Lukács György magyar tanulmányai 1945-ig

Lukács György magyar tanulmányai 1945-ig

Lukács Györgynek a magyar irodalomtörténet-írásra tett hatásáról 1955­ben jelent meg az első értekezés.[i] Tíz évvel később készült az első össze­foglaló igényű tanulmány - Bori Imre tollából-, amely a magyar iroda­lomhoz fűződő kapcsolatát elemezte.[ii] Később többen is írtak e kapcso­lat elvi természetű kérdéseiről: Tőkei Ferenc, Nagy Péter, Sőtér István.[iii]

Egy korábbi tanulmányomban megpróbáltam áttekinteni, hogyan befo­lyásolta Lukács szemléletmódjának változásait a magyar irodalom és tör­ténelem[iv] , ezúttal magyar irodalomszemléletének belső életrajzát vázoljuk fel - legalább néhány fő esemény körül a kezdetektől 1945­ig. Módszerként - a Lukács esztétikai, filozófiai munkásságával is szer­vesen összefonódó magyar tanulmányok eszmevilágának 1945-ig terje­dő változásait, átalakulását vagy éppen megrögzülését tartva szem előtt - egyszerűen időrendben fogunk haladni.

*

Lukács György csaknem hét évtizedes munkásságának időbeli tagoló­dásáról eddig alig volt vita. A kutatás általában egyetért abban, hogy pá­lyafutásának első korszaka 1902-től 1918-ig tartott, a második 1919-től ívelt 1929-ig, a harmadik 1930-1945, a negyedik 1945-1949, az ötödik 1950-1956, a hatodik 1957-től haláláig terjedt. Ezen a tagoláson lényegé­ben nem változtat az sem, ha az utolsó két periódust összevonjuk, a na­gyobb időszakokat átfogó szakaszokon belül alperiódusokat jelö­lünk ki. Így mindjárt az elsőben 1911-nél, majd 1914-nél húzunk egy-egy kisebb határvonalat bizonyos irányulások és eszmei változások jelzése céljából, ezenkívül 1906-ig, a Drámakönyv első fogalmazásáig, illetve A dráma formája című tanulmánynak a Szerdában való megjelenéséig csak a pályakezdés első lépéseiről beszélünk. Noha Lukács maga Bródy Sán­dorral való megismerkedésétől és a Jövendőben megjelent cikkeitől számította pályáját,[v] ezeket a félig-meddig gyerekfővel megtett első kísérle­teket el lehet határolni - nem kisebbítve evvel jelentőségüket - a Drá­makönywel kezdődő „igazi” tudományos pályától.

Több vitára ad alkalmat Lukács munkásságának - képletesen szólva - „térbeli” elhelyezése, hovatartozásának meghatározása. Ez időről-idő­re fölmerül annak a nagyobb kiterjedésű kérdésnek a körében, hogy van-­e és egyáltalán lehet-e nemzeti sajátosságuk az általános kategóriákkal dolgozó társadalomtudományoknak. „Van-e Lukács György életművének külön mondanivalója hazája, Magyarország számára?” Ezt Tolnai Gábor már 1955-ben álproblémának nevezte tudománytörténeti szempontból, [vi] Lukács magyarságának kérdése mégis indulatos vitákat volt képes kivál­tani a következő évtizedekben, ami a magyar nemzetfogalom és mögötte a társadalmi tudat egész sor megoldatlan kérdéséről tanúskodott.[vii] Mikor vonták kétségbe a zömmel latinul publikáló Descartes franciaságát vagy a franciául és latinul író Leibnitz németségét?

Fölmerülhet azonban és föl is merült az elmúlt időkben a tágabb érte­lemben fölfogott szellemi haza kérdése. Amerikában William M. Johnston, nálunk Nyíri Kristóf az Osztrák-Magyar Monarchia sajátos kulturális éle­tét elemezve tárgyalták pályakezdő munkásságát, és a Lukáccsal foglal­kozó szakirodalom is általában tekintetbe veszi a Monarchia jellegzetes szellemi légkörét, amikor pályakezdését tárgyalva az ösztönző hatásokat keresi.[viii] És föl lehet vetni egy még tágabb szellemi-kulturális kör létezé­sét is ezekkel az ösztönzésekkel kapcsolatban: és ez a művelődés törté­neti értelemben fölfogott Közép-Európa. Az 1867 és 1918 közötti idősza­kot illetően itt arról a területről van szó, amelyet durván a Berlin, Prága, Krakkó, Heidelberg, München, Bécs, Zágráb, Budapest kiszögellésekkel lehet jelezni. Ez volt a közvetítő közeg a virtuális Európával. Nagybánya Münchenen keresztül, abból kinőve, azt elhagyva kapcsolódott ahhoz, amit európai festészetnek neveznek, a Thália ugyanígy, a Freie Bühnén át érintkezett az európai kísérletező színházzal. A századfordulós Közép-­Európát társadalmi és nemzetiségi rétegzettségnek megfelelően széttar­tó, divergens értékrend jellemezte a szellemi életben. Egyszerre tűntek föl benne egymástól eltérő és különböző jellegű törekvések, melyek mind érvényesíteni kívánták értékelő szempontjaikat. A kezdődő szellemtörté­net körében a divatos elvont fogalomhasználat és „lényegkultusz” mellett ott volt a Kerr-féle kritikai impresszionizmus színes, a filozófia felől tekintve már-már frivol nyelve és stílusa; az orosz regény és a skandináv dráma iránt való rajongás szinte együtt járt a már csaknem túlzásig vitt gallomániával. Még a távolabb vezető kitörési kísérletek is jellemzőek voltak, akár térben nyilvánultak meg, pl. az angol-amerikai irodalom felé tágítva a látóhatárt, akár időben, a klasszikusokhoz való visszafordulás­ban öltöttek alakot.

Ennek a divergens és mégis oly sajátos ízű, hangulatú és összetéveszt­hetetlen jellegű közép-európai kultúrának volt különösségeivel, sőt egyéni jellemvonásaival is szerves része a századfordulóra nagyvárossá, valósá­gos metropolisszá felnövekvő Budapest szellemi élete és általában a kor magyar művészeti és tudományos világa. Ez a kisebb határú, kisebb át­mérőjű világ vette körül a rendkívüli képességek révén szellemileg igen korán éretté vált Lukácsot. Innen érték az első jellemformáló, ma­gatartási mintát nyújtó, erkölcsi példával szolgáló hatások: Benedek Elek, Bánóczi József, Pethes Imre személyében.[ix] Itt nyílt számára az első cse­lekvési tér: a Thália megalapításával. Itt nyílt számára először tér a publi­kálásra is, s első írásainak témái ugyancsak ide kapcsolódtak, mindenek­előtt a magyar színházi élethez, még ha nem mindig magyar darabok elő­adásairól írt is. A tágabb közép-európai kulturális kört e közelebbi ma­gyar milieu érdekében mérte föl: bizonysága ennek a Magyarság című lapnak 1902 nyarán küldött berlini kulturális beszámolója, amelyben bu­dapesti szemmel és minduntalan magyarországi összehasonlításokkal fej­tette ki kritikus mondanivalóját: lényegében nem a németországi, hanem a hazai állapotokról.[x]

Olvasmányok után az első valóságos szellemi élet, amely körülvette, a századelő magyar szellemi élete volt. Már középiskolás korában rendszeresen olvasta Kiss József A Hét című irodalmi hetilapját, s a benne közreadott versek, novellák, publicisztikai írások arra a való­ságra válaszoltak, amelyet tapasztalt, amelyben ő is benne élt.[xi] Az első igazi, nagy élő irodalmi élményt Ady költészete hozta el számára: azt az élményt, hogy az ember fölébe emelkedhet önnön lehetőségeinek és saját korának egy ebből a korból kinövő irodalom által. Reveláló, megvilágító hatással volt rá Ady lírája, amikor 1906-ban megismerkedett vele. Aztán pártoló hívévé szegődött, az első kritikusok közé tartozott, akik teoreti­kus munkával e mellé az értetlenül fogadott és csaknem mindenünnen megtámadott költészet mellé álltak. A Huszadik Század hasábjain megje­lent nevezetes kritikájában elsőnek értekezett Ady költészetének jellegé­ről, sajátos forradalmiságáról, ami a fiatal Lukács számára messianizmust, inkább a vallási elragadtatáshoz hasonló lelki emelkedettséget jelentett, mint mozgalmi értelemben vett társadalmi forradalmiságot. Költészette­remtő, szimbólumképző diszpozíciót látott benne, s belevetítette a maga akkor még iránynélküli lázadásainak, anarchikus mást akarásának, misz­tikus vonzalmainak egész érzelmi tartalmát. Ady költészete - ez a szel­lemi matéria, amibe belevetíthette magát - ifjúkorának egész életére ki­ható nagy lelki élménye volt. Az „Ugocsa non koronat” határozottságát szerette volna elérni, a „protestáló hit” volt példája, belőle merített bizta­tást és erőt. Sokszor beszélt erről idős korában, és szikár szavakkal írt is róla a Magyar irodalom - magyar kultúra című tanulmánygyűjtemény előszavában.[xii]

A pályakezdő korszakról tudunk a legtöbbet.[xiii] A Thália társulat törté­nete földolgozottnak mondható ,[xiv] az Ifjúkori művek kiadásával előttünk áll 1918-ig írott munkáinak eddig legteljesebb gyűjteménye, naplója, va­lamint az 1902-1917-ig terjedő levelezés, továbbá Balázs Béla leveleinek és az Ernst Blochhal folytatott levelezésének kiadása, ezeknek az írások­nak a hátterét világítja meg és általában azt a szellemi orientációt és azo­kat a baráti kapcsolatokat dokumentálja, amelyek hozzátartoztak a mű­vek születéséhez.[xv]Számos részlettanulmány mellett több összefoglaló értékelésű könyv is született az elmúlt évtizedben a fiatal Lukácsról, pl. Heller Ágnesék tanulmánykötete, valamint Michael Löwy, Andrew Arato és Paul Breines, idehaza pedig Földényi F. László munkája.[xvi]

*

Lukács első alkotói korszakának magyar irodalmi tanulmányaival kap­csolatban egyetlen kérdést kell még érinteni: a Nyugathoz fűző­dő viszonyát. Elhangzott már az a vélemény, hogy Osvát Ernő nem tudta, vagy nem akarta a Nyugat szekértáborába szervezni Lukácsot, „megdöb­bentően kevés az, amit a Nyugatban Lukács publikált.”[xvii] Csakugyan: mind­össze tizenhét cikke jelent ott meg, és ha tekintetbe vesszük, hogy 1908 -­1918-ig a folyóiratnak legalább kétszázötven száma látott napvilágot, ak­kor Lukács részvételét nem kevesellhetjük eléggé, Ez a számbeli arány azonban másképpen fest, ha a Drámakönyv, A lélek és a formák, az Esz­tétikai kultúra és a Regényelmélet szerzőjének saját folyóirat közlemé­nyeihez mérjük. Lukácsnak eddig mintegy száz cikkét, tanulmányát, ki­sebb-nagyobb írását ismerjük 1918-ig, és ebből nyolcvanöt jelent meg folyóiratok, újságok hasábjain, Tizennyolc a Nyugat megindulása előtt keletkezett és hatvanhét 1908 és 1918 között íródott. E hatvanhét írásból huszonnégy idegen nyelven jelent meg, (tíz a Pester Lloydban) és negy­venhárom volt magyar nyelvű. A negyvenhárom magyar nyelvű cikkhez és tanulmányhoz mérve a Nyugatban közrebocsátott tizenhetet már nem lehet kevésnek nevezni. A Huszadik Század tizenkettőt közölt, a Renaissan­ce ötöt, a Szellem hármat adott közre és hat írása egyéb fórumokon került publikálásra. A számarányokat tekintve mégis a Nyugatban szerepelt leg­sűrűbben.

Természetesen a Nyugathoz fűződő viszonyát nem lehet és nem is szabad számokkal mérni. E viszony elveken, eszméken, az írások tartal­mán, gondolati irányultságán fordult meg. Ehhez képest a személyes kap­csolatok is másodlagosak, az ellenszenv és rokonszenv bonyolult háló­zata is inkább csak az életrajzhoz tartozik, mint a szellemi hovatartozás eszmetörténetéhez. Egy-két szóval e személyi kapcsolatokra mégis utal­ni kell. A nemzedékének túlnyomó többségét szeretettel pártoló Osvát Ernő nem volt jó viszonyban vele, és az ő útját inkább Ignotus egyengette a Nyugatban.[xviii] Nem volt jó viszonyban Babits Mihállyal sem. Babits idegenkedett tőle, pedig Lukács baráti kéznyújtással kezdte a kapcsolat­felvételt: 1908-ban a holnaposokról írva Ady után egyedül Babits és Ba­lázs verseit emelte ki igazi értékként az antológiából, amivel Balázs Béla méltán el is büszkélkedett egy Babitshoz írt levelében.[xix] Lukács 1909­ben megismételte ezt a kiemelést és - az egész tanulmány arányait te­kintve - részletesen méltatta Babits első verseskötetét.[xx]De talán nem azt dicsérte a versekben, amit Babits áhított, a forma művészt magasztalta, nem pedig a filozófus költőt értékelte, és a sérülékeny lélek megbántot­tan bezárkózott. Nehezményezhette már Az utak elváltak egyik általáno­sító kritikai megállapítását is, amely - noha név és cím nélkül - A líri­kus epilógjára való utalásból indult ki.[xxi]

Valószínűleg mindez közrejátszott abban, hogy 1910-ben Babits elhárította Balázs és Lukács hívó szavát, hogy támogassa a Renaissance átszervezé­sére tett próbálkozásokat. Sőt, nemcsak támogató szövetségesül nem sze­gődött melléjük, hanem még abban az esztendőben, 1910-ben hűvös, sőt barátságtalan bírálatot írt A lélek és a formákról a Nyugatba. Az indítékot ki lehet egészíteni avval, hogy de profundis írta sorait - a fogarasi tanár­ságot oly kilátástalan rabszolgaságnak tekintette, mint évtizedekkel ké­sőbb Németh László a műfordítói gályapadot -, s ingerelhette Lukács könnyebb életútja. A cikk - a körülötte kibontakozott többszöri levél­váltás udvarias gesztusai dacára[xxii] - mégis párbajra valló tőrvívó-bírálat volt. Ha Lukács 1909-ben a formavirtuózt dicsérte benne, ő most vissza­szúrt, és éppen Lukács írástudását vonta kétségbe, és stílushiányból ere­dő homályosságát kritizálta. A gondolkodás németes jellegének emlege­tése pedig olyasfajta fedőfogalomként szolgált, mint negyedszázaddal ké­sőbb az urbánus jelző.[xxiii] Hiába kísérelte meg Lukács késlekedve közölt válaszában, hogy számára otthonosabb filozófiai tájékra terelje a vitát: alulmaradt a polémiában. Begyógyíthatta-e a méltatlanul kapott sebet Ignotus néhány nyugtató sora vagy évekkel később írott szép levele ar­ról, hogy a Nyugat nyitva áll kísérletei előtt?[xxiv] Begyógyíthatta-e Feleky Géza 1912-ben írott méltató ismertetése a Drámakönyvről, mely már sza­vakban dicsérte az esztéta-filozófust, ha nem kísérelte is meg, hogy kihá­mozza a két hatalmas kötet gondolatmenetének lényegét?

A Nyugat első nemzedékéből csak Balázs Bélában talált barátra és bensőséges szövetségesre. Szövetségük természetéről Fehér Ferenc több­ször részletesen értekezett,[xxv] és amit elmondott, ahhoz nem sokat kell hozzátenni az azóta végbement Ady-, Babits-, Jászi- és egyéb kutatások fényében. Az irány, amelyet Lukács Balázs Bélával megnyitott a szelle­mi életben, csakugyan eltért a progresszió többi irányától és törekvésé­től. De ezt a különállást és eltérést már a kortársak is érezték, ha ponto­san megnevezni nem is tudták. Már Feleky Géza is megemlítette, hogy a „mindkétfelé ellenzékiség” kényelmetlenné teszi „ezt a sehová sem so­rozható súlyos embert”.[xxvi] Később Lukács maga is többször nyilatkozott és írt arról, hogy sem Jászi körében, sem a Nyugat asztalánál nem érezte magát otthon, és noha megjelent a Huszadik Század hasábjain éppúgy, mint a Nyugatban, egyik csoportosuláshoz sem tartozott.[xxvii] Sem okunk, sem jogunk nincs e nyilatkozatok szubjektív igazságát kétségbe vonni.

Mégis azt kell mondani történeti szempontból, hogy írásainak tartal­mával nyugatos író volt, beletartozott a Nyugat mozgalmába, ha azt nem pusztán szűk baráti körnek, hanem szélesebb szellemi mozgalomnak fog­juk föl. Nem lehet Osvát, Ignotus és Babits koalíciójára szűkíteni,[xxviii] már csak azért sem, mert ilyen koalíció nem létezett. De nem lehet Osvát kedvenceivel sem meghúzni körét. Történtek az elmúlt évtizedekben kísérletek arra, hogy Adyt levá­Iasszák és szembefordítsák a folyóiratból kisugárzó szellemiséggel: a Nyugat irodalomtörténeti fogalomként értelmét veszti, ha akár őt, akár Móriczot kiemeljük belőle. A Nyugat a modern magyar szellemi prog­resszió széles körű és laza szervezetű szövetsége volt, amelyben nem­csak Babitsnak, Kosztolányinak, hanem Adynak és Móricznak is egyaránt helye volt, és amelybe 1918-ig Lukács György is beletartozott irodalmi tárgyú írásaival. A Lukács-Balázs szövetséget tehát úgy kell tekinteni, mint a Nyugat egyik jellegzetes szárnyát, sok belső irányának, törekvésének egyikét.

Hiszen ki mellett állt ki Lukács kritikai írásaiban? Adyt emelte minde­nek fölé, Kosztolányit, Babitsot, Móriczot, Kaffka Margitot dicsérte. A Holnap mellett tett hitet, amikor konzervatív oldalról támadások érték. Ismeretes, hogy néhány fontos, ebbe a körbe tartozó elemző tanulmánya nem a Nyugatban, hanem a Huszadik században jelent meg, de a Huszadik Század irodalomkritikai-művé­szetelméleti rovatai sok szempontból nyugatos szemléletűek voltak, hasonló álláspontot képviseltek, mint a Nyugat a konzervatív táborral és a nép-nemzeti ízlés­sel szemben. Nem lehet elvi-tartalmi választóvonalat húzni Lukácsnak a Nyugatban és a Huszadik Században megjelent írásai között. Hasonló a helyzet a Renaissance-szal és a Szellemmel is. Mindkét folyóirat szellemi kivonulásként alakult meg, látszólag a Nyugattal szemben, valójában azon­ban a Nyugat körében megfogant egy-egy gondolat fölerősítésére, önál­lósodására jöttek létre, előrevetítve, jelezve a Nyugat szerkesztésének azt a belső válságát is, amely az Osvát-Hatvany vitában csapódott le. A Szel­lem - Fülep és Lukács lapja - a filozófiai kultúra olyan szellemtörténeti fordulatát kívánta megvalósítani, amelynek megnyilatkozását nem elle­nezte és nem akadályozta a szerkesztés, csak nem juttatta kiemelt szerep­hez. A Renaissance viszont nem kis részben azokat vonzotta, akik szeret­tek volna szabadulni Osvát szerkesztői rigorózitásától, de szerették volna megőrizni, sőt továbbfejleszteni a Nyugat szabad, modern szellemét. Lukács munkásságában rövid közjáték volt mindkét Iap: a Szellem két számot ért meg és Fülepnek valószínűleg bensőbb ügye volt, mint neki,[xxix] a Renaissance-szal pedig már 1910 őszén befejezte az együttműködést.

A Nyugat nem egyetlen szűk csapáson haladt előre (ebben jelentősen eltért a szigorúan csak a maguk által éppen manifesztált iránynak hangot adó európai avantgárd folyóiratoktól), hanem a változatok sokaságát téve lehetővé mindig széles, tágas mezőt alakított ki maga körül. A stílust, a hangot, témát illetően egyaránt nagy távolság választotta el Adyt Tóth Árpádtól és Móriczot Laczkó Gézától, de mindnyájan beletartoztak a folyó­irat szellemiségébe. Mint ahogy beletartozott Ignotus, Hatvany és Schöpflin egymástól is eltérő kritikai temperamentuma. Az impresszionista iroda­lom- és művészetszemlélet modalitásaival szemben Lukács (Balázs Bélá­val, Fülep Lajossal együtt) egy új értékmetafizika irányrendszerének meg­alapozásával kísérletezett. Ez egészen más kritikai beszédmódot igényelt. A megkülönböztetések, értékválasztások éles szembeállításait, kiélezett oppozíciókat. Az éles elvi szembeállítások, a kierkegaardista vagy-vagyok Balázs Béláról szóló tanulmányaiban váltak irodalomszemléletének ré­szévé: de ne feledjük, maga Balázs a Nyugatnak szinte alapító tagjai közétartozott, Osvát (akit egyébként kezdettől nem szeretett) már 1908 janu­árjában írást kért tőle.[xxx]

Lukács Balázs-tanulmányai a magyar kritikatörténet jelentősebb mun­kái közé tartoznak azáltal, hogy a költői formaalakítás filozófiai összefüg­géseit boncolta bennük, nálunk addig páratlan erudícióval. Lehet vitatni, hogy a pályakezdő Balázs megérdemelte-e ezt a kiemelt figyelmet és iz­gatott melléállást. A róla szóló elvi fejtegetések mindenképpen jelentős kérdéseket vetettek föl. Még alig törte át a modern magyar líra a Tóth Kálmántól Szabolcska Mihályig kifejlesztett népieskedő költői köznyel­vet, a francia boulevard-dráma mellett még a népszínmű uralta a magyar színpadot, s Bródy Sándort többnyire elbuktatták, amikor Lukács már ar­ról értekezett, hogy milyen távolabbi eredménnyel járhat az, hogy Balázs Béla az igazi népdal formájához, „tömör, szófukar nyelvéhez” közeledik és felhasználja a népi kultúra mesekincsét kísérletező útján.[xxxi]

Még kiderítendő, milyen hatással volt gondolatainak ilyen ala­kulására az a tény, hogy Balázs kapcsolatban volt Kodály Zoltánnal, de mindenesetre Lukács Fülep Lajossal együtt - Huszka József kezdemé­nyezései után - az első teoretikusok közé tartozott, akik látták, felismer­ték és felmérték az új, megtisztított népiesség jelentőségét a modern mű­vészet hasznára.[xxxii] A Drámakönyv arról tanúskodik, hogy a folklorizmus iránt való vonzódása egészen korai keletű volt, mert a magyar dráma egyébként csöppet sem hízelgő kritikai áttekintésében is a Csongor és Tündét emelte ki a klasszikus örökségből, és a mesedrámában látta az önálló magyar drámakultúra egyik legbiztosabb előrejutását.[xxxiii] Nem állt szemben az ízlés és gondolat a Nyugat irányaival: Babits is kísérle­tezett verses mesedrámával. A második ének egyetlen életében közrea­dott részlete a Nyugatban látott először napvilágot, mégpedig abban az évben, amelyben a Drámakönyv megjelent.

A Balázs és Babits művei és állásfoglalásai körül föllángoló viták nem­csak a Nyugat belső tagolódására vetnek fényt, hanem rávilágítanak né­hány mélyebb elvi kérdésre is. Lukács Az utak elváltak című híres tanul­mányának befejező soraiban nyilvánvalóan Babits szélsőségig fokozott énlírájára utalt elmarasztaló hangsúllyal, azt mondván, hogy az igazán új, modern művészet, mint Kernstokék festészete, ott kezdődik, ahol az impresszionizmus személyiség-központúsága véget ér.[xxxiv] Ugyanennek az évnek a végén Babits az Új Könyvekre című versében köszöntötte fogarasi magányából Balázs Béla A vándor énekel című kötetét, és mint Rába György írja, meg is fogalmazta benne saját költői esz­ményét.[xxxv] Mi volt ez az eszmény? Az énlírát meghaladó objektív költé­szet, mely egyetemes törvényszerűségekre figyel. Lukács nem fedezte föl ezt a törekvést Babits verseiben, Babits nem vette észre a vele rokon elvi igényt Lukács tanulmányaiban.

Ezen a ponton kell összekapcsolni Lukács irodalmi tanulmányait álta­lános esztétikai és filozófiai munkáival. A művészet már a Nyugatban el­sőnek megjelent Novalis-esszétől kezdve nemcsak kifejezés és ábrázolás volt számára, hanem cselekvés, tett, változtatás, amely, mint az ember minden alakító mozdulata, erkölcsi összefüggéseket tartalmaz. Az indivi­dualizmuson túli személyesség a felelősség etikájában jelent meg: ha a formálás beleszólás a világ dolgába, hogyan van joga és lehetősége erre a művésznek és gondolkodónak? Nem kell-e elvonulnia a hétköznapok elől, hogy beteljesítse, amit a „mű” kíván, vagy ellenkezőleg, nem kell-e le­mondania az alkotásról is, hogy a tiszta cselekvés útján a „most” és a „ma” parancsának tegyen eleget?

Etikai megalapozottságú személyiség-felfogásáak legfigyelemreméltóbb magyarázatát egy érdekes vitában adta elő. A Társadalomtudományi Tár­saság 1918 tavaszán megtárgyalta Fogarasi Béla egy dolgozatát a konzer­vatív és progresszív idealizmus fogalmi és gyakorlati különbségéről. Az eszmecsere hangja és iránya azoknak a hónapoknak feszültségteli, nyug­talan, baljós légkörét tükrözte, az összeomlástól való félelem vegyült a forradalom-várással, a kilátástalanul továbbfolytatódó háború elkeserítő fejleményei keveredtek a Monarchia közelinek hitt és áhított bukásával. A számvetés és előretekintő tervezés jellegzetes ideje volt ez. Lukács fel­szólalásában arról beszélt, hogy a politika és az etika két külön világ: a politika intézmények megteremtését vagy megváltoztatását tűzi ki célul, az etika az ember belső megváltoztatására törekszik. Ebből a különbség­ből nem az következik - tette hozzá -, hogy a politikát ki kell zárni és el kell vetni az emberi progresszió szempontjából, hanem az következik, hogy cél helyett eszközként kell kezelni, mint egy szerszámot. Ha a poli­tika öncéllá változik, akkor megmerevíti az intézmények hálózatát és aka­dályokat gördít a fejlődés elé, ha viszont eszközként működik, akkor az intézmények szüntelen és kellő mértékű változtatásával segít megterem­teni azokat a körülményeket, amelyek lehetővé teszik a mélyebb emberi változásokat. „De ez a leszámolás a politikai cselekvés szükségképpen csak eszköz voltával nem jelent semmiképpen sem relativizmust vagy lesüllyedést a reálpolitika színvonalára. Ellenkezőleg: ez és csak ez az attitűd teszi igazán lehetségessé a politikai és szociális fejlődést örök pro­cesszusnak látni és akarni, mindaddig, amíg az így teremtett intézmé­nyek kizárólag az ember etikai magasabbra fejlődését nem szolgálják. Ennek első következménye a progresszió örök volta: mert minden intézmény csak megközelítőleg szolgálhatja ezt a célt, melyet csakis egy tőle független etikai fejlődés eredménye koronázhat meg igazán sikeressé.”[xxxvi]

Ez a mélyen utópikus politika elmélet az étosz elvont felfogásából in­dult ki. Középpontjában a Kant és Fichte etikájából vett Würdigkeit-foga­lom állt. Lukács azt állította, hogy a politikai megmerevedés ellenszerét egy soha nyugalomra nem jutó követelésben kell keresni, mely követe­lés úgy szól, hogy semmi nem szabad, hogy útjába álljon az „emberi auto­nóm méltóság” -nak. Az „emberi autonóm méltóság” pedig azt jelenti, hogy „minden ember úgy magát, mint minden más embert, mint ennek az ide­álnak lehetséges megvalósítóját, de csakis mint ilyent, tisztelni tartozik”. Más szóval nem szabad eltűrni, hogy az ember bármilyen körülmények között elveszíthesse önállóságát, „nem szabad, hogy az ember valaha is, bárminek kedvéért, puszta eszközzé váljék.”[xxxvii]

Szép, pátoszos eszme volt ez. Inkább a messzetekintő, nagy perspek­tívára látó művészetekkel volt benső rokonságban, a világválságból ki­bontakozást kereső irodalom hirdetett ehhez hasonlót. Annak a szellemi progressziónak szava volt ez, amelyet a Nyugat is képviselt nálunk meg­alakulásától kezdve: a mindenfajta konzervatívsággal és militáns ember­telenséggel szembeszegülő humanizmus érdekében. Amikor Lukács e feszült, kritikus időben, korának mélypontján az „emberi autonóm mél­tósághoz” fellebbezett az embert eszközzé és tárggyá alázó háborúval szemben, akkor tulajdonképpen ennek az intellektuális életben nagy szá­mú tábornak emberség-eszményét, humanizmus-felfogását foglalta össze.

*

1917 és 1919 közötti tevékenysége előbb lett regénytéma és memoár­epizód, mint tudós értekezések tárgya. És először - Benedek Marcell­nek az 1818-ban írott, de korábbi években játszódó Vulkán című regé­nyét nem számítva - a Tháliától 1914-ig a jobboldal szólalt meg róla. Ritoók Emma látványos pálfordulása után, 1921-ben adta közre A szellem kalandorai című regényét, amely antiszemitizmustól sem mentes előadás­ban azt a környezetet ábrázolta, amelyben a Vasárnapi Kör és a Szellemi Tudományok Szabadiskolája is létrejött. Alakjai valóságos személyek ki­ragadott jellemvonásaiból álltak össze intarziás technikával, s nem egy mozzanat kétségtelenül Lukácsra utalt. Még elfogultabb szemléletet su­gárzott Tormay Cecile több kiadást megért Bujdosó könyve, mely az em­lékirat műfajának megfelelően néven nevezte szereplőit, Lukácsot is. Herczeg Ferenc az Északi Fényben a filozófusból népbiztossá lett Ács alakjában rajzolta meg Lukácsot, Szabó Dezső a Megered az eső Király Elemér nevű szereplőjét mintázta róla. Érthető és indokolt volt e politikai eszmék képviselőinek indulata Lukács ellen, de mivel lehet megmagya­rázni a baloldali, szocialista, sőt kommunista irodalom fenntartásait, gú­nyos hangját és bizalmatlanságát? 1932-ben Kun Béla előszavával jelent meg Lengyel Józsefnek a forradalmakról szóló történelmi riportkönyve, a Visegrádi utca, melyben szépítés nélkül leírta, milyen idegenkedést ér­zett Lukács iránt 1919-ben, a Prenn Ferenc hányatott élete című, évtize­dekkel később befejezett regényében pedig valóságos karikatúrát csinált belőle. Ellenséges érzéssel és némi gúnyos fölénnyel írt róla Kassák is az Egy ember életének 1935-ben megjelent VII-VIII. kötetében. Sőt, azok az írók, akik legjobb színben tüntették föl, Sinkó Ervin és Lesznai Anna azok sem hallgatták el fenntartásaikat már-már mániákus messianizmusával és irra­cionális túlzásaival szemben. Ha emlékezetünkbe idézzük mindehhez azt a feltételezést - amelyet egyébként Lukács sem utasított el,[xxxviii] hogy Thomas Mann részben őróla mintázta Naphta alakját, el kell tűnődnünk azon, hogy csakugyan nem olyannak mutatkozott-e, mint amilyennek az irodalom ábrázolta Heidelbergtől a Tanácsköztársaságig megtett útjának egy-egy állomásán. A belső átalakulás a megszállottság és aka­ratlagosság olyan mozzanataival járhatott, amelyek túlnyomóan idegen­kedést is keltettek környezetében.

A viselkedés túlzó és ellentétes gesztusait ezek az irodalmi művek hi­telt érdemlően állítják elénk, mégpedig nemcsak személyesen Lukácsra, hanem egy egész intellektuel-típusra vonatkozóan. Munkáinak, cikkei­nek, tanulmányainak tartalmáról, a Taktika és etika-korszak eredménye­iről és fogyatékosságairól azonban a tudomány beszél. A Regényelmélet­től a marxizmushoz pártolásig vezető útját elsőnek Hermann István ele­mezte tudománytörténeti szempontból.[xxxix] Azóta egész sor könyv és ta­nulmány áll rendelkezésünkre erről az ösztönző gondolatokban és törté­nelmi tanulságokban egyaránt gazdag korszakáról: a világháborús évek­ről Fekete Éva írt, előttünk áll a Vasárnapi Kör története, Hauser Arnold emlékezései, Novák Zoltán monográfiája, Karádi Éva és Vezér Erzsébet dokumentumgyűjteménye révén.[xl] 1919-es tevékenységéről is több do­kumentum számol be, művelődéspolitikai munkáját Köpeczi Béla tárgyal­ta,[xli] a kor tágabb irodalmi hátteréről pedig ismeretekkel rendel­kezünk annak a kutatómunkának jóvoltából, amelyet az MTA Irodalomtudományi Intézetében végeztek Szabolcsi Miklós, József Far­kas és Illés László irányításával a magyar szocialista irányultságú iroda­lom feltárására,[xlii]

A Tanácsköztársaság bukásától 1929-ig tartó periódusáról már nem ilyen bőségesek az ismereteink. - A Történelem és osztálytudattól a Blum­-tézisekig terjedő munkásságának teljes összefüggésrendszerét csak a magyar kommunista mozgalomban dúló frakció harcok részletes feldol­gozása után lehetne körültekintőbben és mélyebben elemezni. De sok értékes feltáró munka történt már erre a korszakra vonatkozóan is: a kom­munista sajtóban névtelenül vagy álnéven megjelent cikkek szövegfilo­lógiai azonosítása számottevően megnövelte akkori írásainak jegyzékét, s elkezdődött ennek az anyagnak eszmetörténeti feldolgozása.[xliii] Magyar irodalomszemléletének néhány fontos mozzanata éppen ebben az idő­szakban kristályosodott ki, mégpedig olyan módon, hogy a kristályoso­dási folyamat nemcsak későbbi állásfoglalásainak egy-két alapvonását vetítette előre, hanem bizonyos változott szögben visszatükrözte korábbi véleményét is.

1919-ig írott magyar tanulmányainak nem volt prekoncipiált elvi-ideológiai rétegük Ezek az írásai egyrészt a forma metafizi­kai felfogásán keresztül elvont esztétikai nézetekhez kapcsolódtak, más­részt Sombart és Simmel társadalomfilozófiai, szociológia nézetei révén egy kritikai élű, de merőben strukturális-formális társadalomtanra támaszkodtak. Az elhatározott és megalkotott történelemszemlélet helyén a kiegyezés utáni Magyarország felemásságainak, elvnélküliségeinek indulati elutasí­tása állt. Ezt az érzelmi szférát érhetjük tetten pl. a Tragédia bizánci jele­netéről szóló híres és közismert soraiban.[xliv] Az 1920-as években kezdett ideológiai tartalommal telítődni ez az addig üresen hagyott gondolati mező, mégpedig szoros összefüggésben az aktuális pártmunkával. Mint minden hatalomra törő politikai mozgalomnak, a kommunista mozgalomnak is kitűzött céljai közé tartozott a történelmi múlt ideológiai „elfoglalása”, A 20-as évek elején azonban ezen a téren azonnal lépéshátrányba kerültek az itthon közben hatalomra került ideológiával szemben. A Horthy-rend­szer konszolidálását elősegítő ideológia meggyőző retorikával és hatáso­san állította szolgálatába a Petőfi-centenáriumot,[xlv] a kommunista és szo­ciáldemokrata sajtó viszont alig hallatta szavát. Nem tudjuk, elvi szinten felismerték-e ezt a lépéshátrányt a bécsi csoport tagjai, mindenesetre 1921­ben a Jókai évfordulón már Lukácsot szólaltatták meg.

Azt lehet mondani, hogy ízlésévei és műveltségének eredendő irányult­ságával egyaránt egybevágott a klasszikus értékek értelmezésének és át­értelmezésének feladata. Modernsége kezdettől hagyományőrző termé­szetű volt, idegenkedett az avantgárd irányok radikális múlt-szemléleté­től. Már a Drámakönyv a klasszikus auktorok iránti vonzalmáról tanús­kodott, és kritikáiban Adyt vagy Kernstokék kísérleteit szembeállította ugyan a jelennel és a közeli múlttal, de nem szakított az európainak te­kintett hagyomány tár korpuszával. Ennek értelmében őrizkedett még neofita túlbuzgósága idején is a kommunista mozgalomban akkor éppen tért hódító proletkultos megnyilatkozásoktól. De ekkor már nemcsak íz­lésétől ösztönözve, hanem politikai megfontolástól is hajtva. Az a forra­dalomelmélet, amelyet 1927-ben úgy fogalmazott meg az Új Március ha­sábjain, hogy „a polgári forradalom nincs kínai fallal elválasztva a prole­tár forradalomtól”, egy kulturális kontinuitás elmélettel kellett, hogy pá­rosuljon a művelődés-felfogásban és irodalomszemléletben. Egy szelek­tív, kritikus kontinuitás elmélettel, amely meg akarta őrizni a polgári kor­szak kulturális értékeit az elképzelt, majdani szocialista kor számára.

Lukács 1919-től kezdve jelentős hatással volt a fiatal Révaira, s a bécsi emigrációban szorosan együtt dolgoztak a Landler-frakció keretei között. Túlzás volna együttműködésüket Lukácsnak Balázshoz fűződő korábbi eszmei szövetségéhez és barátságához hasonlítani, de kétségtelen tény, hogy kapcsolatuk jelentősnek és tartósnak bizonyult, még a Blum-tézi­sek utáni vitában sem bomlott fel, csak később, az 1949-50-es ideológiai hajszával szűnt meg, de talán még akkor sem egészen.[xlvi] Az 1920-as évek közepétől kezdve együtt kezdték el kidolgozni a magyar történelem és irodalom marxista-kommunista szempontú átértékelésének alapvonásait és ennek volt egyik első megnyilatkozása Lukács Jókai-cikke az Új Márci­usban. Érdekese dokumentálja ez a cikk ezt az alakuló-formálódó ide­ológiát. Első jelentésszintjén teljesen elutasította Jókai művészetét, a má­sodik szinten az elutasítás dacára elhelyezte a magyar irodalom kontinu­itásában, mint olyat, akinek útján Móriczig mégis előrehaladhatott a ma­gyar próza, a harmadik szinten pedig előadta azt az eszményteremtő tör­ténelmi ellentétpárt, amiért nyilvánvalóan az egész cikk íródott, Az ellen­tétpár negatív pólusán a kiegyezéses Magyarország állt az 1867 utáni polgári fejlődéssel, ennek „ideológusa” lett volna Jókai, a pozitív póluson pedig 1848 tűnt föl, a „népforradalom” alakját öltött polgári forradalom jelent meg és ennek képviselője volt e gondolatmenet szerint Petőfi.[xlvii]

Az ideológia teremtés első mozdulatai mindig durvák és kemények, a félreérthetetlen fogalmazás érdekében éles szembeállításokkal kell dol­gozni, tekintet nélkül az átmenetek finom fokozataira. De nemcsak túl­sarkítás jellemzi a történeti-irodalomtörténeti ideológiateremtést, hanem a történetiség általánosabb és mélyebb, filozófiailag megalapozottabb szemléletének és módszereinek mellőzése is. A történetideológia és a történettudomány közötti lényeges különbség az analógiás szemléletben mutatkozik meg. A történetideológia s az irodalomtörténeti ideológia számára csak egy dolog fontos, a közvetlen jelenre-vonatkoztathatóság. Az, ami áttételek nélkül, publicisztikus formában a politikai harc szolgá­latába állítható. Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy 1848 és 1867 tör­ténelmi allegóriaként szerepelt ebben a szemléletmódban, jelenidőként működött, nem pedig a jelen folyamatok genezise gyanánt fogalmazódott meg. (Szekfű Három nemzedéke sem kerülte el teljesen - bármennyire érleltebb, kidolgozottabb és eruditívabb volt, bármennyire nagyobb sza­bású volt is - az ideológiagyártás analógiás-allegorizáló mozzanatait.) Az allegorizálás, hasonlatképzés, megfeleltetés hidalta át azt a szembeszö­kő ellentétet, hogy Lukácséknál a polgári forradalom harsány igenlése a polgári fejlődés teljes tagadásával járt együtt. Ezt csak az tette lehetővé és az indokolta, hogy 1848 ittnem a valóságos történelem eseményét jelen­tette, hanem azt a proletárforradalmat megelőző átmenet-fogalmat hiva­tott jelezni, amely a landlerista felfogás egyik alapvető vonását képezte. És ehhez hasonlóan 1867 emlegetése sem a kiegyezés utáni korszak valóságos tartalmának elemzését célozta, nem is arra hívott fel, hanem az 1920-as évekbeli új-konszolidáció politika elvetésére vonatkozott, bele­értve a kor művészetének nagy részét is. Így érhette pl. Babitsot a 100% részéről az elmarasztalás - amire Lackó Miklós hívta föl a figyelmet -, hogy Babits lett volna korának Gyulai Pálja.[xlviii] A régi Magyarország korábbi indulati elutasításának helyére így tehát egy allegorizáló történetszemlé­let került, amely azonban lényegében már határozottan kifejtett ideológi­ával telt meg.

E szemlélet Petőfi mellett Adyt emelte ki legfőbb értékként a távolabbi és közelebbi irodalmi hagyományból, és ennek a kiemelésnek az előbbi­ek összefüggésében több aktuális jelentésszintje volt. Magába foglalta azt, hogy a politikai munkában nemcsak a par excellence proletárirodalomra lehet támaszkodni, ezenkívül 1848 eszményesítésével és az 1919-ig ve­zető út hangsúlyozásával mintegy zárójelbe tette magát a Tanácsköztár­saságot, hogy közben - a viták egy másik síkján - tisztázni lehessen az újra hatalomra jutás taktikáját és stratégiáját. Mert kihez és milyen közön­séghez szóltak ezek az írások? Lukács nyilván maga sem képzelte, hogy pl. a 1O0%-ba írott cikkeit 1927-28-ban a magyar értelmiség szélesebb körei fogják olvasni. Ezek a cikkek elsősorban ahhoz a pártközeghez szól­tak, amelyben tevékenykedett, ezenkívül a munkásmozgalommal szoros kapcsolatban lévő speciális értelmiség érdeklődésére tarthattak számot. Ezért a bennük kifejezésre jutó szövetségi politika is csak leszűkített szö­vetségi politika lehetett, és nem az értelmiség széles köreit akarta meg­nyerni, hanem a már megnyert és szövetségesül tudott kört kívánta esz­meileg tájékoztatni és irányítani.

Ennek összefüggésében különös figyelemre érdemesnek kell tartanunk Lukácsnak a népi mozgalom közvetlen előzményeivel és kezdeteivel fog­lalkozó kritikai állásfoglalásait. Ha a Petőfi-Ady kontinuitás, mint a kidol­gozandó irodalomszemlélet alapja úgy volt lefektetve, hogy abban Jóka­inak nem juthatott hely, akkor e vonal meghosszabbítása természetesen nem foglalhatta magába a Nyugat polgárinak minősülő irodalmát sem. Lukácsnak le kellett számolnia korábbi kritikáival, melyekben Kosztolá­nyitól Kaffka Margiton, Móriczon és Lesznai Annán át Balázsig mégiscsak széles kört rajzol Ady köré. Az 1920-as évekbeli kritikáiban határozottan szembefordult a Nyugat hagyományaival és különösen jelenével, mint olyan irodalommal, amely 1848 és 1867 történeti ellentétpárjának analó­giás sorában az elvetendő kompromisszum oldalára került. Viszont poli­tikailag - ha mégoly elfogult messianizmus dolgozott is benne - még­sem szoríthatta pártja lassan meginduló kulturális politikáját teljes elszi­getelődésbe, hiszen az avantgárdtól és a proletkulttól eleve idegenke­dett. Szükség volt arra, hogy legalább potenciális szövetségest keressen az élő és megvalósuló magyar irodalom valamely törekvésében vagy cso­portosulásában: és ezt a potenciális szövetségest meg is találta a kezdődő népi mozgalomban. Ízlés és politikai megfontolás kettős szála fonódott össze ebben: a pályakezdéskor már megnyilatkozó benső vonzalma a népművészetet fölhasználó magas művészet iránt összetalálkozott a Ta­nácsköztársaság kritikájából és a 20-as évek Magyarországának elemzé­séből levont politikai tanulságokkal, melyekben - a Blum-tézisekhez vezető szakaszban előtérbe került a parasztpolitika és a megoldatlan föld­kérdés. Lackó Miklós érdeme, hogy rámutatott arra: a „népiekhez fűződő megértően kritikus kommunista állásfoglalások” már csaknem egy évti­zeddel a népfrontpolitika kibontakozása előtt megjelentek a KMP belsővitáiban és a 100% hasábjain, és a kommunisták már az 1920-as évek második felében „a népiek éles romantikus antikapitalizmusát forradal­mibb, a radikális forradalom felé inkább terelhető eszmekörnek tartot­ták, mint a polgári radikalizmus formájában jelentkező neoliberalizmust. „[xlix]

Lukács ekkori munkásságának legfontosabb dokumentuma, a Blum­-tézisek néven ismert tézistervezet összegezte és zárta le ezt a korszakot. Az elmúlt évtizedekben több tudományos vita folyt a tervezetről és számot­tevő szakirodalom gyűlt össze róla, amelyből újra Lackó Miklós tanulmá­nyait kell kiemelni, mint Lukács politikai nézeteinek, ideológiájának és kultúraelméletének szintézisre törekvő elemzéseit.[l] Végérvényességről persze nem lehet szó, a kérdések egész sokasága merül fel a tézistervezet szövegösszefüggéseinek pontosabb ismeretében. Az 1925 és 1928 között született cikkek és tanulmányok elvi megalapozó munkáról, politikai át­gondolásról tanúskodnak, és azt igazolják, hogy Lukács a demokratikus diktatúra célkitűzését hangoztatva nem egyszerűen a Kommunista Inter­nacionálé VI. Kongresszusán 1928-ban elfogadott program bizonyos meg­engedő megfogalmazásából „indult ki”, amint Szerényi Sándor állította.[li]

Ezt a kommunista számára akkor mértékadó szöveget az elvi általánosí­tásnál használta fel, fel is kellett használnia, de kiindulásul nem ez, ha­nem a magyarországi helyzet és az elvégzendő feladatok elemzése szol­gált. Másfelől viszont - és ebben Szerényinek lehetett igaza -- nem sza­bad eltúlozni a Landler-frakció politikai realizmusát sem. Alpári Gyula pl. józanabb álláspontot foglalt el, amikor nem azonosította a bethleni kon­szolidációt a fasiszta diktatúrával, és nem tekintette mindenestül ellen­ségnek a szociáldemokrata pártot ;[lii] Szántó Béla már korábban elvetett ún. Robert-tézisei pedig több vonatkozásban ugyancsak hiteles képet fes­tettek a korabeli Magyarországról.[liii] De ez csak tovább növeli a tényt, hogy a reálisabb helyzetértékelés miért vezetett irreálisabb célkitűzések­hez és a reális feladat-meghatározás miért rugaszkodott el sok ponton a valóságtól? A tervezetek vitája mindenesetre túlmutatott a két frakció vi­szályán.

Kérdéses továbbá az is, hogy a lehetséges értelmezések közül milyen értelemben használta Lukács a demokratikus diktatúra fogalmát: olyan munkás-paraszt hatalmat értett rajta, amely 1.) úgy hajtja végre a polgári forradalom radikális követeléseit, hogy a polgárságot kizárja a végrehaj­tásból és mintegy 1793 proletár „epilógusát” alkotja, vagy 2.) külön áram­latként működik a polgárság által vezetett demokratikus forradalomban, mint a kettős hatalom egyik oldala, vagy netán 3.) olyan forradalmi hata­lom létrejöttét értette rajta, amely nem ismeri ugyan el a hatalom megosz­tását, tagadja a koalíció szükségét, de egy hosszú átmeneti időszakban a polgári demokratikus forradalom célkitűzéseinek megvalósítására össz­pontosítja erejét? E kérdést és ezt az értelmezési tipológiát Fehér Ferenc vetette fel, és ő úgy látta, hogy Lukács a második értelmezés felé haj­lott.[liv] De nem biztos, hogy csakugyan így történt, mert a Jókait és a Nyu­gatot elutasító Petőfi-Ady vonal megtervezése inkább az első jelentésre vall. Ezt támogatja a kezdődő népi mozgalommal, mint nem-polgári moz­galommal szemben - minden kritika és bíráló szó ellenére - tanúsított várakozása is.

A tézistervezet 1929-es megvitatása és elbuktatása után Lukácsot föl­mentették a KMP Külföldi Bizottságában ellátott teendői alól, és ezt kö­vetően - két esztendő kivételével - 1945-ig a Szovjetunióban élt. Az 1970-es évek második felétől kezdve fellendült ennek a korszaknak a kutatása is, és számos értékes részlettanulmány mellett különösen Sziklai László nagyarányú szövegfeltáró és elemző munkája segíti Lukács szem­léleti változásainak megítélését; e munka legjelentősebb eredményeképpen egy nyolcszáz oldalas gyűjtemény jelent meg e korszakban született . és eddig részben ismeretlen vagy figyelemre nem érdemesített írásaiból.[lv] Ez a bőséges termésű korszak azonban a magyar irodalom vonatkozásá­ban fölöttébb szegényesnek mutatkozik, és a moszkvai Új Hang megindulásáig, tehát 1938-ig alig tudunk találni valamit ebben a tárgykörben. De ezen nem is ütközhetünk meg, hiszen Lukácsot 1929-ben jóformán eltanácsolták a magyar ügyektől, általános ideológiai pályára tették át mű­ködését, sőt közben két évre „német vonalra” állították: inkább az a cso­da, hogy még ilyen körülmények között is föl-fölvillant a magyar kapcsolatok egy-egy szikrája. 1931-ből ismerjük egy vitairatát, 1932-ben megje­lent egy tanulmánya a József Attila szerkesztette Valóságban, egy könyv­ismertetése a Társadalmi Szemlében, 1935-ben Gaál Gábor kereste vele az összeköttetést Sándor László közvetítésével, és 1937-ben Lukács na­gyobb elvi tanulmányokat küldött a Korunknak. Akkori munkakötele­zettségeit jellemzi, hogy amikor nem fogadott el honoráriumot a laptól és fizetség fejében inkább könyveket kért, nem magyar könyvekre volt szük­sége, hanem orosz klasszikusokra, német fordításban.[lvi]

A Moszkvai Proletárírók Szövetségének (MAPP) magyar csoportja 1931­-ben platformtervezetet készített, hogy tisztázza a proletárirodalom helyzetét, és kijelölje feladatait. E tervezetet ma a literátus közönség arról is­meri, hogy József Attilát röviden fasisztának nevezte: József Attila vála­szolt is a támadásra, de indulatos írása akkor nem jelent meg, csak sokkal később, 1958-ban látott napvilágot. A tervezetet közreadó Sarló és Kala­pács ugyancsak vitát indított a szövegről, és a vitában elsőként Lukács György szólt hozzá. Lukács nem volt jó viszonyban a MAPP-pal, a tervezet elmarasztalta Lukács Tanácsköztársaság alatti tevékenysé­gét, beállítottságát idealistának, hegeliánusnak nevezte, hibáztatta az írói kataszter felállításáért, felrótta, hogy irányító szerephez engedte Kassáké­kat, és azt írta, hogy az egész népbiztosság irodalompolitikája „az örök értékek válogatás nélküli prolongálásában merült ki”.[lvii] Lukács közvet­lenül nem a maga védelmében szólt hozzá, de nem is a tervezet alapvető gondolatmenetét elemezte, hanem csak azt a rövid bekezdést emelte ki belőle, amely a múlt, a hagyomány és örökség megítélésére vonatkozott. Ez így szólt: „Az előző kultúrák értékeinek felhasználását, az úgynevezett kultúrörökség kérdését a dialektikus materialista művészi elvből kiindul­va kell felvetni. EI kell sajátítanunk dialektikusan tanulni a polgári klasszi­kusoktól. Az orosz és német proletárirodalom eddigi eredményein, a polgári forradalom íróin és népköltészetén kívül elsősorban a francia és orosz realista írók munkamódszere van hozzánk közel. Magyar vonalon ilyenképpen lehet tanulni Katona Józseftől, Eötvöstől, Petőfitől, Aranytól és a későbbiek közül Mikszáthtól, Bródytól, Móricztól stb.”[lviii]

Lukács ezt a fogalmazást mind a világirodalom, mind a magyar irodalom tekintetében átgondolatlannak tartotta. A tervezet a világiroda­lomban két tendenciáról és három országról beszélt: a proletár irodalom hagyománya mellett a realizmus munkamódszerét nevezte meg, és az orosz, német és francia irodalomra hivatkozott. Lukács az irányzat-vitát avval kerülte el, hogy a kérdést a polgári klasszikusokra korlátozta, de ezáltal- alapvető vitákat elkerülendő - mintegy felfüggesztette a pro­letárirodalom fogalmát és csak a realizmust tárgyalta, így a kettőt mégis­csak egyre csökkentette. A három nemzeti irodalom felsorolásából pedig kiemelte a németet, mint ami nem illik oda, és kicserélte az angollal. In­dokolásul az egyenlőtlen fejlődés elvére hivatkozott, és avval érvelt, hogy „a polgári forradalmi mozgalmaknak története országonként különböző képet ad és ezek a különbségek az irodalom fejlődésében ismét külön­böző formában tükröződnek.”[lix]Míg az angol és a francia irodalomban „döntő szerepet. játszott a forradalmi, társadalmi-kritikai realizmus”, ad­dig Németországban a tulajdonképpen forradalmi, klasszikus korszak „az idealizmus jegyében” fogant, és a német realizmus akkor bontakozik ki, amikor - a 19. század második felében - a burzsoázia már „Iemondott minden forradalmi törekvésről”. Ezután a klasszikus orosz irodalmat a francia-angol típussal hozta rokonságba minden társadalmi-történeti bi­zonyítás nélkül, a magyart pedig a némethez hasonlította.[lx] A gondolat­menet akaratlagossága ezen a ponton ütközött ki: ebből a világirodalmi tipológiából levezetve a magyar klasszikus hagyomány megítélésében másfajta hangsúlyokat vetett, mint a tervezet készítői. A platformtervezet - az idézett bekezdés alatt néhány sorral - leszögezte, hogy Petőfi a magyar polgári forradalmi tradíció legfejlettebb képviselője volt, és több korszakos erényének felsorolása közben kiemelte, hogy ő ültette át a francia utópista szocializmus eszméit; majd a következő mondatban rá­tért Táncsicsra, akit a magyar Blanquinak nevezett és ugyancsak nagyra értékelt.[lxi] Lukács nem említette meg Táncsics nevét, Petőfinél pedig nem az utópikus szocializmust hangsúlyozta, hanem azt állította előtérbe, hogy „plebejus alapon 1793 ideológiájára támaszkodva szállt szembe a komp­romisszumos irányokkal”, más szóval nem a szocialistát, hanem a népi jakobinust értékelte.[lxii] Katona, Eötvös és Arany helyével kapcsolatban úgy vélte, hogy még további vizsgálatokra van szükség, mielőtt kimond­ják róluk a végső ítéletet, de nem zárta ki annak lehetőségét, hogy végül őket is be lehet illeszteni a klasszikus hagyományba.[lxiii] Mikszáth, Bródy és Móricz ilyetén való szerepeltetése ellen azonban határozottan fölemelte szavát. Mikszáthról azt írta, hogy nem tett egyebet, mint hogy továbbvitte Jókai apologetizmusát, sőt annak „naiv és jóhiszemű apologetizmusa nála tudatos cinizmussá” fejlődött,[lxiv] Móricz pedig dicsőíti a zsírosparasztot és a zsírosparasztból lett értelmiséget, és evvel odáig züllött, hogy leplezet­lenül védelmezi a forradalom utáni helyzetet.[lxv] Hármójuk közül még vi­szonylag Bródy a legjobb, de végső soron ő is csak apologéta volt, a Wekerle-korszak védelmét látta el.[lxvi] A hozzászólást avval zárta Ie, hogy három pontban összefoglalta véleményét: mindenekelőtt leszögezte, hogy „a 67 utáni magyar irodalomban nincs klasszikus író, akitől a proletáríró­nak tanulni lehetne”, ezután megismételte, hogy a 48-at megelőző kor­szakot még alaposan meg kell vizsgálni, végül fölvetette, hogy „különös gonddal kellene felkutatni a még régebbi irodalmat”, egyrészt a felvilá­gosodás korát, másrészt a Petőfit megelőző népiességet.[lxvii]

Lukács evvel az írásával vázolta föl először nagy vonalakban egy általa marxista szellemiségűnek tartott magyar irodalomtörténet alapjait. Lukács magyar irodalomszemléletének rendkívüli befolyása volt az 1945 utáni évtizedekben, ezért nem lehet vállrándítással, egy politikai mozgalom belső szektaharcainak körébe utalva elintézni ezt a jelentéktelennek látszó kis írást. Igaz, nem érdemes sok szót vesztegetni arra, hogy rosszul olvasta a Kivilágos kivirradtigot, hogy Vörösmarty egész életéből és életművéből csak a hon­védmegajánlás fonák mozzanatát tartotta érdemesnek megemlíteni. De az elnagyolt, félreértett, félremagyarázott részletek mögött történetelmé­leti elképzelés körvonalazódott a kulturális kontinuitás és diszkontinuitás kérdéséről, az pedig a legfontosabb történeti prekoncipiáló, sőt értékkonstituáló elvek közé tartozik. A kis írásban megfogalmazott folya­matosság-elképzelés nem azon fordult meg, hogy cinikusnak nevezte Mik­száthot, hanem azon, hogy hogyan ítélte meg Ady jelentőségét. Ady meg­ítélése világít rá álláspontjának lényegére.

Ha értelmezni akarjuk, mit állított, egybe kell vetnünk a két szöveget, a platformtervezet ide vonatkozó fogalmazását és az övét. Ady két he­lyen szerepelt a tervezetben, előbb a világháború előtti korszak tárgyalá­sánál, később a háború alatti irodalom szemléjénél. Világháború előtti munkásságát a tervezet szerzői a Nyugat körébe utalták, avval a kieme­léssel, hogy „a Nyugat íróinak egyik legforradalmibb képviselője” volt, de rögtön hozzátették az értékelés kikerekítése végett, hogy „ideológiá­jában egyesítette a kurta nemes kuruckodó elkeseredését a proletariátus­sal, mint egyetlen forradalmi erővel együttérző radikális kispolgár láza­dozásával”.[lxviii] Később, a háborús korszakot elemezve „harcos, pacifista verseit” a hasonló tárgyú szociáldemokrata irodalom fölé emelték, de köl­tészetének mélyebb jelentőségéről nem szóltak.[lxix] A tervezet nem állítot­ta Adyt Petőfi mellé, nem tekintette a folytatandó vagy felhasználandó hagyomány olyan értékének. Sőt, a vele foglalkozó sorok, ha nem is szem­benállásról, de nem titkolt fenntartásokról tettek tanúbizonyságot. Lukács viszont - még a 20-as években - éppen Petőfi és Ady eszmei rokonsá­gából kiindulva kezdte felrajzolni az ideológiai, politikai célok szolgála­tába állítható hagyomány-vonalat, az úgynevezett magyar forradalmi iro­dalom családfáját. De most láthatólag kerülni igyekezett erről a nyílt vitát. Emlékezett arra, hogy 1929-ben opportunistának minősítették, olvasta, hogy a szóbanforgó szövegben is mint az „örök értékek” prolongálója szerepelt,[lxx] és be akarta bizonyítani, talán be is kellett bizonyítania, hogy van ő is olyan radikális, mint a tervezet szerzői. Láttuk, ez a bizonyító törekvés nem volt eredménytelen, a hagyomány megítélésében minden ponton ő bizonyult szigorúbb ítéletűnek, ő vonta szűkebbre a köröket, ő bírált élesebben, ő dörögte rá a magyar irodalomra, hogy a kiegyezés után nincs írója, akitől a proletárírók tanulhatnának, ő írta le, hogy „az egész 67 utáni polgári irodalom apologetikus jellegű: a burzsoázia »po­rosz útjának« irodalma.”[lxxi]

Megpróbálta Adyt kivonni az anatéma alól, de nem járt egyértelmű sikerrel. Az írás címe és tárgya azt sugalmazta, hogy csak a régebbi ma­gyar irodalomról mondja el véleményét, Ady pedig a közelmúlt költője volt, tehát értelemszerűen nem vonatkozott rá az elítélő szó. De Móriczot, az élő kortársat mégis sújtotta vele. Ez az érv tehát elesik. Van azonban a szövegnek még egy, igaz akaratlan mozzanata, melyben tetten lehet érni az Ady kimentésére indított akciót, és ez a gondolatmenet belső logikai ellentmondása. Az érvelés sor, amely fonalára felfűzte Petőfit és Adyt mégpedig egyazon többszörösen összetett mondat tekervényes szálán - arról szólt, hogy a múlt század második felétől kezdve a polgári forra­dalom eszméivel töltött irodalom már nem bírálhatta a fennálló rendszert megalkuvás nélkül polgári alapállásból. „Petőfinek még lehetséges volt általános plebejus alapon” szakítania korának kompromisszumaival, de „Ady már - ha ellentmondásos formák között is - a proletariátusra volt kénytelen apellálni, amikor radikálisan harcolt a Tisza-rendszer ellen.”[lxxii]

A gondolatjelek közé ékelt szavak a platform tervezet fenntartásaira utal­tak, egyszersmind sztereotípiává lefokozva tompították is élüket; Ady proletár-rokonszenvét ugyancsak a tervezet említette, a „kénytelen” szó pedig nyomatékosította, hogy Lukács sem értékeli érdemén felül ezt a szimpátiát és azért ő sem tartja Adyt proletárírónak. A Tisza-rendszerrel vívott harc azonban új elem volt az érvelésben és nemcsak új elem, ha­nem alapvető történetkritikai szempont. Az egész gondolat a kompro­misszumok elfogadásának vagy elutasításának dimenziójában haladt elő­re, a megalkuvás vagy meg nem alkuvás politikai-morális vízválasztó­ként szerepelt benne, minden ennek nézőszögéből méretett meg. Mik­száth, Bródy és Móricz innen tekintve találtatott könnyűnek. Mellettük csak egy író maradt a gáton: Ady. Milyen érvekkel lehetett a Tisza-rend­szer megalkuvást nem ismerő opponensét mégis az apologéta-irodalom­ba sorolni? Ha pedig nem lehetett, miért nem fogalmazta ezt meg világo­san a hozzászólás, és miért nem emelte Adyt egyértelműen Petőfi mellé?

Óvatosságból? Önbiztosításból? Megalkuvásból? Kétségtelenül ezek is szerepet játszottak, de szerepet játszott még valami, és a későbbiek szem­pontjából, abból a szempontból, hogy 1948 után -legalábbis egy ideig - milyen befolyással voltak nézetei a magyar irodalomtörténet-írásra, ez volt a fontos. A mindegyre határozottabbá váló és kizárólagosságra törő sajátos történetfelfogása. Tartott és joggal tartott a platformtervezet meg­fogalmazóitól, akik a mozgalmon belül dúló hatalmi vetélkedések (vetél­kedések? élet-halál harcok!) szövevényeiben ártalmára lehettek. De filo­zófiai műveltségével fölényben is érezte magát velük szemben. Nem pusz­tán a korábban megszerzett erudíciója révén. Éppen ellenkezőleg, friss tudásával, a marxista klasszikusok ismeretével. Tapasztalta a 30-as évek megváltozott légkörét. tudta mire lehet és mire kell hivatkozni, meddig lehet elmenni az argumentálásban, hol vannak azok a bizonyos falak, amelyekről majd évtizedekkel később ő fog példálózni.

Már a 20-as években fölmerült nála az a történetfelfogás, hogy nincs kínai fal a polgári forradalom és a proletárforradalom között. Kínai fal inkább a polgári forradalom és a polgári társadalom között van. Ez a kép­telenség citátumokból állt össze, Marx és Engels munkáiból és a Két tak­tikából, abból az ismert elméletből, hogy a polgári forradalmat mások vívják meg, mint akik eredményeit élvezik, azok a plebejus tömegek har­colják ki, amelyeket Thermidor aztán megfoszt a vívmányoktól, míg a polgárság a restaurációs törekvések közben is nyeregben marad.[lxxiii] A megelőző évtizedben még csak ötletszerűen fölvetett gondolat egyre töb­bet foglalkoztatta, s a 30-40-es évek fordulójára valóságos történetfilozó­fiává növesztette. Kibontakoztatásának sorába tartozott a platformterve­zethez készített hozzászólása. Ezt az elméletet tartotta szem előtt már ak­kor, amikor Petőfivel kapcsolatban 1793-at emlegette, és ez húzódott meg a hátterében annak, hogy a történelmi kompromisszumok elutasítását ide­ológiai vízválasztónak tekintette. Az 1867-es kiegyezésben Thermidorszerű fordulatot látott, sőt a porosz utas magyar viszonyok arányában még rosszabbat, és azt kívánta, hogy a művészet teljesen és fenntartás nélkül szálljon szembe vele. Némi habozást csak a forradalmat megelőző sza­kasz íróinak engedélyezett, ezért fordult a 19. század első feléhez, to­vábbá még messzebb, a felvilágosodás korához és a Fazekas Mihály környékén kezdődő népiességhez: ezek, gondolta, ha nem álltak is jakobinus ala­pon, mégis a polgári forradalom előkészítésében vettek részt.

Az ebben a messzire tekintő kis írásban megfogalmazott irodalomszem­lélet lényege tehát az volt, hogy a 18. század utolsó harmadától a fejlő­dés többé-kevésbé folyamatos láncolata látható 1848-ig, ez a folyamatos­ság azonban 1849 után és kiváltképp 1867-tel megszakadt, és ezután a diszkontinuitásra kell vetni a kritikai hangsúlyt. Felvilágosodás, népies­ség, reformkor: ez a hármasság alkotta ennek a szemléletnek alapját és ez került a korábbi Petőfi-Ady kontinuitás helyére. Marx és Engels hivat­kozások mellett Lenin imperializmus-elméletére támaszkodva a kontinu­itási sort nemcsak a magyar irodalom, hanem - az orosz klasszikusok kivételével- az egész európai irodalom tekintetében igyekezett a „kifej­lett imperializmus” korszaka elé helyezni. Közben érezte Ady jelentősé­gét, nem függesztette fel korábbi véleményét róla, de nem tudta egyértelműen beilleszteni alakuló, formálódó történelemkoncepciójába és e kon­cepció alapján átalakuló irodalomszemléletébe; meghagyta hát a fogal­mazást abban a lezáratlan kétértelműségben, ahogy az egész kérdés ak­kor benne élt.

*

A Szovjetunió, mint a világtörténelem minden centralizált szervezetű nagyhatalma elsősorban birodalmi politikát folytatott. Birodalmi érdeke­inek rendelte alá az ideológiát, tudományt és művészetet. Ha érdekei úgy kívánták és taktikailag úgy látta jónak, mozgósította a sajtót, a társada­lomtudományokat, a művészeteket és eszmei harcot indított a fasizmus ellen. Ha pedig ugyancsak birodalmi megfontolásból megegyezést kötött a náci Németországgal, akkor egyetlen mozdulattal leállította a megkez­dett ideológiai offenzívát. Az illúziók nélküli történészek azt mondják, hogy minden birodalom hasonlóan cselekszik, amíg van ereje hozzá. A szellem embere talán jobban is teszi, ha nem ül fel a hatalom által megfo­galmazott ígéreteknek, hanem gyanakvással figyeli az államgépezetet, és bizalmatlan minden onnan kiinduló ideológiai mozzanattal szemben. Lukács egyszer már efféle gondolatok közelébe jutott: akkor, amikor 1918 tavaszán éles választóvonalat húzott politikai cselekvés és etikai cselek­vés között. Aztán alig néhány hónappal később mégis a politikai cse­lekvést választotta, s választásával száznyolcvan fokot fordult egész élete és gondolkodása. Húsz évvel később azonban látnia kellett, hogy kelep­cébe került. Az áhított demokráciából semmi nem valósult meg, hiába volt vér és áldozat, hiába vállalta a „bűnt”, azt a bizonyos bűnt, amit Hebbel romantikus eszméje szerint a morális ember nem háríthat el, ha Isten cse­lekvést jelöl ki számára, és a kijelölt cselekvés és ő közé a bűnt helyezi. Ifjúkorától kezdve evvel a gondolattal viaskodott.[lxxiv] Vállalta a forradal­mat, abban a csodában bizakodva. hogy a szenvedésben megigazul a társadalom, és a tökéletes diktatúra egyszercsak tökéletes demokráciává alakul át. Nem alakult. A náci hatalomátvétel után Berlinből Moszkvába költözött, s onnan akkor már nem lett volna könnyű elmenni, később pedig egyenesen lehetetlen volt. A filozófiai, esztétikai, művészeti viták akkor ott már nem filozófiai, esztétikai, művészeti viták voltak, hanem a hatalmi nagypolitika részei, leszámolások ürügyéül szolgáltak és életre-­halálra mentek. Ekkortól kezdve már nehéz kihámozni Lukács írásaiból, hogy hol a határ helyezkedés, megalkuvás és a belső konzisztenciát őrző taktikázás között. Az elvek közé belépett valami, ami az elveknél is na­gyobb úr tud lenni, a félelem.

1938 januárjában jelent meg az Új Hang első száma. Főszerkesztőként Barta Sándor jegyezte (nem sokáig!), Lukácsot a főmunkatársak között sorolta fel Balázs Béla, Bölöni György, Fábry Zoltán, Forbáth Imre, Gábor Andor, Madzsar József és Vass László társaságában. A beköszöntő az 1935-től kibontakozott és politikai iránnyá vált antifasiszta népfront eszméit tükrözte: „Az Új Hang büszkén vállalja a magyar nemzeti forra­dalmi, demokratikus, szabadságszerető irodalmat örökségül, azt az iro­dalmat, amely Tiborc ajkán az elnyomott parasztság nyomorának és elke­seredésének adott kifejezést, amely Petőfi Sándort, a világszabadság és a nemzeti szabadságharc lánglelkű énekesét ajándékozta az emberiségnek, amely Táncsics Mihály írásain át először szólaltatta meg a negyedik ren­det, a proletariátust, s amely Ady Endrét, a bigott és korrupt úri osztályok nagy vesszőfuttatóját adta népünknek. (…) Az Új Hang a szabadságszere­tő magyar szellemiség, az egész dolgozó magyarság folyóirata.”[lxxv]

Lukács a népfrontpolitika győzelemre jutását a Blum-tézisek megerő­sítéseként fogta fel és visszatért ahhoz a szövetség-elképzeléshez, amely­nek lényegét a Petőfi-Ady vonal fölrajzolásával kezdte korábban kifejte­ni. A népfrontideológia segítségével helyreállította ezt a kontinuitási sort: ez az ideológia lehetővé tette a szövetség szélesítését a jelenre és a múlt­ra nézve egyaránt. József Attiláról nem írt, a folyóirat első évfolyama azon­ban két cikket is közölt róla, ha nem is maradéktalanul, de legalább rész­ben helyre igazítva a korábbi inszinuációt.[lxxvi] Lukács általános ideológiai cikkekkel kezdte közreműködését a lapban, ezek a német és orosz iro­dalom egynémely kérdéséhez kapcsolódva a demokratizmus és libera­lizmus ideológiai célú fogalomelhatárolását végezték el. A népfrontpoli­tika idején ez a fogalompár volt hivatva arra, hogy az antifasizmus-fasiz­mus alternatívájában eligazító, tájoló szerepet töltsön be és mintegy he­lyettesítse a korábbi, merevebb és szűkebb szövetségi kört engedélyező polgári forradalom - polgári fejlődés kategóriakettőst. T.i. a polgári be­rendezkedés teljes elutasítása helyett most e berendezkedésen belül hú­zott választóvonalat. Ennek történeti háttereként értelmezte az európai humanista hagyományt (ezen elsősorban a 17-18. századi felvilágosodást értette, de nem zárta ki, hogy vissza lehessen nyúlni még korábbi időkbe, a reneszánsz korába is) és a nem-liberális demokrácia (ez volt az alap­szempont!) oldalára állította a népiség fogalmát, mint a népélethez fordu­ló, néphagyományt feldolgozó irodalmat, amelyet természetesen nem for­mailag, hanem tartalmi elvek szerint ítélt meg. Ez volt az időszerű ideoló­giai feladatoknak megfelelő fogalmi keret és ebben próbálta elhelyezni korábbi értékpreferenciáit, Petőfire és Adyra épülő magyar irodalomszem­léletét és fenntartások ellenére is rokonszenvező érdeklődését a népi mozgalom balszárnya iránt.

Első magyar irodalmi tanulmánya az első évfolyam hetedik számában jelent meg és Háy Gyula Tiszazug című drámájáról szólt a realizmusel­mélet jegyében.[lxxvii] A felmutatott elméleti tanulságok mellett gesztusérté­ke is volt a cikknek: az emigrációban élő magyar írók realista tagjai melléállt vele, szemben az avantgárdistákkal, akiknek egy részét akkorra már elnyelték a gulágok.

A második évfolyam első számában látott napvilágot az Ady, a ma­gyar tragédia nagy énekese című tanulmánya, és ebben tárgyalta a ma­gyar irodalmi hagyomány kérdését, Petőfi és Ady szellemi rokonságát és korszakaik eltérő jellegét.[lxxviii] A tanulmányt a szövetségkeresés időszerű feladata irányította, arra vetett hangsúlyt, ami közösen elfogadható kell legyen a Horthy-rendszerrel szembenálló különféle értelmiségi csopor­tosulásokban, népiek és urbánusok, marxisták és nem marxisták számá­ra. Ezért Ady költészetének nemzeti jellegéből indult ki, s a nemzeti jelle­get a dolgozó nép sorsának képviseletével azonosította, egységteremtő módon összekapcsolva egymással a „nemzeti” és „népi” fogalmát.[lxxix]

A szövetségkeresés irányította Illyés Gyuláról szóló kritikai értekezé­sét is.[lxxx] Már témaválasztásának hangsúly jellegére figyelemmel kell len­nünk: Háy Gyulát közvetlen emigrációs környezetének realista írójaként méltatta, Adyval kapcsolatban a magyar hagyományról mondta el idő­szerű véleményét, a jelenhez érkezve Illyéshez fordult. Illyés írói jelentő­ségéhez és emberi tekintélyéhez nem fért kétség, rangot adott akár egy egész problémakörnek, ha vele összefüggésben vagy rajta keresztül fej­tették ki. Lukács egyik hirdetett ideálja a népi író volt, a plebejus író, ahogy Tolsztoj mutatkozott előtte minden úgynevezett ellentmondása da­cára: ehhez a típushoz volt legközelebb Illyés. Úgy látszott, nem kívüle, de fölötte áll a népi-urbánus vitának, ezért s az ő naplójegyzeteknek ne­vezett publicisztikai írásait elemezve mindkét vitázó felet helyesebb meg­győződésre lehet bírni. A könyv, melyet kezében tartott, a Magyarok, a Nyugat kiadásában jelent meg, és Illyés azokban az években a folyóirat legtöbbet közölt költője volt, Babits jobbkeze a szerkesztésben. Ugyan­akkor befolyásos személy a népi táborban, okvetlen tekintély az együtt­működésre megnyerendő balszárnyon. A Szép Szó körében nem kedvel­ték, de nem vonták kétségbe jelentőségét. Lukács (aki egyébként nem könnyen jutott hozzá magyarországi kiadványokhoz) nem véletlenszerű­en választotta ki éppen az ő könyvét: középpontúnak ítélte Illyés szere­pét a megnyerni szándékozott írógenerációkban. Ezt azonban - nem pedagógiai célból, hanem sokféle taktikai megfontolást követve - nega­tívumokkal írta körül, csupa tagadással fejezte ki, alig írt le mondatot, hogy ne bírálta volna Illyés kijelentéseit, állásfoglalását, mást sem emle­getett, csak fogyatékosságokat, hiányokat. Illyés az értekezés szerint ve­szélyesen csúszott jobbra, nagy tévedéseket követett el, hibát hibára hal­mozott: ennek hangoztatását, ezt a kritikus hangot kívánta a követett ide­ológia belső logikája és taktikája is. De a szavak és sorok mögött Lukács mégis különleges rangot adott Illyésnek e rendkívüli kiemelés által.

1939 őszétől változás következett be a lap politikai nyelvében, mivel a szovjet-német megnemtámadási szerződést követően 1939 augusztusá­ban leállították az antifasiszta propagandát, ettől kezdve nem a náci Né­metország volt ellenség, hanem ismét a Nyugat és a polgári demokrácia. Nemcsak Európa baloldali beállítottságú értelmisége fogadta megrökö­nyödéssel ezt az újabb fejleményt, hanem a már rég megfegyelmezett és a fordulatokhoz hozzászoktatott kommunisták körében is zavar keletke­zett. Az érveket ismét át kellett rendezni, a nemzetközi kihatású kérdése­ket illetően azonnal, a kisebbeket illetően fokozatosan, Még az olyan gya­korlott ideológia-teremtők is nehezen birkóztak meg evvel, mint Lukács. Jellemző példája volt ennek az Aktualitás és menekülés előle című hosszú - már-már dodonai fejtegetése a háborús irodalomról az Új Hang 1941. 3. számában,

A korábbi években könyvnyi terjedelmű tanulmány írt a német fasiz­mus természetéről, ideológiájáról és gyakran már „harci iratainak”, pamf­letjeinek címével irányt jelölt, érvelt, agitált: Alfred Rosenberg, a nemzeti szocializmus esztétája. A német irodalom fasiszta mítosza. A fasizmus és az irodalom elmélet Németországban. A fasizált Goethe. A fasiszta módra meghamisított és az igazi Georg Büchner stb.[lxxxi] Most, fél Európa náci lerohanása után, úgy írt ebben a tanulmányban a háborúról, mintha egy másik bolygóról figyelné, „hadviselő országokról” beszélt és a vilá­gért sem nevezte volna meg, kik kivel, mi és kik ellen harcolnak. Imperi­alista háborút emlegetett, mintha jellege azonos lett volna az első világ­háborúval. A fasizmus szót egyetlen egyszer sem írta le a tekervényesen kígyózó mondatokban, sőt kijelentette: „(…) a központi kérdés a Szovjet­unió kivételével mindenütt: a kapitalizmus”.[lxxxii] A tanulmány a háború és béke alternatívájára futott ki: „a szocializmus békét jelent, az imperialista kapitalizmus háborút”. Aztán befejezésül így szólt: „Mi a jelen nagy aktu­alitása? A szocializmus megvalósítása és megvalósítható volta. Nem a szo­cializmus nevéé, hanem magáé a valóságos szocializmusé”.[lxxxiii] A cikk nem belföldre készült, oroszul nem jelent meg, csak magyarul és németül lá­tott napvilágot.

A szocializmus-kapitalizmus ellentétpár közvetlen előtérbe helyezése korábban nem az eszmei szövetségkeresést jelölte legfőbb feladatnak Lukács írásaiban, hanem a szétválasztást és elhatárolást, az éles kritikai fogalmazást vonta maga után, Most is - noha a szövetségkeresés már nem kerülhetett le teljesen a napirendről a magyar irodalommal kapcso­latban - rögtön hűvösebb lett a hang, keményebb a bíráló szó, határo­zottabb és több a tagadás.[lxxxiv] Lukács 1939 augusztusáig, láttuk, az együtt­működés sarkalatos elveire vetett hangsúlyt, a tagadva állítás formájában és tartalmában az állítást húzva alá. 1939 szeptemberétől 1941 júniusáig az igenlést még határozottabb tagadások sorozatán keresztül fejezte ki, a tagadva állításból a tagadást nyomatékosítva. Korábban a bírálat arra irá­nyult, hogy elvi alapon megszilárdított akcióegység jöjjön létre a fasiz­mus ellen, ebben az újabb szakaszban kritikáját a magyar társadalom ra­dikális átalakításának távlatait tekintve mondta el, lényegében úgy, mint­ha a fasiszta háborút, a nácik németországi uralomrajutását megelőző ál­talános európai kapitalista-imperialista társadalomszerkezet és politika kérdéseiről lenne szó.

Ez kettős következménnyel járt. Az ebben az időszakban született ta­nulmányok és cikkek társadalomtudományi és publicisztikai nyelvét és részben érvényességét - nem szűkítették le az antifasiszta harc napi, aktuális feladatai, ezért később könnyebben át lehetett őket emelni a német fasizmus leverése és a második világháború után kialakuló korszakba. Másrészt viszont 1945 után, amikor ezek az írások Magyarországon széle­sebb körben ismertekké váltak és hatni kezdtek, a népfrontpolitika rész­leges felfüggesztéséveI együtt járó ridegebb szövetségi politikát sugalmaz­ták. Így tovább folytatódott az a periodikus hullámzás, amely már a Blum­tézisek óta jellemezte írásait azáltal, hogy a népfrontgondolat és a velejá­ró sajátos demokrácia-elmélet előtérbe kerülésekor bizonyos mértékig kitágította a szövetségi gyűrűt, háttérbe szorulásakor pedig szűkebbre vonta. A háború végén észrevehette, hogy ebből a hullámzásból hátrá­nyos interferencia is keletkezhet egy olyan időszakban, amikor az értel­miség és az írótársadalom megnyerése politikai feladat lesz. Ennek akar­ta elejét venni az Írástudók felelőssége című kötet összeállításánál a tanul­mányok erős megrostálásával: jelezve, hogy nem szűkül, hanem ismét bővül a kör.

I940-4I-ben négy nagy tanulmányt szentelt a magyar szellemi prog­resszió gyengeségeinek bírálatára, mert úgy ítélte meg, hogy hibás esz­mék rossz irányba viszik a baloldalt és károsan hatnak nemcsak a jelen, hanem a jövő teendőket illetően is. Előbb a Szép Szó irányvonalát ele­mezte, aztán nemzetkarakterológiai vitákkal kapcsolatban mindenekelőtt Németh László kisebbség-koncepcióját marasztaIta el, majd Gáspár Zol­tán demokráciaelméletét vette éles kritikai vizsgálat alá, végül a népi mozgalom általános hibáiról írt. A négy tanulmányt a népi-urbánus meg­osztottság értékelése fűzte össze: Lukács ezt az egész vitát tragikusnak látta és az elmérgesedett ellentét kialakulásának eszmei tisztázását tűzte ki célul, rámutatva mindkét tábor vétkes egyoldalúságaira. Két tanulmány az urbánusokról szólt, kettő a népiekkel foglalkozott. Mégsem megbékí­tő vagy kiegyensúlyozó fele-fele arányban mondott ítéletet, hanem az I920-as években elkezdődött és azóta alakuló, formálódó, új és új tarta­lommal megtöltött szövetség-elképzeléshez híven, annak elveit szem előtt tartva a népi mozgalom felé hajlott - nem kevesebb bíráló szóval, de az együttműködés nagyobb lehetőségét látva.

A népi mozgalmat élesen polarizálta, jók és rosszak csoportjára osztot­ta fel, a Szép Szó körét egyneműen tárgyalta, nem tett ideológiai különb­séget Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, K. Havas Géza és Gáspár Zoltán között, akiknek nézeteivel vitatkozott, nem jelölt ki gondolati irányokat a folyó­iratokon belül, pedig a szövetségi politika egy mozgalommal vagy cso­porttal szemben mindig személyekre lebontott megkülönböztető ítéle­tekkel kezdődik és kiindulásul nemcsak közös célt jelöl meg, hanem a szóbajöhető együttműködőket próbálja leválasztani a többiekről. Lukács föltette ugyan a kérdést, hogy a Szép Szó ideológusai vajon „Ady Endre és Károlyi Mihály, vagy Vázsonyi Vilmos követői lesznek-e a magyar sors egy eljövendő válságában”,[lxxxv] a polgári demokráciát eszményítő kört az utóbbi folytatójának könyveIte el, és ha nem sorolta is őket az ellenségek közé, szinte leírta ezt a csoportot a szövetségi listán.

Nem így tett a népi mozgalommal, ott csupa taktikus szembeállással dolgozott, összekapcsolta Móricz Zsigmond reformerségét Zilahy Lajossal és mindjárt el­lenük vetette Kovács Imre józanságát, a felállítandó népfőiskolákkal kap­csolatban a „Féja-szárny” elképzeléseit Darvas Józseffel ellensúlyozta, a „dán­megoldás” eszményítőinek Erdei Ferencet hozta ellenpéldaként stb. Kovács Imrét, Darvast és Erdeit vonta a szövetség körébe, mint olyanokat, akik ugyan nem szocialisták, de „egy haladottabb, demokratikusabb Magyarországot akarnak.”[lxxxvi] Nem légből kapott értékelést adott a mozgalomról, már hosszú ideje - ha nem is folyamatosan - figyelemmel kísérte alakulását, és amit mondott, mélyen összefüggött a magyar társadalom átalakítható­ságáról szóló elképzeléseivel. Összefüggött Révai I938-as könyvével is, Révai méltán jegyezte meg I945-ben ezekre az érvekre visszatekintve: „Az elvi és irodalmi elemzés és bírálat mögött politikai cél rejtőzött: útját egyengetni a velük való szövetségnek a fasizmus ellen, a magyar demok­ráciáért. A magyar kommunisták voltak az egyetlenek, akik a népies moz­galom lényegét rögtön meglátták és kimondták: a népi irodalomban a parasztság jelentkezik.”[lxxxvii]

Révai még Szabó Zoltánt és Ortutay Gyulát is a „nagyobb demokratikus következetességet” tanúsító szárnyhoz sorolta, míg Féja Gézával és Veres Péter­rel jelölte a velük szembenálló „narodnyik” irányt.[lxxxviii] Könyvében több he­lyen is vitázott Németh Lászlóval, de vitapartnerként nem tette középponti jelentőségűvé az érvelés menetében.[lxxxix] Lukács viszont Németh Lászlót emelte ki a népi mozgalomból fő ellenfeléül, összefoglaló tanulmányában őt tette meg „a romantikus antikapitalizmus fő ideológusá”-nak, aki „ideali­zálja a hűbéri maradványokkal telített Magyarország kulturális jelentősé­gét. „[xc] A Szekfű Gyula szerkesztésében megjelent Mi a magyar? című tanulmánykötetről írva is Németh Kisebbségben című pamfletjét helyezte középpontba a téma körüli vitákat tárgyalva. A „mély magyar - híg ma­gyar” fogalompárban egy a priori magyarságfogalom jelentkezésére hívta föl a figyelmet. „A sok álmélységgel előadott elmélet veleje - írta – igen sovány. Röviden az organikus fejlődés »törvényeiről« van szó, a »csinált« irodalom problematikusságáról, szemben az organikussal, tehát a német és a magyar irodaloméról, szemben a franciával és az angollal. Ennek az elméletnek értéke igen csekély. Nem azért, mert Németh László a régiség­tárból halászta ki, Burke polémiáiból a francia forradalom ellen, a német »történelmi iskola« írásaiból stb. Hanem azért, mert ez az elmélet már kelet­kezése idején sem volt igaz. A »csináltság« a valóságban éppoly kevéssé merev ellentéte a nemzetinek, mint a forradalom az organikus fejlődésnek. Nem is beszélünk arról, hogy a német irodalom soha többé nem olyan nagy és annyira mélyen és igazán német, mint amikor Lessing és Herder, Goethe és Schiller »csinálták«.”[xci] Lukács ezután Németh magyar történe­lemszemléletét vette vizsgálat alá, hogy kimutassa, hogyan kapcsolta össze a Burke-től származó eszméket Szekfűnek az ún. magyar machiavellisták­ról (Bocskairói, Bethlen Gáborról) szóló nézeteivel és hogyan azonosította ezt a hagyományt Széchenyivel és Kemény Zsigmonddal abból a célból, „hogy megrajzolja annak a »mély magyar realistának«

 ábrándképét, aki majdan - kifelé machiavellisztikusan, befelé konzervatív népiességgel ­megoldja Trianon összes problémáját” .[xcii]

Hasonlóan éles hangon polemizált az urbánus oldalon Gáspár Zoltán­nal, akinek történetszemléletében és demokrácia-felfogásában, ahogy fo­galmazott, annak veszélyét látta, hogy jószándékú és jóakaratú emberek is a reakció oldalára csúszhatnak. Gáspár fölvetette, hogy amikor a de­mokráciák és diktatúrák ellentétpárjáról van szó, nem szabad elfelejteni, hogy „ebben a képletben a demokrácia eszméje áll szemben a diktatúra valóságával.”[xciii] Lukács azt írta, hogy az eszmei demokratizmus, ame­lyet Gáspár képvisel, „kizárja a tömegek minden harcát a demokrácia ki­tágításáért vagy akár komoly védelméért. Ez az »eszme« egy olyan »rende­zett« társadalmat jelent, amelyben a polgári demokrácia összes követel­ményei működésben vannak és minden párt békésen és lojálisan respek­tálja a demokrácia összes »játékszabályait«.”[xciv] A dolgozó tömegek pedig „nem egyszer ráeszmélnek arra, hogy az összes demokratikus formák ki­fogástalan működése semmit sem segít sorsukon.”[xcv] Lukács tehát azért marasztalta el Gáspár Zoltánt, mert egy népre támaszkodó, a tömegek részvételét igénylő és lehetővé tevő »igazi« demokrácia helyett a szerinte csak formális demokrácia jelszavát írja zászlajára.

Németh László „mély magyar - híg magyar” elméletét ugyan azonosí­totta Németh egész írói és gondolkodói munkásságával, de az ekképpen azonosított Némethet nem azonosította a népi mozgalom egészével. Gás­pár Zoltán nézeteit azonban a Szép Szó körének egyöntetű véleménye­ként fogta fel, s a könyv csak megerősítette abban, hogy a népi-urbánus vita fölszámolásában ugyan jótékony szerepet tölthetnének be az urbá­nus írók, ha megértenék a magyarországi parasztkérdés lényegét, de egy baloldali társadalmi fordulat esetén óvakodni kellene polgári orientáció­juktól.

Lukács úgy gondolta, hogy ha Némethet sikerül leválasztani a népi mozgalomról, akkor a népiek átfogó igényű kulturális-társadalmi ideoló­gia nélkül maradnak részletelképzeléseikkel, különféle színezetű társa­dalmi reformjavaslataikkal, a Horthy-rendszer belpolitikáját elutasító el­lenzékiségükkel olyan képet festenek, mint egy befejezetlenül maradt ház, amelynek hiányzik a legfelső emelete és még nem húzták fel a tete­jét: a belőlük és soraikból nyert szövetségesek segítségével föléjük épít­hető lesz egy marxista demokrácia-elmélet és ezáltal a kívánt mederbe lehet majd terelni lázadásukat, irányítani lehet tevékenységüket. A Szép Szónak viszont éppen az alapja hiányzott, tömegkapcsolatokkal nem ren­delkezett és egy szűk intellektuel réteg kivételével gyökértelen volt a magyar társadalomban. De felülről lefelé kezdett építkezni és a legfelső szintek már el is készültek; ezek lebontása pedig kemény, nehéz csatát ígért. Az nem volt kétséges, hogy a Hitler-ellenes antifasiszta harcban a legélesebb kritika ellenére is feltétlen szövetségesek maradnak, a náciz­mus felé nyilvánvalóan nincs útjuk, de az már nem látszott bizonyosnak, hogy e harc után annak a társadalomnak a megvalósításában is szövetsé­gesek maradnak, melyre a kommunista mozgalom készült. (1945 után persze már nem bizonyult ilyen egyszerűen polarizálhatónak - és kéz­ben tarthatónak - a szellemi élet. Más, az 1930-40-es évek fordulóján nem sejthető koncepciók is megjelentek: mindenekelőtt Bibó István – aztán hosszú időre elhallgattatott - történet­felfogása és demokrácia-elmélete, mely más alternatívát vázolt mint Lukács és Révai.)

Külön helyet foglal el Lukács Új Hangba írt kritikai és elemzései között Babits-tanulmánya.[xcvi] Külön helyet már azért is, mert nem tartozott a népi-­urbánus dimenzióba, továbbá azért, mert nemcsak publicisztikáról szólt, hanem szépirodalomról, sőt költészetről is. Lukács évtizedek óta nem írt ilyen beható tanulmányt élő magyar íróról és azután sem írt többet, bele­értve ebbe Déry Tiborral foglalkozó későbbi cikkeit is. Nem ideológiai vitaira­tainak felhevült, zaklatott nyelvén szólal meg, hanem az irodalmi szakta­nulmány nyugodt, higgadt hangján adta elő mondanivalóját, a mondta­tok megformáltabbak voltak, racionális világosság mellett még valami lí­rai is átsugárzott a sorokon. Érdemes volna részletesen felkutatni a tanul­mány keletkezésének körülményeit, vajon mit érzett, amikor annyi ne­héz küzdelemben eltelt év után kezébe vette ifjúkori ellenfelének két könyvét. Nem valószínű, hogy bosszút akart volna állni Babitson, hogy elégtételt vegyen a hajdan elszenvedett vereségért: inkább megindította a halálos beteg író erkölcsi tisztasága, nemes és magasrendű embersé­ge. És magával ragadta a művek szépsége is.

Lehetetlen nem észrevenni, hogy ez a kemény és kérlelhetetlen ideo­lógus, aki a mozgalom kíméletlen belső harcaiban egy jelzőért, egy-egy fogalomértelmezésért a támadó és visszavonuló hadjáratok sorát vezette, most hogyan hagyta ki az ütések lehetőségeit. Az esszékötetben ott állt A tömeg és a nemzet (amely 1978-ig meg sem jelent újra) : ha volt elvi kü­lönbség közte és Babits között, hát ez összefoglalta lényegét, mégsem ezt helyezte az elemzés középpontjába, hanem csak néhány - az általa megszokott vitanyelvhez képest igazán halvány - utalással érintette, hogy Babits „kétfrontos harcot vív a radikális demokrácia és a diktatúra ellen”. Hol maradt ez attól, ahogy Németh Lászlóról vagy Gáspár Zoltánról írt! A tanulmány célja az elismerés volt, azért íródott, hogy méltányolja és elis­merje Babitsnak a kor embertelenségévei való írói szembenállását. A hang­súly irányításával - az Illyés-tanulmányhoz hasonlóan - a bíráló és elhatároló szavak fölött is az elismerés, megbecsülés és igen, a tisztelet hangja uralkodott ezen az íráson. Módszere, stílusa, indítéka egyaránt el­ütött a többi, ebben az időben készült vitairatától.

Irodalmi tanulmányaival kapcsolatban elterjedt az a babona, hogy elvont filozófiai és esztétikai kategóriák között érezte magát jól és csak az ideológiai és politikai összefüggések iránt volt fogékony, de hiányzott belőle az igazi kvalitásérzék. Erre a tévképzetre rácáfol ez - a maga szö­vegkörnyezetében - ihletett, szép tanulmány és azt tanúsítja, hogy mé­lyen megrendült, ha igazi művészi nagysággal találkozott, felkavarta az esztétikai szépség, ha erről a lelki élményről nem számolt is be, hanem a magasabb általánosítások szintjén szólalt meg. Ezúttal nem rendelte alá ezt a képességét a rövidtávú ideológiateremtésnek, ezért aztán a Jónás könyvének elemzése nemcsak az általánosító képességet hozta műkö­désbe, hanem arról a műelemzéshez szükséges érzékenységről is tanúbi­zonyságot adott, hogy különböztetni tud a mű kidolgozásának egymástól eltérő hangfekvései között. A korabeli esszéisták, irodalomtörténészek - még Bóka László is a Babits-emlékkönyvben megjelent írásában – a költemény bensőséges líráját, „ünnepi, biblikus” nyelvét elemezték,[xcvii] Az­óta memoárokból, visszaemlékezésekből tudjuk, hogy Babits jókat mu­latott egy-egy szón írás közben, fel-felnevetve olvasott föl belőle részle­teket. Nos, a pátosz mellett a humort, a líra mellett az iróniát elsőnek Lukács fedezte föl és ő vonta az elemzés körébe mindkettőt. Ő hívta föl elsőnek a figyelmet arra, hogy „a költemény maga tele van humoriszti­kus, tragikomikus részletekkel. A szubjektíve őszinte pátosz emez ellen­téte az állásfoglalás következtében szükségképpen létrejövő groteszk helyzetekkel, az ellentétek kihegyezett humora adja meg ennek a költe­ménynek sajátos, igen egyéni költői jellegét.”[xcviii]

   A tanulmány több költészetelmélettel, líratörténettel kapcsolatos elvi kérdést is fölvetett, s e kategóriagazdagság tekintetében csak az 1951-­ben írt Becher-elemzését lehet mellé állítani a modern költészetről a mar­xista fordulata után készült munkái közül. Költészettörténeti vonatkozás­ban jobb és mélyebb volt bármelyik Ady-tanulmányánál. Itt vetette föl az objektív líra elvi összefüggéseit, a költői reflexivitás kérdését, a modern lírában kifejeződő személyiségválságot, a „bezárt-Én” problémáját. Nem ítélhetjük meg e tanulmányt aszerint, hogy ez az utóbbi fogalom felülete­sen alkalmazva, merőben politikai előítéletekkel megtöltve később való­ságos szlogenné változott az évtized végén, sőt pecsétté, melyet évekre szóló elhallgattatási végzésekre ütöttek rá.

A Babits-elemzés az Új Hang utolsó számában jelent meg, 1941 júniu­sában megszűnt a folyóirat, Lukácsot június 29-én letartóztatták, mint Moszkvában működő magyar rendőrkémet. „Es war sehr komisch” jegyezte meg Lifsicnek lakonikusan, amikor Becher és Dimitrov közben­járására két hónappal később kiszabadult.[xcix]Csakugyan kellett hozzá valami mély humorérzék a front mindkét oldalán, hogy ne csak átélje, hanem lényegét illetően megélje az ember azt a kort. Babits és Lukács ebben találkozott össze e késői, szellemi találkozás alkalmával.

1941 nyarától újra fellángolt a Molotov-Ribbentrop paktum után leállított antifasiszta ideológiai harc Lukács hadműveleti területén. Lev Tolsz­toj, a nemzeti kultúra és a fasizmus, Gorkij, az antifasiszta hirdették sokszor már címükkel is ezt a felívelő irányt 1941-től 1945 tavaszáig írott cikkei, tanulmányai.[c] 1944-ben válogatást készített az Új Hang hasábja­in megjelent ideológiai-irodalmi tanulmányaiból Írástudók felelőssége cím­mel, a kis fűzött kötetet a moszkvai Idegennyelvű Irodalmi Kiadó adta ki. Az Ady- és Babits-tanulmány mellett a Szép Szóról és az Illyésről szóló elemzés kapott helyet benne. A népfrontideológia és a demokráciaelmé­let politikai megerősödését már a válogatás természete is elárulta: a népi­urbánus vita mentén haladó négy 1940-41-es vitairat közül csak egyet adott közre, később a népi mozgalommal foglalkozó elemzést is fölvette az 1945-ös második kiadásba, de helyenként jelentősen átigazította.[ci] A két legélesebb polémia nem jelent meg újra, nem kívánta közreadni őket a Magyar irodalom - magyar kultúra című kötetben sem. Az 1944-es könyv tompítani kívánta a kritika élét, a közelesen eljövendő együttmű­ködést akarta előkészíteni. Ezt szolgálta a kötethez írott tanulmány terje­delmű előszó. Ebben foglalta össze legkiegyensúlyozottabban vélemé­nyét a baloldal megosztottságáról, a skizma jellegéről és ideológiai okai­ról, figyelmeztetve mindkét tábort a megnövekedett történelmi felelős­ségre.

Az előszóban a magyar irodalom több évszázados társadalmi elkötele­zettségére hivatkozott és emlékeztetett arra, hogy a Magyarországhoz hasonló országokban, ahol nincs és nem is volt demokratikus hagyomány, ott „az irodalom megkülönböztetett szerepet kap az eszmék igazi tisztá­zásában, ott alig van más szócső az igazi demokrata eszmék hirdetésére, mint az irodalom. A nagy magyar irodalom Zrínyitől Adyig vagy akár Jó­zsef Attiláig jobban, mélyebben, sőt politikusabban veti fel és gyakran oldja meg a nagy nemzeti kérdéseket, mint - nagyon gyér, nagyon rövid epizódoktól eltekintve - a magyar politikai élet. Ez az örök dicsősége és ereje a magyar irodalomnak.”[cii] Evvel a történelmi érveléssel nemcsak megerősítette a Petőfi-Ady kontinuitás középponti jelentőségét, hanem jelentősen ki is bővítette a tradíció-sort és Zrínyitől József Attiláig ívelően rajzolta föl a magyar irodalom felhasználhatónak ítélt hagyománytárának kiszögelléseit. József Attila nevét itt említette először ilyen összefüggés­ben. De a fölsoroltakon kívül még Berzsenyi, Vörösmarty, Arany és Mó­ricz is kapott egy-egy jó szót. Lukács marxista alapú magyar irodalom­szemléletének ez volt és ez is maradt a - ha szabad vele kapcsolatban ezt az általa mindig elutasított fogalmat használni - legliberálisabb pilla­nata.

1985-1995

[i] TOLNAI Gábor, Lukács György és az új magyar irodalomtörténet-írás, It, 1955, 163-173.

[ii] BORI Imre, Lukács György és a magyar irodalom, Híd, 1965, 4. sz.,441­-463.

   [iii] TŐKEI Ferenc, Lukács György magyarsága, Kritika, 1972, 6. sz., NAGY Péter, Georg Lukács and Hungarian 

   Literature, The New Hung. Quarterly, 1975, No. 60, 72-82. Ua. Georg Lukács und die ungarische Literatur, Acta Litt, 1976, Tom. 18,.pp.,11-23. SŐTÉR István, Realizmus és demokrácia = Lukács György és a magyar 

   kultúra,Tanulmánygyűjtemény, szerk., SZERDAHELYI István, Bp.,1982, 109-120.

   [iv] KENYERES Zoltán, Lukács György és a magyar kultúra, Kritika, 1970, 12 sz., 1-10., és   

1971, 3. sz., 4-15., u.a. uő, Gondolkodó irodalom, Bp., 1974, 32-79.

[v] LUKÁCS, Georg, Gelebtes Denken. Eine Autobiographie im Dialog, red,  EÖRSI, István, Frankfurt a. M., 

1981. 49.

[vi] TOLNAI Gábor, i.m., 105.

[vii] EÖRSI István, Magyar vagy nem magyar?, Élet és Irodalom, 1972. augusztus 26. DERSI Tamás, Lukács 

György  magyarsága, Élet és Irodalom, 1972. szept. 30. PETRI György, Lukács György egyetemessége, Élet 

és Irodalom, 1972. okt. 28.

[viii] ]OHNSTON, William M, The Austrian Mind, Berkeley, 1972, 365-375. NYÍRI   Kristóf, A monarchia 

szellemi életéről, Bp., 1980, 149-165.

[ix] Gelebtes Denken, 49-51.

[x] LUKÁCS György, Ifjúkori művek, szerk., TÍMÁR Árpád, Bp., 1977, 15-19.

[xi] Gelebtes Denken, 47.

[xii] LUKÁCS György, Magyar irodalom - magyar kultúra, szerk., FEHÉR Ferenc és KENYERES Zoltán Bp., 1970, 8-9.

[xiii] E tanulmány anyaggyűjtése 1985-ben zárult le.

[xiv] KATONA Ferenc, DÉNES Tibor, A Thália története, Bp., 1954.

[xv] LUKÁCS György, Napló -Tagebuch (1910 -1911) Das Gericht(1913)), s. a. r., LENDVAI L. Ferenc, Bp., 1981. 

Lukács György levelezése (1902-1917), szerk., FEKETE Éva, KARÁDI Éva Bp., 1981. Balázs Béla levelei 

Lukács György­höz, szerk., LENKEI Júlia, Bp., 1982. (Archívumi Füzetek I.) Ernst Bloch und Georg Lukács 

Dokumente, szerk., MESTERHÁZI  Miklós és MEZEI György, Bp., 1984. (Archívumi Füzetek IV.)

   [xvi] HELLER-FEHÉR-MÁRKUS-RADNÓTI, Die Seele und das Leben, Baden­ Baden, 1977. LÖWY, Michael, Pour 

   une sociologie des intellectuels révolutionnaires - L'évolution  politique de Lukács 1908-1929, Paris, 1976. 

   ARATO, Andrew and BREINES, Paul, The  Young Lukács and the Origins of Western Marxism, New York, 

   1979. FÖLDÉNYI F. László, A  fiatal Lukács, Bp., 1980.

[xvii] BORI Imre, i.m., 441.

[xviii] Magyar irodalom - magyar kultúra, 11-12.

[xix] Babits-Juhász-Kosztolányi levelezése, s.a.r., BELIA György, Bp., 1959, 308.

[xx] Magyar irodalom - magyar kultúra, 54-57.

[xxi] FEHÉR Ferenc, Balázs Béla és Lukács György szövetsége a forradalomig, It, 1969, 3. sz., 544.

[xxii] Lukács György levelezése (1902-1917), vál., szerk., FEKETE Éva, KARÁDI Éva,  Bp., 1981, 120.,122., 123. 

levél.

[xxiii] Nyugat, 1910, II., 1563-1565.

[xxiv] Lukács György levelezése, 121., 326. levél.

[xxv] It, 1969, 2. sz., 317-346 és 3. sz., 521-560.

[xxvi] Nyugat, 1912, II., 700.

[xxvii] Magyar irodalom - magyar kultúra, 9.

[xxviii] Fehér Ferenc állítja ezt a koalíciót i.m., 328.

[xxix] FÜLEP Lajos, Művészet és világnézet, Cikkek, tanulmányok 1920-1970, szerk.,TÍMÁR Árpád, Bp., 1976, 85-86.

[xxx] BALÁZS Béla, Napló 1903-1914, szerk., FÁBRI Anna, Bp., 1982, 453.

[xxxi] Magyar irodalom - magyar kultúra, 79.

[xxxii] FÜLEP Lajos, A magyar nép művészete, A Hét, 1907. május 5., 300-309. Ua., FÜLEP Lajos, A Művészet 

forradalmától a nagy forradalomig, szerk., TÍMÁR Árpád, Bp., 1974, 93-197.

[xxxiii] LUKÁCS György, A modern dráma fejlődésének története, Bp.,1911, II. 502-503.

[xxxiv] Magyar irodalom - magyar kultúra, 67.

[xxxv] RÁBA György, Babits Mihály költészete, Bp., 1981, 273.

[xxxvi] Ifjúkori művek, 841-842.

[xxxvii] Uo., 843-844.

[xxxviii] Gelebtes Denken, 153-154.

[xxxix] HERMANN István, Lukács György fejlődése „A regény elméleté”-től a rea­lizmus elméletéig = „Jöjj el 

Szabadság!” Tanulmányok a magyar szocialis­ta irodalom történetéből II., szerk., SZABOLCSI Miklós, ILLÉS 

László, Bp., 1976. 403-409.

   [xl] FEKETE Éva, Lukács György az első világháború éveiben, Valóság, 1972, 2. sz., 33-44. HAUSER Arnold,

   Találkozásaim Lukács Györggyel, Bp., 1978. NOVÁK  Zoltán, A Vasárnap Társaság, Bp., 1979. A vasárnapi 

   Kör. Doku­mentumok, összeáll., KARÁDI Éva és VEZÉR Erzsébet, Bp., 1980.

[xli] KŐPECZI Béla, Lukács György művelődés politikája = Lukács és a magyar kultúra, szerk., SZERDAHELYI 

István, Bp., 1982, 77-83.

[xlii] Az MTA Irodalomtudományi Intézet szakbibliográfiája, összeáll., B. HAJTÓ Zsófia, Bp., é.n. (1982), 18, 29.

   [xliii] LACKÓ Miklós, Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében,

   Szá­zadok, 1979, 1. sz., 43-75. U. a., uő., Szerep és mű, Bp., 1981, 42-102. LACKÓ Miklós, Függelék. 

   Névtelenül vagy álnéven megjelent Lukács-cik­kek 1925-1929, Századok, 1979. 1. sz., 75-95. U. a., 

(szövegközlések nél­kül) i.m., 103-122.

[xliv] Magyar irodalom - magyar kultúra, 131.

[xlv] Vö. SZEKFŰ Gyula, Petőfi-centenárium, Napkelet, 1923, 1. sz., 21-25.

[xlvi] URBÁN Károly, Révai József, Párttörténeti Közlemények, 1978 szept., 172, 193.

[xlvii] Magyar irodalom - magyar kultúra, 149-152.

[xlviii] LACKÓ, i.m., 63.

[xlix] Uo., 52.

[l] LACKÓ Miklós, A Blum-tézisek = Uő., Válságok és választások, Bp., 1975, 171-193. U.ő., 

A Blum-tézisek és Lukács György kultúra-felfogása = Lukács György és a magyar kultúra, szerk., SZERDAHELYI István, 93-101. SZIK­LAI László, A Blum-tézisek nagysága és bukása, Világosság, 1984, 4. sz., 230-237.

[li] SZERÉNYI Sándor, Megjegyzések Lackó Miklós tanulmányához, Párttörténeti  Közlemények, 1975,  

december, 150.

[lii] Uo., 147-148.

[liii] URBÁN Károly, i.m., 181.

[liv] FEHÉR Ferenc, Politikai filozófia és forradalmi praxis (Lukács György írásai a politikai teóriáról). Kézirat.

[lv] LUKÁCS György, Esztétikai írások 1930-1945, szerk., SZIKLAI László, Bp.,1982.

[lvi] „Az emberiség normáinak megfelelően ...” Lukács György-dokumentu­mok, közzét., SZILÁGYI János, Kritika, 

1981, 8. sz., 30-31.

[lvii] József Attila Ö.M. III,  s.a.r., SZABOLCSI Miklós, Bp.,1958, 435.

[lviii] Uo., 433.

[lix] Esztétikai írások, i.m., 599.

[lx] Uo., 599-600.

[lxi] József Attila Ö.M III,  433.

[lxii] Esztétikai írások, 600.

[lxiii] I.h.

[lxiv] Uo.601.

[lxv] I.h.

[lxvi] Uo.,602.

[lxvii] Uo., 602-603.

[lxviii] József Attila Ö.M. III,  434.

[lxix] Uo., 433-434.

[lxx] Uo., 435.

[lxxi] Esztétikai írások, 600.

[lxxii] I.h.

[lxxiii] Uo., 707-712.

[lxxiv] Gelebtes Denken, 85.

[lxxv] Új Hang 1938, 1. sz., 3.

[lxxvi] GERGELY Sándor, József Attila halálára, Új Hang, 1938, 1. sz. TAMÁS Aladár, József Attila életműve körül, Új Hang, 1938, 11. sz.

[lxxvii] LUKÁCS György, Háy Gyula új drámája, Új Hang, 1938.,7. sz.,117-119.

[lxxviii] LUKÁCS György, Ady a magyar tragédia nagy énekese, Új Hang, 1939, 1. sz., 5-19. Ua., Magyar irodalom -magyar kultúra, 158-178. (Az Új Hang számát Ady halálának évfordulójára szerkesztették a megújult Ady-kul­tusz jegyében. Lukács tanulmánya előtt, a szám élén két Ady-vers állt (Szerencsés esztendő kívánok, Ülj törvényt Werbőczy) utána három versét kö­zölték (Nagy lopások bűne, Sípja régi babonának, Utálatos, szerelmes nációm). Majd egyéb szépirodalmi művek között (pl. Hemingway) további két versét helyezték el (Az halottas ünnep, Beteg századokért lakolva).

[lxxix] Részletesebben: KENYERES Zoltán, Lukács Adyról = Uő., A lélek fényűzé­se, Bp., 1983., 113-124.

[lxxx] Magyar irodalom - magyar kultúra, 179-195.

[lxxxi] Ezek az írások megtalálhatók az Esztétikai írások kötetben. Ide tartozik még Lukács 1933-ban keletkezett 

ideológiatörténeti munkája: Wie ist die faschistische Philosophie in Deutschland entstanden?, hrsg. SZIKLAI, 

László,  Bp., 1982.

[lxxxii] LUKÁCS György, Aktualitás és menekülés előle = Esztétikai írások, 469.

[lxxxiii] Uo., 473.

[lxxxiv] Nemcsak Lukács írásaiban és nemcsak a kortárs irodalommal kapcsolatban. A hangsúlyváltás érezhető volt Ady megítélésében is. Az Új Hang 1940. 9. száma kezdte el folytatásokban közölni Révai Ady-tanulmányát, 

mely nyomatékosabban hangsúlyozta a fenntartásokat és mintegy takaréklángra állította az Ady-kultuszt Lukács 1939-es tanulmányához képest.

[lxxxv]  Magyar irodalom - magyar kultúra, 218.

[lxxxvi] Magyar irodalom - magyar kultúra, 246.

[lxxxvii] RÉVAI József, Marxizmus és népiesség, Bp., 1946,7. (Az idézett Előszó dátuma: 1945. december 16.)

[lxxxviii] Uo. 71, 133.

[lxxxix] Uo., 86-87, 93, 109-111,117.

[xc] Magyar irodalom - magyar kultúra, 240.

[xci] LUKÁCS György, Újra és újra: mi a magyar?, Új Hang, 1940, 7-8. sz. 13.

[xcii] Uo., 14.

[xciii] LUKÁCS György, Magyar demokrata történetírás és a modern demokráci­ák története, Új Hang, 1940, 10. sz., 27.

[xciv] Uo., 30.

[xcv] Uo., 25.

[xcvi] LUKÁCS György, Babits Mihály vallomásai, = Új Hang, 1941, 6. sz. 16-35.    U.a., Magyar irodalom - magyar kultúra, 247-270. Két könyvről, a Keresztülkasul az életemen című  esszékötetről és a Jónás könyvéről szól.

[xcvii] BÓKA László, Az utolsó nagy mű = Babits emlékkönyv, szerk., ILLYÉS Gyula, Bp., 941,.61-67.

[xcviii] Magyar irodalom - magyar kultúra, 263.

[xcix] Gelebtes Denken, 191; LUKÁCS György, Curriculum vitae, szerk., AMBRUS János, Bp., 1982, 491.

[c] Meg kell még említeni az 1941-42 telén a moszkvai evakuláció alatt Taskentben írott, de legutóbbi időkig kiadatlan maradt munkáját: Wie ist Deutschland zum Zentrum der reaktionären Ideologie geworden?, hrsg., SZIKLAI, László, Bp., 1982.

   [ci] A Prológ vagy epilóg? átigazításának néhány mozzanata: Elmaradtak a szö­veget tagoló   alcímek, melyek 

   eredetileg szembeszökő szavakkal nyoma­tékosították a kritikát, pl.: „Németh László és a nyilasság”. A Magyar 

   iro­dalom - magyar kultúra 240. oldalán az utolsó két bekezdés között hosszabb szöveg kimaradt, a 241. oldal 

   utolsó bekezdésétől a 242. oldal utolsó bekezdéséig új szöveg került be. A Tanulmányban egyszer olvas­ható  

Hitler neve, az ebben a betoldásban fordul elő.

[cii] Magyar irodalom - magyar kultúra, 272.