Thuróczy János

Arcképe nem maradt fönn, alakja az idők ködébe vész. Nem tudjuk, középtermetű volt-e, göndör szakállú és mosolygós arcú, mint amilyennek Lajos királyt ábrázolta, vagy széles vállú, zord tekintetű férfiú, mint amilyennek a hun fejedelmet, Attilát mutatta be. Pedig életéről számos adatot ismerünk hiteles forrásokból. Birtokperi iratok 1459-től említik a nevét, s ezekből következtetve valószínűleg 1435 körül született. Családja a 13. században emelkedett a köznemesség sorába, s ő történetíróként ennek a 13-14. századtól kezdve egyre nagyobb szerepet betöltő nemesi rétegnek az eszményeit és értéktudatát foglalta össze hosszú ideig érvényesnek tartott nemzeti szemléletté. Chronica Hungarorum című, 1488 márciusában Brünnben és tíz héttel később Augsburgban is kinyomatott történeti munkájának az ad ma is különös művelődéstörténeti jelentőséget, hogy - mint Mályusz Elemér írta - Thuróczy János volt az első magyar történetíró, aki nem volt a klérus tagja. A korábbi történetírók az ősgesta szerzőjétől (szerzőitől) és Anonymustól kezdve Küküllei Jánosig a király belső köréhez tartozó egyházi méltóságok voltak. Thuróczy János személyében először szólalt meg világi ember a magyar történeti irodalomban.

Tudását, műveltségét itthon szerezte, nincsen adat arra, hogy valamelyik külhoni egyetemen nyert volna képzést: a munkájához szükséges jogászi jártasságot és latin nyelvtudást Magyarországon sajátította el. Azt lehet mondani, hogy ő volt az első magyar laikus értelmiségi. A szó természetesen nem tudományosan pontos. De a 15. században már megteremtődött annak lehetősége, hogy a köznemesség soraiból származó emberek, akik jól tudtak latinul, és ismerték a jogi gyakorlatot, írásos, hivatalnoki munkával keressék meg kenyerüket. Thuróczy is azok közé tartozott, akik birtokaik irányítása helyett kitanult jogászi, nótáriusi mesterségüknek szentelték magukat. Néhány évig a királyi kúrián dolgozott, majd onnan elkerülve elszegődött a sági konventbe hiteles helyi jegyzőnek, a konvent körzetébe tartozó birtokosi oklevelet fogalmazta, végül visszahívták Budára. Előbb Báthori István országbíró alkalmazta, 1486-tól pedig a Drági Tamás kancellár irányítása alatt álló, úgynevezett személyi jelenléti tábla ítélőmesterévé nevezték ki. Ez volt legmagasabb pozíciója.

Thuróczy János nemcsak az egyre számottevőbb szerephez jutó és egyre számottevőbb szerepre igényt tartó köznemességnek volt jellegzetes képviselője, hanem az ennek köréből kialakuló jogászi értelmiségnek is sajátlagos típusát testesítette meg. Bármilyen tragikus fordulatot vett is a magyar történelem a Mátyást követő évtizedekben, ennek a 15. század körül kisarjadt értelmiségi rétegnek volt bizonyos folytonossága egészen a 20. századig, s a magyar értelmiség történetében különös figyelem illeti meg.

Azért illeti meg különös figyelem, mivel a hagyományosnak tekintett magyar nemzeti szemléletet e réteg értékvilága és eszményrendszere alakította ki néhány alapvető összefüggésben. Ezeket tekintve Kardos Tibor megállapítása szerint Thuróczy krónikája Janus Pannonius költészete mellett a Hunyadi-kor legjelentékenyebb és legmagyarabb irodalmi emléke. A Thuróczyval eddig legtöbbet foglalkozó Mályusz Elemér ennél ugyan hűvösebben fogalmazott, de a krónika részletekbe menő, alapos elemzése révén s e jogászi értelmiség kialakulásának tárgyalásával éppen elegendő érvet sorakoztatott fel a Chronica Hungarorum jelentősége mellett. Ezért elmondhatjuk, hogy Thuróczynak az utókorra tett tudatformáló hatása, néhány eszméjének eleven utóélete, de egyáltalán az, hogy belülről átélve tökéletes meggyőződéssel fejezett ki egy társadalmi értékrendet, annak minden belső ellentétével együtt, jogosulttá teszi azt a megkülönböztetett figyelmet, amivel a történettudomány és az irodalomtörténet műve felé fordul.

A Chronica Hungarorum három különálló részből áll, de ezeket nemcsak a tárgy, a magyar történelem időbeli folytonossága fűzi össze, hanem az írói szemléletmód is egységbe szervezi. Thuróczy, mint ismeretes, először a Nagy Lajos halálát követő trónviszály, nevezetesen a trónkövetelő nápolyi (Kis) Károly történetének megírására kapott megbízást hivatali elöljárójától, Hásságyi Istvántól, ez lett az 1488-ban kiadott krónika középső része. Ezután írta meg a könyvnek a magyarok „őstörténetétől” Nagy Lajos haláláig terjedő részét, végül pedig a Zsigmond uralkodásától Mátyás korának elejéig tartó történelmi periódus elbeszélését készítette el. A krónika keletkezését, kialakulását, forrásait, Thuróczy önálló leleményeit Mályusz Elemér kiváló monográfiában részletesen földolgozta a történettudomány szempont jából 1967-ben, s kitért a munka irodalmi összefüggéseire, valamint Thuróczy stílusának elemzésére is. Ez utóbbiakat Kardos Tibor 1957-es tanulmányával és a hatkötetes akadémiai irodalomtörténet V. Kovács Sándor által írott megfelelő fejezetével egybevetve elmondhatjuk, hogya tárgy megfelelően kidolgozva áll előttünk. A szöveg maga Horváth János kitűnő fordításában és bőséges jegyzeteivel már nem először jelent meg, s nyilván sokan olvassák, akik érdeklődnek a magyar múlt e színes Ezeregyéjszakája iránt.

Mint Kardos Tibor megállapította, Thuróczy munkája nem oknyomozó történetírás, hanem inkább költői mű. Anekdoták, történetek, mesék füzére, előadásával, mint Mályusz Elemér írta róla, az eseményeknek legtöbbször azon a felszínén halad, mely az igazi összefüggéseket nem engedi földeríteni, de - tegyük hozzá - képzeletfelgyújtó olvasmánnyá válik. Az író egyénisége mindenhol átüt a könyvön. Pedig a 15. századdal foglalkozó harmadik rész kivételével látszólag alig tett egyebet, mint hogy átmásolta a régi gestákat, illetve a Kis Károly-történet elbeszélésekor áttette prózai előadásba egy velencei író időmértékes elbeszélő költeményét. Valójában kiegészítette forrásait, sőt széles körű forráskutatásokat végzett, s fölhasznált a néphagyományoktól és lantos énekektől tudós munkákig terjedően mindent, ami csak tudomására jutott és keze ügyébe került. A régi magyar kódexek mellett fő forrása Aeneas Sylvius Piccolomini (aki II. Pius néven volt pápa) földrajzi-történeti lexikona és Antonius firenzei érsek világkrónikája volt, ezenkívül merített - közvetlenül vagy közvetve - Hérodotosztól, Sztrabóntól, Pliniustól, Paulus Orosiustól, Trogus Pompeiustól, Diodorus Siculustól, Jordanestől, Martinus Polonustól, hogy csak néhányat említsek hivatkozásai és a kimutatható hatások köréből, s természetesen érveit támogatóforrásként használta a Bibliát. Thuróczy tehát mindent elkövetett, hogy munkája a kor kívánalmainak megfelelő, hiteles és megbízható tudós munkának tartassék.

Mégis átsugárzik sorain az a géniusz, amit ma sokkal inkább szépirodalminak neveznénk, mint tudományosnak. Az évszázadokat felidéző természetképei a legszebb természetleíró versekbe illenek. Amikor Kis Károly útnak indul Nápolyból, a kora tavasz színeivel ékeskedik az elbeszélés, a Mária királynő által egybehívott székesfehérvári nemesi gyűlés krónikáját pedig a nyárelő pompás megjelenítése vezeti be. Ezek és az ezekhez hasonló részletek igazi szépprózai hajlamra mutatnak. De ezeken túl is szépírói ihletettségű a könyv. Említhetjük az elbeszélés elevenségét. Az előadásmód alapjaként a magyar próza - manapság sokaktól kárhoztatott - sajátlagossága munkálkodik: a nagyobb epikus egységeket anekdotákra tördelő, szerteágazó narráció egyik elődjét szemlélhetjük benne.

Thuróczy János történeti munkáját mégsem ezek a nyilvánvalóan szépirodalmi elemek utalják nagyobbrészt az irodalomtörténet, mint a tudomány történet körébe. Szelleme, természetének belső köre irodalmi. Akárcsak a legtöbb középkori és reneszánsz történetírás szerte Európában, társadalmi hatásának tudatosan követett módjával kapcsolódik előzményként a kialakuló nemzeti irodalomhoz. A történetírás mint tudomány az okokat elemzi tények alapján, és a „mi történt” és „miért történt” kérdésére keres választ, a történelem objektív folyamatait és e folyamatokban közreható szubjektív tényezőket deríti fel. Thuróczy krónikája mint általában a gesták és krónikák - elüt ettől a modern értelemben vett történetírói felfogástól. Az író-közönség viszonyban olyasfajta helyet foglal el, amit szépirodalmi művek szoktak, és nem tudományosak. A tudományos munkák és a publicisztikai írások másképp helyezkednek el a szerző és a közönség párbeszédében.

A krónika célszerűségére fényt derít Thuróczy első megbízatásának már-már aktuálpolitikai indítéka. Tudvalévően azért bízták rá éppen a szerencsétlen Kis Károly történetét Lorenzo de Monacis költeményével-, hogy érveket összesítsen Mátyás utódlási politikájának támogatására, és Beatrix törekvéseit keresztezve elrettentse olvasóját a nőuralom eshetőségeitől. Amint nem férfi ült a magyar trónon, mindjárt megbomlott a királyi uralom, és fékevesztett anarchia robbant ki: ennek történeti elbeszélésbe burkolt kinyilatkoztatását várták tőle megbízói. Epikus előadásba kellett tehát öntenie egy publicisztikai gondolatot, s ezt Thuróczy úgy oldotta meg, hogy a kidolgozásból az epika került ki győztesen. Krónikája azért van közel a szépirodalomhoz, mert túl az elbeszélésmód anekdotikus formáján, olyan értékorientáló viszonyt feltételez a mű és az olvasó között, ami a szépirodalomra jellemző.

Thuróczy az időszerű politikai szolgálatnál mélyebb elköteleződésről tett tanúbizonyságot munkájában: evvel pedig a mai értelemben felfogott publicisztika körén lépett túl. A korabeli pártharcokban és hatalmi aspirációkban oly módon vált a Mátyás körül tömörülőknek hasznossá, hogy nemcsak a megbízatásban szereplő gondolatot fogalmazta meg, hanem feldolgozta és összefoglalta az egész önszemléletét annak a széles köznemesi tábornak, amelyhez tartozott, és amely színre léptette őt. Benső ügye volt, amiről szólt.

Georges Duby írja, hogy az emberek viselkedését „gazdasági feltételeik valósága nem közvetlenül, hanem a róla alkotott képen keresztül határozza meg, amely sohasem pontos, hiszen folyton észjárásbeli reprezentációk (représentations mentales) bonyolult halmaza hajlítgatja”. Ugyanezt Pierre Francastel így fogalmazza meg: „Minden társadalom, mely létrehoz egy gazdasági és politikai rendet, létrehoz ugyanakkor egy figuratívat is, és minden keletkező társadalom az intézményeivel együtt kikovácsol magának fogalmakat, képeket, látványosságokat is.” Thuróczy krónikája, mint általában a középkori és reneszánsz történetírás legtöbb munkája, azért fontos a tudománytörténet és az irodalomtörténet mellett immár az általános művelődéstörténet számára is, mert összefoglalóan tartalmazza a korabeli viselkedést közvetlenül megszabó észjárásbeli reprezentációkat. Kellő körültekintéssel rekonstruálni lehet belőle azt a figuratív rendet, amit a kor gazdasági és társadalmi valósága életre hívott.

A szkítáktól és hunoktól Mátyásig tartó elbeszélő krónika nem a megtörtént események mély elemzésével tündöklik, vagy egyáltalán annak megkülönböztetésével, hogy mi az, ami ténylegesen megtörtént, és mi az, ami a legendák körébe tartozik: ezt még elvárni sem lehet tőle. Erénye éppen az, ami a modern történetírásban elítélendő lenne: az akaratlagosság. Hogy saját értékszempontjait vetíti bele a régmúltba, hogy saját eszményeit érvényesíti. Az értékirányítás, az értékorientálás leplezetlenül és tevőlegesen nyilatkozik meg a krónikában, és e rárótt feladaton túl betöltött szerep révén közelebbi rokonságban van a moralizáló-didaktikus szépirodalommal, mint a tárgyilagosságra és tárgyszerűségre törekvő történettudománnyal. Thuróczy nemcsak a Mátyás utódlási politikáját támogató taktikai érvet (a „nőuralom” veszedelmét) fogalmazta meg, hanem egybegyűjtötte és összefoglalta a korabeli Magyarország uralkodó szemléletét. Ez a szemléleti összegzés már nemcsak egyszerű, jámbor nótáriusi lejegyzőre vallott, hanem cselekvő, tudatformáló, tudatalakító tevékenység volt, határozott tendenciával (bár, mint majd látjuk, nem belső ellentétek nélkül). Az összefoglalás ideje, Mátyás uralkodása a magyar történelem egyik legdinamikusabb fejlődési korszakát alkotta; ezért a szerencsésnek nevezhető „pillanat” révén, avval, hogy egy felfeléívelő szakasz szemléletét fogalmazta meg, Thuróczy munkája még hosszú ideig áhított eszmények és értékek rendjét hagyományozta az utókorra.

A rend szó nem pontos. A Chronica Hungarorum érték- és eszmevilága többszörösen összetett és heterogén. Egyik szála a korabeli történetírás formálódó fogalmaihoz kapcsolódott. Thuróczy terminológiájában fontos szerepet töltött be a szerencse és a végzet, a humanista történetírás virtus fogalmát viszont nem alkalmazta még. (Mályusz Elemér részletesen írt erről.) E történeti szemlélet szerint a történelmet a végzet szabja meg, s korlátai között nyílik tér a szerencsére. A szerencse nem más, mint a végső soron mindig diadalmaskodó fátumon belül lehetővé vált mozgási tér. A végzet távolabbról, egyszersmind általánosabban irányítja az emberek sorsát, a szerencse rövidebb távon, eseményenként mosolyog rájuk. A szerencse hullámzó és állhatatlan, sőt vak e szemlélet szerint. A későbbi reneszánsz történetírás a virtus kategóriájává oldotta föl e szorosan determinált világ kötelékeit. A virtus azoknak a tulajdonságoknak a foglalata, amelyek alkalmassá teszik az embert arra, hogy szembeszálljon a végzettel, és le is győzze. Thuróczy még nem alkalmazta ezt a fogalmat, de nem járt messze tőle, mert a dinamikus értékeket emelte ki, és a cselekvésre sarkalló személyes tulajdonságokat állította előtérbe.

A végzet és a szerencse volt Thuróczy értékrendjének legszélesebb alapja. Jelezte a gondolkodás szekularizálódását, kiszakadását a vallásos keretekből: Isten csak messze távolból irányítja az emberek sorsát, és semmiképpen nem szól már naponta bele, hogy mit tesznek. Nincs olyan intim közelben, mint a korábbi történetíróknál. Az értékek és eszmények e reneszánsz szemléletre valló elvilágiasodását azonban nem szabad eltúloznunk.

A keresztény értékek nagy súllyal szerepelnek a krónikában. Maga a kereszténység és a kereszténység elfogadása alapvető érték itt. Idézzük csak föl a Nicasius-jelenetet. Attila a catalaunumi síkról visszatérőben vad dühvel veti magát rá a gall városokra, ezek félelemtől rettegve nyitják meg kapuikat a hun sereg előtt. Csak Reims nem hódol be, a hunoknak ostrommal kell bevenniük a város falait. Győzelmük után őrjöngve pusztítják a lakosságot, s megölnek mindenkit, aki csak eléjük kerül. Nicasius püspök bátor szóval áll elébük a Szent Mária-bazilika kapujában, de a hunok szent életű nővérével együtt meggyilkolják őt is. Thuróczy hozzáteszi a véres jelenethez, hogy „némely történeti műben az is olvasható, hogy a vértanú legyilkolása és a város elpusztítása után a hunokat hirtelen rettegés szállta meg. Mintha harcoló égi seregeket láttak volna, mintha maga a bazilika is rettenetes zúgástól visszhangzott volna. Ezért nem is fosztották ki a várost, hanem elmenekültek”.

A hun dicsőséget zengő krónika pártállása itt nem hagy kétséget, és már a jelenet elbeszélése is azt sugalmazza, hogy ha értékkonfliktusra kerül sor az egyébként nagyon fontosnak tartott vad hadi erények és a kereszténység között, akkor a kereszténységet kell választani. Bizonyítja ezt az a jelenet is, amely Attilának a pápával való találkozásáról szól, és támogatják továbbá az ariánusokat, majd később az adamitákat és huszitákat megbélyegző kitételek. Ebből a szempontból nincsen érzékelhető, nagyobb eltérés a krónika szövegátvételnek és szövegátdolgozásnak tekinthető első két része és a Zsigmond korától kezdődő harmadik rész között, ami már teljesen Thuróczy munkája.

Hunyadi 1443-as balkáni hadjáratának elbeszélésében nem kíséri rosszalló felhang a törököktől elfoglalt városok feldúlását. Az a hadi dicsőség természetes részeként szerepel, hogy a magyar csapatok kirabolják és tüzes hamuvá változtatják „a híres fürdők városát, a népes és kincsekben gazdag Szófiát”. A nagyobb távolságokra eljutó portyázó hadjáratok utánpótlását nyilván csak rablásból lehetett biztosítani, a korabeli olvasó tehát hadászatilag is természetesnek vehette az effajta pusztítást; eszmeileg pedig a hatékony, magabiztos erő jelét látta benne, ami elrettenti és félelemmel tölti el az ellenséget, s előmozdítja az ügy diadalát. Az ügy pedig a kereszténység ügye volt. Hunyadi, amikor buzdító beszédet intéz katonáihoz, hangsúlyozza, hogy Isten kegyelméből harcolnak, s aki elesik a csatában, az Krisztus asztalánál fog lakomázni. Hasonló szellemben beszél Nándorfehérvárnál is: „Nem halt-e meg érettünk Krisztus? Mi is haljunk meg őérte. Legyen a lelketek állhatatos és bátor a harcban...”

A kereszténység Thuróczy krónikájának egyik vezető értékdimenziója. Nem annyira a vallás gyakorlásáról van szó nála, mint egy általános szellemi és kulturális hovatartozásról. A kereszténység mint a hit által teremtett közösség szerepel, olyan közösség gyanánt, mely legalábbis erkölcsileg támaszt ad, és a hozzá való tartozás a megítéltetés egyik alapvető szempontja. Nem nehéz felfedezni, hogy később ebből az országhatárokat átölelő virtuális közösségi eszméből sarjad ki az európai gondolat. „Ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb” - írja John Donne a 17. század elején. Thuróczy a 15. század végén természetesen még nem ismeri ezt az eszmét. Az ő dogmatika nélküli vallásossága, a földi élet teljesértékűségét elismerő kereszténysége (amiről ugyancsak Mályusz ír) mégis már távolról ebbe az irányba vezet. Nemzeti szemléletének, „mi”-tudatának ez az egyik sarkpontja.

A másik a szkíta-hun mondából hámozható ki. Tudvalévően ez az eredet fikció több évszázadig formálódott: a magyarságot - külföldi munkákra támaszkodva - már az ősgesta is Szkítiából, Szittyaországból származtatta, a hun-magyar rokonság föltevése viszont sokkal későbbi fejlemény. Még Anonymus csak azt említi meg, hogy Attilának ugyanaz a Magóg, Jáfet fia és Noé unokája volt ősapja, mint a magyaroknak. A két nép rokonságát, sőt azonosságát először Kézai Simon, IV. (Kun) László udvari klerikusa vetette föl, őtőle kezdve szerepelt a krónikákban Attila hódítása mint a magyarok első bejövetele Pannóniába. Mályusz Elemér részletesen kifejtette, hogy Thuróczy nemcsak átvette a korábbi munkákból azt, amit a szkíta-hun történetre vonatkozóan talált, hanem új fejezetek beiktatásával jelentékenyen ki is bővítette. A szkíta-hun történet az ő előadásában lett epikailag legteljesebb és legszínesebb Bonfini munkájáig.

Túlságos kerülő lenne, ha kitérnék itt a hun-magyar rokonság körül dúló modern tudományos viták álláspontjainak ismertetésére. Csak a legszigorúbb kritikusokra, Riedl Frigyesre és Király Györgyre utalunk. Szerintük a történet teljes egészében idegen eredetű könyvrnonda, nincs köze a magyar néphiedelmekhez, nem a nép, hanem a királyi udvar száján forgott, és a magyar királyi ház genealogikus mondája volt, melyet a kancellária krónikásai hivatalból tákoltak össze. Tárgyunk szempontjából ehhez okvetlenül hozzákell tenni, hogy ha Thuróczyról és krónikájának későbbi tudatformáló hatásáról beszélünk, akkor nem közömbös e fikció széles körű elterjedésének, már-már csaknem folklorizálódásának későbbi fejleménye. Ha a hun-magyar rokonság meséje nem volt is része a középkori magyar hiedelemvilágnak, később a hiedelemvilág része lett, és okvetlenül a köztudat alkotóelemévé vált. Mégpedig közvetve éppen a régi magyarországi történetírók, Kézai Simon, Kálti Márk, Thuróczy János, Antonio Bonfini vagy Oláh Miklós epikus-fiktív krónikái alapján, mert a romantika korának írói, akik szárnyra keltették és elterjesztették, hozzájuk fordulva írták műveiket vagy legalábbis azokból merítettek, akik még első kézből ismerték őket, mint Heltai Gáspár. Ma aligha akad olyasvalaki az országban, akinek ne derengene valami tudata mélyén a hun-magyar rokonságról, az iskolázottak nyilván arról is hallottak, hogy e rokonításnak nincs tudományos alapja, de a mesék megszépítő távolából, délibábos messzeségéből a legtöbben alighanem közülük is sajnálkozva gondolnak erre.

Milyen illúziói lehettek Thuróczy Jánosnak, amikor a reneszánsz fényben pompázó Budán, Mátyás uralkodásának legdicsőségesebb korszakában e vad, barbár történet szálait gombolyította? Ö nemcsak magyar elődeit olvasta, akik már megfésülve, megszépítve adták elő az epizódokat, hanem megismerkedett forráskutatásai során azokkal a külföldi munkákkal is, amelyek a legcsekélyebb rokonszenvet sem táplálták sem Szkítia, sem a hunok iránt. Szkítiát nomád, barbár népek földjének festették le, akik rablásból élnek és tudatlanok; mélyen lenézték e források a szkítiai származást, a művelt, előrehaladott Európa fölénye nyilatkozott meg bennük. A hunokra félelemmel tekintettek és gyűlölték őket, olyasfajta képet alakítottak ki róluk, mint mi a kutyafejű tatárokról. Vérszomjas, kegyetlen, pogány rablóknak tartották őket, akiknek pusztulniuk kellett a történelem színpadáról. Ki vállal szívesen ilyen rokonságot?

Mályusz Elemér pszichologizáló magyarázattal próbálta megindokolni az első földolgozó, Kézai Simon szemléletét. Úgy érvelt, hogy IV. László, aki anyja révén kun származású volt, vonzódott anyja nomád népéhez, és mivel a főurak gyermekkorában bábként rángatták, azt képzelte, hogy a nomád kunok segítségével fogja visszaszerezni a hatalmat. Ez a vonzódása és vágya teremtett kedvező légkört Attila nagyságának megértéséhez. „A világhódító hun király - Mályusz szerint - követendő példakép lett a fiatal uralkodó előtt.” Kézai tehát, aki IV. László udvari klerikusa volt, nem tett mást, mint „megmutatta neki, miként lehet a múlt tükrében a sóvárgott jövőt felismerni”.

Ez a magyarázat, bármilyen meggyőzően hangzik, semmiképpen sem tekinthető kimerítő indokolásnak. Aligha valószínű, hogy egy később hosszú évszázadokig eleven népszármaztatási elmélet pusztán két ember - az érzékeny, nagyravágyó király és a finom, megértő udvari klerikus kapcsolatából sarjadt volna ki. Szücs Jenő, aki eddig legmélyebben elemezte Kézai krónikáját, a 13. századi ideológiai változások nagy sugarú körét rajzolta a kérdés köré, és a középkori nemzetfogalom kialakulásának fényében tárgyalta meg. Megállapításai közül – Thuróczy krónikájával foglalkozva - azt kell idéznünk, hogy noha a hun rokonság Kézainál látszólag hirtelen tűnt föl, és szinte berobbant a magyar szemléletmódba és identitástudatba, hiszen az alig tíz évvel korábban dolgozó Ákos mester munkájában még nem szerepelt, ez az eredet fikció a maga teljes ideológiai tartalmával körülbelül két évszázad alatt vált uralkodóvá, bár a hun származás puszta tétele igen hamar elfogadást nyert.

Thuróczynak tehát már mindenképpen elterjedt és közismert hagyomány gyanánt kellett kezelnie. Az akkori történetírás gyakorlatát tekintve föl sem merülhetett benne a gyanú, hogy nem valóságos tényekkel dolgozik, hanem fikcióval van dolga. Krónikájának ezt az első részét mégsem magyarázhatjuk puszta tradicionalizmussal, nem tekinthetjük a hagyomány kényszerének. Hiszen nemcsak átvette a korábbi krónikák idevonatkozó fejezeteit, hanem új fejezetekkel ki is bővítette a történetet. Tudatos munkát végzett; nyilván saját indíttatására, főként pedig a korabeli közönség várakozásának megfelelően. Külföldi forrásaiból - mint Mályusz Elemér kimutatta - csak azt vette át, ami szemléletének megfelelt, a magyarok „őseit” rossz színben feltüntető kitételeket, érzelmi elfogultságokat, bántó, becsmérlő megbélyegzéseket egyszerűen kihagyta. Szorgalmasan gyűjtötte a félelmes hadidicsőség és a sok fényes győzelem adatait, de az olyasfajta megjegyzéseket, melyek a hunok csúfságáról, fekete arcszínéről vagy emberi hanghoz alig hasonlítható beszédéről szóltak, gondosan félretolta.

A változtatás tendenciája arra vall, hogy Thuróczy a szkíta-hun történetet lehetőség szerint igyekezett összeegyeztetni avval a képpel, ami az ő korában a civilizált népekről kialakult. Tehát bizonyosan látta és érzékelte a keresztény (európai) és a nomád (ázsiai) értékrend kettős vonalát abban a tudati, észjárásbeli reprezentációban, ami a krónikában megjelent. Az egészen kirívó ellentéteket eltüntette, néhány lényeges vonáson azonban nem változtatott. Elfogadta a nomadikus, vándorló életmódot és annak eszményét; elfogadta azt a szervezeti formát, amit mai szóval hadigazdaságnak vagy hadicentrikusságnak lehetne nevezni; elfogadta azt, hogy a hunok csak rombolnak és nem építenek, míg az ugyancsak fejlett hadsereggel rendelkező ellenfeleik, a rómaiak építenek is; elfogadta a hunok hadviselési módjának kegyetlenségét.

Történetileg sok minden indokolja, hogy ezeket elfogadta, a szkíta-hun történeteknek ezek a mozzanatai szükségszerűek és nem indokolatlanok; az egész krónika értékorientációs tartalmát tekintve mégis föl kell figyelnünk arra, hogy az ezekben a fejezetekben megnyilatkozó társadalmi értékek nem egyeznek a későbbi fejezetekéivel. Különös ellentétben vannak azokkal a fejezetekkel, melyek a László-legendát dolgozzák fel és a középkori lovagi eszményeket dicsérik. A nemeslelkűség, az önfeláldozás, az irgalmas szelídség értékminőségei nagy szerepet töltenek be ezekben az epizódokban, föltűnnek még a Hunyadiról szóló történetekben is, a szkíta-hun történetekben azonban elenyésznek. Az ellentétet helyenként nyilván Thuróczy is érzékelte, erre vall a már említett Nicasius-jelenet, melyben láthatóan a jámbor lelkű püspök pártján van.

A szöveg belső értékorientációs ellentétei és a hellyel-közzel megnyilatkozó egyeztetési kísérletek együttesen tanúskodnak Thuróczy értékrendjének heterogén voltáról. Az ősgestától és Anonymustól Kézai Simonig túlnyomóan és egyöntetűen uralkodott az egyetemes középkori keresztény értékrend a korai tudatszintézisek szellemén. A 11-13. században uralkodó egyöntetűség a 13. század végén megbomlott, és az erősen heterogénné vált értéktudatot fejezte ki a 15. század utolsó negyedében, nyilván korának megfelelően Thuróczy János is. Az értékek és általában a szemlélet szekularizálódása nem egyenes vonalú, töretlen fejlődést eredményezett, hanem bizonyos szakadással, megtorpanással vagy éppen visszafejlődésseI is járt. Miközben Mátyás korszerű reneszánsz udvart létesített Budán, és arra törekedett, hogy - mint Bonfini írta - „Pannonia második Itália legyen”, még az udvar köré sereglő nemesség szemléletének fejlődése is egyenlőtlen volt. A szkíta-hun történetben lehetetlen észre nem vennünk a keresztény európai elköteleződés meglazulását, a Beatrixszal Itáliából hozott új kultúra iránt való néminemű idegenkedést, egy ősinek, archaikusnak vélt életmód iránt fellobbanó nosztalgia nyomait: lehetetlen észre nem vennünk bizonyos” visszaázsiaisodás” mozzanatát. Ennek az egyébként is csak idézőjelben használható szónak nem tulajdoníthatunk egyértelműen pejoratív értelmet, mert olyan észjárásbeli reprezentációk foglalata, melyekből csak nagyon bizonytalanul lehet következtetni az őket létrehívó társadalmi körülményekre. Valószínűleg az ellenségtől körülvett országban, szakadatlan fenyegetettség közepette a vad szkíta-hun történet bátorító példával szolgált, a nomád „ázsiai” különbözés vállalása pedig egyszerűen azt sugalmazta, hogy az ország csak önmagára támaszkodhat.

Ami a „visszaázsiaisodás” mozzanatában visszafejlődésnek minősül: az a hovatartozás elbizonytalanodása, a benne megnyilatkozó értékbizonytalanság, kétség, eldöntetlenség, határozatlanság, ami mindég okvetlen a cselekvés kárára megy. Minél kevésbé homogén, tehát minél kevésbé azonos rendező elvekre épül egy közösség (Thuróczy korában a „communitas” fogalmába tartozó nemesség) értéktudata, és minél kevésbé egységes identitásszemlélettel él, annál nehezebb mozgósítani. Amikor Thuróczy kibővített formában adta közre a szkíta-hun történetet, teljesebbé tette és elmélyítette e történeti értékrend heterogén vonásait is. E heterogén vonásoktól pedig a későbbi fejlődés sem tudott megszabadulni: a 18-19. században megszilárduló magyar nemzeti tudat még mindig azon tépelődött - Európa szívében -, hogy „Kelet” vagy „Nyugat” népének tartsa-e önmagát, és mint a meglökött hinta lendült mindig egyik végletből a másikba. A két principium nem volt képes egymást kiegészítő komplementer jellemvonásokká összeforrni, hanem megmaradt egymás ellen acsarkodó, egymást kiütő elvnek, a józan önbizalom helyett a bizonytalan megosztottságot erősítve. Ady keserű szavait a „Komp-országról” aligha lehet tökéletesen megérteni a magyar identitászavar középkori és reneszánsz előzményei nélkül, melyekre Thuróczy az egyik leghitelesebb tanú.

A szemlélet belső töredezettségének egyéb súlyos tünetei is felbukkannak a krónikában. Ilyen a „birodalmi” gondolat ütközése az etnikai indulattal. Mályusz Elemér hívta föl a figyelmet arra, hogy Thuróczy a Mátyás-kor birodalmi aspirációit vetítette bele Szkítia leírásába és megelevenítésébe. „Azzal, hogy az ősi múltban a szkíta népek közt nem az elválasztó, hanem az összefűző elemeket helyezi előtérbe, kétségtelenül saját kora felfogásának ad hangot, illetőleg e felfogás mögött meghúzódó törekvést juttat érvényre. Arról volt ugyanis szó, hogy a 15. század végi Magyarország, amelyben a lakosság többségét kitevő magyarság mellett számottevő más nyelvű népek éltek, Ausztria, Morvaország, Szilézia meghódítása után soknyelvű birodalommá alakuljon át. Mátyás arra törekedett, hogy megelőzve a Habsburg-házat, dinasztikus jellegű uralmat szervezzen, amelyet azután fiára mint örökös királyra átruházhat. Az új birodalomban az egyes országok és tartományok megőriznék rendi különállásukat, Magyarországot megkülönböztetett hely illetné meg, együttesen azonban a Hunyadi-ház vezetése alatt állnának. A szkíta birodalom népeinek egysége a múlt tükrében azt hivatott megmutatni és bizonyítani, hogy a jövőben ily dinasztikus uralom megszervezhető, illetőleg Turóczynak Szkítiáról megrajzolt képe a Mátyás által erős kézzel összekovácsolni kezdett impériumnak a történeti előzményéül szolgál.”

A Szkítiáról megrajzolt kép tehát mint e birodalomszervező politikai célkitűzés tudati reprezentációja szerepelt a krónikában, és a benne megnyilatkozó akaratlagosság, alakitó hajlam megint inkább a tanító szándékkal átitatott későbbi történeti tárgyú szépirodalomra hasonlít, mint a modern értelemben vett történettudományra. Az értékrendszer középpontja az a minőség volt, amit mai szóval türelmességnek, toleranciának neveznénk. A több országot, több tartományt, több nemzetiséget magába ölelő birodalom csak úgy tartható össze - mégoly keménykezű uralkodó alatt is -, ha egymás iránt kellő megértéssel és türelemmel vannak. Szkítia raj zá ban ez az érték érvényesül Thuróczynál. A krónika többi fejezetében azonban elő-előtör egy olyan „etnikai indulat”, ami megzavarja ennek kellő érvényesülését, és újból az értékrend belső bizonytalanságaira, heterogén mivoltára utal.

Idézzük csak föl a híres Kont István-jelenetet. Amikor Zsigmond hűtlenséggel és összeesküvéssel vádolva kivégeztet harminckét nemest, Hédervári Kont István Csóka nevű kardhordozója sírva fakad a megrendüléstől. Amikor Zsigmond ezt látja, odafordul hozzá ezekkel a szavakkal: „Fékezd, fiam, a könnyeidet, hagyd abba a sírást; íme én, a te urad többet adhatok neked, mint az, akit lefejeztek.” A fiú erre fölszegi a fejét, és így válaszol: „Sohasem szolgálnálak téged, te cseh disznó.” A jelenetet semmiképpen nem lehet a társadalom vertikális struktúrája szerint magyarázni. A durva kitétel, amivel a kardhordozó fiú a királyt illeti, nem a nép hangjának megnyilatkozása, és a jelenetet lejegyző Thuróczy sem a népi forrásokban merítkezett meg, mint Mályusz állította. Igaz, benne van a szövegben, hogy ismerte a harminckét vitézről szóló korabeli lantosénekeket, de a jelenetnek ezt az epizódját nem ezekből vette, hanem mint írta - „némelyek állításából”. Nyilvánvaló, hogy az „etnikai indulat” azon a nemesi közvéleményen belül érvényesült, amelyet képviselt és amelyhez tartozott.

Az „etnikai indulat” kifejezést itt abban az értelemben lehet használni, ahogy J. V. Bromlej az Etnosz és néprajz című könyvében meghatározta az etnosz fogalmát: közös, viszonylag állandó kultúrelemeken (nyelven), pszichikai tulajdonságokon, településen, származási tudaton alapuló „mi-ők” megkülönböztetés. E megkülönböztetés tudata helyett azonban helyesebbnek és pontosabbnak tartjuk az indulat megjelölést, és a származási tudat kifejezés is csak annyiban fogadható el, amennyiben magában foglalja a vélekedéseket és hiedelmeket is. (Mert például Thuróczynak a hun rokonságon alapuló származási „tudata” csak vélekedésnek, hiedelemnek tekinthető.) Az ebben az értelemben felfogott „etnikai indulat” természetesen nem azonos a nacionalizmussal, mint ahogy az etnosz sem azonos a nemzettel. Az etnikai indulat szükségszerűen hozzátartozik előzmény gyanánt a későbbi polgári nemzet kialakulásához, ám nem szükségképpen és nem minden körülmények között vezet nacionalizmushoz. A nacionalizmus azonban mindig tartalmazza az etnikai indulat mozzanatát, mindig visszanyúl hozzá.

A Kárpát-medence sajátlagos történelme úgy alakult a középkortól kezdve, hogy a magyar etnikai indulat „mi-ők” megkülönböztetésének „mi” pólusa gyakran merevebbnek, kevésbé befogadónak bizonyult a kívánalmaknál. Szücs Jenő már Kézainál kimutatta a „pura Hungaria”, a tiszta magyarság fogalmának megjelenését és azt a szemléletbeli átalakulást, hogy míg Ákos mesternél „pozitív szempont az idegeneknek a magyarokkal való elvegyülése, iIIetve keveredése« (…), az Kézainál, éppen ellenkezőleg, negatív (...), történeti vetületében pedig a natio »tisztasága« az értékrendben egyértelműen elébe kerül a nobilitas előkelőségének”.

A származási keveredés és tisztaság mint értékszempont Thuróczynál is szerepel, a székelyek iránt megnyilvánuló tiszteletének egyik indoka, hogy nem keveredtek más népekkel, és ők még „azoknak a hunoknak a maradékai, akik először jöttek be Pannóniába”. De a korai történelemre vonatkozóan csak alapos mikrofilológiával lehet kihámozni Thuróczy saját elképzeléseit, az azokkal a szövegekkel való tüzetes egybevetés után, amik tényleg a kezében voltak. A Zsigmonddal kezdődő rész már az ő leleménye, ott már közvetlenül avval találkozunk, amit az ő kora sugallt. A Hunyadi-család havasalföldi származásának megemlítése tényszerű, semleges megállapításnak hangzik, Cillei németsége viszont már határozottan pejoratív csengést kap, „Ulrik gróf, aki harcos vitézségében német lelkületű volt”, megretten a törököktől, német származásának fölemlegetése mintegy a gyávaság szinonimája a szövegben. A budai polgárság kétnemzetiségű, magyar-német mivoltának tárgyalásában ugyancsak németellenes él uralkodik.

Másrészt Thuróczyból nem hiányzott a józan kritika és az érvelő bírálat indíttatása sem, nem hallgatta el az általa nemzetinek vélt hibákat. Kitért arra, hogy a magyarok általában késedelmesen látnak a cselekvéshez, aztán rendszerint nem tudnak mértéket tartani; kemény szóval illette a szüntelen széthúzást, az egymás elleni hadakozást; megírta, hogy a törökök ellen vezetett hadjáratokban néha milyen fegyelmezetlenek voltak a magyar csapatok, milyen nehéz volt őket táborban tartani. A krónikának ezek ugyancsak nem elhanyagolható részletei.

Thuróczy János munkája, ahogy a három rész egybeszerkesztve előttünk áll, mégis szuggesztív erejével, sodrásával tűnik ki, éppen józan, higgadt elhitető erejével kelt föltűnést. Pedig - mint láttuk - nem mentes belső ellentétektől, szemléletbeli ütközésektől. A „keleti”, nomád eredet és a „nyugati”, keresztény elköteleződés eszmevilága nem talál zökkenőmentesen utat egymáshoz a krónika lapjain; a korszerű reneszánsz államberendezkedés Mátyás által hirdetett eszményét pedig gyengítették a későbbi nemesi nacionalizmustól méltán támogatott etnikai indulatok. Az értékrend egymást keresztező útjainak Thuróczy még nem lehetett tudatában, s az érvelés belső zavarait létrehívó társadalmi tartalom kevesebbet nyomott a latban Mátyás erős uralma idején, mint akár korábban, Kézai anarchiával terhes korában, vagy éppen a későbbi magyar fejlődés tragikus hullámviharaiban. A krónika azért hat alapvetően mégis sodrónak és elhitető erejűnek, mert legfőbb, vezető értékei konstruktívak és harmonikusan illeszkednek egymáshoz. A vezető értékek olyan fölényesen igazgatják a gondolatmenetet, hogy a heterogén mozzanatok másodlagossá válnak, nem csoda: hogy a kutatás nem is figyelt föl rájuk.

Egyháztól elszakadt, világi szemléletének vezető értéke a béke. A fogalmat a középkori vallásos szemlélet az Isten békéje (pax dei) értelemben használta, és az isteni tökéletességet jelölte vele. Békében eszerint az élt - akár a legvéresebb háború kellős közepén -, aki az isteni tökéletesség kegyelmében részesült, s annyira élt békében, amennyire a tökéletességre törekedett. A béke Thuróczy értékrendjében egészen más értelmet nyert, nem transzcendens, hitbeli tartalma volt, hanem evilági értelme. De a béke az ő elképzelése szerint sem a háborúval, a külső ellenséggel vívott extenzív harccal állt szemben, hanem a belviszály, a felforgató pártoskodás, az ármány és anarchia ellentéte volt. A béke a rend, az egyetértés és a megszilárdult hatalom rokonértelmű szava. Ezt emelte értékrendjének csúcsára: olyan társadalmi értéket, amit az ő kora vívott ki Mátyás határozott és keménykezű uralma alatt.

A nyugalom évei tették lehetővé már munkájának megszületését is: tudatosan írt arról az első rész ajánlásában, hogy a megszilárdult rend a tudomány és a művészet éltető forrása. A külső ellenség ellen is a belső béke a leghatásosabb fegyver. Amikor Mária királynő átadja a hatalmat Zsigmondnak, e szavakkal fordul a Székesfehérvárott összegyűlt nemesekhez: „Kíméljétek tehát az országot, és ne pusztítsátok saját magatokat kölcsönös gyilkolással. Mert e világon mindenhol a legfőbb jó a béke: és egy nép egyetértése a szomszédos országoknak félelmetes!”

Ennek szellemében részletezi a krónika, elrettentő példa gyanánt, a véres pártharcok korszakait, a gyűlölség és önpusztítás fellobbanó járványait. Csaknem olyan jelentőséget tulajdonít ezeknek, mint a törökök fenyegető előnyomulásának Ulászló és Hunyadi János idejében. Példabeszédként iktatja érvei közé, hogy Nagy Sándor birodalmának felbomlását nem a király halála okozta, hanem az idézte elő, hogy vezérei egymást marcangolták, „megbontván az egységet, melynek segítségével éppúgy le tudták igázni Sándor életében az egész világot, mint fegyvereikkel...”

A nagy, „szent” királyok cselekedeteit elbeszélve különös figyelemmel fordul a krónika a belső egység megteremtéséhez, és állandó értékmérő szempont, hogy sikerült-e letörni a viszálykodást, és megteremteni az ebben az értelemben felfogott békét. Sikerült-e az ármányokon úrrá lenni, sikerült-e az egyéni érdekharcokat alárendelni az ország érdekének, sikerült-e egységes akaratot érvényesíteni. Thuróczy portrészerűen, kitűnő írói leleményekkel mutatja be az uralkodókat, bővelkedik jellemvonásaik elbeszélésével, történeteket, anekdotákat kerekít köréjük. De végső soron csak eszköznek tekinti őket, s csak annyiban hódol emléküknek, amennyiben a hatalmat és dicsőséget a belső béke kivívására fordították.

A szekularizált értékrend legfőbb politikai rendező elvéhez, a belső békéhez a dinamikus, aktív, cselekvésre hajtóértékek egész sora kapcsolódik. Bátorság, erő, harc, küzdelem, fortély, cselvetés (az utóbbiak mint a hatékony cselekvés segítőtársai): ezek veszik körül a béke eszményét. A katonai jártasság és általában a hozzáértés a megítéltetés alapvető kritériumai közé tartozik. A művészeteknek és a tudománynak kevesebb jelentőséget tulajdonít, mint kibontakozó reneszánsz korától elvárnánk, de nem maradnak ki látóköréből ezek sem. Történetírói öntudatát nem rejti véka alá, cselekvő szerepének tudatában van. Büszkén említi a székely rovásírást, érvként használja -arra, hogy nem kulturálatlan tömeg nyomult be „Pannóniába”, de nem keresi erőszakoltan az ősinek vélt művelődés nyomait. Gyönyörködik a visegrádi vár falainak méltóságteljes művészetében, és műtárgyként is csodálja a koronát, „amelyet egykor csodálatos művészettel Szent István király fej ereklyéinek díszeként készítettek”. A kivívandó belső béke, a harc és küzdelem, a művészet és tudomány alkotó, cselekvő értékei mellett a bezárkózás és befelé fordulás eszményei elenyésznek, sőt egyáltalán nem is jutnak szerephez.

Thuróczy János több száz oldalas könyvében egyszer sem sóhajt föl, pedig szól szánnivalóról, egyszer sem panaszkodik, pedig eleget ír ármányról és viszályról, egyszer sem fogja el a félelem bénító szelleme, pedig pontosan számba veszi az összes ellenfelet és ellenséget, egyszer sem mond csüggesztő jóslatot, pedig lát akadályokat, egyszer sem bámul reménytelenül maga elé, pedig megjelennek elbeszélésének lapjain a véres vereségek, a csatából megfutó hadak, égő városok, fölperzselt falvak, ír az egy-egy török betörés alkalmával ezerszám fogságba hajtott emberekről.

A történelem tüze vészjóslóan fölparázslik, de Thuróczynak eszébe sem jut, hogy itt talán egy országot ítélnek máglyahalálra. Az esendőségek az ő elméjében még megtámogathatók, a viszályok leküzdhetők, a vereségek pedig csak ideiglenesek. A látóköre fölött magasodó eget nem takarják baljós felhők: a nap, a hold és a csillagok ragyognak rá. Az élet szabad vállalkozás. Valahol talán már készülnek Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella hajóira a vitorlák, amiket majd nyugatnak feszít a szél. Ekkor még Magyarország nem „szegény hazánk”, mint a 16-17. századi történészek említik, hanem erő és akarat, még esélye van, hogy alakítóan vegyen részt az újkori Európa kibontakozásában. A jövő nagy, nyitott kapu, s a feléje vezető úton, ahogy Thuróczy látja, mint egy dúsan rakott szekér, méltóságteljesen közeledik az ország. Mit ország, birodalom!

1980