Nyugat-legendák és az etikai esztétizmus
Irodalomtörténet-írásunk nem érkezett üres kézzel a kilencvenéves évfordulóhoz: a Nyugat korának kutatásában és feltárásában az elmúlt évek során számos eredmény született. Gondoljunk itt mindenekelőtt az Ady kritikai kiadás és a Babits kritikai kiadás előrehaladására és a velük kapcsolatos dokumentumkötetek, monográfiák, kisebb nagyobb folyóirat-publikációk, tanulmányok sorára. Az 1997-1989-ban megjelent munkák közül ki kell emelnünk a Nyugat végre teljes és pontos évenkénti tartalomjegyzékét, az Ady Endre Összes Prózai Művei második kötetének átdolgozott második kiadását, az Ady Endre Levelezése első kötetét, Babits-regények kritikai kiadásának a Gólyakalifát és a Kártyavárat tartalmazó első kötetét. Megjelent a Babits-levelezés ugyancsak első kötete, s megjelent a Babits-bibliográfa, mely 1990-ig öleli fel a teljes anyagot.
Ezek a filológiai munkák alapozzák meg a továbbhaladó kutatásokat, értékelő feldolgozásokat, ezek teszik lehetővé az újraértékeléseket, elvi, elméleti, koncepcionális elemzéseket. A válaszra váró kérdések egész sokasága áll előttünk. Fel kell tárni a Nyugat belső életrajzát, szemléleti, ízlésbeli elmozdulásait, fel kell tárni legfontosabb íróinak változó intenzitású kapcsolatát a folyóirattal. Ugyanakkor a modern irodalom minden kutatója érzékeli, miként változik, miként módosul a Nyugat-kánon, s e változások mentén számos feledésbe merült író, költő és kritikus munkássága vár korabeli hatását tekintve méltányló feldolgozásra. Egyszersmind számos legendát is el kell oszlatni, és a továbbhagyományozódó, ám változó irodalmi tudatból ki kell bontani és meg kell fogalmazni a Nyugat-jelenségnek a mai recepció szerint érvényesülő és ma is állandó mozgásban lévő jelentéseit.
Ma az irodalomtörténet-írás egy új, a távolabbi jövőben elkészítendő szintézis analitikus előmunkálatait végzi. Analitikus korban vagyunk: részletek újraírása a legfőbb feladat. Ilyen analitikus, részlet-elemző megközelítést kívánnak azok az eddigi befogadástörténetben rögzült vélemények, azt is lehetne mondani, pozitív előítéletek, melyek a modernség különféle, egymást követő fázisainak mai megítélése szerint egyre kevésbé tarthatók. Mintegy szembe kerül egymással két véleménysor: egyik oldalon tovább él a Nyugat tradicionális, progresszív megítélése, amely minden felülvizsgálat nélkül mindmáig az ízlés mércéjének szerepét is betölti a literátus közönség nagy részének irodalmi tudatában. Ezt a progresszív kritikai hagyományt évtizedekig fenntartotta erkölcsi magatartása, ahogy szembeállt minden olyan szemléletmóddal, amely vélt nemzeti érdekből kulturális elszigetelődéshez vezetett volna, és szembeállt avval a marxista szellemiséggel is, amely az irodalom és a művészetek egymásbafonódó etikai és esztétikai értékvilágát politikai és szociológiai értékrétegekre próbálta szűkíteni. De ezt a progresszív (mert az volt!) kritikai hagyományt most mégis kritikával nézi, és avval is kell néznie a modernség történeti újraértékelésének. Olyan, teljesebb áttekintésre törekvő újragondolásának, mely az eddigi megítéléseknél nagyobb értéket tulajdonít a kísérletező irodalomnak, azoknak a törekvéseknek, amelyeket az egyszerűség (de nem mindig az igazság) kedvéért avantgárd törekvéseknek szoktak nevezni. Ebből a kritikai pozícióból bizonyos legendaoszlatásra van szükség.
A Nyugat legendáriumába tartozik az az évtizedek óta meggyökeresedett nézet, hogy a folyóirat megindulása egyszersmind a modern magyar irodalom időszámításának kezdete. Ezt mindjárt a szerkesztők hirdették az első évek után. A Nyugat 1912-es almanachjának előszavában Ignotus magabiztosan írta le azt a mondatot, hogy „a Nyugat megindulása előtt közönség irodalom és könyvkiadás közt tátongó üresség volt (...)”. Ez a gondolat az évtizedek folyamán átment a köztudatba, de végre ki kellene mondanunk, hogy nem igaz. A Nyugat első száma nem légüres térben jelent meg, hanem éppenséggel egy igen eleven és kiterjedt szellemi és irodalmi élet kellős közepén. Most ne is szóljunk arról, hogy a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század a megelőző nyolc évben hogyan járult hozzá egy polgáriasultabb, fogékonyabb olvasóközönség kiműveléséhez. De jelentős szerepet töltött be akkor már évtizedek óta a napi sajtó is, melynek kulturális rovatai terjedelmes szépirodalmi anyag folyamatos közreadását tették lehetővé. 1890-től kezdve már mindig volt egy-két kulturális, irodalmi hetilap, folyóirat, amely megjelenéshez segítette az újabb és újabb írónemzedékek tagjait. (A Vasárnapi Újság előbb közölte Kassákot, mint a Nyugat.) A könyvkiadás ugyancsak figyelemmel volt az élő irodalomra: csak a Grill Könyvkiadó mintegy harminc regényt adott ki a „Magyar Írók Aranykönyvtára” című sorozatában a Nyugat indulásának idején. (Szerzői névsora Abonyi Árpádtól Szöllősi Zsigmondig terjedt, de köztük volt Tömörkény István és Krúdy Gyula is.) Az 1870-80-as évektől kezdődő különféle előzményeket azonban elég agresszíven feledésbe tolta a Nyugat irodalomszemlélete. A megelőző negyedszázaddal kapcsolatban inkább csak a diszkontinuitást hangsúlyozta. Írói, kritikusai fontosnak tartották (már a konzervatív támadások kivédése céljából is), hogy hitet tegyenek Vörösmarty és Arany mellett, de Komjáthyra, Reviczkyre, Peteleire, Gozsdura, és sok más közvetlen elődre nem sok figyelmet fordítottak. Nem is szólva Asbóth Jánosról, Toldy Istvánról, vagy a modernség felé vezető próza olyan remek kísérletéről, mint Beöthy Zsolt első regénye az 1872-ben megjelent Biró Márton. Ma már le lehet szögezni: a Nyugat indulása lényegében véve folytatás volt.
Hasonló legenda a Nyugat modernsége. Ez sem teljesen felel meg a valóságnak. Igen, modern volt a letűnő népnemzeti iskolával szemben, modern volt a hazai akadémizmussal szemben, de nem volt modern sem a nemzetközi, sem a hazai kísérletező irodalmak irányait tekintve. Fogékonysága a kortárs európai irodalmak iránt meglehetős korlátok között mozgott. Az 1910-es éveket követően a hazai újdonságokat is aggályosan kezelte. Lényegében csak azt fogadta be, ami a szimbolizmustól a preexpresszionizmusig terjedt. A képzőművészetben a Nyolcaknál húzódott a végső határ, az új utakat kereső regényben pedig a Proustnál távolabb merészkedő kísérletezésekről alig vett tudomást a folyóirat. (S még ehhez is hozzá kell tenni, hogy az Eltűnt idő nyomában igazi prózapoétikai jelentőségét a hazai közönség számára nem a Nyugat kritikusai, hanem a Nyugattal perben és haragban álló Németh László fogalmazta meg először.) A Prae-ből sem a Nyugat közölt részletet, hanem a Válasz. Szóvá kell tennünk e modernségbeli korlátozottságot, már csak azért is, mivel a Nyugat csakugyan roppant befolyásra tett szert a literátus közönség ízlésformálásában, olyan befolyásra, hogy szinte a legutóbbi időkig meghatározta a magyar olvasók recepcionális szokásait.
Ezért munkahipotézisként talán javasolni lehet, hogy a Nyugat jelentését ne az újat kezdéssel hozzuk kapcsolatba, ne is a modernség kitárulásában keressük, hanem elégedjünk meg egy nem is új, nem is különös irodalomfajta leírásával, amely azonban alkalmas a folyóirat belső sokféleségének közös jellemzésére. Ennek az irodalomfajtának alapját az a fogalom képezi, amelyet etikai esztétizmusnak vagy etizáló esztétizmusnak nevezhetünk el. A kifejezéssel kapcsolatban annyit kell megjegyezni, hogy létezett etikamentes, „aétizáló” esztétizmus is. Ez utóbbi sorába tartoztak többek között olyan regények, mint Huysmansé, az Á rebours vagy D’Annunzioé, az Il piacere, de ebbe tartozott az olyan jelenségcsoport, amelyet Carl E. Schorske a bécsiekkel kapcsolatban epimetheuszi kultúrának hívott. Mint Des Esseintes márki a tengeri hajót imitáló szobájába, úgy vonult vissza a rossz és javíthatatlannak látott valóság elől az író a tiszta művészet falai közé. Nemcsak a társadalomjavítás nagy romantikus mozdulataival szakítottak, hanem az esztétika és az etika elvontabb kapcsolatait is felmondták. Emellett az aétizáló esztézmus mellett korán megjelent az etizáló esztétizmus. Ez ugyancsak eltávolodott a romantika nagy emberi távlataitól és eszkatológikusságától, de fő jellegzetessége mégis abban állt, hogy ars poeticájaként etikailag próbálta legitimálni az esztétikum előállítását. Ennek a fajta esztétizmusnak a gyökerei nem annyira a romantika szépirodalmába, mint inkább annak a kornak a filozófiájába nyúltak vissza: első nyomai az olyanHegel-kritikákban jelentek meg, mint Schopenhaueré, aki a művészetet a bölcselet elé helyezte. Később pedig Nietzschénél tűnt fel nagy hatást keltve az a gondolat, hogy a művészet az élet legmagasabb „feladata”, és hogy „a létezés és a világ csak csakis esztétikai jelenségként nyeri el örök igazolását.”
A Nyugat ennek a feladatként felfogott etizáló esztétizmusnak változatait valósította meg szemben avval a sekélyes moralizálás-igénnnyel, amelyre a korabeli iskola nevelte az új és új olvasónemzedékeket. Az etizáló esztétika területén szélesre nyílt a Nyugat látószöge. Két szélső fokán Móricz és Kosztolányi helyezkedett el, s köztük foglalt helyet Ady és Babits. Ady és Babits alapvetően metafizikusok voltak. Ady utolsó két évében keserű rezignációba menekítette metafizikus elvontságokká változtatott és eredetileg éppen a romantikában gyökerezett értékeszméit. Babits pedig James pragmatizmusától és Bergson életfilozófiájától Kanthoz jutott el a háború végére, és le is horgonyzott a kanti etikának annál a szép, ám gyakorlatiasnak éppen nem mondható eszméjénél, hogy nem szabad az embert semmiféle cél szolgálatában eszközként felhasználni.
Adyval és Babitscsal szemben Móricz és Kosztolányi nem voltak metafizikusok. Móricz a naturalizmus felől érkezett és a szolidaritás-etikát hirdette. Kosztolányi, akire - ismeretes - Schopenhauer volt legnagyobb hatással a részvétről beszélt, s ez tulajdonképpen nem is állt olyan messze a szolidaritás móriczi eszméjétől. A szolidaritás a szabadságától megfosztott emberrel való közösségvállalás, a részvét a szabadságától megfosztott emberrel való együttérzés. De más-más dimenzióban vetették fel a kérdéseket, s a kétféle kérdezés nem találkozott a folyóirat hasábjain: ám körülfogta azt a szellemiséget, amelyet egy bonyolult fogalomsor rövidítéseként a Nyugatnak nevezünk.
Móricz a szabadságot és szabadsághiányt a gazdagság-szegénység szociális összefüggéseiben képzelte el, Kosztolányi pedig, különösen a 20-as évektől kezdve a beszélés és a nyelv összefüggésében kérdezett rá a szabadságra, az emberi életre és az író teendőire. Ő leszámolva a társadalmi megváltásígéretekkel egyre inkább úgy gondolta, hogy a szabadság csak abban a korlátozott mértékben érhető el, ahogy a nyelven belül szabadok lehetünk. Be vagyunk zárva - ahogy ő mondta - a nyelv bölcsességébe, bízzunk ebben a bölcsességben, de ne bízzunk benne teljesen, maradjanak kétségeink afelől, hogy ez a bölcsesség csakugyan bölcsesség-e. A szólásszabadságot ugyanis nemcsak a rendőrállamok veszélyeztetik, hanem a megmerevülő diskurzusformák, s az író feladata, hogy erre figyelmeztessen. Persze nem primitív didaxissal, hanem a poétikailag megformált, evokatív, apellatív beszéd révén, mely a megszólítás erejével odafordul olvasójához és válaszra indítja. Móricznál az esztétikum az etikum (a szociális leleplezés) hátán jelent meg, Kosztolányinál pedig éppen fordítva történt: az esztétikum maga konstituált etikumot. A nyelvvel való játék, ne feledjük, mélyen etikus indíttatású cselekvés. Aligha véletlen, hogy az európai nyelvtudomány éppen a liberális szabadságeszmék feltűnésének idején indult fejlődésnek a 18-19. század fordulóján. Végtére az ember szabadsága tényleg csak abban a kis játéktérben valósulhat meg, amelyben valamelyest eloldódhat az uralmon lévő beszédformáktól. A beszédformák, amelyeken kívül persze nem létezik emberi személyiség, egyszersmind korlátozzák is az embert, mégpedig nem kevésbé korlátozzák, mint az állami-politikai institúciók.
A szabadságnak, mint erkölcsi kategóriának és az esztétikumnak ez a nyelvben, mint szubsztancialitásban történő összekapcsolása belül marad azon a szabadság-esztétikán, amely Schillerrel kezdődött, és amely lényegében a szabadságra mindig az Én, az individuum szabadsága felől kérdez rá. Evvel a szabadság-fogalommal szemben azonban a 20-as években - tehát a Nyugat korában - feltűntek egy másfajta szabadság-fogalom körvonalai: a perszonalizmus egyik ágában - amely ág Ferdinand Ebner, Martin Buber, Franz Rosenzweig nevével jelölhető - különös jelentőséget nyert az Én - Te viszony. Ezt a viszonylatot aztán évtizedekkel később Emmanuel Lévinas dolgozta ki máig legteljesebben. A szabadság nem az Én kivívott szabadságszelete, hanem a Másik szuverenitása. Dialógusunkban - a részünkről - a Másiknak, vagy mondjuk egyszerűbben, másoknak adományozott szuverenitás.
Ez a szabadság-fogalom - a Másik iránti felelősség révén - még mélyebben etikai fogalom, mint a korábbi szabadság-fogalmak. Mivel pedig a műalkotás a maga recepcionális létrejöttében dialogikus természetű aktus: ezért az Én-Te viszonyba, mint közvetlen, nem absztrahált, nem elvont emberi viszonylatba áthelyezett szabadság-kívánalom alkalmas lehet arra, hogy az általa felállított pozícióból is megpróbáljuk szemügyre venni a Nyugat szellemiségét, megrendítő, nagyszerű alkotásait. Így pl. Kosztolányi annyi vitára alkalmat adó részvét-fogalmát ebből a szempontból úgy lehet értelmezni, mint a befogadóban keletkező katarzist, mely az együttérzés természete szerint a másság (a tőlem eltérő) iránti félelemtől és a félelemmel együtt járó ellenségességtől szabadít meg. A részvét, amely a hagyományosan fölvetett Én-Az dimenzióban, csak moduláció, szövegérzelmi-töltés, retorikai mozzanat, az Én-Te dimenzióban mélyebb és tartalomtelibb értelmet nyer. Tudománymódszertanilag tekintve pedig általánosságban is elmondható, hogy az irodalomban felmerülő etikai megfontolások komolyan vétele lehet garanciája annak, hogy elkerüljük mind a leíró irodalomtörténet sekélyességét, mind pedig azt a szcientifizáló, technicizáló hajlamot, amely kiszivattyúz az irodalomból minden élményszerű emberi tartalmat.
1998