem engedhetett reális tagolást. De az egyetlen szakasznak látott két évszázad képe megismétlődött a Fejlődéstörténet lapjain is. Pedig itt már nyolcvan oldalt szánt felvázolására. A „trilógia” bevégzésének határpontját tekint­ve Balassit emelte ki, a Fejlődéstörténet még egy korábbi irodalmi ízlés­nek megfelelően Gyöngyösire vetett különös hangsúlyt. A két első szin­téziskísérlet a magyar nyelvűség térfoglalását és a könyvnyomtatás elter­jedését tekintette korfordító szempontnak, a „trilógia” már nem elégedett meg az irodalmi fenomenológia ilyen jelenségeivel, és az irodalom mé­lyén munkáló tartalmi, eszmei kérdések szerint húzta meg a korszakhatá­rokat: a katolikus középkor eszmetörténetéről, a humanizmus kibonta­kozásáról és a protestantizmus újra csak eszmetörténeti összefüggéseiről írva rögzítette az irodalmi folyamatok finomabb és reálisabb tagolódását.

A feldolgozott anyag roppant bősége s a feldolgozás biztonsága, hangjának érett nyugalma, stílusának hibátlansága a „trilógiát” a ma­gyar irodalomtörténet-írás máig legjelentősebb munkájává avatja. Ha a német irodalomtörténet értekezhet Nietzsche vagy Freud írói erényei­ről, azt kell mondanunk, hogy evvel a három összefüggő könyvvel Hor­váth János sem csak tudományos eredményt ért el. Ha a tudományos értekező prózát nem választjuk külön oly mereven a szépirodalomtól, mint ahogy a magyar irodalomtörténet az újabb korok vizsgálatánál leg­többször teszi (hiszen a régi századokban a „literatura” ma is szélesebb felfogásával él), akkor meg kell állapítanunk, hogy Horváth János e há­rom könyvvel- túl tudományos érdemeiken - a legjobb magyar pró­zaírók közé emelkedett.

Hosszan lehetne még szólni a gyarapodás és minőségi változás tényeiről, melyek elválasztják a kezdeti szintézisektől az újabb nagy vállalko­zás három könyvét. Horváth János egész pályaívét jellemezte az a hul­lámszerű rajzolat, ahogy az összefoglalás vázlataiból, azokkal egy időben a kortárs irodalom jelenségeit igyekezett kritikailag feltárni, majd visszafordult a 18-19. század klasszikus irodalmához, immár részletező, de még mindig csak legfőbb alkotóira figyelmező tekintettel. Végül még tovább hátrálva az időben visszakanyarodott a kezdetekhez, s innen kezdte fel­építeni szintézisét már minden jelenségre és minden alkotóra figyelme­ző, módszeres részletességgel.

A hullámszerű rajzolatban azonban látnunk kell a folytonosság ívét is, látnunk kell a megrögzített szemléletből adódó hasonlatosságokat, sőt évtizedeken át tartó azonosságokat. A nemzeti klasszicizmusról alkotott felfogásának elvi alapjai nem módosultak lényegesen, a nemzeti iroda­lom két szavát, a nemzetit is és az irodalmat is hasonlóképpen értelmezte 1908-ban, 1931-ben, 1935-ben és 1953-ban. S ha a majdnem félezer éves anyagon szétterítve ez az „ugyanaz” másképpen hatott is mint az összeg­zés-vázlatokban adott tételes dedukciók, látnunk kell a koncepció lénye­gi folytonosságát.

Horváth János már az 1908-as Fő mozzanatokban kiforrott és átgon­dolt fogalomrendszerrel lépett fel. Fogalomrendszere már akkor túlha­ladt a pozitivizmus rendszerező szempontjain, és a szellemtörténet első - még nem nagyszabású, de már nagyigényű - bemutatkozásának te­kinthető a magyar társadalomtudományok területén.[lxv] A fiatal Fülep Lajos és Lukács György hasonló indíttatású első kísérleteivel egy időben, sőt őket kevés­sel meg is előzve egy immanens eszmei természetű mozzanatot keresett a történeti folyamatok feltárására és értékelésére. Ahogy Lukács és Fülep szemben a pozitivista fenomenologizmussal és szemben az impresszio­nizmus relativizmusával egy metafizikailag elgondolható „Iényeg”-foga­lom bevezetésére törekedtek a neokantiánus szellemtörténet értelmében, úgy Horváth János is irodalomtörténeti szintézis-vázlatában szilárdnak mondható fogalmi alapozottsággal kívánt elindulni - ám nem metafizi­kai irányban.

Alapfogalmával az irodalomtörténet mibenlétét igyekezett meghatározni, mégpedig sajátlagosan belülről. A sajátlagos belső fogalmat az iro­dalmi tudatban találta meg.[lxvi] Az irodalmi tudat, mint „az írónak elődei­hez s olvasóközönségéhez való tudatos viszonya”[lxvii] olyan szempontot kínált, mely az irodalmi folyamatok belterületén maradva mégis a lehető legteljesebben kiterjeszti az érdeklődést a szükséges társadalmi össze­függések és szociológiai tények iránt. Hangsúlyozta, hogy az irodalmi tudat az igazi „tisztán irodalmi szempont”.[lxviii] Másképpen fogalmazva az irodalmi tudat fogalmával egy olyan immanens, csak az irodalomra jel­lemző fogalmat vezetett be, mely egyszersmind a tárgy öntörvényűségének sérelme nélkül volt képes felölelni az író, a mű és a közönség össze­kapcsolódásán keresztül az irodalmi folyamat reálisan számbavehető tár­sadalmi összefüggéseit.

Horváth János volt az első irodalomtörténészünk, aki meg tudta hatá­rozni magának az irodalomtörténetnek a szerepét, s e meghatározott, tegyük hozzá, kitüntetett szerepet hitelesen belehelyezte az irodalmi fo­lyamat egészébe. Szavait már Barta János idézte, hogy az irodalomtörté­net az „irodalmi fejlődés teljes, történeti egészének genetikus önismereté­vé” lesz, s mint „önszemléletre, öntudatra törekvése szervét hozza létre az irodalmi fejlődés”.[lxix].

Az irodalmi tudat fogalma tehát nem az irodalmi műalkotás olyan sajá­tos meghatározását foglalta magában, mint az orosz formalisták szóhasz­nálatában a „lityeraturnoszty”; nem a műalkotás lényegét kívánta megra­gadni, hanem annál tágabb körben gondolkodva magának az irodalom­történetnek a mibenlétét definiálta vele. Művek létezhetnek és léteznek is az irodalmi tudat kifejlődése előtt, de az irodalomtörténet akkor jelenik meg, amikor tért hódít a definíció szerinti tudatosság: az irodalmi tudat tehát történeti értékkategóriaként került Horváth János gondolatmeneté­be. Éppen ez volt legnagyobb eredménye: a pozitivizmus értékmentes­sége vagy legalábbis értékrelativizmusa után a szellemtörténet határozott és konstans értéktételezésre törekedett. Az irodalmi tudat értékfogalma pedig dinamikus történeti szemlélet keretében biztosította ennek érvé­nyesülését. Továbbá a fogalom bevezetése azt is jelentette, hogy az iro­dalmi megértést, megismerést és értékelést a hagyomány ismeretével, a tradíció tudatos megőrzésével és feltárásával kell összekapcsolni, ezért Horváth János elképzelése hermeneutikailag is korszerű felfogást tükrö­zött.

Két nagy ízületet tett fel irodalmunk fejlődésében: a régi irodalomnak az irodalmi tudat kialakulása előtti szakaszát és az irodalmi tudat megje­lenése utánit a 18. századtól kezdődően. Az irodalmi tudat ettől kezdve állandó eleme volt az irodalmi folyamatoknak, de állandóan változó ele­me. Sőt éppen változása és fejlődése határozta meg az egymást követőkorszakok jellegét. Az irodalomtörténet-írás története eszerint alapvető stúdium, mert legtisztábban mutatja meg a tudatfejlődés állomásait. Előbb az egyetemes irodalmiság eszméjének megfelelően mindent felölelni igye­kezett, amit írásbeli anyagként talált (Wallaszky Pál), később szűkítve vizs­gálatát előtérbe helyezte a magyar nyelvű munkákat (Pápay Sámuel), az­tán még tovább szűkítve, a magyar nyelven nemzeti szellemben készülteket rendszerezte (Toldy Ferenc), végül eljutott a magyar nyelven, ma­gyar szellemben, művészi igénnyel készült művekhez (Beöthy Zsolt).

Az irodalomtörténet-írás történetéből ekképpen kiolvasható fejlődési szakaszok megegyeznek magának az irodalmi fejlődésnek a szakaszaival is. Az irodalmi tudat 18. századi kialakulásával azonos ütemű a magyar nyelvűség tudatos programjának megjelenése. Ezt követi az eredetiség programja, mely nem az individuális eredetiséget jelenti, hanem a puszta fordításokkal már meg nem elégedő, új nemzeti szellem megjelenését, végül előtérbe kerül az esztétikai értékeket hangsúlyozó művésziség prog­ramja. Az irodalmi tudat tehát nemcsak az irodalomtörténet megismerő, feltáró, értékelő munkájában játszik - mondhatni hermeneutikailag - szerepet, hanem konstituálja is az irodalmat. Megismerés és alkotás tehát egyetlen körben, egymástól nem eltávolodva és elidegenedve került Hor­váth János tervezett rendszerében fogalmi hálóba. Sőt, az értékelő anak­ronizmust elkerülendő Horváth János ezen a ponton visszahozta a törté­neti értékelés folyamatába a viszonylagosság elvét. A fejlődési szakaszo­kat saját, egymástól eltérő mércéjükkel kívánta feltárni, nem pedig az utó­kor már megváltozott ízlésével. Vagyis úgy gondolta, hogy a magyar nyel­vűség tudatának megjelenése előtti irodalomban teljes terjedelemben fog­lalkozni kell a latin nyelven írott munkákkal, de később már nem, az eredetiség programja előtt beletartoznak a feldolgozás körébe a fordítá­sok, de aztán már tartózkodni lehet tőlük, a művészi igény elterjedése után pedig már csak a sui generis szépirodalomra kell figyelmet fordítani.

Az irodalmi tudatot tehát nem metafizikusan fogta fel, hanem változó, átalakuló fogalomként vezette be munkájába, hogy - amint Joó Tibor írta - „az egész magyar irodalom anyagát egy belőle nyert szintetizáló elv segélyével totális struktúrává alakítsa”.[lxx] A Dilthey által meghonosí­tott strukturáló elv az általános és az egyes viszonyát fogalmazta át a po­zitivizmus gépies szemléletével szemben. A struktúra részeként megha­tározott egyes sokkal több, sokkal individuálisabb létező annál, hogysem puszta alárendeltje vagy egyszerűen deduktíve levezethető példája lenne az általánosnak. Az egyedi jelenség tevékeny alkotóeleme a szerkezet­nek ebben a gondolkodásmódban, változásával a struktúra is változáson megy át.[lxxi] Horváth János dinamikus irodalmi tudat fogalma így működött.

A szellemtörténet nem a megismerést, hanem a megértést helyezte előtérbe. Horváth János aligha konkrét olvasmányok hatására, inkább a tudomány mozgását megsejtve, magától a feladattól ösztönözve jutott hasonló gondolatra. Ahhoz, hogy megértsük az irodalmi folyamatokat, a ­lényegüket alkotó belső szemléleti pontra kell helyezkedni: az elveket és szempontokat nem kívülről kell bevinni, hanem fordítva, belül megkeresni őket. Az irodalmi tudat fogalma ilyen benső fogalom volt: mégpedig vál­tozó, átalakuló princípium, mely nemcsak genezisét tekintve származott a vizsgált tárgyból, hanem az állandó változásokat is hitelesen közvetítet­te, mert részesük és alkotójuk volt.

Az irodalmat legtágabb általánosításban egy belőle származó elv segít­ségével meghatározni, aztán minden kort külön-külön is a maga törvé­nyei szerint megérteni: ebben rejlett Horváth János módszere, mely 1908­-ban már teljesen készen állt, s melyet attól kezdve híven és következete­sen alkalmazott. E vizsgálódásait igazgató alapgondolat ellen vethető, hogy a múlt ilyen immanens, magában vett vagy objektív rekonstrukciója merő illúzió. A múlt soha nem szakítható el a vizsgálódást folytató jelenétől, mert amint megszólaltatja az úgynevezett dokumentumokat, ezek azok­nak a kérdéseknek dimenziójában válaszolnak, amely dimenziók men­tén a kérdéseket megfogalmazták. De a kérdések sem önkényesek, amennyire nem létezik a múlt objektív rekonstrukciója, nem létezik a puszta szubjektivitás, az impresszionista prezentizmus sem. A kérdések elvi, ideológiai struktúrákhoz tartoznak, s e struktúrák magukban foglal­ják a múltat is, prekoncipiálják, sőt koncipiálják a kutatást. Ebben az érte­lemben metaforikus tételezésként, praktikus rövidre zárásként elfogad­ható a múltrekonstrukció célkitűzése: Horváth János egy az ő jelenében is szellemi hatást kifejtő, tudatformáló ideológia, a nemzeti klasszicizmus jegyében dolgozott. Ez az ideológia összetömörítette a régebbi, közeleb­bi múltat és a jelent. Egy a múlttól a jelenig és a jelentől a múltig terjedő megértés folyamat mentén jött létre. A múltrekonstrukció célkitűzése eb­ben az esetben nem jelentett mást, mint a nemzeti klasszicizmus érték- és ízlésvilágában összetömörített kódok részletes kibontását. Horváth János tudatában volt kutatásai elvi, jelenérdekű célkitűzésének, többek között éppen erről szólt az Aranytól Adyig. Nem volt azonban tudatában a törté­neti megismerhetőség-kérdésnek. A jelentől elszakított múltrekonstrukció lehetetlensége akkor még nem került a történetelmélet és az iroda­lomtudomány előterébe. Horváth a maga korának és annak is főként ha­zai történetiség-felfogásához alkalmazkodott, s az még a múltbeli törté­nésnek a vizsgáló személy jelenétől független megismerhetőségét tartot­ta. Ennek értelmében Horváth a történeti immanencia elvét később még ki is egészítette egy fontos szemponttal, melyben a hibás és a nagyon is korszerű összekeveredett egymással.

Erdélyi K. Mihály már írt arról, hogy Horváth János, aki kezdettől a szintézis szempontjait kereste, nem akart elfogadni semmiféle a priori szintéziskoncepciót, hanem kiindulásul nagy íróink értekezőprózájához nyúlt vissza, s ebben az autentikusnak vélt anyagban kívánta megtalálni egy önelvű magyar irodalomtörténet fogalmi vázát.[lxxii] Az a priori szinté­ziskoncepció elutasítása nem került ellentétbe az előbb elmondottakkal. A metafizikus értéktételezést hárította el, mely úgy vélte, hogy örökéletű és mozdulatlan csillagok jegyében kell és lehet is munkát végezni. Evvel szemben az őáltala folytatott múltrekonstrukció az értékképződés folya­matszerűségét hangsúlyozta, és a folyamatokat kívánta bemutatni, igaz, úgy képzelte, hogy e folyamatokat tökéletesen objektíven, immanens módon, mintegy saját elveitől is függetlenítve tárhatja fel. A Nemzeti klasszicizmusunk irodalomszemlélete címmel az I930-3I-es tanévben tartott egyetemi előadásainak bevezetésében arról beszélt, hogy a ma­gyar irodalomtörténet elvi alapvetését nagy klasszikusaink „egészében meg nem írt, de nevezetes elemeiben reánk hagyott” irodalomtörténeté­ből kell meríteni.[lxxiii] „Keressük fel tehát irodalomtörténetünk gondolat-fun­damentumát klasszikus íróink tanulmányaiban, bírálataiban, emlékbeszé­deiben, ismerkedjünk meg vele, s ami belőle még eddig felhasználatlan­nak, de szilárdan állónak bizonyul, építsünk reá. Ismerjük meg, mink van, hattassuk át azzal gondolkozásunkat s akkor merem állítani, hogy egyenrangú felekként figyelhetjük s hasznosíthatjuk szaktudományunk, mesterségünk külföldi haladását.”[lxxiv]

A nemzeti klasszicizmus ekképpen két értelmet nyert előadásában. Jelentette elsőül azt az irodalmi folyamatot, mely Petőfivel megindulva Arany, Kemény, Tompa, Gyulai stb. munkásságához vezetett, másodszor viszont az irodalomtörténeti feldolgozás önelvű módszerére vonatkozott, melynek során a klasszikus írók irodalomszemléletéből kibontakozó el­vek alapján írattatik meg koruk története, tegyük hozzá, a változó korok módosuló, változó értékvilágával. E gondolatban érte el az irodalom nem­zeti önelvűségét már a reformkor óta hirdető magyar kritika és irodalom­történet-írás legteljesebb formáját.

Elképzelése szerint az irodalom nemzeti önmegvalósulása három foko­zaton haladt keresztül, előbb a nyelv, aztán a szellem, végül az ízlés is nemzetivé fejlődött.[lxxv] Az I928-30-ban és I945-48-ban A nemzeti klasszi­cizmus irodalmi ízlése címmel tartott előadásaiban dolgozta ki az irodalmi ízlés fogalmát, mint az esztétikai értékorientálás kategóriáját, mely egyszer­smind legtágabb értelemben felöleli az irodalom körüli társadalmi, ideológiai, politikai elvek mozgását is. Az ízlést a közösség vagy az egyén lelki tulajdonaként határozta meg, mely „elvszerű következetességgel (...) ítél meg vagy alakít (…) a tetszés szempontja alá tartozó (esztétikai) értékeket.”[lxxvi]

Az ízlést, akárcsak korábban az irodalmi tudatot változó állandónak tekintette: mindig jelen van, de mindig más és más alakban jelenik meg. Változik és fejlődik. „Az ízlés tehát fejlődéstörténeti eredmény is, korsza­konként kialakuló lelki forma; nem puszta egyéni úgytetszés, hanem tör­ténelmi előzményektől is meghatározott magatartás. Ritkán fordul elő íz­lésváltozás, mely csak formai lenne, sőt többnyire világnézeti, gondolko­dásbeli változásokkal karöltve lép fel. Az ízlés leple alatt világnézetek harca folyik...”[lxxvii]

E változásfolyamat és harc szempontjából Bessenyeitől Petőfiig és Ara­nyig a fejlődés három ízületét különítette el. A nemzeti megújulás moz­galma előbb egy „nyelvi érdekű irodalmiságot létesített”, aztán a „hazai (többnyire történeti) tárgyat és nemzeti érzést” helyezte előtérbe, végül megalkotva a nemzeti érdeket szolgáló zsurnalisztikát, kiszabadította be­lőle a szépirodalmat, hogy „önmagában keresse létjogát”.[lxxviii] Az első sza­kaszban a nemzeti nyelv még „idegen alakiságokkal” keveredett, a máso­dikban a nemzeti tartalom még idegen formára talált, heterogén elemek szövetkeztek benne, egyazon műalkotásban is „romantikus ihlet és klasszi­kus esztétika” szólalt meg, s csak a Petőfivel kezdődő és Arannyal betető­ződő harmadik szakasz teremtette meg az ízlésformák harmonikus rend­jét. Ekkor következett be a „nyugtalanító ellentéteknek” összeegyezteté­se, ekkor került sor a „harmonikus ízlésre, melyet nemzetileg klasszikus­nak mondunk.”[lxxix]

E fejlődéstörténeti elv érvényesítése révén Horváth János továbbfej­lesztette, sőt megváltoztatta a nemzeti klasszicizmus irodalomtörténeti koncepcióját. Toldytól Gyulaiig és Beöthyig lényeges hangsúly került a magyar fejlődés ellentétes világirodalmi áramlatokat elegyítő jellegére. A heterogenitás sajátos értékképző mozzanatként szerepelt náluk. Hősük éppen azáltal volt a klasszikából kibontakozó Vörösmarty, hogy a ro­mantikus nemzeti ihlet és a klasszikus forma egyszerre munkált művei­nek egy részében, hogy a néha szélsőségig vitt romantika egybefonódott még nála a klasszicizmus örökségével. Toldy még Kazinczy ízlését őrizve írt Vörösmartyról, Gyulai már Petőfire és Aranyra tekintve foglalkozott vele, de egy egyenletesen ívelő folyamatot látott megvalósulni.

Horváth János finoman módosítva az addig kialakult hangsúlyokat csak a harmadik szakaszt nevezte igazán nemzeti klasszicizmusnak. Csak az ív csúcsra érkezését tartotta annak, csak a Petőfivel és Arannyal bekövetke­ző ízlésváltozatot fogadta el teljes értékűnek. A harmóniát határozottan megkülönböztette a különnemű ízlések és stílusok puszta együttlététől. Szűkebben, kritikusabban, egyszersmind dogmatikusabban alkalmazta az elődeitől átvett és továbbfejlesztett értékrendet. Toldy Kazinczy-koncep­cióját alkalmazni lehetett Vörösmartyra, Gyulai Vörösmarty-koncepcióját tovább lehetett vinni Aranyra, de Horváth János Arany-koncepciójának már nem lehetett folytatása sem a kortárs sem a későbbi magyar iroda­lom reális és elfogulatlan feldolgozásában.

Mint Németh G. Béla megjegyezte, Horváth János az Arany után je­lentkező irányzatok egyikében sem találta meg a nemzeti klasszicizmus valóra váltását.[lxxx] Tegyük hozzá, nem is találhatta. Nem találhatta, mert elveit következetesebben és szigorúbban alkalmazta, mint elődei, az esz­tétikai összefüggéseket tekintve pedig átgondoltabban fejtette ki őket a konkrét történeti anyagból. Az alapvetően finitista elvek így mélyebben átjárták rendszerét, s nemcsak egészebbé, teljesebbé, hanem zártabbá is tették elődeiénél. Toldy és Gyulai irodalomtörténeti elvei nemcsak hogy - legalábbis részben - kritikai munkásságukban gyökereztek, de lefor­díthatóak is voltak a kortárs irodalmat ösztönző kritikai elvek gyakorlati nyelvére. Horváth János az új irodalom bírálatával kezdte pályáját, s iro­dalomtörténeti elvei végig sokat megőriztek korai bírálatainak szempont­jaiból. Ám nemcsak ebből következőleg voltak kevesebb hatással a kriti­kára, hanem elvszerűségük lényegét tekintve is.

Lényegüket tekintve pedig az irodalmi finitizmus elvét képviselték, mégpedig nemcsak a finomabb, mélyebb értékelő hangsúlyokat, prefe­renciákat illetően, hanem tételes fogalmazásban az összegzésnél, sőt már a kiindulóponton is. Toldy és Gyulai alkalmazták az elismerés és értéke­lés felsőfokát, de nem zárták le a fejlődést a jövő talányos útja előtt. A pozitivista evolucionizmus játszott ebben közre. A finitista történeti felfo­gás szerint a fejlődés viszont nem végtelen, hanem véges, van egy meg nem haladható, felül nem múlható korszaka: más szóval a valamikor elkezdődött fejlődés egy ponton célhoz jut, s evvel mintegy véget ér a történelem. (Korunkban az amerikai Fukuyama vetett fel hasonló gondo­latokat.)

Horváth János ezt határozottan meg is fogalmazta, amikor így írt: „a magyar klasszikus ízlés, melynek első, spontán képviselője Petőfi, nem egyéb, mint végső kitisztulása az irodalmi ízlés immár hét évtizedes for­rongásának, tehát nem kieszelt formula, hanem egy fejlődésfolyamat célhoz juttatása”.[lxxxi] E finitista formula azonban nem volt, nem is lehetett ösz­tönző hatással sem a kortársi írókra, sem azokra, akik az újabb irodalom valóságos problémáinak genezisét, vagy akár csak analógiáit keresték a nemzeti fejlődés 18-19. századi folyamataiban. Toldy és Gyulai saját jele­nükbe képzelték a fejlődés legmagasabbra kapaszkodott fokát - Hor­váth János egy évtizedekkel korábban lezárult korszakot tett meg az iro­dalmi fejlődés csúcsának, a szerepet, mellyel elődei a jelenüket tüntették ki, ő a távolabbi múltba helyezte.

1991-1992

  [i] Horváth János „Nemzeti klasszicizmusunk irodalomszemlélete” című egye­temi előadása, közreadja KOROMPAY H. János és KOROMPAY Klára, ITK, 1978, 5-6. sz., 577.

[ii] SZABÉDI László, Kép és forma, Bukarest, 1969, 124-125.

[iii] Horváth János... uo.

[iv] Uo.

[v] HORVÁTH János, Tanulmányok, Bp., 1956, 544.

[vi] SCHÖPFLIN Aladár, Négyesy László, Nyugat, 1933,I,139-140

[vii] KOMLÓS Aladár, Gyulaitól a marxista kritikáig, Bp., 1966.

[viii] BÓKA László, Könyvek, gondok, Bp., 1966, 167.

[ix] FÜLEP Lajos, Nemzeti öncélúság = Uő., Művészet és világnézet, Cikkek, tanulmányok 1920-1970, vál., szerk. TÍMÁR Árpád, Bp., 1976, 153-184.

[x] Idézi HORVÁTH János, i. m., 542.

[xi] József Attila ÖM.,III, s.a.r., SZABOLCSI Miklós, Bp., 1958, 328.

[xii] REISINGER János, Irodalmi gondolkodásunk a századfordulón (Horváth János és Babits Mihály), Literatura, 

1980, 3-4. sz., 412.

[xiii] FARKAS Gyula, A magyar szellem felszabadulása, Bp., én. (1943), 345.

[xiv] REISINGER, uo.

[xv] Bóka az 1960-as évek elején az egyetemen beszélt erről, írásos nyomát

  nem találtam.

[xvi] FARKAS Gyula, i.m., 294.

[xvii] It, 1989, 1.sz., 111.

[xviii] BARTA János, A mester nyomában, It, 1958, 2. sz., 197-198.

[xix] FENYŐ Miksa, Ady és a legújabb magyar lyra, Nyugat, 1910, I, 406-409. A Figyelő-rovatban közreadott, de a 

szokásos kritikáknál terjedelmesebb vi­tacikk, mely nem egészen pontosan írta Horváth könyvének címét, így 

kezdődött: „Horváth János, az Eötvös-kollegium tanára könyvet írt Ady Endre költészetéről, e költészet 

gyökereiről s úgy mellékesen - egy nem éppen elegáns kézmozdulattal elintézi az egész mai Iyrát. »Az Eötvös­

kollegium tanára«, hangsúlyoznom kell ezt a jelzőt, mert hogy ez így van: könyvének legszembetűnőbb 

erénye, érdekessége. Enélkül Horváth könyvét alig vettük volna észre, bár tagadhatatlan, hogy - minden 

felületessé­ge, nagyképűsége és ízetlensége mellett - analizáló tehetségről nem egy helyen tesz tanúságot. Így 

azonban más. Így a dolognak majdnem ethikai jelenősége van: az elsőség dicsősége illeti meg. A tanárnevelő-

intézet ta­nára könyvet ír Ady Endréről, melyben - igaz tekintélyhez illő körülte­kintéssel, térdig érő szakállt 

szenvelegve - vallja, hogy valakiről szó van, akivel az irodalomtörténetnek számolni kell.”

[xx] Nem azonnal. A Társadalomtudományi Társaság Szabad Iskolájában 1911. december 21-én tartott előadást 

Horváth év elején megjelent cikke ellen. Az előadás szövege a Nyugat 1911. december 16-i számában jelent 

meg: A Nyugat magyartalanságairól, Nyugat 1911, II, 1028-1040. (A dátumozás látszólagos ellentmondását az 

magyarázza, hogy a Nyugat számai néha nem a címlapjukon feltüntetett napon jelentek meg, hanem hol pár 

nap­pal előbb, hol pár nappal később.) Horváth János viszontválaszolt: Ignotus felolvasása a Nyugat 

magyartalanságairól, Magyar Nyelv, 1912. január, 5-10­. Mire Ignotus a viszontválaszra viszontválaszolt, igaz 

röviden, a Dispu­ta rovatban, cím nélkül: Nyugat, 1912, I, 296.

[xxi] HORVÁTH János, Forradalom után, Magyar Figyelő, 1912. augusztus 1., 207-227.

[xxii] HORVÁTH János, Aranytól Adyig. Irodalmunk és közönsége, Bp., én., (1921), 18.

[xxiii] Uo., 34.

[xxiv] Uo., 35.

[xxv] Uo., 37-39.

[xxvi] Uo., 41.

[xxvii] Uo., 45.

[xxviii] Uo., 46-47.

[xxix] Uo., 47.

[xxx] Uo., 49.

[xxxi] HORVÁTH János, Tanulmányok, Bp., 1956, 462.

[xxxii] HORVÁTH János, Egy fejezet a magyar irodalmi ízlés történetéből. Berzse­nyi Dániel = Uő, Tanulmányok, 

i.m.,143-153.

[xxxiii] KOROMPAY H. János, Adatok egy könyv történetéhez = HORVÁTH János, A magyar irodalom  

fejlődéstörténete, Bp., 1976, 361-362.

[xxxiv] Studia Litteraria, 1965, 15-28; !tK, 1969, 349-367.

[xxxv]  HORVÁTH János, Tanulmányok, i.m., 15.

[xxxvi] TARNAI Andor, Előszó az 1988. évi kiadáshoz = HORVÁTH János, A magyar irodalmi műveltség kezdetei,  Bp., 1988, VII.

[xxxvii] SOMOGYI Sándor, Gyulai és kortárasai, Bp., 1977, 297.

[xxxviii] ERDÉLYI K. Mihály, A szintézis jegyében (Az irodalomtörténeti rendszere­zés gondolata a századfordulón s a századelőn különös tekintettel Hor­váth Jánosra), Literatura, 1980, 3-4. sz., 383; NÉMETH G. Béla, A magyar 

irodalomkritikai gondolkodás a pozitivizmus korában, Bp., 1981, 180-181.

[xxxix] HORVÁTH János, A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, Bp.,1978, (Második kiadás.) 48.

[xl] ILLYÉS Gyula, Iránytűvel, Bp., 1975, I, 462-468.

[xli] HORVÁTH i.m., 11.

[xlii] Uo., 9.

[xliii] Uo., 9.

[xliv] Uo., 9.

[xlv] Uo., 15.

[xlvi] Kiss József és kerek asztala, Bp., 1934, 147.

[xlvii] FÜLEP Lajos, i.h.

[xlviii] HORVÁTH, i.m., 18.

[xlix] ILLYÉS, uo.

[l] HORVÁTH, uo.

[li] HORVÁTH János, Csokonai. Csokonai költőbarátai. Földi és Fazekas, Bp.,1936. (Horváth János egyetemei 

előadásaiból.)

[lii] HORVÁTH János, Kisfaludy Sándor, Bp., 1936. (Horváth János egyetemi előadásaiból.)

[liii] HORVÁTH János, Katona József játékszíni és drámairodalmi előzmények,  Katona drámaíró kortársai, Bp., 

1936. (Horváth János egyetemi előadásaiból.)

[liv] HORVÁTH János, Kisfaludy Károly, Bp., 1936. (Horváth János egyetemi  előadásaiból.)

[lv] HORVÁTH János, Kisfaludy Károly évtizede, Bp., 1936. (Horváth János  egyetemi előadásaiból.)

[lvi] Vö. HORVÁTH János, Tanulmányok, i.m., 94-206.

[lvii] A Zalán-tanulmányt először a  Napkelet közölte két folytatásban (1925, 294-310, 1926, 32-46.) együtt a 

Tanulmányok kötetben jelent meg, i.m., 245-265.

[lviii] HORVÁTH János, Forradalom után, i.m., 215.

[lix] HORVÁTH János, A magyar irodalom fejlődéstörténete, i.m., 308.

[lx] SZERB Antal, Gondolatok a könyvtárban, Bp., 1971, 371.

[lxi] HORVÁTH János, Tanulmányok, i.m., 265.

[lxii] I.m., 272-458.

[lxiii] HORVÁTH János, A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Bp., 1931, 7-8.

[lxiv] Uo., 244.

[lxv] JOÓ Tibor, Bevezetés a szellemtörténetbe, Bp.,1935, 105.

[lxvi] Bővebben ír erről ERDÉLYI K. Mihály, i.m., 400.

[lxvii] HORVÁTH János, A magyar irodalom fejlődéstörténete, i.m., 17.

[lxviii] I.h.

[lxix] BARTA János, i.m., 203.

[lxx] JÓÓ Tibor, i.m., 105.

[lxxi] Uo. 67-69.

[lxxii] ERDÉLYI K. Mihály, i.m., 404-405, 409.

[lxxiii] ItK, 1978, 5-6. sz., 575.

[lxxiv] Uo., 578.

[lxxv] Uo., 575.

[lxxvi] HORVÁTH János, Tanulmányok, i.m., 272.

[lxxvii] Uo., 274.

[lxxviii] Uo.,277.

[lxxix] Uo., 278-9.

[lxxx] NÉMETH G. Béla, Küllő és kerék, Bp., 1981, 230.

[lxxxi] HORVÁTH János, Tanulmányok, i.m., 279.