Szabó Pál: Talpalatnyi föld

Egy regényszerkezet lehetőségei

A szituáció. 1940 őszén Pest felől Biharugrára érkezett egy teherautó. Szabó Pál költözködött a fővárosból vissza a faluba. Har­cok után és viszálykodások között, keserű indulattal tért haza. Otthon lepakoltak a sáros utcában, nádtetős házak előtt, a szomszédok ámultak a gyönyörű diófa bútoron meg a vadonatúj Singer varrógépen. S a holmik alatt ott lapult az Őszi vetés című regény kézirata.

Szabó Pál, amikor hazatért Ugrára, már sikeres regé­nyeket tudott maga mögött, de mégsem számított az irodalmi élvonalba, ehhez még csekély volt a termése. Most ért igazán íróvá. Befejezte az Őszi vetés-t, megírta a Harangoznak című regényét, és belefogott addigi - és azóta is - legnagyobb vállalkozásába: elkezdte a Lako­dalom, Keresztelő, Bölcső című trilógiáját. Az 1968-ban megjelent Minden kör bezárul éppen a megírás éveiről szól. Érdemes a trilógiát az önéletírás fényében újra elol­vasni és végiggondolni. Hátha immár vitathatatlan gon­dolati építménye mögött föltárulkoznak a regény némely, eddig rejtve maradt esztétikai vonásai is. Belőlük pedig alighanem kilátás nyílik távolabbra, egy egész regény­típusra.

*

A kérdés. A Lakodalom, Keresztelő, Bölcső trilógiája tehát 1941 és 1943 között készült el; még megjelent változatlanul a háború után, majd 1948-ban némi átdolgozás után a Talpalatnyi föld címet kapta, s azóta mindig ebben a változatban jelent meg. A legtöbb regénynek, ha mégoly bonyolult is, el lehet mesélni a cselekményét. A Talpalatnyi földdel a legjobb mesélő is zavarba jönne. Miről is szól? Kiről is szól? A fő fonalat kétségtelenül Góz Jóska és Juhos Marika sorsa szövi, mégis el-eltűnnek az olvasó szeme elől az epizódok és mellékszálak sokaságában, mintha az író el-elfeled­keznék róluk, mintha figyelmetlenül szerkesztette volna regényét. Hiszen az első rész a lakodalom forgatagára összpontosul, a másodikban egy özvegyasszony szerelmi története kerül az előtérbe, a harmadikban a bíróválasz­tás homályosítja el a főszálat. A regény helyenként való­sággal novellákra töredezik: az epizódok gyakran nem függenek össze logikailag, bár egy időben és egy helyen játszódnak. Ez a szerkesztésmód annál föltűnőbb, mivel föllelhető a trilógiával egy időben született Harangoznak (1942) című regényben, valamint a későbbi évtizedekben írt, talán legerőteljesebb alkotásában, az Ahogy lehet (1962) című történelmi regényben is. Így joggal tehetjük föl a kérdést, hogy vajon kompozíciós hibákkal van-e dolgunk Szabó Pál regényeiben, laza, fegyelmezetlen szerkezetre épülnek-e, vagy a szerkesztésnek ez a módja sajátos funkciót tölt be.

*

A tétel. A felszín Szabó Pál regényének esetében is esztétikai tör­vényszerűségeket, műfaji sajátosságokat takar. Alakja és fölépítése szerint az európai regénynek – legalábbis az alább kifejtendő szempontból tekintve - két típusa különböztethető meg. Van egy metaforikus és egy meto­nimikus regényszerkezet. A metafora, - most egyszerűsítsük le könyvtárnyi szakairodalmának elméleteit - két fogalom közt fönnálló tartalmi, funkcioná­lis egyezésen alapuló szókép; a metonímia esetében a két összekapcsolt fogalom között térbeli és időbeli érintkezés van. E meghatározásokat - és magukat a stilisztikai fogalmakat is - a regényszerkezet általános vizsgálatában csak átvitt értelemben, csak hason­latképpen használhatjuk föl; hiszen az, hogy Szabó Pál regénytrilógiájában az epizódok milyen viszonyban van­nak egymással, és hogyan kapcsolódnak a főszálhoz, an­nak eldöntése nem a stilisztika tartományába tartozik, hanem szerkezeti elemzést igényel. Ezt a stilisztikából köl­csönzött két fogalmat egyébként már Roman Jacob­son is fölhasználta általános érvényű irodalmi jelenségek leírására, de az itt következő tanulmányban másképp és tőle eltérő módon fogjuk használni őket.

Tipológiánkat el kell határolnunk Halász Gáborétól is. Ő1929-ben irt emlékezetes tanulmányában történésregényt és jellemregényt különböztetett meg. A történésregény­nek lineáris menete van; a hőssel kalandok esnek meg; ezek az események önmagukban érdekesek, a hős nem általuk lesz azzá, ami, hanem csak keresztülmegy rajtuk. A lényeg is ez, a hős „megy, vándorol, utazik, maga keresi föl a kalandokat, világot lát”. A jellemregény nem epizó­dokból fűződő egyenes vonal, hanem zárt kör, cselek­ménye pedig az egyéni lélek vagy család sorsa körül épül fel, a cselekmény tehát jellemformáló. Halász Gábor a hős és a cselekmény kapcsolata szerint osztályozta a regé­nyeket, és tipológiáját a stílus történeti korszakfogalmak támogatására használta föl. Szólnunk kell végezetül a faluregény fogalmáról is. Ez Dorfgeschichte néven a né­met irodalomból ismerős, és a német városi polgár olykor feltörő falunosztalgiáját hivatott kielégíteni a múlt szá­zadban sok álsággal és szentimentalizmussal. Amit tanulmányunkban metoni­mikus regénynek kereszteltünk el, már csak azért sem he­lyettesíthető e régről ismert fogalommal, mert e regény­szerkezet nemcsak a falu világát mutathatja be. A meta­forikus és metonimikus regény megkülönböztetése álta­lánosabb jellemvonásokra utal: a mondanivaló és a mű­struktúra kapcsolatára vonatkozik, és elsősorban az írói alkotómódszer világába próbál elvezetni.

A metaforikus regény olyan szerkezetre épül, amelyben a cselekmény logikája szolgáltat többé-kevésbé feszes ren­dező elvet az epizódok megszerkesztésére. A cselekmény vagy egy szálon fut, és egyetlen hős kalandjai köré fonó­dik; vagy több szálon, és akkor a párhuzamos szálak a konfliktus logikájából következően találkoznak össze időnként. Ennek a regénytípusnak az az alapképlete, hogy valaki valamit el akar érni, de ebben más erők akadályoz­zák, s a hős velük összeütközve ér a célba, vagy bukik el. Ez a regény mintha sínpáron haladna előre, a cselekmény az összes mellékszállal és epizóddal együtt meghatározott irányban halad, s az akadályok az előrehaladás közben bukkannak föl a kitűzött úton. Egy fiatal huszártiszt váltót hamisít, a váltó lejár, a hitelező bemutatja a kezes­nek, s a fiatalembernek meg kell válnia a katonai karrier­től. Mi lesz belőle, merre vezethet az útja? A megoldás kísérletei adják a logikai vezérfonalat; Mikszáth erre épí­tette föl regényét: az epizódokat és a mellékszereplőket mind Noszty Feri sorsa mozgatja.

Különféle mondanivalójú és eltérő stílusú regények tar­toznak e típusba. Az immár klasszikus kalandregények­től, Stevenson hires Kincses szigetétől Kafka Kastélyáig széles skálán osztozhatnak. Ide sorolandó a legtöbb ro­mantikus és 19-20. századi úgynevezett nagyrealista regény is - Az aranyember és a Rokonok egyaránt. Az olyan extenzitásra törekvő osztály- és korszakregény, mint A befejezetlen mondat, ugyanúgy a metaforikus szerkezetet követi, mint az olyan intenzív mélységbe hatoló lélekáb­rázolás, amilyen az Iszony. Az a közös sajátosságuk, hogy mindannyian konfliktusteremtőek, s a konfliktus törvény­szerűségei szabják meg az epizódok rendjét. Ábrázolhat­ják közvetlenül, nyíltan politizálva a társadalom össze­ütközéseit, s utalhatnak rájuk közvetve, a pszichológia áttételein; azért tulajdonképpen mindnyájuk mélyén drá­ma rejtezik.

A metonimikus regényszerkezet éppen abban különbö­zik a metaforikustól, hogy kevésbé drámai építkezésű. Ez nem azt jelenti, hogy hiányzik belőle a konfliktus, hiszen nélküle nem képzelhető el regény, hanem azt, hogy kisebb hangsúly esik rá, s ezért nem szükségszerűen rendező elve az epizódoknak. A mellékszálak és a mellékszereplők füg­getlenednek a történetben, s akár egyenrangú társai is lehetnek a főhősöknek; tehát egyéni konfliktusaik hason­latosak, de nem okvetlenül kapcsolódnak egymáshoz vagy következnek egymásból. Nem a cselekmény logikája tart­ja össze a regényt, hanem elsősorban az, hogy a párhuza­mos jelenetek egy helyen és egy időben játszódnak. Hogy ezt a szerkesztés módot megértsük, azokra a novellafüzé­rekre kell gondolnunk, ahol az író megfigyelései és mon­danivalója még nem követelik meg a regényformát. A vi­lágirodalomból ismert példa Gottfried Keller Seldwylai emberek és Sherwood Anderson Winesburg, Ohio című elbeszéléskötete; a magyar prózában hasonló hozzájuk a Jó palócok és az Én falum. Egy-egy valóságos vagy képzeletbeli környéknek, hely­ségnek az életmódját írják meg különálló novellákban, a kialakuló kötet mégis némikép­pen regényszerű lesz, és az olvasó emlékezetében össze­függő képsor gyanánt marad meg. A regényszerűségtől természetesen hosszú út vezet a regényig, a szerkesztésnek és témakifejtésnek tetemes változása szükséges hozzá.

A metonimikus regényszerkezet legtisztább példáját a modern európai irodalomban Ivo Andrić Híd a Drinán című regénye mutatja be. Németh László még az 1940-es évek elején, akkor még csak a no­velláit ismerve, Andrić epikai stílusát a magyar realistá­kéhoz hasonlította, s a magyar irodalomnak valóban van egy vonulata, amely szerkesztés és megírás dolgában rokonítható vele. De ez nem a Jókain és Mikszáthon át ve­zető anekdotikus iskola, hanem a népi írók etnográfiai és szociográfiai indíttatású prózája, a Puszták népe és a Kiskunhalom műhelye. Ebben kovácsolódott, és ebből nőtt ki a Talpalatnyi föld is. Andrić regényében a bosnyák népélet százados történelme válik életfilozófiává - Szabó Pál a magyar paraszti életmód gyökerei körül próbál minél mélyebbre ásni.

A kétféle regényszerkezet inkább csak a lehetőségek két szélső pólusát jelöli, de ritkán történik kategorikus vá­lasztás közöttük. Ritka a minden ízében metaforikus vagy minden porcikájában metonimikus szerkezet. A cselek­mény logikája itt-ott óhatatlanul föllazul, s egynémely epizód pusztán a hely és idő egysége nyomán kapcsolódik össze a metaforikus építkezésben is - s fordítva, a cselek­mény olykor elkerülhetetlenül szervezőpontokat, belső kapcsolatokat teremt, a részletek között a metonimikus szerkezetben. A regények e két pólus között helyezked­nek el, de mégis közelebb egyikhez vagy másikhoz, s az egyikben ez, a másikban az az elv válik uralkodóvá.

*

A példa. A fogalmakkal csak ilyen csínján bánva nevezhető metoni­mikusnak a Talpalatnyi föld szerkezete. Ahogy indul, sza­bályos konfliktust ígér. A szegény lány és a szegény legény nem lehetnek egymáséi, mert a szegény lánynak módos gazdához kell hozzámennie. Hányszor megirt történet! Mi lehet Juhos Marika sorsa? Ott a kút, belévetheti ma­gát; vagy ott a boldogtalan házasság, elfojthatja benne az álmait. A dráma ott lebeg a regény indulásában, de Szabó Pál fordít egyet a történeten. Piros Góz megszökteti Ma­rit a lakodalom végén; vállára terít egy kölcsönkabá­tot, s hazaviszi kicsiny házába. A konfliktus ezzel még nem múlik el, csak megváltozik, sőt talán most kezdődik iga­zán. Mi történik, ha Tóth Ferke utánuk ered, összeszólal­koznak, bicska ki, s agyonszúrja Jóskát? Vagy Marikát? Vagy Jóska üti agyon a szerencsétlen Ferkét? Ám az író nem ezt a sorsot szánja nekik. Senkinek sem lesz bántó­dása; a csendőrök kinevetik a hoppon maradt vőlegényt; a falu titkon örül a lányszöktetésnek; az élet pedig megy tovább háborítatlanul.

A második rész ismét konfliktussal indul. Marika gyer­meket vár, de mi lesz a gyermek neve? Ferke nem válik, a törvény pedig szigorú, a törvénytelen gyereknek jobb, ha meg sem születik. Az összeütközés megint elmarad. Özvegy Páskujnénak férj kell; kinézi magának Ferkét, Ferke elválik Marikától, s rendeződik a Góz család sorsa. Most már csak a szegénységgel kell megkűzdeniök. Erről szól a harmadik rész. A viharfelhők ismét ott tornyosul­nak: Jóskát elcsapják a kubikból; miből éljenek meg? Van néhány lánc szikes föld a határban, de ember legyen, aki kenyeret ad belőle egy családnak. Jóska birokra kel a lehetetlennel, s ismét minden sikerül neki; csak úgy mo­solyog a termés a földjén, s ha szárazság jön, ott az urasági halastó levezető csatornája, abból öntöz, van benne víz elég...

Hasonlóképpen simán és olajozottan rendeződnek el a mellékepizódok is. A sűrűvérű özvegyasszony férjet talál, Kéri Sárát elveszi Virág Ferenc, Virág Ferenc bíró ma­rad. Peregnek, sziporkáznak az epizódok, de sehol nem hatolnak húsig, csontig; a mulatságos Jámbor Lajos, Serbalog, Tót Géza, Szapora Bálint, a postamester Marci­házi és a többiek, megannyi eleven, remekül jellemzett figura, csak a falu életének mindennapjain át kapcsolód­nak egymáshoz.

A konfliktusok elsimításának, a szerkezet laza fölépí­tésének mélyen szántó oka van. Ez a regény - és ez a regény típus mindig - egy közösség életmódját ábrázolja, pontosabban fogalmazva: egy közösségteremtő életmódot elemez, egy nagy változás előtti pillanatban. Az összeom­lást vagy a megújulásért kirobbanó harcot már nem mu­tatja be, csak jelzi, messziről sejteti. A változtatás szük­ségéről győzi meg az olvasót, de úgy, hogy közben föl­hívja a figyelmet a megőrzendő értékekre. Ezt úgy éri el, hogy lassítja a cselekményt, és késlelteti a társadalmi helyzetből adódó igazan döntő konfliktusok kibontako­zását.

Szabó Pál a térből és időből kimetsz egy darabot, s megeleveníti egy magyar falu életét a két háború között. Világosan föltárja a közösség belső ellentéteit, a paraszt­ság vagyoni rétegződéséből következő viszályokat; a re­gény konfliktusai ebből erednek, s nélkülük nem is volna hiteles az ábrázolás. A hangsúly azonban nem arra esik, ami fölparcellázza ezt az életet, hanem arra, ami össze­fogja és körülkeríti. Mert a falu közössége úgy jelenik meg Szabó Pál regényében, mint egy évszázados sün­disznóállás, amelyet elsősorban kívülről fenyeget ellen­ség. Ez az üzenet szabja meg aztán a művészi eszközöket, s alakítja ki autonóm módon a regény szerkezetét. A kon­fliktusok csak addig a fokig éleződhetnek, amíg nem dol­goznak a közösség integrált ábrázolása ellen - éles össze­ütközések nélkül pedig nincsen feszes cselekményváz sem. De a valódi emberi közösséget nem is különleges eseményláncolatok teremtik meg, hanem a mindennapi élet természetes ritmusa hozza létre. Ezért a közösség áb­rázolása mindig a hétköznapiság ábrázolásával jár együtt. Ez magyarázza meg, hogy látszólag miért töredezik no­vellákra a regény, és hogy Szabó Pál mért nem fordít gon­dot az epizódok szorosabb rendjére: e regény főhőse a falu mindennapi élete. A megszerkesztettség látszata, a konstruált rend, a mű alapvető céljával ellenkeznék.

A földművelő életmódból és a magyar társadalmi vi­szonyokból évszázadok alatt szövődtek azok a szálak, amelyek láthatatlanul is befonták a paraszti világot. Az az időélmény, amely ebből az ősiségből következik, rész­ben a regény immáron híressé vált természeti képeiben ölt testet. A történetekhez a természet életet sarjasztó, szakadatlan körforgása rajzol hátteret. A tájból remény és derű árad, a természet rendjéből a lét értelme sugárzik át a mesén. A bemutatott világnak nem ellensége, hanem teremtője és szövetségese az idő. Ezt az élményt sugallják a falusi szokásokat etnográfiai hűséggel leíró részek is. A fosztóka és a csigacsináló, a lakodalom, majd a keresz­telő aprólékos megelevenítése tetemes hányadát teszi a trilógiának. A regényen végighúzódó etnográfiai réteg - miként a természeti képek is - a falu kollektív világát mutatja be, azt fejezi ki, ami közös a paraszti életben.

A falu vérkeringését a szokások és tradíciók irányítják. Góz Jóska azonban - a modern szociológiából kölcsö­nözve a kifejezést - belülről irányított típus, cselekedeteit hem a hagyományokhoz méri, útját egyéni céljai szabják meg. Mégsem kerül ellentétbe a közösség szellemével, mert e közösség olyan természetű, hogy lehetőséget ad az egyéniség kibontakozására. Jóska határozott jellem, cél­tudatos, szívós ember, mer másképpen élni, mint a töb­biek, még a munkát is más módon végzi, mint ahogy szo­kásos. Személyiségének megvalósításával mégis tisztele­tet vív ki a faluban - és ez az egyik legfontosabb monda­nivalója a regénynek. A közösséget ugyanis éppen a sze­mélyiség tisztelete különbözteti meg a falansztertől.

Az egyéniség szabad útjait példázzák a regény szerelmi jelenetei is. A szerelem ábrázolása, ha meggondoljuk, mindig az individuum lehetőségeire világít rá, hiszen az emberi szabadság egyik mércéje, hogy Erósz mikor ütkö­zik össze a konvenciókkal és a fönnálló erkölcsi törvényekkel. Az az egészséges, természetes élet, amelyet Szabó Pál célja szerint bemutat, s amelyhez regényírói eszközeivel is alkalmazkodik, mentes a prüdériától, a test nem asszociálódik benne a bűnnel, s az erotika sem kerül benne in­dexre.

A táj, a természet hatalmát sugallja; a szokások és ha­gyományok a természet rendjét követik; a paraszti élet­nek a természetesség a rendező elve - ez a gondolat irá­nyította a romantikusan lázadó parasztábrázolásokat a századforduló óta. A Talpalatnyi föld azonban sokkal kézzelfoghatóbb morális és szociális üzenetet tartalmaz a természet és a társadalom törvényeinek misztikus ellenté­ténél, még akkor is, ha a regény egyik emlékezetes epizód­jában Marciházi is hasonlóról szónokol. A derék posta­mester szavait nem szabad a regény summázatának tekin­teni. A Talpalatnyi föld nem a primitív élet fölényét hirdeti, nem a civilizáció ellen lázad, hanem egy széthulló és ato­mizálódó korban, tektonikus változások küszöbén mu­tatja föl a közösség és egyéniség maradék harmóniáját, és ennek megőrzésére figyelmeztet.

A természetesség Szabó Pál szótárában nem társadal­mon kívüliséget jelent, hanem humanizált társadalmi vi­szonyokat. Ez különbözteti meg gondolkozását Jean Gio­nóétól. Giono, amikor a természethez való visszatérést hirdeti, misztifikálja a prekapitalista állapotokat - Szabó Pál ellenben a kollektívum és individuum egészséges viszo­nyának példáját - ha úgy tetszik, modelljét - keresi a paraszti élet mindennapjaiban.

A metonimikus szerkesztésmód lehetővé teszi, hogy a mindennapi életben kibontakozó emberi közösség kerül­jön a cselekmények középpontjába, mégpedig anélkül, hogy ezzel a regény meghamisítaná és idealizálná a pa­rasztság sorsát. Szabó Pál derűsen mosolyogva számba veszi a falu morális értékeit, de ugyanakkor érzékelteti ennek az életnek a bezártságát és kiúttalanságát is. Azt mondja, hogy e pa­raszti világ belső konfliktusai nem jelentéktelenek ugyan, de önmagukban megoldhatók volnának - ezt bizonyítják a szereplők jóra forduló kalandjai -, ha nem volna ott a külvilág, amely eltorlaszolja e közösségnek egy haladottabb, modernebb élet felé vezető útját. Mert milyen távlata is lehet Góz Jóska látszólagos győzelmének, és valóban lehet-e a szép szegénység elve szerint derűs boldogságban élni?

Szabó Pál remek, évődő humora már kezdettől megteremti a józan ítélethez szükséges távolságot, s nem engedi, hogy a regény hamis, szentimentális idillbe téved­jen. A válasz - a határozott nem - mégis csattanóként következik a befejezésben, a harmadik rész tizennegyedik és tizenötödik fejezetében. E két fejezetet Szabó Pál a Talpalatnyi földben átdolgozta; a két változat közti kü­lönbség kulcsot ad a regény megértéséhez.

A Lakodalom, Keresztelő, Bölcső befejezése mozdítha­tatlanul bezárt világot érzékeltet. Látszólag pedig semmi nem akadályozza a happy endet: Góz Jóska áll a gáton, öntözi kiszikkadt, szikes földjét, arra jön a társulati mér­nök a társaságával, s nemhogy nem bántják, hanem ötlet­ként még az is felröppen, hogy egy benzinmotort kölcsö­nözzenek neki segítségül. De erre nincs is szükség; a tizen­ötödik fejezetben megered az eső, s csak úgy virulnak a földek. Ezt a megejtő optimizmust ellensúlyozza a tizen­negyedik fejezet második epizódja. Az öreg Zsíros Tót szerencsétlen, csalatkozott felesége kimegy a határba meg­halni. Teste beleolvad a természetbe, az ég és a föld be­takarja, s tragikuma baljóslóan figyelmeztet arra, hogy e bezárt világból nincs kitörés. Góz Jóska, ha minden jól megy, meggazdagodhat; lehet belőle új Zsíros Tót Gábor, az élete mégsem fog megváltozni, mert a paraszti életmód ősi rendje nem változtatható meg belülről.

Egészen más a Talpalatnyi föld befejezése, s a változás talán az átírás korának aktuális politikai elvárásaihoz igazodott, de talán az új korszakkal szemben megnyilvánuló őszinte életvárakozás szerint történt. Itt már a mérnökék nem ígérnek benzinmotort Jóskának, puskával mennek a gátra, s hívják a csendőröket is. Az eső sem ered meg, hanem még konokabb lesz a szárazság - ám Jóska már nem egyedül meri a vizet a csatornából: a gáton ott állnak a társai. Senye Bikait elviszik a csendőrök, s a záróakkordban már egy nagy társadalmi összeütközés körvonalai rajzolódnak ki. Evvel elérkezik a metonimikus kompozíció végső lehetőségéhez, mert ennek továbbmondása már másik regényt és másik szerkezetet kíván. A metonimikus szerkezet, mint az adott esetben tartalommá lényegülő forma persze nem mond keveset: az egyéniség és közösség harmonikus rendjének óhaját, illúzióját – mint továbbélő óhajt és illúziót – képes megidézni.

1968