Mese
Mese
= Pomogáts-változatok, Bp., 2005, 121-123.
Kenyeres Zoltán
MESE
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi, aki beleszeretett a királyi udvar egyik udvarhölgyébe. Ez az udvarhölgy fiatal volt, szép volt, sőt gyönyörű, és ő is nagyon szerette a királyfit, aki nem volt akármilyen legény, mert magas volt, sudár, jóképű, okos és erős. A zord atya azonban véget vetett a már-már örök tavasznak látszó szerelemnek: fiát parancsszóval és még ki tudja milyen eszközzel arra kényszerítette, hogy a szomszéd ország királyi hercegnőjét vegye nőül. Aztán, hogy biztos legyen a hatalomnak, birtoknak és államérdeknek fontos frigy, orvul meggyilkoltatta a szépséges udvarhölgyet, fiának örök és igaz szerelmét. Évek teltek el. Hosszú évek. Az öreg király elhunyt, elhunyt már a kényszerfeleség is, a királyi hercegnő, és a királyfiból király lett. Ha akart, ott ült a trónon. És akkor kihantoltatta sírjából meggyilkolt szerelmét: a tetemet - már ami megmaradt belőle - felültette a trónra. Elfogatta a gyilkosokat, megkötöztette és odavonszoltatta őket a trónra ültetett tetemhez, és meg kellet csókolniuk a kezét. Onnan hurcolták őket a vérpadra, ahol a bakó fejüket vette. A történet egyik változata szerint kitépték a szívüket…
Nazaré. Kis kerek, szalmatetős napernyők, de az emberek inkább a forró homokba fúrják magukat az őrült napfény elől. Néha feltápászkodnak, és térdig mártóznak az óceánban, fröcskölnek egymásra pár percig, a bátrabbak néhány tempót úsznak is. Sokkal többet nem lehet, a víz a legnagyobb nyáron sem melegszik fel 14-15 fok fölé: hamar elgémberedik az ember keze. A hajós, aki innen indul Nyugat felé legközelebb az Azori-szigeteknél lát szárazföldet. Azon túl pedig mesze, nagyon mesze az amerikai partok gyaníthatók. Az utazó, aki ott áll ellenzős sapkában a forró homokon, néz, néz a kék távolba és elképzeli a roppant távolságot. Aztán elballag, és útitársával (mondjuk ki: a feleségével) a partmenti kiskocsmák egyikében megpróbál megbirkózni (sikertelenül) a nemzeti halételek egyikével. A saláta és a bor kifogástalan…
Az autóbusz zöld dombok között kanyarogva – ezen a tájon talán a közeli óceán párás levegőjétől még július végén is minden csupa zöld – mintegy félórás út után érkezik Alcobaçába. Vannak, akik azt hirdetik, hogy itt található az ország legnagyobb katedrálisa. Mások ezt a rangot inkább a közeli Batalhában található domonkos apátságnak tulajdonítják. Megint mások a tomári Krisztus-kolostort emlegetik. Almeida Garrett 1846-ban megjelent remek szülőföldi utazásában a santarémi templomokról ír. A jó humorú könyvnek ez nem vidám jelenete. Szomorúan néz körül a Szent Ferenc kolostor templomában:”…hiába faggatok követ kő után, kőlaptól kőlapig: kérdéseimre a magány holt visszhangja válaszol szomorúan, azt válaszolja, hogy semmit sem tud, hogy elfelejtett mindent…” Akármilyen helyet foglal is el Alcobaça a templomok nagysági sorrendjében, a kövek itt még beszélnek. Itt még nem feledték el történeteiket. Proust egyik gondolatára utalva azt lehet mondani, itt a köveken még rajta van mindenkinek a szeme, aki nézte őket. Az oszlopok és a hűvös falak itt még emlékeznek. Itt van eltemetve I. Péter király és szerelme, az 1355-ben meggyilkolt Inês de Castro. Itt még emlékeznek a történetre – a szerelmi történetre és a rémtörténetre. Akik eltemették őket, azok nem egymás mellé helyezték a két szarkofágot, ahogy gondolnánk, azt sugalmazva, hogy legalább ott a sírban immáron örökké együtt legyen a két boldogtalan szerelmes. Hanem – egyes történetek szerint még Péter akaratából – egymással szemben helyezték el a síremlékeket. A két fekvő szoboralak (Inês csakugyan nagyon szép lehetett) talpával néz egymás felé. Ha majd eljön a feltámadás, ahogy felülnek sírjukban, egymást pillantsák meg legelőször…
A két síremlék a gótikus művészet remeke. A kérdés az– immár elméletiesre fordítva a szót - , hogy Péter és Inês meséje hozzátartozik-e a két műtárgy műtárgy-létéhez vagy nem. Értelmezhető-e a két nagyszerű szobor és interpretálhatók-e a kőkoporsókon látható alakok és faragványok művészettörténeti, művészetesztétikai szempontból a hozzájuk tapadt szemek, a hozzájuk tapadt történetek nélkül. A frízek annak a számára, aki ismeri a mesét Inês és Péter szomorú történetét beszélik el. Sokan úgy vélik, és talán igazuk is van, hogy a műtárgy léte nem egyszerűen tárgylét: tárggyal, mint olyannal alighanem nem is vagyunk képesek kapcsolatba lépni, mindig értelmezésekkel találkozunk. Mesékkel, narratívumokkal. Meddig szűkíthető ezek köre az un. tudomány beszédmódjának érdekében? A közeli Nazaré és az óceánpart bizonyosan nem tartozik hozzá Alcobaçához. Még akkor sem, ha az utazó, aki elgondolkozik az interpretációk összefüggésein most már egybekapcsolja emlékezetében a két szarkofágot és a kék tengert. Ez impresszionizmus. De Inês és Péter meséje nélkül mit tudnának válaszolni a kövek a gótikus ívek alatt? Meg lehetne-e szólítani őket, vagy úgy járnánk mint annak idején Almeida Garrett a santarémi Szent Ferenc templomban? A tárgyak tárgyléte puszta fikció, mihelyt kapcsolatba kerülünk velük feladják tárgylétüket, és értelmezésekké (értelmezéstörténetekké) változnak. Megjegyzésekké, kommentárokká. A műtárgy, mint műalkotás már nem tárgy. A műalkotás létmódja nem a tárgy, hanem az interpretáció. A mese. Péter szarkofágjához nemcsak Inês tartozik hozzá, hanem Szent Bertalan is, aki Péter védőszentje volt, és akinek élettörténete kőbevésetten fut a szarkofág alsó szegélyén, párhuzamosan a felső szegélyen futó Inês-Péter történettel. Mint ismeretes Bertalan, aki az apostolok közé tartozott Arméniában halt mártírhalált, elevenen megnyúzták és keresztre feszítették. Aligha hihetjük, hogy csak az nem volna narratívum, ha a finommívű díszítések formai alakzatairól, a gótikus kidolgozás jellegzetes és azon a helyen mégis oly egyéni remekléséről értekeznénk. A véső nyomát és a mesterség stílushagyományát keresnénk. Ha a pontosan leírható arányok széptani hatását próbálnánk elemezni. Mindenfajta interpretáció mese. Minden értelmezés mese. A szaknyelvi értelmezés is. Azt is lehet mondani, hogy minden, amivel találkozunk a világban nem más, mint értelmezés, nem egyéb mint mese, aminek további értelmezésére vállalkozunk. Minden, amivel találkozunk térben és időben végtelenül kiterjeszthető és végtelenbe vesző mese. Amibe mindig inkább bevinni kell további meseköröket, mint kizárni belőle. A műalkotás gazdagsága kommentár-gazdagságától, mesegazdagságától függ. De bármilyen távolba tágulnak is ezek a mesekörök, valahol feltűnik bennük egy tükör, amelyben önnön arcunkat pillantjuk meg. Az interpretációkban, a mesékben, amelyekkel eligazodni szeretnénk a világban mindig van egy narcisztikus mozzanat. Így keveredett bele ebbe a történetbe is Nazaré, ami ekképpen mégsincs olyan messze Alcobaçától…