Schöpflin Aladár: A pirosruhás nő

Schöpflin Aladár: A pirosruhás nő

Még az Iskola a határon nyers alapváltozatát is Schöpflin Aladár olvasta elsőnek a Franklin Társulatnál. Akkor, az 1940-es évek végén már fél évszázada támogatta az egymás u­tán feltűnő és növekvő írónemzedéket. Akkor már régen legen­dák övezték. Úgy ült szálegyenes tartással íróasztala mögött kéziratokkal telezsúfolt hivatali szobájában, hogy aki belé­pett hozzá, azt képzelhette, egy század eleji regényből meg­e­le­venedett katonatiszttel találta szemben magát. Bajusza és hajviselete is a Herczeg Ferenctől Krúdy Gyuláig oly sok írótól megírt régi őrnagyokra és ezredesekre emlékezte­tett. De amikor megszólalt, és bajusza alatt elmosolyodott, kiderült, hogy szívében a növendékeit szeretettel nevelő pe­dagógus lakik. Tanárnak készült, az egyetemen Gyulait hall­gat­ta. Mégsem tanár lett, hanem újságíró, és a híres-neves Vasárnapi Újság vette föl szerkesztőségébe. Fiatal embernek bizony lélekemelő érzés volt egy helyen dolgozni a magyar publicisztika olyan alakjaival, mint Nagy Miklós és Hoitsy Pál. Amikor néhány évvel később Vargha Gyulát kinevezték a Statisztikai Hivatal élére, ő kapta meg a kritikai rovatot. En­nél magasabb tisztség alig akadt akkor a szellemi életben. Munkája révén feladatszerű rendszerességgel végigszemlézte éveken át az irodalmat, és benső kapcsolatba keveredett az írókkal, akik tisztelettudóan szerkesztő úrnak szólították.

            A Vasárnapi Újság azt képviselte az irodalomban, amit a konzervatív liberalizmus a politikában. Schöpflin itt tanul­ta meg a múlt és hagyomány tiszteletét, itt tanulta meg a tra­díció értékeit, és attól kezdve egész pályáját végigkí­sér­­te a gondolat, hogy az új szándékú kísérletek sem szakad­hatnak és nem is szakadnak el az irodalom múltbeli ered­ménye­itől. A józan mérték és arányos egyensúlyozás politi­ká­já­nak kialakítása várt rá a Nyugatnál. A levelezésekből az derül ki, Ady be­­szélte rá Osvátot és Fenyőt, hogy keressék föl és hívják meg a folyóirat munkatársai közé. Harcaikban egyik leghívebb szövetségesük lett a megállapodott ízlésű Vasárnapi Újság ak­kor már tekintélyes irodalmi szerkesztője. Két témában kapcsoló­dott be a frissen megindult folyóirat kritikai vitáiba, a vá­ros és a nemzet, s a múlt és az irodalmi örökség kapcso­la­táról írt. Az urbanitás nemzeti jelentőségét védelmezte a vá­rosodásban nemzetromlást gyanítókkal szemben; új szempon­tokkal világította meg előbb Vörösmarty, aztán mind rendsze­resebbé váló tanulmányaiban Petőfi, Gyulai, Petelei, Mik­száth, Vajda, Eötvös, Dukai Takách Judit, vagyis a közelebbi és távolabbi múltból fennmaradt írók és művek értékeit, hogy támogassa a múlt birtokbavételét a Nyugat körén belül, ki­fe­lé pedig tanúsítsa, hogy a Nyugat is szívén viseli a hagyományok ügyét.

Az Új versek megjelenésekor még voltak fenntartásai Ady­val, társadalomkritikájában túlzásokat érzett, de költői minőségét nagyra becsülte. A Vasárnap Újságban 1907 nyarától közölte is néhány versét és novelláját. A Nyugat megindulása után pedig már mindenki fölé helyezte jelentőségét. Az iro­dalmi életet forradalmasító nagy nemzedékből még Kaffka Margitot, Babits Mihályt és Móricz Zsigmondot emelte ki megkülön­böz­tető módon. A következetesen végigvitt kiemelő hang­sú­lyo­kon belül még további kiemeléseket tett: Móriczot alig­ha­nem ő értékelte legtöbbre a Nyugat kritikusai közül. Már 1912-ben megfogalmazta azt a később is hangoztatott nézetét, hogy Móricz azt jelenti az új prózában, amit Ady jelent a költé­szetben. Ady és Móricz összekapcsolása sarkalatos tétele ma­radt kritikusi munkásságának, ámbár temperamentumbeli kü­lönb­ségeiket is megírta. A Nyugat első világháború előtti év­­folyamai mégis arról tanúskodnak, hogy nem tartozott sem a fölfedező hajlamú, sem a legtöbbet író kritikusok közé. Chol­noky Viktor, Laczkó Géza, Hatvany Lajos, Szini Gyula, Föl­di Mihály, valamint Kisbán Miklós és Tömörkény egy-egy mű­vét, könyvét méltatta mindössze. Inkább általános érdekű elvi kérdésekkel foglalkozott, és ahhoz szólt hozzá, aminél az ő elfogultságtól mentes és finoman átszűrt értékelésére volt szükség.

            Elvszerű tudatossággal dolgozott, de nem irányzatosan és nem doktrinér módon. Nem volt teoretikus, de voltak kritikusi elvei, s ezeket néhány alkalommal közzé is tette: 1912-ben a Huszadik Század hasáb­jain két ilyen jellegű tanulmánya is megjelent, az Irodalom és társadalom és Az új magyar irodalom. Komlós Aladár rész­le­­tesen foglalkozott ezekkel 1967-ben írott Schöpflin-tanul­má­nyában. Volt azonban Schöpflinnek egy harmadik írása - Kom­lós erre is hivatkozott -, amely még fontosabb e ket­tő­nél, mert nem általánosságban, hanem első személyben fogal­maz­va tárta fel kritikai elveit, mintegy reflexív módon al­kotta meg benne azokat a legfőbb rendező szempontokat, me­lyek kritikáit és irodalomtörténeti tanulmányait egymással egyeztetve egységes szelleművé tették. Arról az előszaváról van szó, melyet 1917-ben első kritikai tanulmánykötete, a Magyar írók elé írt, s mely külön a Nyugat az évi évfo­lya­má­ban is megjelent. Ebben három igazgató szempontot emelt ki: a tár­sadalmi meghatározottság, a lélektani motiváció és a hagyo­mányba ágyazottság szempontjait. E szempont-hármasság Taine három princípiumának formáját öl­tötte magára, jelezve Schöpflin kapcsolódását a pozitivizmushoz, egyszersmind át is fogalmazta a taine-i hármasság tartalmát. Hatott rá a pozitivizmus (kire nem hatott abban a korban?), de már el is szakadt tőle, aztán vissza-visszatért hozzá mégis. A kor kritikai irányai közül megérintette az impresszionizmus, egy leheletnyi érződik rajta a szárnyát bontogató szellemtörténetből is, igazi otthona azonban az irányzatoktól és nagyobb esztétikai-filozófiai elméletektől tartózkodó „common sense” kritika volt. Húzódott mindenféle metafizikai igénytől, a filozófiai fo­ga­lomrendszerekben irodalomtól idegen dogmatizmust gyanított. Elveivel inkább a nagy kritikai irányok egymással érintkező határterületein maradt, s áthidalásukra, kiegyenlítésükre tett kísérle­tet­. El­vont, kategoriális fogalmazás nélküli történetiség, lélek­ta­ni elemzéssel emberközelbe hozott társadalmi meghatáro­zottság, szociológiával visszafogott pszichológia, pszicho­ló­giával bensővé tett história. Ebben rejlett kritikai ars poeticája.

            Végeredményben néhány könnyen megfogalmazható, köz­ke­le­tű megállapításra egyszerűsítette le az akkor egymás mellett működő, vagy éppen egymás ellen ható kritikai irányzatok el­méleti megfontolásait. Igazságait nem lehetett kétségbe von­ni, tudatosságához sem fért kétség, de mélysége és éppen el­méleti, esztétikai, filozófiai látótere kétséges volt. Egy filozófiai-esztétikai alapozottság nélküli, tehát tulajdon­kép­pen elméletellenes elmélet körvanalait rajzolta meg öss­zefoglaló érvényű kötet-előszavában. Kritikáiban, tanul­má­nyaiban talán ő hibázott legkevesebbet kortársai között, de mértékadó véleményét nem különös érzékenységének vagy kü­lö­nös ráérzéseinek köszönhette, hanem annak a „kétszer kettő négy” józanságnak, ahogy a hétköznapi értelem és gyakorlati ész segítségével mindig fölülkerekedett a kínálkozó kompli­ká­ciókon. A pozitivizmus árfolyamát akkor már leszállította a literátusízlés, az impresszionista kritikáról hamarosan kiderültek felületességei, a rákövetkező filozófiai alapo­zottságú irodalom-megközelítések egymást hiteltelenítették. Schöpflin kicsit száraz volt, nem is túlságosan mély, de lo­gikus, értelmes és meggyőző. Az egymást követő nemzedékek egyre többre becsülték, és egyre jobban tisztelték és sze­ret­ték. A század ideológiai, elméleti zűrzavarában kibékítő, ellentéteket kiegyenlítő szemléletmódja lassan példa­érvé­nyű­vé lett.

            Mindezt előre kellett bocsátani ahhoz, hogy a 10-es évek­be­li nagy kritikai korszakának végén keletkezett regényét he­lyesen értelmezhessük. Abban az időben kevés kritikus volt, aki meg ne próbálkozott volna szépirodalmi művekkel is. Osvát Orosz Iván címmel regényt tervezett, Ignotus köl­tőnek indult, a Hárman a szalonban című elbeszélése a kor­szak legjobb kisprózái közé sorolható, Hatvany drámát írt, aztán később regényt is, megírta a magyarországi zsidóság csa­ládregényét Urak és emberek címmel (a pesti száj csak Judenbrooknak nevezte az egyébként kitűnő regényt). Schöpf­lin is azok közé tartozott, akik kettős életet éltek, és kri­tikái, tanulmányai, monográfiái mellett szépirodalmi mű­ve­ket is közreadott. Első szépirodalmi műve egy regény volt - említett tanulmánykötete után ez volt második önálló köny­ve -, 1921-ben jelent meg könyv alakban, de a Nyugat már 1919-ben közölte folytatásokban. Az 1930-as évek végéig el­be­szélések mellett még négy regényt írt; mindegyik jól fel­é­pített, biztos cselekményvezetésű, kellemes és mégis elgon­dolkoztató olvasmány, a színikritikából kölcsönözve a szót, hibátlan szalondarab. Kritikai elveihez, sajátos kiegyenlí­tő, ellentéteket kibékítő, egyensúlyozó, egyszersmind el­vont­ság-taszító módszeréhez első regénye, A pirosruhás nő állt legközelebb.

            A pirosruhás nőt már Kosztolányi is kulcsregényként ol­vas­ta, a kritikus Schöpflin kulcsaként. Nem mintha közte és a regény főszereplője között életrajzi hasonlóságokat kel­lett vagy lehetett volna fölfedezni, ilyen hasonlóságokról szó sem volt, de Schöpflin irodalom-megközelítésének néhány vonása mint világ-megközelítés modellálódott a regényben. Nem minden vonása. Tévedés lenne, ha azt képzelnénk, hogy Schöpflin a kritikai dolgozataiban másokkal szembevetett né­ze­teiből valaminő mintaregényt próbált volna összeállítani. Lényétől, lelki alkatától is távol állt az ilyen „majd én megmutatom”. Ezenkívül a tudatosságnak nem azon a már ki­szá­mítottságnak nevezhető fokán készült, ami az ilyen mintához kell. Szerencsére nem. A tudatosság a szerkesztésben nyil­vá­nul meg, az epikus alapanyag regénnyé strukturálásában öl­tött alakot, de maga az alapanyag önkéntelennek hatott, és önkéntelenség e megőrződött a formálás munkája után is: ezt érezzük a regény friss közvetlenségének és naiv természe­tes­ségének. Legjobb vonásainak.

            A tudatos szerkesztés abban a strukturáló folyamatban rej­lett, hogy a szerteágazó, heterogén részekből álló epikus alapanyag egységes narrációjú regényformává szerveződött. Schöpflin sokat foglalkozott a magyar regénynek a roman­tiká­tól és posztromantikától a Nyugat korszakáig terjedő alak­változásaival, és fölfigyelt arra, hogy „elnovellásodott” a műfaj. Rosszallotta, hogy Ambrus Zoltán regényeinek kivételével úgyszólván megszűnt az igazi regénykompozíció, és helyét a novella­fű­zér­nél alig egységesebb szerkezet foglalta el. Szerette, be­csülte, nagyra értékelte Mikszáth elbeszélő művészetét, de az ő regényeit is az „elnovellásodott” regények közé sorol­ta. A pirosruhás nővel kapcsolatban tehát magától adódik a kérdés, hogy mennyire volt regényszerű regény, és milyen volt benne a kapcsolat az epikus alapanyag és a feldol­go­zás­ra választott műfaj között. Ez a kérdés magában foglalja a struktúrateremtő munka jellegét és egész folyamatát. E kér­dést minden más regénynél is föl lehet tenni, de nem mindig lehet analitikus módon válaszolni rá. Az igazán jelentős, esztétikailag nagy regényekben a feldolgozott téma műhöz vi­szonyított „transzcendenciája”, mondjuk úgy „kívülléte” és a megvalósított forma immanenciája, bensősége olyannyira egy­be­fonódik, olyannyira egymást tételezi, sőt együtt és egymás által létezik, hogy a primitív és iskolás tartalom-forma el­választáson túl nem lehet, vagy csak nagyon erőszakoltan le­het őket egymástól elkülönítve tárgyalni magasabb rendű ka­te­góriák alapján. Be kell azonban látnunk, hogy az engedmény nélkül, rigorózusan végigvitt elméleti-esztétikai követel­ménynek csak nagyon kevés regény felelne meg az egész világ­i­rodalomban. Az esztétikai, művészetfilozófiai érdekű elem­zés persze ennek belátása mellett sem engedhet a kritériumok szigorúságából. De az irodalomtörténet tehet engedményt annak érdekében, hogy saját normáit kö­vet­ve, sok egyéb szempont érvényesítésével történetileg - eközben esztétikailag csak viszonylagosan - tárgyaljon egy művet a korszak, irányzat, egyéniség, pályakép sokszoros összefüggésében.

            Mindezt figyelembe véve megpróbálhatjuk rekonstruálni Schöpflin regényének meséjét, azt a mesét, amelyet a termé­sze­tes (tehát nem elemzési célú) olvasás folyamán a „naiv” olvasó éppen nem mesének, hanem valóságnak, megtörtént ese­ménynek szokott felfogni. Pontosabban, amit egybevet tapasz­ta­lataival, aztán annak alapján valóságként elfogad vagy el­u­tasít. E regényben e rekonstruált mese mélyén különálló el­beszéléseket, novellatémákat találunk. Az egyik egy szerelmi háromszögről szól. Egy fiatal férj véletlenül összetalál­ko­zik feleségének másodunokahúgával és beleszeret. Harsogó nyár van, kék ég, napsütés, virágok, zöld lombok. A házasság ötéves, a feleség unalmas, házsártos kispolgár. A másodunoka­hú­g, a címben szereplő piros ruhás nő viszont érdekes, okos, csinos elvált fiatalasszony. Eleinte erkölcsösen küzdenek a szenvedély ellen, aztán megadják magukat a szerelemnek. A férj elhatározza, hogy elválik, s amikor felesége nem egye­zik bele a válásba, öngyilkosságot kísérel meg. A zsarolás eredménnyel jár. Egy másik novella hőse egy vidéki rajzta­nár, aki eltemette magában ifjúkori művész-vágyait, és be­le­tört a szürke élet poros mindennapjaiba. Aztán egyszer csak mégis megszólal lelkében a művész. Harsogó nyár van, kék ég, napsütés, virágok, zöld lombok. Különös megszállottsággal egymás után készíti vásznait, hamarosan egész kiállításra va­ló gyűlik össze. Megjelenik régi mestere, a híres nagy festő, és értékelő szavával mintegy a festők lovagrendjének tagjává avatja. Megnyílik előtte az út a főváros, a művész­é­let és a siker felé.

            A következő novellában egy fiatalasszony szerepel, aki zon­goraművész szeretett volna lenni. A körülmények keresz­tez­ték, férjhez ment, rossz házasságot kötött, elvált, s mint elvált nőt, valósággal kiközösítette környezete. De har­sogó nyár van, kék ég, napsütés, virágok, zöld lombok. Feltűnik egy világjáró zongorista, meghallgatja a fiatal­asszony játékát és fölajánlja továbbtanítását. Irány a fővá­ros, a művészélet, a tartalmas, különálló élet. A negyedik el­beszélés egy nagyravágyás nélküli, gondos fiatalasszony­ról szól, akinek mindene a háztartás. Öt évvel korábban sze­relmi házasságot kötött, de azóta lassan elhidegült tőle az ura, egy furcsa, excentrikus ember. Harsogó nyár van, kék ég, napsütés, virágok, zöld lombok. Betoppan első udvarlója, aki azóta szép tisztségbe emelkedett, s most újra kezdené haj­dani kapcsolatukat. - A hosszabb novellákhoz kisebb elbe­szélések, anekdoták járulnak ráadásképpen. Az egyik egy idő­sebb hölgy bakfiskori könnyes-szép első szerelmét beszéli el, egy másik egy vidéki asztaltársaságot mutat be, di­let­táns művészambíciók, elvetélt sorsok gyülekezetét. Egy har­madikban öregurak hitetlenkedve hallgatják egyik barátjuk di­csekvését világhírűvé lett fiával, míg a világhírűvé lett fiú címére érkező főhercegnői meghívás rá nem cáfol hitet­len­kedésükre.

            A különálló novellákból és kisebb történetekből a szerep­lők összevonása révén lesz regény. Az epikum, a cselekményes mese minden mozzanata megmarad, de a szereplők redukálódnak. A fiatal férj, aki beleszeret felesége másodunokahúgába, a­zo­nos lesz a vidéki rajztanárral, és ketten együtt kapják a Vaymár Sándor nevet. A piros ruhás másodunokahúg Balthazár Ilona néven azonosul a zenei hajlamú elvált asszonykával. Egybeolvad Vaymár házsártos felesége és a hajdani udvarló­já­val találkozó bánatos feleség. Az ő édesanyja az idősebb hölgy, aki elmeséli lánykori nagy szerelmét. A városból el­szár­mazott világhírű zongoraművész hallgatja meg a cím­sze­rep­lőnő játékát, és ő kapcsolja a kétkedő öregurakról szóló anekdotát a főcselekményhez. Még az elvetélt tehetségek és dilettáns írók asztaltársasága sem marad meg novellaszerű be­tétnek, mert ha nincs is közvetlen szerepe a cs­elek­ményben, szerepe van a cselekményhez tartozó kisvárosi tár­sadalomrajzban.

            Schöpflin azt írta, hogy Gárdonyi regényei „bele­szaladnak a novella stílusába”. Az ő regényéről ennek ellen­ke­zőjét lehet elmondani, itt a novellaszerű epikai alapanyag egyesül a regényformában. Magasabb esztétikai kritériumok sze­rint - ismételnünk kell - a regény műfaja persze nem a kom­pozíciónál kezdődik, hanem az epikus alapanyagnál. Az „igazi” regényt nem lehet utólagos rekonstrukcióval föl­bon­ta­ni és szétszálazni novellákra, anekdotákra, kisebb-nagyobb történetekre. Az „igazi” regény egységét nem a szerkesztés munkája teremti meg, hanem már benne is van a téma szerves egy­ségében. Paradoxonnak hangzik, pedig nem az: a regényt nem a struktúra, hanem a struktúrában megteremtett téma te­remti meg. Az ilyen téma nem transzformálható. Schöpflin re­gé­nyét, látjuk, át lehet alakítani, és cselekményét el lehet mesélni különálló történetek cselekményei gyanánt. Ez azért lehetséges, mert a szerkezetében létrejövő téma nem alap­ve­tően regény-konstituáló téma. A gólyakalifa témáját nem le­het fölbontani Tábory Elemér skizoiditása mentén két törté­netre, mert Babits regénye nem másról szól, mint magáról az emberi lélek kettőségéről.

            A pirosruhás nő nem ilyen szerves regény, de amit szer­kesz­téssel, kompozícióval el lehetett végezni, azt Schöpflin elvégezte, hogy - a liége-i retorika fogalmait használva - egy nem regényszerű „histoire” a „récit” szintjén mégis re­gény legyen. Szervező eleme a lélektan. A lélektani ábrá­zo­lás egyesíti a különféle irányokba tartó novellisztikus cse­lekménymozzanatokat. Lélektanilag mutatja be a szerelmi há­romszöget, lélektanilag mutatja be a festővé érés folya­ma­tát, és ebben a lélektani alapú ábrázolási közegben egyesíti a félrelépő férj és az ambiciózus rajztanár alakját hitele­sen és természetesen. Az egyesítés révén a cselekménymozza­natok már nem a történet szálai, hanem a történet rétegei lesznek, ami magasabb rendű kompozíció, és távolabb van az anekdotikus szerkesztéstől. Schöpflin képes érzékeltetni a regényben azt a különös lelkiállapotot és hangulati beállí­tódást, amelyet A. W. Schlegel prédilection d'artiste-nak nevezett. A delektációs várakozás, a szó szoros értelemben vett „elő-szeretet” teszi a főhőst egyszerre fogékonnyá él­mény és művészet, valóság és képzelet iránt.

            A föllobbanó szerelem lobbantja életre Vaymár Sándor már elhamvadni látszott festőhajlamát, de már előzőleg a szun­nya­dó művészösztön nyitja szemét a piros ruhás nőre a város fölötti domboldalon. Pygmalion-változat: a művészlélek ér­zé­keny felfokozottsága ébreszti a szerelmet és a kibontakozó szerelmi élmény teszi lehetővé a mű megszületését. A regény címe erre az egybefonódó kettősségre utal. A „pirosruhás nő” egyszerre jelenti Balthazár Ilonkát és a róla készülő fest­ményt, s ahogy kibontakozik szerelmük, úgy készül el a kép, s a kettő együtt - az eleven élmény és a meglelt alkotó­kedv - vezeti ki Vaymár Sándort a kisváros poros életéből.

            Schöpflin regényét szerelmi történeten keresztül előadott művészregénynek nevezhetjük. A művészlét Ambrus Midas kirá­lya óta már a magyar prózában sem esetleges és periférikus téma volt, hanem a romantika fölbomlása után egyre gyakrab­ban és egyre fájdalmasabban fölmerülő individualitás-problé­ma egyik alapvető modellhelyzete. A századfordulón és szá­zad­előn mindinkább előtérbe kerültek az „egy ember” és a társadalom, az egyén és közösség illeszkedési zavarai, gá­toltságai. A működési akadályok elsőnek az alkotó embereket sújtották, akiknél a társadalomhoz fűződő funkcionális kap­csolatok lényegéhez tartozott az önalakítás lehetősége és ké­pessége. A művész sorsa e tekintetben pedig nem elszi­ge­telt különösség volt, hanem az egész társadalomban és minden embernek a szabadsághoz vezető útját jelképezte.

            A regény középpontjában egy festmény áll. Vaymár Sándort már festőnövendék évei óta egy kompozíciós feladat foglal­koz­tatta, formák és arányok kérdése: első kísérletének ered­ménytelensége keserítette el, hogy letett a festésről, el­ment tanítani, és beházasodott a korlátolt vidéki kispolgár­ságba. Az igazi korlát azonban nem kívüle és körülötte volt, hanem benne magában, a lélek, a látás és képzelet mélyén. Már olyan lett, mint a kávéházi asztaltársaság kisodródott, el­rontott sorsú műkedvelői, amikor az Ilonával való találkozás hatására fölszabadult és kiszakadt belőle a régen keresett megoldás. Schöpflin az alkotó ember lelki felszabadulását a körülmények, emberi kapcsolatok és lelkiállapotbeli össze­füg­gések bensőséges megidézésével mutatta be.

            Ez volt az a korszak, amikor a lélektan is fölfedezte, hogy a determinációk bonyolultabban működnek, mint ahogy ko­rábban képzelték. Külső és belső között nem emelkedik ma­gas válaszfal: a szokások, életkörülmények, társadalmi sza­bá­lyo­zá­sok szubjektivizálódnak, bevetülnek a lélekbe, a benső gá­toltság pedig projektálódik. Akadályok állnak az alkotó mun­kában elérhető szabad kibontakozás útjában, az akadályozott lélek pedig kivetíti környezetére a gátoltság jellegadó tó­nusait. Vaymár Sándor olyannak látja unt házasságát és a vi­déki életet, amilyenné az idők során átformálódott általuk. A regény erénye, hogy a lélektani analízis nem válik külön a cselekménytől, s az olvasó nem kitérőként, nem narrációs ref­lexióként és különösen nem akció-lassító tényezőként találkozik vele.

            A regény címe egy híres festményt, a Lilaruhás nőt jut­tat­ja eszünkbe. Vaymár Sándor hajdani mesterében pedig nem nehéz felismerni Szinyei Merse Pál alakját. A Vaymárt fog­lalkoztató kompozíciós kérdés az impresszionizmus kompozí­ciós elveivel van összefüggésben, Ilonáról, a piros ruhás nőről készülő festmény impresszionista festmény. Schöpflin regénye az impresszionizmus által megérintett regény. Kri­tikai munkásságában kerülte az impresszionizmus hangu­latkel­tő elemeit, idegenkedett attól, hogy pillanatszülte közvet­len olvasói benyomásokat fogalmazzon meg. Kortársai kissé szá­raznak is tartották stílusát, pedig inkább csak tárgyila­gos volt, és bizonyos távolságot teremtett, hogy általáno­sabb érvénnyel mondhasson véleményt. Regényében sem a stí­lus­alkotás nyelvi szintjén érezhető az impresszionizmus é­rintése. Van ugyan néhány jelenet - ilyen mindjárt az első-, van néhány villanásnyi tájkép, leírás, ahol még az impres­szionizmus stílusfestő elemei is föl-föltűnnek, de ez nem jellemző az egész regényre.

            Az impresszionizmus inkább a regényalakító eszközök egy másik rétegét érintette meg, nem a nyelvi stílust, hanem a már említett lélektani ábrázolást. E regény pszicholó­giájá­nak sajátosan cselekményes, nem túlanalizáló, nem túlrészle­te­ző módszere mindig megáll bizonyos összetett részletek be­mu­tatásánál. Ez nem a pozitivista analitikus lélektan atomi­záló, szételemző eljárása, nem is az akkor már meglehetősen elterjedt pszichoanalízis módszere, hanem leginkább az alak­lélektan vizsgálódási módjához hasonlít. Lelki alakzatokat, benyomásbeli egységeket érzékeltet: nem a narrátor elemzi vagy írja le a szereplők lelki rezdüléseit, hanem a cselek­mény rövid jelenetekkel, néhány retrospektív mondattal, meg­e­levenítő képpel fölidézi, látvánnyá változtatja, mintegy epikusan illusztrálja őket. Ez az ábrázolási mód nem is volna alkalmas sem az aprólékos elemzésre, sem a mélylélektani moz­zanatok bemutatására. De a Gestalt-szerű nagyobb egysé­ge­ket a cselekmény megszakítása nélkül képes megragadni. Az él­mények, emlékek, lelki hatások, hangulatok olyan rétegeit éri így el, mely ha nem is azonos az impresszionizmus vi­szonylagosságot sugalló, a tárgyak, személyek és kapcsolatok örökös áttűnését, változékonyságát, körvonaltalanságát su­gal­mazó hangulatiságával, nincs is messze tőle.

            Ennek az ábrázolásmódnak egy másik összefüggésére Gyer­gya­i Albert hívta föl a figyelmet. Ő a nagyobb színfoltokat festő, mindig bizonyos megelevenítő általánosításokkal elő­rehaladó ábrázolásban a típusalkotás szükségképp nagyobb át­mérőjű, nagyobb léptékű mozdulatát vélte fölfedezni. A tí­pus­rajzokon keresztül pedig a realista társadalomkritikai irodalomhoz csatolta a regényt, két tanulmányában is, előbb 1924-ben, aztán 1942-ben. A pirosruhás nő végső soron való­ban társadalmi regény volt. Hiszen a szerelmi történeten ke­resztül kibontatkoztatott művész-sors - Vaymár Sándor festő­vé válása - az ember önkibontakoztató képességeinek kérdése révén mélyen a társadalomba ágyazódott. Gyergyai Albert a­zon­ban a regénynek nem ezekre a mélyebb társadalmi rétegeire gondolt, hanem a cselekmény környezetéül szolgáló vidéki Ma­gyarország rajzára. Az elszegényedett családból származó fő­szereplő módos polgárlányt vesz feleségül, s feleségének ro­konsága alkalmat ad a felvidéki polgárság bemutatására. Nem részletesen, nem is sokrétűen, de célratörő nagy vonásokkal megismertük azt az elmagyarosodott szlovák-német eredetű ke­reskedő és iparos polgárságot, mely Mikszáth tót atyafiai és apró dzsentrije mellett ott élt, és a régi Magyarország e­gyik sajátos társadalmi szeletét alkotta. A történet díszle­teiben pozsonyi utcaképekre ismerünk, szerepel a Duna-part és fontos szerepet tölt be a környező dombvidék.

            Nem találkozunk éles, indulatos és haragos leleplező kri­tikával a regény realizmus-szintjén. Schöpflin megdorgálta ezt a társadalmat, amelyből Vaymár Sándor és Balthazár Ilon­ka ki akart törni, de nem ítélte el. A kitörést nem szocio­ló­giai, hanem lelki indíték hitelesíti. Természetes, hogy a terveit követő művész szárnyalni vágyik, természetes, hogy társat, értő közönséget és ösztönző közeget kíván. Termé­sze­tes, hogy összeütközik a polgárélet mindennapjaival, és nem könnyen viseli el a szokások által megszabott rend megannyi kötöttségét. Ettől még nem lesz feketébb a világ a valósá­gos­nál.

             De mire véljük a már-már világos színeket, a kiderülő ég­boltot, a szelíd mosolygást? A feleség egyik idős rokona, Privigyey bácsi, megyei notabilitás megrendelést hoz a festő férjnek: készítené el a főispán úr portréját. Vaymár hara­go­san utasítja el a lakáj-munkát, szóbeszéd is támad az ügy­ből, szájára veszi a város. Várnánk a haragos villámokat, de nem támad vihar. A kormánypárti iskolaigazgató felelősségre vonja Sándort, de a felelősségre vonásnak nem lesz következ­ménye, még Privigyey bácsi is szelíden megbocsát. Várnánk, a vidéki légkör porba fojtja Sándor kiállítását, de a vernissage, ha nem is a műértés fokán, de sikerrel zajlik. Várnánk, hogy Vilma anyja a lányát és a polgárer­köl­csöket fogja támogatni különc és szertelen vejével szem­ben, de ő rendre Sándor mellé áll. Várnánk, hogy a félresi­ke­rült sorsok asztaltársasága gyilkos intrikát indít Sándor barátja, egy ifjú költő ellen, akinek verseit a főváros elő­kelő modern folyóirata (a regényben Európa címmel ez a Nyu­gat) jelenteti meg, de legföljebb irigység kíséri, ám bele­tö­rődnek sikerébe. Várnánk a drámai kifejletet a szerelmi tör­ténetben, mondjuk Ilona elhagyja Sándort és a híres zon­goraművésszel a fővárosba költözik, de Ilona hű marad Sán­dorhoz. Várnánk, hogy Vilma nem hajlandó válni, és makacs­sá­gával egyszerre szakasztja útját Sándor szerelmi boldogsá­gá­nak és művészambícióinak. A cselekmény el is indul a dráma felé, Sándor öngyilkosságot kísérel meg, de néhány oldallal később szalondrámához illő, sőt majdnem vígjátéki fordulat­tal szerencsés véget ér a történet. Várnánk legalább egy frusztrációt: szegény Vilma, az ő élete zátonyra fut. De nem fut zátonyra. A szerelmi háromszög négyszöggé egészül ki: hozzá illő hajdani udvarlója a kezét kéri. Mindenki kien­gesz­te­lődik és megbékél.

            Schöpflin néhány évvel később, 1924-ben Rab Gusztáv Mocsár­láz című regényéről írva fölemelte szavát korának iro­dalma ellen. „A szétszaggatott országban - írta - százezrek vesztették el otthonukat, egzisztenciájukat, kilódultak az életükből (...) És egy természetes egyensúlyából kilökött or­szág, egy új születés kínjában vajúdó nemzet gyötrelmeinél ott ül az irodalom és kellemes meséket mond, csinos dalok gi­társzólamai mellett.” A pirosruhás nőt még az országos tra­gédia mezsgyéjén írta. A folytatások szép rendben követ­keztek a Nyugat hasábjain, közben Osvát kivált a szerkesz­tő­ségből, meghalt Ady, jött a kommün, a regény színterét ide­gen katonák szállták meg. Schöpflin még egy utolsó búcsúpil­lantást vetett az összeomlott régi Magyarországra: meséje va­lamikor 1908 után és 1914 előtt játszódott, a békeévek utol­só korszakában. A történelmi határmezsgyén állva, ahon­nét visszatekintett erre az időszakra, olyannak mutatkozott a cselekménybeli élet, amilyennek bemutatta. Már nem vidám, de még nem is apokaliptikus és különösen nem a „tökéletes­sé­gig vitt bűnösség kora”. Az apokalipszis a történet befeje­ződése után következett be, a bűnösséget pedig még alaposan tökéletesítette a történelem.

            Az öngyilkosság itt még csak kísérlet maradt, és nem vitt tragédiába, a vígjátéki befejezés viszont már nem volt föl­sza­badultan vidám. Szélsőségek között egyensúlyozott a re­gény, kerülte az elégikus nosztalgiát, mely megszépítette volna a valóságot, de nem ment haragos kritikába sem, mely megnehezítette volna a történelmi viszonylagosság érzékel­te­tését. Egy viszonylagosan rossz világ viszonylagos lehetősé­geivel próbált benne számot vetni. A művészlélek itt még föl­e­melkedhetett, hiszen a Nyugat nagy íróit is mind a provin­ciális szellemű magyar vidék küldte - de az igazi nagy tra­gé­dia elkerülésére már nem volt esély. Szerelmi történet? Művészregény? Társadalmi regény? A pirosruhás nő a kien­gesz­telés regénye volt, a megbékélésé.

            A megbékélés-kategóriát Hegel vezette be. Az ő híres „Ver­söhnung”-fogalmát a valósághoz való hozzáigazodás, a gya­korlati értelem, egy különös bölcseleti realizmus hozta létre az idealizálással, misztifikálással vagy éppen kétség­beeséssel szemben. Ismeretelméletileg abból a fölismerésből származott, hogy az a priori formákat hozzá kell igazítani a tapasztalati anyaghoz, a nem közvetlenül a történelmi való­ságból nyert gondolat-meghatározásokat a valósághoz kell kö­zelíteni. Kétség fogalmazódott meg ebben, az a kétség, az a gyanú, hogy a történelmi körülmények között gondolat és a va­lóság nem felelhet meg egymásnak egészen pontosan, s el­len­tétüket csak kibékíteni, más szóval csak fölfüggeszteni lehet, de nem fölszámolni. A megbékélés ebben az értelemben mindig a jövőt illető tanácstalansággal jár együtt. Az iro­dalom területére akkor lép be, amikor nincs olyan jövőkép, amelynek nevében egyértelműen el lehetne utasítani a jelent.

            A pirosruhás nő ilyen jövő nélküli helyzetben született a világháború végén, az országomlás korszakában. Megbékélt a té­­májául választott élettel, mert nem látott nála jobbat a jö­vőben. A regényre is érvényes volt, amit Illés Endre írt Schöpflin Mikszáth-könyvéről, hogy „a kiegyező, tragikus sza­kadékok elől humorba menekülő író bölcsességét mutatja meg”. A regény elkerülte a szakadékokat, de a mosolygós, víg­játékokba illő, mindent jóra fordító befejezés mindjárt ki is nevettette azt az elképzelést, hogy minden jóra for­dulhat. Kibékítések, egyeztetések sorozatából állt: finoman egyensúlyozva kibékítette a novellaszerű epikus alapanyagot és a regényformát, egybeillesztette a szerelmi történetet, a művészregényt és a társadalomrajzot, egyeztette és kibé­kítet­te a konfliktusokat, egyeztette és összeillesztette a tár­gy­ias, realista stílust és az impresszionizmussal rokon lélekáb­rá­zolási módszert, ahogy kritikáiban is egyeztette és kibé­kí­tette a különféle irányokat. Csak a társadalom, az élet és a sors lényegével szemben volt tanácstalan. Tanácstalan a nagy társadalmi receptek és filozófiai konstrukciók kor­sza­kában és józan a nagy illuziók és tragédiák idején. 1919 tavaszán.

1990