Kosztolányi és a társaságok

Kosztolányi és a társaságok

Liget 2007/7 68-92, Liget 2007/8 70-94.

KOSZTOLÁNYI ÉS A TÁRSASÁGOK

- montázs esszé -

                VAN-E SZÜKSÉG KÖLTŐ-AKADÉMIÁRA?

[A Literatura körkérdése 1928-ban ]

   Németországban, ahol az egész nemzeti szelle­met áthatóan intenzív irodalmi munka folyik, amely decentralizálta az irodalmat, mintegy más­fél éve elérkezettnek látták a mértékadó körök az időt egy új akadémia, a költő-akadémia (Dichter­Akademie) megalapításához. Az új költő-akadémia egyrészről jellemző a német szellem költő-tiszte­letére, másrészt megmutatja, hogy Németországnak vannak olyan költői, akik tiszteletet tudtak ger­jeszteni a költészet iránt. Ilyenek: Gerhardt Haupt­mann, Franz von Unruh, Dehmel, Werfel, stb. Ezenkívül a német költészetben mindenféle, a legszélsőbb költői irányzatok központi tengelye mégis csak egy nemes értelemben vett konzervatív klas­szicizmus volt, s így a német költészet sokkal in­kább engedhette meg magának a formák szétbon­tását, mert a középpontban és a csúcson mindig voltak olyan őrszemek, akik biztosítékul szolgáltak ahhoz, hogy a túláradó német szó visszatérjen örök medrébe. . .

A német költők akadémiája mindössze hat taggal indult. Gerhardt Hauptmannt szólították fel elnökül, ő ezt a megtiszteltetést visszautasította. Az akadémia sok támadásnak volt kitéve. Azzal vá­dolták, hogy nem képviseli kellőképpen a mai irodalmat. Ekkor kibővült a tagok száma, ma már húszan vannak ezek az új akadémikusok, köztük Heinrich és Thomas Mann, Alfred Döblin, Wassermann stb. És ebben a kibővült formájában, Wil­hemi von Scholz elnöksége mellett, már Gerhardt Hauptmann is ott van a tagok sorában.

A »Literatura« ankétra hívott össze tíz ma­gyar írót, mondják meg véleményüket egy magyar költői akadémia létesítéséről. A tíz magyar írót ötletszerűen, kapásból állítottuk össze, rendszertele­nül, hogy az ankét minél szélesebb skálájú legyen;

Kell-e magyar »Költők akadémiája«, vagy nem? Csinálják-e meg, vagy ne? Mert ha meg­csinálják, akkor bizonyos, hogy kellett. De ha nem csinálják meg? Vajjon akkor bizonyos, hogy nincs rá szükség? És, ha megcsinálják az Akadémiát, vi­seljenek-e a költő-akadémikusok - külföldi min­tára - uniformist? Erre óhajtott választ kapni ez az ankét, maguktól az íróktóI, akik mégis csak a legmértékadóbbak ebben a kérdésben.

Balassa József dr, a "Magyar Nyelvőr" szerkesztője:

   Nem tartom szerencsés gondolatnak a költők akadémiájának megalkotását. Az ilyen intézmény válogat, és szavazással dönt arról, hogy ki legyen az »Akadémia« tagja. Már pedig a költő értéke műveinek értékétől függ s a közönség megbecsü­lésétől, nem pedig attól, hogy hány másik »költő« akar vele a halhatatlanság dicsőségében osztozni.

   S minden akadémia, mint hivatalos intézmény, maradi, nehezen halad; a költő, az igazi költő ellenben előretör, új utakat, új formákat és új gondolatokat keres. S a tervezett tizenkét költő­fejedelem aligha tudná képviselni a magyar iro­dalom igazi értékét.

  A költőt nem szabad semmiféle korlátok közé szorítani!

   Minden igazi költő tiltakoznék az ellen, hogy egyenruhát adjanak rá azért, hogy rögtön fölis­merhető legyen az utcán, mint a rendőr, vagy a katona. A francia akadémikusok frakkja történeti hagyományon alapszik, de ma ilyesmit csinálni: ne­vetséges lenne.

Földi Mihály:

Alig hiszem, hogy a »genus irritabile vatum« nálunk különösképpen ingerlékeny, egymással szem­benálló egyedeit egy költő akadémiában lehetne' va­lamely közös nevezőre hozni. Hiszen a meglévő irodalmi társaságok úgynevezett »irodalompoliti­kája« szomorúan bizonyítja, hogy minden irodalmi csoportosulás előbb-utóbb klikkek apró játékává fa­jul, ami végre is megbocsátható, ha ezekben a klikkekben tehetséges művészek csoportosulnának, de - legyünk őszinték - ilyenre csak ritkán aka­dunk. Elég, ha magára Gerhardt Hauptmannra hi­vatkozom, aki kezdetben nagyon határozottan utasította el nemcsak a »Dichter-Akademie« neki fel­ajánlott elnökségét, hanem a költőakadémia gon­dolatát is. S csak utóbb, bizonyos politikai és presztízs-szempontok hatása alatt, változtatta meg álláspontját. Ma az irodalmi társaságok, akadémiák, stb. nem nőnek olyan szervesen, mint például a francia akadémia, aligha rendelkeznek annyi szuggesztív erővel, hogy utóbb valamely okvetlenül fel­lépő sznobizmusnak igazi céljuk áldozatul ne es­sék. Az irodalom él, halad, vagy legalább is szün­telenül mozog, ezt a mozgást - az irodalom leg­termékenyebb princípiumát - még a legdíszesebb piramisba sem lehet bezárni, mert hiszen a pira­misokban múmiák laknak...

   Ha már azonban minden elvi kifogásom el­lenére a költő-akadémia elnökévé választanának (a közönséges tagsággal ugyanis nem elégszem meg), természetesen pontos szabályzatot dolgoznék ki az akadémiai tagok, illetőleg tagság külsőségeiről is. Szemben a francia akadémia pálmaleveles zöld frakkjával, javasolnám a sarkantyús csizmát, az abaposztó-szűrt és a fokost. A zsinóros huszárn­adrágot ünnepélyesebb díszülések alkalmával lo­bogó gatyával lehetne felcserélni, amelyhez a babérkoszorúval övezett cilinder különösen jól ál­lana. Azt hiszem, ez az akadémiai uniformis na­gyon megfelelne kelet és nyugat közötti szellemi szituációnknak, s a pusztulással küzdő magyar szűrszabóipart is talpraállítaná.

Füst Milán:

   Valaha meg voltam győződve, hogy a művészeknek mindenképpen tömörülniök kell! A tö­mörülés elvének minden különösebb meggondolás nélkül, már indulatból is híve voltam. S létre is hoztam hazánk legnagyobb egyesületét, az Alkotóművészek Szövetségét.

   Mikor életem e baklövését pirulás nélkül idé­zem, egyszersmind szeretettel és meghatva gondo­lok arra a körülményre vissza, hogy komoly, idős, kitűnő urak, nagy művészeink akkor rövid idő alatt mily lelkes híveivé lettek az egyesülés esz­méjének s magának a Szövetségnek is, - ami persze szintén amellett szól, hogy a művészek, már naivitásuknál fogva is, mily alkalmasak min­denféle egyesületek létrehozására.

   Azonban hát, tapasztalásom szerint, az ilyféle egyesületekben - kivéve azt, hogy megala­kulnak - rendesen nem is történik semmi egyéb. Már azért sem, mert az emberek együttese csak nehezen képes megegyezni akármiben is, - fő­ként pedig azért nem, mert ember nem hinné, miféle dolgokat képesek kiváló művészlelkek összehordani, ha úgy komolyan összeülnek tanács­kozás végett. Ilyféle tanácskozások emlékezetétől mélyen áthatva, úgy érzem, hogy jobb nekem, ha nem kívánok magamnak és írótársaimnak semmi­féle további egyesületet.

   S még akkor sem, ha annak ülésein zöld frakkot lehetne hordanom !

Karinthy Frigyes:

   Költőakadémiák ezelőtt mindig voltak. Vajjon kell-e manapság is köItőakadémia? Az a kérdés, van-e költőakadémia? Mert ha van költőakadémia, akkor nyilván kell költőakadémia, miután, ha nem ki ellene, akkor nem lenne, vagyis megszűnt volna, ami van, miután már nem keIl senkinek.

   De költőakadémia igenis van! Van Franciaor­szágban és Németországban. Hogy Franciaország­ban és Németországban nyilván azért van, mert keIl, hogy legyen, az abból is kiderül, hogy kü­lön-külön minden igazi német és francia költő, ha megkérdezzük, azt felelné ,amit bizonyára minden igazi magyar költő is - felelne, hogy nem kell akadémia, mert a költő egyedül a legerősebb ­- ezt felelik és mégis van akadémia, bizonyságául annak, mennyire kell, hogy legyen, ha annak el­lenére is van, hogy nem kell.

   Magyar költőakadémia nincs. Ez nyilván azt jelenti, hogy a magyar költők igen erősen érzik azt a paradox igazságot, hogy a költő annyiban és annyira van, amennyire különbözik másoktól, vagyis amennyire alkalmatlan rá, hogy közös erővel, együtt harcoljon a szépség és igazság közös eszméjéért. Ez ellentmondásnak látszik, de csak azelőtt, aki abból indulva ki, hogy öt nagy költő együtt ötször akkora, mint egy, tehát, ha például egy »Az én lelkem« című lírai verset öt költő együtt írna meg, mintahogy színdarabokat szoktak együtt írni társszerzők, akkor ez a vers ötször olyan jól sikerülne. Ez azonban nem igaz, tehát a logika szabályai, szerint azért nincs nálunk költő­akadémia, mert nálunk nem kell költőakadémia.

   Különben is, most jut eszembe, hiszen van. Hát a Petőfi, meg a Kisfaludy?

   Na, ugye?

   Zöld frakk, tölgyfalevéllel?

   Azt igen. Azt szeretnék. Azt helyeslem, akadémia nélkül is. A szó szentségének szent orná­tusát látom benne - lám, az egyetlen madár, amely beszél: a papagáj is zöld frakkot hord!

Kárpáti Aurél:

   Nem kell népgyűlölőnek lenni, hogy az em­ber elfogadja Ibsen igazságát: Akkor vagy legerő­sebb, ha egyedül állsz! Mit adhat egyik költő, író, vagy művész a másiknak? Ami igazán erő benne, az belül van s külső, idegen segítséggel nem gyarapítható. Mire való lenne hát a költők akadé­miája?

Az alkotó lélek mindig magányos.

   Egyenruha? Ruha nem teszi az embert. Köl­tőt, írót, művészt még kevésbé. Akinek a lelki habitusa egyéni, akár uniformisban is járhat. A lényegen a köntös mitsem változtat. A fontos úgyis az marad: őt magát milyen kordában szőtték? -­ nem a köpenye posztóját. A tehetség hadseregében a generálisok belül viselik az aranygallért. A köz­katona mégis meglátja és tiszteleg előtte.

Kassák Lajos:

   A magyar költőakadémia megcsinálásának gon­dolatát elvben helyesnek tartom - a megvalósítását azonban időszerűtlennek s így keresztülvihe­tetlennek gondolom. Az alkotó-költők ilyen ös­szeszervezését irodalompolitikai szempontból szük­ségelném, azt hiszem azonban, hogy Magyarország mai kül- és belpolitikai atmoszférájában inkább pártpolitikai, semmint irodalompolitikai jellege lenne az akadémiának. Politikai és gazdasági előfeltételei vannak az érdemes művészeti munkálko­dásnak, s csak ilyen érdemes, szabadon fejlődhető művészet érdemli meg az akadémiát, azt a külső reprezentatív formát, amely a művészeket és művészetüket visszahelyezi vezető' társadalmi pozíciójukba. Ma az életünknek és költészetüknek erjedés­szakaszában vagyunk. Úgy érzem, minden megkötő egyesülés nélkül hagyni kell, hogy az alkotó erők és különböző művészeti irányok szabadon kutassák formájukat, és kidomboríthassák mondanivalójuk legbensőbb lényegét. Az akadémia, bárhogyan is gondoljuk el, csak egy megállapodott időszak kép­ződménye lehet. Én úgy érzem, egy újabb és bi­zonyosan bekövetkező alakulás kezdetén állunk, s így a magam részéről benne sem lehetnék egy költő-akadémia ( és semmilyen akadémia) megteremtésében.

Kosztolányi Dezső:

   Őszintén szólva, én nem látom az értelmét egy költői akadémia megalakításának. A költészet egyéni  működés, nem társadalmi vagy társasági. Sohase tartoztam semmiféle  csoportosuláshoz, tö­mörüléshez, nincs és nem volt közöm az iskolákhoz­. Még azzal se törődtem, hogy hova soroztak be. A  költő egyedül él, egyedül énekel, mint ahogy egyedül halunk meg.

   Az egyenruha, értelmét még kevésbé látom. Költői egyenruhát nekem? Nem kell. A költő le akar vetkőzni, kitárulni, megnyilatkozni, nem felöltözködni és begombolkozni. Játsszák ezt a pa­rádét azok, akiknek rejtegetnivalójuk van!

Peterdi Andor:

   Ami azt illeti, akadémiákban nincsen hiány Magyarországon. Vannak tudományos, művészeti, társadalmi akadémiák s az ember önkénytelenül arra gondol első pillanatra, hogy fölösleges  ezeket a tekintélyes testületeket egy újabbal szaporítani. Minek ebben a megszűkült kis országban? Mégis azt kell mondanom, hogy a költők akadémiájára szükség van! Igaz, hogy kemény vihart vetnék, ha őszintén megokolnám, hogy mi­ért? - nem is okolom meg ezúttal. Csak rá­mutatok  a tényre, hogy az új magyar irodalom legjobbjai  kívül vannak a meglévő akadémiákon. A Kisfaludy  Társaság választott be az utóbbi esztendőkben egy-két reprezentáns egyéniséget, de azok  is idegenebbül érzik magukat mint akár Tahitiban…

   Én egy olyan akadémiára gondolok, amely az új magyar szellem kiválóságait gyűjtené egybe, legyen az az elevenek, a maiak, teremtőerejük tel­jében levők grandiózus pantheonja!

   És az akadémiai frakk is jelentőséget nyerne! A szerkesztő urak erről talán végre felismernék az igazi  költőt!...

Schöpflin Aladár:

   Költő-akadémiára nálunk nincs semmi szükség­, mert van költő-akadémiánk, több is egynél. A berlini tudományos akadémiának nincs olyan osztálya, ,amely az írókat, költőket is magába fog­lalná. Ezért látták jónak a költő-akadémia megszervezését. A mi Tudományos Akadémiánk azon­ban eredeténél fogva »nyelvművelő« társaságnak létesült, írókat is felvesz tagjai sorába, nekik tartja fenn a nyelvészekkel és filológusokkal együtt I. osztályát, irodalmi ügyeket is intéz, irodalmi pályázatokat dönt el, stb. Ezenkívül megvan a Kisfal­udy-Társaság és megvan a Petőfi-Társaság is, amelyek  körülbelül megfelelnek a német költő-akadémia rendeltetésének. Mire való lenne még ezenkívül egy költő-akadémia? Csak eggyel több súrlódási felület lenne az akadémikusság és a sza­bad irodalom között. Hogy a meglévő akadémikus jelIegű szervezetek irodalmi pártszervezetekké váltak, az nem lényegükből folyik, hanem személyi összetételükből. Nincs semmi biztosíték arra, hogy egy újonnan alakítandó akadémia nem válnék azonnal, vagy idő multával szintén párt-akadémiává.

   Fekete atilla és alul a szélén zsinórozott pan­talló, a kiegyezés ideje táji magyar úri viselet, ez lenne a stílusos magyar akadémiai egyenruha. Gyulai Pál mindvégig ilyet hordott ünnepélyes akadémiai alkalmakra. Beöthy Zsolt ilyenben el­nökölt a Kisfaludy-Társaság ünnepén. Olyanforma egyenruha, mint a francia akadémikusok pálmás zöld frakkja, a mi ízlésünkkel és hagyományaink­kal ellenkezik. Mi magyarok különben is irtózunk az egyenruhától, hacsak nem katonai egyenruha, s igazunk van. A mi akadémiáink nem testi, ha­nem szellemi egyenruhába szeretnék bujtatni az

irodalmat.

Surányi Miklós:

   Ma  szokás irodalomról beszélni. Legke­vesebbet irodalomról az írók beszélnek. Amennyi­ben beszélnek: nem irodalmi szempontok szerint beszélnek. Félek, hogy a költő-akadémiát sem iro­dalmi szempontok szerint állítanák össze, akár a kormányra, akár a már működő hivatalos iro­dalmi és tudományos egyesületekre, akár a Nyugat-ra, vagy a futuristákra, vagy a zsurna­liszta irodalmi fórumokra bíznák ezt az összeál­litást. Ennélfogva elméletileg nagyon helyeselném, de gyakorlatilag kivihetetlennek tartom, sőt attól tartanék, hogy ez is csak újabb alkalom lenne az ellentétek kiélesítésére. Tehát az egész ideát el­tenném arra az időre, amikor Magyarországon ki­alakul az igazi irodalmi szempontok szerint érző és gondolkozó irodalmi közvélemény, aminek, őszin­tén szólva, ma még halvány körvonalait sem látom.

   Mindettől eltekintve nagyon szeretném, ha a költők akadémiája megalakulna. Mert Tersánszky Józsi Jenő barátomat zöld frakkban látni, az még voIna egy kis élvezet ezekben a keserű időkben...

(Literatura, 1928 253-255)

[Idézett nyilatkozata ellenére Kosztolányi az 1910-es évektől kezdődően számos irodalmi társaságnak, szövetségnek, körnek, klubnak volt tagja.]

                            A PETŐFI TÁRSASÁG

(…) A tagok, talán Herczeg Ferenc kezdeményezésére, 1917 szeptem­berében egymás közt köröztek egy "tagajánlási ív"-et Babits esetleges felvételéről. Ezen az iraton ti­zenkilencen jelezték előzetes támogatásukat, köz­tük (aláírási sorrendben) Herczeg Ferenc, Pakots Jó­zsef, Peterdi Andor, Palágyi Menyhért, Ábrányi Emil, Váradi Antal. Zempléni Árpád költő és mű­fordító, aki maga 1902-től volt a Társaság tagja, no­vemberben külön körlevélben próbálta felmérni, le­het-e számítani Babits (és Kosztolányi) esetében esetleg szélesebb támogatói körre is. Mindezek után a Petőfi Társaság közgyűlése 1917. december 15-én - pontosan két évvel a korábbi elutasító határozat után - a rendes tagok sorába választotta Biró Lajos, Csathó Kálmán, Kosztolányi Dezső és Surányi Mik­lós mellett Babits Mihályt is.

(SIPOS Lajos, Babits Mihály, 2003, 77-78.)­

                                                                 ÓDA

                            Székfoglaló a Petőfi Társaságban

                            E dobogón roppant neved köszöntöm

                            Petőfi Sándor, én az új poéta

                            szegényes kincseim lábadhoz öntöm

                            s hívom emléked, mely ma újra néma.

                            (…)

                            (Új Idők, 1918. március 31.

                               A VÖRÖSMARTY AKADÉMIA

   [Kosztolányi Dezső] Részt vett a Vörösmarty Akadémia létrehozásában, lelkes cikkekben ünnepelte a forradalmak szociális, kulturális vív­mányait, tagja volt a Marx műveit fordító bizottságnak, s a Tanácsköztársaság bukása után az ellenforradalmi-nacionalista Új Nemzedékhez szegődött.

(KISS Ferenc, Az érett Kosztolányi, Bp., 1979, 73.)

   (…) A Vörösmarty Akadémia 1918. december 1-én alakult meg. Akkor már forradalom volt, a háború rettentő rázkódással összeomlott, Magyarország katasztrófájának körvonalai élesen bontakoztak ki a fullasztó ködből. A magyar írók egy kis, de súlyos és tehetségre nem jelentéktelen csoportja, amely éppúgy szenvedett a nagy nemzeti szerencsétlenségtől, mint mindenki, talán még jobban is, mert világosabb ítélettel látta az elkövetkezendő végzetet, kötelességének érezte, hogy munkába lépjen annak megmentésére, ami még megmenthető volt.

( SCHÖPFLIN Aladár, A Vörösmarty Akadémiáról, Nyugat, 1925,II., 4.)

   A Vörösmarty Akadémia sokkal komolyabb meggondolások alapján  és komolyabb céllal indult el ezeknél az önvédelmi egyesületeknél, s mégsem tud tevékenyen megállni az életben. Amilyen szomorú volt a megindulás, ugyanolyan szomorú és kilátástalan a további működése is. Jelen voltam néhány ülésén, de csak egyszer hallottam olyan indítványt, amit érdemes lett volna komolyan megbeszélni és meg is valósítani. A Centrál kávéház szuterén helyiségében üléseztünk, és Molnár Ferenc vetette föl az ötletet:

   - Határozza el a Vörösmarty Akadémia, hogy a progresszív magyar irodalom termékeiből egy antológikus kötetet, esetleg több kötetet szer­keszt, azzal a célzattal, hogy ingyen vagy nagyon olcsó áron a magyar nép minden rétegében elterjeszti. Uraim, ennek a kötetnek vagy köte­teknek az lenne a hivatása, hogy a nép életében azt a szerepet töltse be, ami ezelőtt a Biblia szerepe volt. A polgárság, a városi munkásság, s a falu népének is nagy része elfordult már a vallásos iratoktól, s most a mi gyűjteményes antológiánknak kellene megadni számukra az erkölcs nevelést. Lenne egy könyv, amiben a kis cselédlány úgy lapozgathatna, mint ahogy ősei a mestergerenda alól előhúzott Bibliában lapozgattak.

A gondolat határozottan szép, s kellő kitartással, munkaáldozattal talán meg is lehetne valósítani. De sajnos, az indítvány helyeslésén túl semmi egyéb nem történt ezen az összejövetelen. A következőn sem. Úgy látszik, ezt az Akadémiát sem a legmélyebb belső szükségletek hívták életre. Így gondolkodtam, és a főtitkárnak elküldtem kilépő nyilat­kozatomat.

(KASSÁK Lajos, Egy ember élete, Bp., 1983, II., 481-482.)

   Közben még az történt, és ez nevezetes, hogy megalakult a Vörösmarty Akadémia. A Petőfi Társaságból elszakadt modern írók és mások, harminc író, Ady, Babits, Móricz vezetése alatt. A harminc legjo­bb író, és engem nem vettek maguk közé. Köztük van Laczkó Géza, Kassák Lajos, Füst Milán, Juhász Gyula stb. stb. Balázs Béla és Lesznai Anna nincs közöttük. Voltak, akik proponálták. Állítólag Babits maga is "rám szavazott", de nyilván Hatvany Lajos terrorjára (ő adja a pénzt) leszavazták. Örültem neki, hogy keserűségem csak egy fél napig tartott.

(BALÁZS Béla, Napló 1914-1922, Bp., 1982, 341.)

   A Károlyi-forradalom alatt még néhányszor találkoztam vele [Szabó Dezsővel, K.Z. ] , és ő sohasem volt megelégedve a helyzettel. Mindenkit gyávának és meg­alkuvónak tartott. De én már tudtam, hogy nem a külvilág bántja, hanem belső sebei fájnak. Számított rá, hogy Károlyiéktól katedrát kap, szerintem, joggal számíthatott erre a megtiszteltetésre, és félretolták őt a sorból. (…) Nem fogadták be tagnak a Vörösmarty Akadémiába (…)

(KASSÁK Lajos, Egy ember élete, Bp., 1983, II., 535)

   (---)A Vörösmarty Akadémia szervezkedésének és terveinek a proletárdiktatúra  kitörése vetett véget. A népbiztosok csak úgy bántak el vele, mint a többi irodalmi szervezetekkel: működését eltiltották (…)

( SCHÖPFLIN Aladár, i.m. Nyugat, 1925,II., 5)

                        A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG ALATT ÉS UTÁN

   A direktórium tanácskozásra hívta össze a választmányt, s mielőtt az ülés tárgyára rátértünk volna, Szabó Dezső előlépett, és azt mondta:

   - Barátaim, engedjék meg, hogy szót emeljek olyan gyalázatos zsidó törekvések ellen, amelyek engem és még sok derék embert ebben a vá­rosban módfölött irritálnak. Úgy tudom, ez az ország sohasem volt zsidómenhely, köpködő pajeszosok zsinagógája, s most egyszerre minden a zsidók kezébe került.

   Osvát kopogtat a ceruzájával, rendre akarja utasítani, de eredmény­telenül. Szabó Dezső fejét már elöntötte a vér, olyan az arca, mint valami fölfújt, vörös luftballon, és ömlenek belőle a nyers, gyalázkodó szavak.

- Ide nézzetek! - kiabálja, és föllendíti a kezét, amelyben egy Múlt és Jövőt-t lobogtat. - Azt mondjátok, hogy nincs papír ahhoz, hogy a be­csületes irodalmunkat kinyomtathassátok, és ez a zsidó sajtpapír továbbra is akadálytalanul megjelenhetik. Tiltakozom az ellen, hogy ennek az országnak a javait a zsidók kisajátíthassák!

   Elképesztő handabanda, olyan durva támadás ez, hogy a jelenlevők az első pillanatban szóhoz sem tudnak jutni meglepetésükben.

   Osvát rendreutasítja, de ő beszél tovább.

   Kosztolányi válaszol neki néhány szóval. De talán helyesebb lett volna,

ha csöndben marad. Visszautasítja Szabó támadását, de mintha az ő beszéde sem lenne egészen helyénvaló. Elítéli az antiszemitizmust, de látszik, hogy benne is vannak elfojtott elégedetlenségek, vagy legalábbis nincs bátorsága ahhoz, hogy szembehelyezkedjen a faji elégedetlenségek­kel. Szabó türelmetlenül hallgatta végig, aztán még nekivadultabban folytatta a saját tirádáit.

(KASSÁK Lajos, Egy ember élete, Bp., 1983, II., 587-588)

   [Szabó Dezső:] (…) az irodalomban továbbra is ott tudta a tehetséget, ahol volt, s számtalan nyilatkozatában mondotta ki, hogy Ady Endre mellett Móriczot, Juhász Gyulát, Babitsot, Tóth Árpádot, Kosztolányit tartja az élő irodalom legnagyobb és legtöbbet ígérő erőinek.

   Be is akarta őket vonni a Magyar Írók Szövetségébe. De erre közülük csak az akkor jobbfelé nem nagyon finnyás Koszto­lányi volt kapható, aki a "Pardon"-rovat mellett buzgón szer­vezte a Szövetséget is.

    Együtt kérték fel Rákosi Jenőt is a Szövetség díszelnökségére, s az először el is fogadta (…), azután nyíltan megtagadta (…)

(NAGY Péter, Szabó Dezső, Bp., 1964, 251.)

[Kosztolányi a tisztogatások, felelősségre vonások idején levelet ír Ferenczi Zoltánnak:]

                                                                          Budapest, 1920. április 22.

Igen tisztelt Alelnök úr!

Tisztelettel bejelentem, hogy a Petőfi Társaságból kilépek.

Újabban a társaság a tagfelvételnél olyan tág mértéket alkalmazott, melyet sem az irodalom, sem a magyarság érdekében nem helyeselhetek. A nemzeti szellem nem szegénységet és szürkeséget jelent, de gazdagságot és eredetiséget. Minthogy érzésem szerint a régi keretben irodalmi célokért küzdeni lehetetlen, a harcot a társaságon kívül vívom majd, és leköszönök eddigi tagságomról.

Vagyok nagyrabecsülő híved:

Kosztolányi Dezső

(KOSZTOLÁNYI Dezső, Levelek – Naplók, s.a.r. RÉZ Pál, Bp., 1986 435. A továbbiakban: Levelek.)

[A levélhez a kötet szerkesztője, Réz Pál a következő jegyzetet fűzte: „Bársony István javaslatára  - a forradalmak alatti tevékenységük miatt kizárta tagjai sorából Babits Mihályt és Móricz Zsigmondot: velük vállalt közösséget Kosztolányi”.Levelek i.m. 951. ]

                            KOSZTOLÁNYI DEZSŐNÉ

         Juhász Gyulát tagul ajánlja a Petőfi-Társaságba, 1920 március 14-én ezt a levelet küldi Juhász Gyulának:

"Kedves Juhász, a Petőfi-Társaság mai ülésén tagjának választotta meg. Én jelöltem Önt, Horvát Henrikkel együtt és kérem, a tagságot fogadja el, bármi is volt a politikai meggyőződése, ne utasítsa vissza ezt az irodalmi koszorút, melyet az egész nem­zet nyújt Önnek. Selejtes és értéktelen emberek is viselik, de ez kell, épp, hogy sarkalja az értékeseket: Nem szabad elhagyni a magyarságot semmi körülmé­nyek között."    

   Közben azonban a .Petőfi-Társaság  Móricz Zsigmondot kizárja tagjai sorából, Kosztolányi Dezső ebben a kizárásban irodalomellenes magatartást lát, és ő is bejelenti  kilépését a Társaságból. Májusban a következőket írja Juhász Gyulának:

"Kedves Juhász, annak idején levelet írtam önnek és kértem, fogadja el a Petőfi-Társaság tagsá­gát, melyre én ajánlottam s egy szégyenletes gyűlé­sen, melyen Kiss Menyhért 30 szavazatot, ön pedig - .Juhász Gyula - 7 szavazatot kapott, meg is vá­lasztották.

   Ez a mérték.

   A mérték betelt s én, mint olvashatta, kiléptem a társaságból, melyet se irodalminak, se nemzetinek nem tartok, sőt kárát látom benne a nagy jövőre hivatott magyar műveltségnek. Ma már csak kis iro­dalmi apró szentek küzdő porondja.       ­

   Kérem, ha érez velem közösséget és az ifjúkori szent céljainkkal, egy szűkszavú levélben utasítsa vissza a tagságot, melyet úgyis szabódva fogadott el. Mi majd a magunk módján alkotjuk meg a magyar irodalmat. De spanyolfalul ne használjanak bennünket semmihez. Petőfi társasága ne legyen a kis és nagy politikusok kaszinója, hanem a magyar tehet­ségek gyülekezete.

   Még egyszer: írja meg a levelét és értesítsen róla engem is, hogy hírt adhassak a lapokba várt kilépé­séről.

Igaz szívvel."

   Juhász Gyula nem mond le a tagság megtiszteltetésé­ről. Pedig nem Móricz Zsigmond az, akivel Kosztolányi közösséget vállalt, hanem a magascélú, nemes irodalom. Az Írás becsületéért állt ő ki ezzel a Petőfi Társasági sor­ból való kiállással. Az elbeszélő író neki nem barátja, még csak nem is fegyvertársa.

(KOSZTOLÁNYI Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Bp., 1938, 237-238

MÓRICZ ZSIGMOND  KIZÁRÁSA  A KISFALUDY TÁRSASÁGBÓL

Riedl azt mondja nekem egy napon:

   - Az emberek meg vannak veszve. A politikai szenvedély erősebb a nemi szenvedélynél is.

   A Révai-intézetben találkozom a reakciós tudomány egyik fő képviselőjével, Császár Elemérrel. Bemutatkozik - már vagy harmadszor. Csodálatos, hogy sohasem ismerem meg. Arra kér: szóljak Apámnak, hogy okvetlenül jelenjék meg a Kisfaludy Társaság legközelebbi zárt ülésén, amikor a "forradalmár" tagtársak (többek közt Móricz Zsigmond és Alexander Bernát) ügyét tárgyalják.

   - Nem hiszem - mondom -, hogy Apám az önök kedve szerint szavazna.

   - Az mindegy - feleli Császár -, csak határozatképesek le­gyünk. Essünk túl ezen, hogy munkához láthassunk.

   Apám el is megy. Jól mondta Riedl: az emberek meg vannak veszve. Hiába minden érv. Alexandert és Móriczot kizárják a társaságból.

(BENEDEK Marcell, Naplómat olvasom, Bp., 1985, 318-319.)

  LA FONTAINE TÁRSASÁG ÉS A  VAJDA JÁNOS TÁRSASÁG

[Az 1920-as évek elején egyre-másra alakultak irodalmi társaságok, melyek a Nyugattal és Ady örökségével szemben álló konzervatív nemzeti eszmeköröket támogatták: Magyar Irodalmi Társaság, Auróra Kör, Magyar Ifjúsági Irodalmi Társaság, stb. Kosztolányi neve azokban az akkortájt szerveződő irodalmi társaságokban szerepelt, melyek ellenkezőleg, a Nyugat által képviselt elvek és irodalmi értékek szövetségesei voltak. Ilyen volt az 1920-ban létrejött La Fontaine Társaság, ennek 1933-ban alelnöke is lett,  és az 1925-26-ban megalakult Vajda János Társaság.]

A Vajda János Társaságéval csaknem közös pályát futott be az 1920-tól 1951-ig működő La Fontaine Társaság. A haladó jellegű, nemes törekvésű egyesület főleg a nemzet­közi együttműködés, a külföldi kultúrával és irodalommal való kapcsolatok ápolásával vívott ki maradandó érdeme­ket. Bokor Imre, Gisswein Sándor és Vikár 'Béla voltak alapítói, míg tagjai sorában ott találjuk Babits Mihály, Bartók Béla, Benedek Marcell, Kodály Zoltán, Kosztolányi Dezső, Schöpflin Aladár, Supka Géza és Szabó Lőrinc nevét. A Társaság könyvkiadói tevékenysége lényegesen hozzájárult a külföldi irodalom megismeréséhez.

(SZALAI Imre, A Vajda János Társaság, Bp., 1975, 21-22.)

A Vajda János Társaság közvetlen elődje a húszas évek elején alapított Madách Társaság volt, amely eleinte a Csengery utcai Vasúti és Hajózási Klub szobájában tartotta vasárnap délelőttönként üléseit.

(uo 24.)

Kosztolányi is az alapítók között szerepelt, sőt az egyik újság elnökként említi. Vita döntötte el, hogy a megújuló társaságot Ma­dáchról, vagy Vajdáról nevezzék el. Kosztolányi Madách mellett kardoskodott, Rubinyi Vajda nevét javasolta. Az idősebbek a Madách név mellett voltak, a fiatalabbakból álló többség Vajda mellett döntött.

(uo 30.)

                A VÖRÖSMARTY AKADÉMIA ÚJJÁALAKÍTÁSA

 [Az évtized közepén, 1925-ben a Nyugat írói, élükön Babits Mihállyal elérkezettnek látták az időt arra, hogy fölvessék az 1918-ban egyszer már megalakított és 1919-ben megszüntetett Vörösmarty Akadémia újjáalakításának tervét. ]

Néhány kiváló íróbarátom keresett föl nemrégiben, s fölvetették előttem a kérdést: nem volna-e itt az idő arra, hogy a Nyugat megállapodott írógenerációja auktoritatív testületté tömörüljön, s e tömörülés erejével próbáljon irányítóan hatni a mai magyar irodalmi anarchia között?

E beszélgetésből sarjadt ki a Vörösmarty Akadémia fölújulásának gondolata. Ma már kipattant a napilapokban is, s a közönség méltán vár az ellenőrizhetetlen hírekről illetékes magyarázatot (...)

(BABITS Mihály, A Vörösmarty-Akadémiáról, Nyugat 1925, I., 433.)

   1925 nyarán újjáalakult a Vörösmarty Akadémia. (A belügy­miniszter persze nem hagyja jóvá az alapszabályait.) Az újjá­alakulást Babits vezércikke jelenti be. Irodalmunk igazi közép­hadseregét a Nyugat nemzedékében látja, mely forradalmat csinált az előtte jártak elsekélyesedett, sablonokbafuIt, látókör­nélküli, zsurnalisztikus irodalma ellen; de az a forradalom Ba­bits szerint inkább visszatérés volt az ősök szabadabb, bátrabb, magasabb, európaibb szelleme, mélyebb, önismerőbb, fájdal­masabb magyarsága felé. Mert az Ady nemzedékének költészete tisztán formailag is közelebb áll a Vörösmarty lázas, dús, izgatott, komplikáltabb és idegesebb költészetéhez - "mely­ben klasszikus és dekadens zamatok egyesültek" - mint bárki máshoz magyar elődei közül. S a Vörösmarty Akadémia olyan tagokra támaszkodhatik, kiknek súlyát s műveik vitathatatlan magasrendűségét az bizonyítja, hogy az Akadémia bölcseje fölött Ady állott, "s melynek ügyeit ma Móricz Zsigmond ve­zeti".

   A Margitszigeten tartott újjáalakuló közgyűlésen Babits el­nököl. Móricz a felesége halálát gyászolja. Betöltjük a közben elhalt Ady, Bródy, Gárdonyi, Kaffka Margit és Kiss József s a kilépett Kassák Lajos helyét. Az Akadémia tagjainak száma 31.

Új tagok: Elek Artúr, Fenyő Miksa, Nagy Lajos, Nagy Zoltán, Osvát Ernő és Tersánszky J. Jenő.

   Én előterjesztem a Nyugat szerkesztőségének kérését: küld­jön ki az Akadémia három-három bírálót a Nyugat novella- és kritikai tanulmány pályázatára. Az Akadémia a novella­pályázat bírálóiul Gellért Oszkárt, Kosztolányi Dezsőt és Osvát Ernőt, a kritikai tanulmány-pályázat bírálóiul Babits Mihályt, Osvát Ernőt és Schöpflin Aladárt küldötte ki. (Babits helyét később Fenyő foglalta el, mert a pályázatra három olyan mű érkezett be, mely Babits költészetével foglalkozott.)

   Ugyanakkor a Vörösmarty Akadémiát a sajtó jobb és baloldalról ért támadásaira a végrehajtó bizottság nyilatkozattal felel. "Tagjainak névsora, mely a legellentétesebb világnézetű írókat foglalja magában, bizonyítja, hogy a politika a Vörös­marty Akadémiából elvileg ki van zárva." S ugyanerről ír Schöpflin is vezércikket a Nyugatnak abban a számában, mely hírül adja a folyóirat 20 milliós pályázatát.

(GELLÉRT Oszkár, Egy író élete, I., Bp., 1958, 463-464.)

   (…) A Nyugat írógenerációjának tömörülése megtörtént annakidején a Vörösmarty Akadémiában, mely szabályszerűen megalakult, s már megtette első lépéseit, mikor a kommün kitörése miatt kényszerült működését megállítani. Bús, magyar gondokkal teli évek következtek: az ország szétszakadása, az írók egy részének elszéledése, a politika előtérbe nyomulása s a kulturális csüggedés megmagyarázzák talán, hogy ez a megállás ily sokáig tartott. (…)

   A Vörösmarty Akadémia szomorú napokban létesült: a háború átélt iszonyai és rettenetes veszteségeink színeztek akkor minden gondolatot: az emberi és a magyar keserűség egyformán túláradt. S elődeink közül annak a neve tolult ajakunkra, aki egyszerre volt legnemzetibb költőnk, s az Emberiség vallásának leglázasabb hangú hirdetője: elvitathatatlanul hazafi és elvitathatatlanul pacifista. A Vén cigány költőjének neve hitvallás a béke és a kultúra hite mellett, de egyúttal a magyarság hite mellett is.

   E hit mellett akart tüntetni a Vörösmarty Akadémia már puszta megalakulásával is éppen abban a szomorú időpontban: hangosan kiáltva, hogy a vad erőszak rémei közt megtépett és megcsonkított ország kultúrájában látja és akarja igazi létét, elrabolhatatlan kincseit, megnyeshetetlen magyarságát. Centrumot és egységes ellenőrzést akartunk adni a politikamentes és mégis nemzeti kultúrának, mely büszkén kiálthatja minden erőszak, háború, forradalom s pusztító politika szemeibe: nem törődöm veled! én élek és gazdagodom tovább! (…)

(Babits i.m. 435-436)

   A szélsőjobboldali sajtó dühödt támadásokat intézett Babits programot adó cikke ellen. A Budapesti Hírlap 1925. jún. 16-i számában ezt írta: "Úgy látszik, ez a feléledés hozzátartozik a radikalizmus rohamszerű előretöréséhez, aminek minden vonalon tanúi vagyunk. Szinte feltűnő volna a megszokott összműködés tökéletlensége, ha ez az irodalmi felvonulás nem történt volna meg." Az Új Nem­zedék vezércikkben (1925. jún. 16.) "a forradalom éneklő madarainak" nevezi a Vörösmarty Akadémia tagjait, és felelőssé teszi őket az ország "páratlan össze­omlásáért", s azt javasolja, hogy az új irodalmi társaságot Vörösmarty Akadé­mia helyett nevezzék egyszerűen Vörös Akadémiának. Cikkek, hírlapi glosszák tömege rohant ki az új alakulás ellen, s bár a támadásokból bőven kijutott Móricz Zsigmondnak és Kosztolányinak is, a támadások elsősorban Babitsot érték; hazafiatlansággal vádolták, többek közt azzal is, hogy örvendett a terü­letvesztésnek, s részt vett az ország kiárusításában, továbbá, hogy teljesen behó­dolt az úgynevezett zsidó szellemiségnek. Az újjáélesztett Vörösmarty Akadémia sem volt életképes - néhány ülés után abbahagyta működését.

(BELIA György jegyzete. BABITS Mihály, Esszék, tanulmányok, Bp., 1978 I., 775.)

                                      A PEN KLUB                 

A Pen-Clubot egy irodalomszerető angol asszony, Missis Dawson Scott alapította 1921-ben, amikor még kövér lánggal lobogott a nemzetközi gyűlölet.

Emlékezzünk. Az entente-országok tudós társaságai még nem fogadták be a középállamok legnagyobb tudósait. A három esztendő előtt még ellenséges országok népeinek irodalmai is még farkasszemet néztek egymással.

Abban az időben a Pen-Clubok nemzetközi egyesülésének alapítása még utópiaszámba ment. Mert először csak a londoni anyaklub alakult meg John Galsworthy elnökletével, H. G. Wells és George Bernard Shaw közreműködésével. Az irodalmak nemzetközi parlamentje, ahol előbb volt meg az elnökség, mint a tagok gyülekezete.

   Most már  negyvenhárom Pen-Club működik. A Pen-Clubok nemzetközi egyesülésének működése ma már nemzetközi misszió.(…)

   A Pen-Clubok nemzetközi asszociációja, melybe ugyan a nagy kultúrnépek képviselői a mögöttük álló kultúrbirodalom szellemi kisugárzásai folytán kiváló szerepet visznek, mégis tulajdonképpen a kis népek irodalmainak javára szolgál.

Azért pedig, mert a nagy népek irodalmaira a Pen-Club működéséből semmi olyan előny nem származik, amit egyébként is könnyűszerrel el nem érhetnének. A kis népek irodalmai azonban olyan propagandát folytathatnak a maguk érdekében, melyet egyébként nem lehetne, vagy pedig csak a legóriásibb fáradsággal és költséggel.(…)

   A Magyar Pen-Clubot Radó Antal kezdeményezte 1926 tavaszán. Az alakuló ülés, melynek elnöke Berzeviczy Albert volt, a magyar irodalmi koncentráció első jelentős eseménye. Rákosi Jenő és Hercezg Ferenc indítványozta a tisztikart, benne a konzervatív legértékesebb egyéniségein kívül Babits Mihályt, Heltai Jenőt, Karinthy Frigyest, Kosztolányi Dezsőt, Móricz Zsigmondot is.

   Radó Antal ügyvezető alelnök és ifj. Bókay János titkár vezetésével már eddig is sokat dolgozott Pen-Clubunk, erős propagandát folytatott a kongresszusokon és azokon kívül. Az ügyvezető alelnöknek a magyar könyvterjesztés akadályozásai ellen fölhozott irodalompolitikai indítványai mindig nemzetközi elismerést találnak. Több hasznos magyar indítványt fogadtak már el a kongresszusokon.

   A Magyar Pen-Club, amelynek első elnöke Rákosi Jenő volt, a magyar írók részéről még mindig nem találkozik azzal az érdeklődéssel, azzal a hévvel, melyet ügye körül ki kellene fejteniök.

   Kívánatos volna, ha a magyar írók megéreznék, hogy a Pen-Club, mely a magyar irodalom egyik legfontosabb kirohanási kapuja a külföld felé, nekik legszemélyesebb ügyük.

(MOHÁCSI Jenő, A Pen-Club jelentősége, Nyugat, 1930, II., 874-875.)

   A Pen-Club minapi bécsi kongresszusán (mellesleg mondom, hogy én az osztrák Pen-Clubnak vagyok tagja; odavaló írótársaimnak tudniillik jutott eszükbe, hogy beválasszanak, a magyaroknak nem) – a kongresszuson, egyszóval, a francia csoportban, ott volt az a híres Julien Benda, kinek La trahison des clercs könyvéről annyi vita folyt volt itt a Nyugatban is. A forgatagban nem volt az a szerencsém, hogy megismerkedjem vele, de egy másik társaságban, elég jóeszű emberek közé, éppen akkor kerültem, mikor az ő könyve fölvetette témát vitatták. S abban egyeztek meg, amit én kezdettől fogva vallok s nem is titkolom, hogy az írónak sem más, sem maga nem diktálhatja, mi legyen meggyőződése, mi kapja meg, mitől hevüljön, tehát tolakodás bár azt is eléje írni, hogy lelkiekben élje ki magát s nemes törekvésekben fáradjon.

   (…) Lehet, hogy gyönyörű volna s jobb és haladottabb volna a világ, ha minden művész forradalmár és aktivista volna. De ha nem az, hát nem az, – ezen nem lehet változtatni, legkevésbé azzal, ha megkövetelik. S a tehetetlenség, melynek soha nem jut eszébe egyéb, mint ami valakinek valahol egyszer már eszébe jutott, hiába próbál azzal fontossá lenni, hogy a tehetséget elvtelenségben marasztalja.

(IGNOTUS, Regénytárgy, Nyugat, 1929, I., 67.)

   KOSZTOLÁNYI  FELOLVASÁSA A MAGYAR IRÓK  EGYESÜLETÉNEK                 

                                 KÖZGYŰLÉSÉN

                               1930. február 2-án

(…) Európa nem idegen tőlünk. Néha visszafáj szívünk ázsiai emlékeink után, melyeket csak sejtünk, de nem ismerünk, s elképzeljük, hogyha a rovás-írással, a boncok bűvölő igéivel, a hársfaháncsba öltözött regősök énekeivel annyi kincsünk nem megy veszendőbe, s hogyha ott, a műveltség bölcsőjében fejlődhetünk, a természetes, régi keretek között, esetleg oly különváló irodalmunk sarjadhat, mint a japán vagy a kínai. Csakhogy ez ábránd. Nagy költőink, íróink, azóta végzetesen eljegyeztek bennünket az európai szellemmel. Európaiak vagyunk, Európa és a világ írói. Csak azt fájlalhatjuk, hogy ma távolabb vagyunk Európától, mint őseink, s ezáltal távolabb vagyunk a magyarságtól is. Ez ellentmondásnak rémlik, de nem az. Az az úttörő nemzedék, melyről előzőleg beszéltem, közelebb esett az európai szellemhez és ezáltal a magyarsághoz is. Írónak nem lehet kisebb becsvágya, minthogy meghódítsa az egész emberiséget. Az irodalom rendkívül tág, minden embert egybeölelő valami. Csak ezt, a legnagyobbat érdemes akarnunk. Meg is kell hódítanunk nyugatot, de nem magunknak, hanem népünknek, keletnek. Így mozgunk mi is, az inga lengésével, nyugat és kelet között, soha-el-nem-pihenően. Ez a nomád nyugtalanság, ez az ősi, titkos kettősség a mi örökségünk, szellemiségünk mély mivolta. Hódításunk azonban csak belső lehet. Itthon kell versenyre kelnünk a világ nagy szellemeivel. Ne áltassák magukat azok a kiválóbbak vagy szerencsésebbek, kiknek könyvei esetleg külföldi piacokon is futnak, hogy ott buzogányukkal beverhetik a dicsőség érckapuit. Különlegességek maradnak arrafelé, örökre, szívesen vagy nem szívesen látott vendégek. Nem is az a fontos, ami ott künn történik velük. Az a fontos, ami itthon történik. Ha mégoly mesterkéz ültette át idegen idiómába verseiket, rímeik bágyadtabban csengenek, párbeszédeik lötyögnek, célzásaik fele elsikkad. Boszorkányos mesterségünkben a forma a lényeg, az árnyalat. Mindnyájan messzire visszanyúló, tétova emlékekből táplálkozunk, víziókból és hallucinációkból, egy-egy szó hallucinációjából, mely évszázadok sziklabarlangján sejtelmes ekhót ver. Sajnálom, hogy nem mondhatok eredetibbet, de minden irodalom csak a nyelv lelkéből lelkezhet.

(KOSZTOLÁNYI Dezső, Lenni vagy nem lenni, Nyugat, 1930, I., 256-257.

                        A KISFALUDY TÁRSASÁG TAGJA

I930. - Új tagok: Babits Mihály, GyaIlay Domokos, Kosztolányi Dezső, Sebestyén Károly. (Jelölve még: Lampérth Géza:) - A Greguss~jutalom harmadik zeneművészeti évkörének nyertese : Dohnányi Ernő. - Elhúnytak : Szabolcska Mihály, Szemere György. - A tagválasztásokkal kapcsolatosan Milotay István fel­tűnést keltő vezércikket írt a Magyarságba : »A Kisfaludy Tár­saság, a nemzeti hagyományok s a konzervatív nemzeti irodalom testületi képviselője, az irodalom nemzeti egységének demonstrálására három olyan írót választott tagjai közé, akiket eddig nemcsak művészi, de politikai felfogásuk dolgában is egy világ választott el tőle. Azt mondják, ez nem politika, ez tiszta iro­dalom. De ha politika volt a különállásban, hogyne volna politika az egyesülésben. Azt is mondják, örülni kell neki, mert az egyesülés mégis csak a nemzeti irányzat jegyében történik. Eddig az volt a baj, hogy ezek az írók a baloldalon voltak; miért. baj, ha most a jobboIdaIra mennek? Azért, mert nem mennek oda, mert ez az átcsoportulás nem őszinte. Ki tudná elhinni, hogy ebben az irodalmi koncentrációban föl fog olvadni minden kü­lönbség Kassák Lajos feketeinges kommunizmusától Berzeviczy AIbert óliberális nemzeti irányzatáig, Móricz Zsigmond ősparaszt népiességétől Pekár Gyula ellenforradalmi romanticizmusáig, Babits Mihály Szózat-gyűlölő idegességétől Vargha Gyula komoly, feketezsinóros hazafiságáig. Az irodalomban és a művé­szetben nem lehet ilyen mesterséges egységet teremteni. A művészet nem tűr meg ilyesmit, legfeljebb a politikai számítás. Az a természetes, hogy a hasonszőrűek tömörüljenek. Természe­tes volt, hogy Berzeviczy Albert, Vargha Gyula, Herczeg Ferenc a Kisfaludy- Társaságot alkossák; és természetes volt, hogy Hat­vany Lajos, Ignotus, Babits Mihály vagy Móricz Zsigmond a Vörösmarty-Akadémiát. De hogy mindezek együtt, egy kalap alatt a lelki vagy politikai azonosságot színleljék, ez természet­ellenes. Mert itt senki sem akar semmit feladni, de még ha akarna, akkor sem tudná ezt megtenni. Babits Mihály nem fog megváltozni, nem is változhat meg. Ha új idők jönnek, újra az lesz, aki 1918-ban volt. Móricz Zsigmond is az lesz, Kassák Lajos is az lesz, Berzeviczyék is azok lesznek. Ha tehát mégis megférnek egymás mellett, nem elvi alapon férnek meg. Min­dennél nagyobb baj, ha minden elv megszűnik, és együtt rothad az egység nevében, ilyen vagy olyan számítások miatt,  egy közös fazékban. Mert ez megtéveszt kifelé, még jobban megront befelé.« (Magyarság. 1930. február 9.)

(Idézi: PINTÉR Jenő, Századunk magyar irodalma, Bp., 1940, 130-131.)

                KOSZTOLÁNYI ELNÖKI SZÉKFOGLALÓJA A PEN CLUBBAN

   Barátaim, írótársaim,

   megindultan köszönöm ezt a rendkívüli tisztességet.

   Most, hogy még új, mint valami frissen festett, csillogó holmi, gyönyörködve forgatom kezemben, és nézegetem.

   De máris inkább a súlyát érzem, mint a díszét. Bevallom, kétségek is elfognak. Vajon lesz-e erőm megállni helyemet ott, ahová az Önök bizalma vezényelt?

   Azt kell tehát megmagyaráznom, hogy ennek ellenére mégis miért vállalom ezt a nehéz, felelősséges föladatot, mégpedig szíves-örömest és teljes lélekkel, miért merem vállalni?

   Engem a PEN Club eszméje kezdettől fogva lelkesített.

   Lelkesített az a gondolat, hogy a háború után, melyet a világ kis szellemei hoztak létre, végre találkoztak a világ nagy szelle­mei is. Lelkesített, hogy megteremtődött egy olyan hatalmas, békés egyesülés, melynek minden tagja egy-egy fejedelem. Lelkesített az, hogy a népek mai torzsalkodásában itt minden­kinek szentséges az anyanyelve. De nem kevésbé lelkesített az is, hogy ezek a népek egy általános, magas szellemben testvé­riesülnek. A PEN Club a legnemesebb nemzeti alakulat, de a legnemesebb nemzetközi alakulat is. Mindenesetre jellemző­nek tartom, hogy ez idő szerint csak két nagy európai nép ma­radt távol tőle: az egyik az olasz, mert nem találja eléggé nem­zetinek, a másik az orosz, mert nem találja elég nemzetközinek. Így találkoznak az ellentétek.

   Minket azonban nem riaszthat vissza ez a rugalmas, nagyon emberi dualizmus. Itt valósult meg a világirodalom. Ezt a szót, amint önök tudják, Goethe írta le először a tizenkilencedik században. Annak idején olyan forradalmi merészség volt vi­lágirodalomról ábrándozni, mint ma egy világbirodalomról, melyet egységes alapelvek tartanak össze. Sokáig valóban csak  papíron, elméletekben élt a világirodalom fogalma. A PEN Club váltotta tetté, a huszadik században.

   Ebben a számomra nagyon ünnepélyes pillanatban nem ad­hatok részletes munkatervet. Csak annyit közölhetek, hogy minden tettemben az a szép kettősség fog vezérelni: kifelé egy csonka ország nem-csonka lelkét mutatni, befelé pedig - mint­hogy egymást szükségtelen meggyőzni igazunkról - visszasu­gároztatni a bátor, szabad európaiságot, azt a tudatot, hogy csak a legnagyobb követelményeket támaszthatjuk önma­gunkkal szemben, s csak annyiban érték a munkánk, amennyi­ben a világ versenyében is érték. Azon igyekszem majd, hogy amint ott künn a különböző népek, amelyeket gyakran életér­dekek választanak el, egy asztalnál ülnek, itt is egy asztalnál foglaljanak helyet a toll igaz, értékes munkásai, bármi is a tár­sadalmi helyzetük, bármi is a politikai hitvallásuk.

   Ehhez a tiszta szándékomhoz kérem támogatásukat.

1930 (kézirat)

(KOSZTOLÁNYI Dezső, Nyelv és lélek, s.a.r. RÉZ Pál, Bp.,1990, 612-613.)

A Pen Club eddig nem jelentett nálunk sokat. Néhány vendéget hívott meg, néhány ünneplést rendezett meg, de nem vettem észre, hogy valami mélyebb munkája lett volna abban a szép és nagy keretben, amelyet ez a nemzetközi egyesülés jelent.

Most Kosztolányi Dezsőt választotta meg elnöknek Rákosi Jenő után és ez kell, hogy meglepje és megállítsa egy percre az embert. (…)

   Kosztolányi valamicskével, öt-hat évvel fiatalabb nálam. Örülök neki, hogy köztünk is van azért, akiben van kvalitás arra, hogy vezetőnek kiálljon. Van nagyszerű nyelvtudása, – én bizony az egyetlen magyar nyelvnek is csak tanulója vagyok, – és van benne közéleti aktivitás. Remélem, hogy vezetése alatt a Pen Club föl fog virágzani, s megtöltődik avval a tartalommal, amiért ez a keret föl van építve. Az irodalom nemzetközi kapcsolatait s együttműködését kell ennek az egyesületnek jelenteni ebben az országban, ahol nincsenek igazi irodalmi közösségek.

   (…)A vad viharok jelszavai hangzanak újra. A fegyver és az erőszak diktálja a jelszavakat. Mintha nem is szűnt volna meg az ököljog. Európa államai ismét a nyers harc füstjétől vannak elvakulva. Veszőben látunk mindent, amit a humanizmus, az idealizmus és a morál építettek. A legdemokratikusabb kormányok egyúttal a sovinizmus tüzétől égnek, s barbár erőszak rombolja éppen a magyar kultúra nehezen megkezdett épületét.

   Mit kell itt tenni, mihez kell fogni, hogy lehet az embereket emlékeztetni a régi életek nemes elveire.

   Nincs más, mint összeszedni magunkat s ki a frontra.

   Ha frontra állanak a bajkeverők és a tűzcsóvákkal verekedők, akkor ki kell lépni a magányból azoknak is, akik a fegyvertelen háború katonái.

   Ma csak annak az embernek van létjogosultsága, aki az igét testnek tekinti, s érette kész élni és halni.

   A Pen Clubok tiszteletreméltó módon képviselik az igazi emberi kultúrát: örülök, ha a Kosztolányi Dezsők odaállanak, hogy a világ népének figyelmét felhívják arra, hogy ebben a szétdarabolt, szinte életképtelenné nyomorított kis Magyarországban is van lélek és szellem és titokzatos mély emberi élet.

(MÓRICZ Zsigmond, Ki a frontra, Nyugat, 1931, I., 3-4.)

                              LEVÉL KOSZTOLÁNYI DEZSŐNÉNEK

                                                                             London, 1931. november

Édesem,

ma két levelet is kaptam tőled. Házigazdám elragadó. Lelkileg, testileg kitűnően érzem magam, de halálosan fáradt vagyok szellemileg. Annyit kell angolul beszélnem, hogy már írni is angolul akarnék. Wont I? Rothermere egy órát fesztelen és nagyon meglepő kihallgatáson fogadott a lakásán. Átnyújtot­tam neki a Neró-t, with my humblest tributes. Az első percben, amikor irodalmunk szomorú helyzetéről beszéltem, felugrott, rácsapott az asztalra, s 500 angol fontot adott a legjobb munka jutalmazására, mely 1931-ben jelent meg, de azután megváltoztatta elhatározását, és 1000 angol fontot ajánlott fel. Könnyek tolultak szemembe. Galsworthyval is sokat beszélgettem. Közvetle­nül baráti. Írni fog nekem, mondotta. Tegnap felköszöntött a díszlakomán. Ma este Mrs. Henriette Leslynél vacsoráztam, délután egy nagy szobrásznál uzson­náztam. Jaj, de fárasztó ez. De most majd kipihenem magam, Doornban, egy baráti ebéden. lt's nice, is not it? A díjról, a Rothermere-nél való beszélgetésről egy szót sem, még Lenkeynek és Bókaynak sem - maradjon titok, míg haza nem érek. Csak Ádám tudja meg.                                                                                                                                                                                                                                                                                                 D.

(Levelek i.m. 634.)

                                       LEVÉL KRÚDY GYULÁNAK

                                                                   Budapest, 1931. december 12.

Kedves Barátom,

ma éjjel érkeztem Londonból. Nagyon fontos ügyben, mely téged külö­nösen érdekel, azonnal beszélni szeretnék veled valahol, négyszemközt. Kérlek, hívj föl (530-85), s adj találkát.       .

Ölel régi híved:

Kosztolányi Dezső

(Levelek, im. 635.)

                        EZER FONT A MAGYAR IRODALOMNAK.

 Kosztolányi Dezső, mint a Pen Club elnöke, most, hogy Londonban volt, felkereste lord Rothermeret, akivel sokat beszélt a magyar írók dolgairól. A lord, aki Magyarország barátja, s akinek nevét az egész magyarság szeretettel tanulta meg, ezer fontot ajánlott fel, hogy azt a budapesti Pen Club két év alatt öt-ötszázfontos részletben két magyar írónak, tehát évente egynek adja ki.

   Ez az eset sok tűnődésre adott alkalmat. A magyar irodalom az utolsó huszonöt év alatt annyi tehetséget termelt, s annyi kiváló irodalmi alkotást hozott létre, hogy szinte érthetetlen, hogy a mai napokban hogy jutott anyagilag olyan mély és félelmes nyomorúságba. Ebben az évben már alig jelent meg könyv, mert a közönség nem vásárol. A lapok terjedelmét korlátozó rendelet elsősorban a szépirodalmi írókat sujtja, mert mindenütt a szépirodalom kirekesztésére vezetett. Könyv csaknem semmi sem jelent meg ez évben, a karácsonyi könyvpiac, mint a Nyugatban a kiadók jelentéséből látszik, oly szegény lesz, mint a hatvanas években. Senki sem mer könyvkiadásba pénzt fektetni, mert az általános nyomor miatt az emberek elsősorban a szellemi táplálékot vonják meg maguktól.

   Ez nem maradhat így. A testnek kenyérre, a szellemnek könyvre van szüksége. A test éppenúgy elsorvad táplálék nélkül, mint a lélek új lelki behatások nélkül.

Nem segít a fordított műveknek filléres kiadása, mert azok a művek a detektív- és olcsó szerelmi históriákkal csillapítják az éhséget. Minden új nemes olvasmány magasabbra feszíti a lélek tevékenységét, ellenben az ilyen holmi csak elkábít és elzsibbaszt.

   A nemes lord leadta útmutató véleményét az ezer fonttal, s a magyar közönségnek követnie kell példáját a könnyebb és pengőbb pengőcskékkel.

(Nyugat, 1931, II., 607.)

   (…) Hazaindul, vonatra száll, hozza haza a nemes lord  díját, amely annyi zavart okoz.

   Talán kis hiúságból, talán túlzott becsületérzésből, amiért a Pen-üggyel kapcsolatban utazik Londonba, és ekkor keresi fel Rothermere lordot - holott erről szó sem esik és erre semmi ok - nem ő maga, saját megítélése szerint adja a díjat a legjobb mű szerzőjének, hanem fel­ajánlja a Pen Clubnak, hogy az döntse el, kinek jusson az akkori szegénységben és nehéz időkben rendkívül jelentős összeg; Egy választmányi ülésen - az ő ajánlatára - a díjat - Eris almáját -, kettévágják és - szavazással - felét Krúdy Gyulának, felét Móricz Zsigmondnak ítélik. Kétségtelen, hogy elsősorban ő akarja ezt így. A legbecsületesebben. Hiszen például Mó­ricz Zsigmond csak nemrégiben is, az Ady-ügy kapcsán, de még máskor is, valósággal ellenségesen bánt vele, Krúdy Gyula eredendő közönyét teljes mértékben ismeri. Ettől a két írótól ő személy szerint soha nem várhatna semmi­féle baráti szolgálatot, eszébe se jut ilyesmi. Most is, mint mindig, ő az irodalom Bayard lovagja.

   A díj sorsát, választmányi ülésen, szavazással döntik el, utána mégis meglepetésszerűen fellángol a háborúság. Az irodalom cégére mögött ismét áll a politikai harc, vagyis talán ismét valamiféle örökharc, az apák és fiúk harca.

   Sohasem láttam még őt ilyen csüggedtnek.

   A sajtóban heteken át egymást éri a sok nyilatkozat, felszólalás, állásfoglalás. Herczeg Ferenc, Vojnovich Géza, Pekár Gyula, Császár Elemér és Csathó Kálmán lemondanak a Pen Clubnál vállalt igazgatósági tagságukról. Herczeg Ferenc egy nyilatkozatában a nyomorgó írók számára kívánja a pénzt, holott Rothermere lord a díjat kifejezetten az 1931. évben megjelent legjobb mű szerzőjének szánta. A lordnak ezt a kívánságát Kosztolányi Dezső hazajövet azonnal közölte a nyilvánossággal. Most úgy rémlik, mintha kételkedtek volna szavahihetőségében. A májusban Budapesten tervezett kongresszus ügye is veszélyeztetett. Nyíltan közlik vele, hogy pénz csak akkor lesz, ha Berzeviczy Albertet választják meg elnöknek.

Kosztolányi egy nyilatkozattal lemond, nem akarja veszélyeztetni a budapesti kongresszus ügyét. A dolog azonban ezzel nem fejeződik be, Berzeviczy Albertet ugyan megválasztják a Pen Club elnökének, válaszul azonban vagy negyven tag kilép a Pen Clubból.

Most Berzeviczy is lemond az elnökségről, s a tavaszi kongresszust újból veszély fenyegeti. Végül is a békét a külföld előtti jóhír érdekében Kosztolányi teremti meg. Berzeviczy díszelnök lesz, a kongresszust megtartják és Dide, mint az elnöki tanács egyik tagja, részt vesz benne. A magyar ügy érdekében elégedett képet mutat, holott mondhatatlanul fáj neki ez a hivatalos sarokba állítás.

Fájón olvassa a magas helyről címére érkezett levelet.

        A Magyar Pen Club tek. Elnökségének,                          

Minthogy Herczeg Ferenc, Pekár Gyula, Csá­szár Elemér és Csathó Kálmán súlyos okokra hivakozva a Magyar Pen Club vezetésében nem vesznek részt és nem vállalhatnak felelősséget az igazgatóság határozataiért, én is azonosítva magam irodalmunk e kiválóságainak álláspontjával, a Magyar Pen Club védnökségéről ezennel lemondok.

                                                            Budapest, 1932. február 23-án.

                                                                                         József főherceg.

   De mind között leginkább Herczeg Ferenc hidegsége fáj neki. Őt mindig becsülte és titkosan szerette is, fiúi érzések lappangtak benne iránta. És most, vele kapcso­latban, megismétlődött az érettségi előtti kicsapatás mása, és mint akkor, most is irodalmi hitvallásáért tessékelik ki.

(KOSZTOLÁNYI Dezsőné, i.m. 288-289.)

                        ROTHERMERE LORD IRODALMI DÍJA

(…) Amikor Kosztolányi Rothermere lord irodalmi díját Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond között osztotta meg, (…) a konzervatív írók támadást indítottak ellene. 1932 februárjában Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, Pekár Gyula, Voinovich Géza lemond­tak, márciusban Kosztolányi is lemondott, Babits, Füst Milán, Karinthy, Kassák, Móricz kilépett a Pen Klubból. Nem sokkal később - kompromisszumként - három elnök vette át a vezetést: Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Kosztolányi Dezső; ez a kompro­misszum tette lehetővé, hogy májusban megtartsák a nemzetközi kongresszust Buda­pesten.

(Réz Pál jegyzete, Levelek, i.m. 1028.)

                                  LEVÉL  KRÚDY GYULÁNAK

                                                                                                  Budapest, 1932. január .

   Kedves Gyulám,

   a díjat február 5-én, a közgyűlésen ítéli oda az igazgatóság. Minthogy több oldalról az a kívánság hangzott el, hogy ebből az összegből nyomorgó fiatal írókat is segélyezzünk, szépnek találnám a gondolatot, hogy a kitüntetettek a díj 10%-áról önként lemondanának az ő javukra.

   Tudom, hogy te is kész vagy erre. Légy kedves tehát engem elhatározá­sodról pár sorban értesíteni. 

   Egyébként minden rendben van.

   Ölel igaz híved:                                                   

                                                                                      Kosztolányi Dezső

(Levelek, i.m. 643.)

                      "RIGHT OR WRONG: MY COUNTRY!'

"Right or wrong: my country!' – a nálunk annyiszor példaképül idézett angol közéletnek egyik legszebb sarktétele. Maqyarra fordítva annyit jelent, hogy be­felé ám veszekedjünk, amennyire ternperamentumunk vagy üzleti érdekeink megkí­vánják; de mihelyt arról van szó, hogy a külvilággal állunk szemközt, akkor tessék egységes frontot vágni és szemrebbenés nél­kül fedezni a véleményünkkel esetleg ellen­tétes dolgokat is, vagy pedig legalább is csendben félreállani és nem zavarni azokat, akik az ország érdekében künn állnak a gáton. Éppen az utóbbi évtized külpolitikai vezetése hivatkozott minduntalan erre az elvre, amikor megkövetelte, hogy külpolitikai kérdésekben a közvélemény álljon egységesen a felelős vezetők háta mögé. Annál csodálatosabb, ha éppen olyan rész­ről törik át ezt az elvet, amely részről ed­dig katonás fegyelemmel követelték ennek az elvnek a betartását. Herczeg Ferenc­nek és írótársainak a Pen-Club dolgában való állásfoglalásáról szólunk. A Magyar Pen-Club nevét a Literatura eddig még nem írta le. Minden okunk meg lett volna a kritikára, úgy célkitűzései, mint működése (? ), mint összetétele szempontjából. De tudtuk, hogy a Club kifelé mégiscsak, reprezentálni kívánja a magyar írókat, s így inkább hallgattunk róla, semhogy magasabb nemzeti érdeket képviselő működését elgáncsoljuk. A Magyar Pen-Club tudva­levőleg ez év tavaszán nemzetközi Pen-kongresszust hívott össze Pestre, amely kongresszusnak jelentőségét lekicsinyelnünk igazán nem szabad.  S erre az történt, hogy Herczeg  Ferenc és néhány „író”-társa – mondjuk ki magyarán – belelőtt a Clubba, bele kongresszusba, éspedig holmi csiricsári , vicinális ürügy alatt : állítólag azért, mert a Pen-Club elnöke, nem is ilyen minőségében, olyan íróknak adta a Rothermere-díjat, akiknek az ábrázata nem tetszett Herczeg Ferencéknek. Fokozza a bajt, hogy Herczegéknek ez a gesztusa olyan percben esett meg, amikor a nemzetközi kongresszust már egybehívták Budapestre, s így a blamázs immár elkerülhetetlen. Szögezzük le: tudatosan jól kiszámított merénylet volt ez a magyarság jóhíre ellen, a nemzetközi kultúrélet fóruma előtt '/Ja[ó megkompromittálása a magyar írói társadalomnak, ve­szedelmes gyerekjáték a legszentebb nemzeti érdekekkel. Ezek az urak minduntalan szájukon hordják a "nemzet" fogalmát. Nem. éppen ilyen percben, ilyen kényes kérdésben lett volna-e erkölcsi kötelessé­gük, hogy egy díjkiosztás körül való nézet­eltérésük címén ne blamálják az egész magyarságot?

(Literatura, 1932. április, 432)

                             A PEN-CLUB IGAZGATÓSÁGA

                                                                   Budapest, 1932. április 5.

                     Nagyméltóságú Díszelnök Úr!

         A Pen-club igazgatósága április hó 5-én tartott ülésén napirendre került Nagyméltóságod levele, amelyben díszelnöki tisztéről lemond. Az igazgatóság egyhangú mély sajnálkozással értesült Nagyméltóságod lemondási szándékáról s egyértelműleg arra az álláspontra helyezkedett, hogy a lemondás elfogadása ellentétben állana a club érdekeivel épp úgy, mint a küszöbön álló világkongresszushoz fűződő fontos közérdekkel. Nagyméltóságod közreműködése nem nélkülözhető, lemondásába nem nyughatik bele s ezért minden lehetőt megtesz arra nézve, hogy Nagyméltóságodat a club ügyében való további részvételre s a díszelnöki tisztség megtartására rábírja. Hogy ez lehetségessé váljék s a club életében az utóbbi időben előfordult surlódásokból származó félreértések s esetleges jogosult sértődések kiküszöböltessenek, szükségesnek tartjuk Nagyméltóságodnak felvilágosítással szolgálni bizonyos olyan részletekről, melyek eddig Nagyméltóságod előtt valószínűleg ismeretlenek vagy csak hézagosan ismertek voltak.

         Az április 5-iki igazgatósági ülésen Heltai Jenő igazgatósági tag, akit az igazgatóság a kilépett tagtársakkal való tárgyalással megbízott, jelentésében az igazgatóság tudomására hozta, hogy a kilépettek visszatérésének egyik feltétele az volt, hogy Nagyméltóságodnak elégtétel szolgáltassék korrekt és a club békéjének előmozdítására szolgáló magatartásáért. Ez a kívánság abban is megnyilvánult, hogy a kilépettek egyhangúan Nagyméltóságodat akarták a kiküldendő három tagú bizottság egyik tagjává megnyerni. A Nagyméltóságodnak adandó elégtétel módjáról az igazgatósági ülésen folyt megbeszélés; közben Babits Mihály és Schöpflin Aladár igazgatósági tagok, a kilépett tagok csoportjának tagjai nyomatékosan hangsúlyozták, hogy az elégtétel-adás legmesszebb menő módját tartják szükségesnek. Az utóbb nevezett tagtársunk kifejtette, hogy a clubból való csoportos kilépések merőben a falmerült súrlódásokból támadt izgalom kirobbanásai voltak, azoknak Nagyméltóságod személyéhez vagy elnök-jelöltségével kapcsolatuk nem volt, ha bárki más lett volna elnök-jelölt, a robbanás akkor is megtörtént volna. Ha tehát Nagyméltóságod a történtekben személye iránti bizalmatlanságot vagy sértődést érez, ez csak mindenképp érthető, de mindenképp el is oszlatandó félreértés eredménye lehet. Ezért a nevezett igazgatósági tagok, valamint Kosztolányi Dezső, az újonnan választott intéző bizottság egyik tagja azt az indítványt terjesztették elő, hogy az igazgatóság ne nyugodjék bele Nagyméltóságod lemondásába, hanem teljes bizalmának és szeretetének kifejezésével kérje meg Nagyméltóságodat annak visszavonására, s egyúttal arra is, hogy a club ügyeiben való további jóindulatú közreműködését ne vonja meg s a májusi világkongresszuson a magyar részről való elnöklést, mint a magyar kultúra erre leginkább hivatott vezérférfija vállalja el. A javaslatot az igazgatóság egyhangúlag, lelkesedéssel fogadta el és megbízta az intéző bizottság három tagját Heltai Jenő, Herczeg Ferenc és Kosztolányi Dezső urakat, hogy az igazgatóság határozatát és ebben kifejezett kéréseit Nagyméltóságoddal tudassák, igyekezzenek Nagyméltóságodat az igazgatóság kívánságai teljesítésének megnyerni.

         Abban a reményben, hogy sikerül azokat az okokat, amelyek Nagyméltóságodat a lemondásra bírták, tárgytalanná tenni s a clubban helyreállított harmóniát ezzel betetőzni, maradunk kiváló tisztelettel

(Kézzel írott levélfogalmazvány aláírás nélkül a Franklin-Társulat fejléces papírján. A kézírás valószínűleg Schöpflin Aladáré. A Magyar Pen Klub kézirattárában található másolat .Az  MPK kézirattárában lévő anyagokhoz Dobozy Zsófia segítségével fértem hozzá.)

                                          JÓZSEF FŐHERCEG

A M.P.C.-ban fölmerült, de időközben ismét elsimult ellentétek, annak idején arra bírták Berzeviczy Albertet, a M. Tud. Akadémia elnökét, hogy lemondjon a Clubban viselt tiszteleti elnökségről. A M. P. C. tagjainak egyértelmű kívánsága ma a Club vezetői, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc és Kosztolányi Dezső, meglátogatták Berzeviczy Albertet a lakásán és arra kérték, hogy vállalja továbbra is a tiszteleti elnökséget. Berzeviczy Albert, a nyert magyarázatok után, késznek nyilatkozott a Club kívánságának teljesítésére. Így tehát Berzeviczy fog elnökölni a világkongresszus megnyitó ülésén és a kongresszus tagjainak tisztelgő küldöttségét is ő fogja a kormányzó úr elé vezetni.

                                            József kir. herceg

(Kézzel írott levél uo. Dátum nélkül. MPK kézirattár. Nem az eredeti levél lehet, hanem róla készült kézírásos másolat.)

               LEVÉL A PEN KLUB VENDÉGEINEK FRANCIA NYELVEN

                                                                                                  1932. április 18.

(Magyarul)

Kedves Uram, a magyar PEN Klub nagy örömére szolgálna, ha arról értesülhetne, hogy meghívásunknak eleget téve megtiszteli jelenlétével a PEN Klubok 1932. május 15-20. között Budapesten tartandó világkongresszusát.

         A magyar irodalmi körök nagy rokonszenvvel és tisztelettel övezik Önt, s rend-­

kívül boldogok volnának, ha a kongresszus alkalmából itt üdvözölhetnék.

         Annak biztos reményében, hogy rövidesen igenlő választ kapunk, fogadja kedves Uram, kiváló tiszteletünk kifejezését.

A magyar PEN Klub elnökei

Heltai Jenő

Herczeg Ferenc

Kosztolányi Dezső

(Levelek, i.m. 1028)

                                    LEVÉL EMIL ISACNAK

                                                                              1932. április 20. előtt.

(Magyarul:)

   Uram,

   a Nyugat, a legjelentősebb magyar folyóirat, mely szépirodalommal és kritikával foglalkozik, s amely sohasem szűnt meg harcolni a gondolatszabadságért, mint ahogy a háború alatt is a békéért, most ünnepli alapításának 25. évfordulóját.

Abból a célból, hogy nagyobb ünnepélyességet kölcsönözzünk ennek az évfordu­lónak, mely szerencsésen egybeesik a PEN Klub Budapesten megtartandó nemzetközi kongresszusával, különszámot szándékozunk megjelentetni a PEN Klub ama kiváló tagjainak tiszteletére, akik részt vesznek a kongresszuson.

Felkérjük, hogy szíveskedjék folyóiratunkat megtisztelni közreműködésével egy

lehetőleg meg nem jelent, 2-4 oldalas írással (esszé, novella, regényrészlet, vers), amit valamelyik legkiválóbb írónk vagy költőnk fordításában közlünk majd különszámunkban.

   Tekintettel arra, hogy a kongresszus megszabott időpontja a legnagyobb sietségre

kényszerít bennünket, hálásak lennénk, ha kéziratát a legrövidebb időn belül elkülde­-

né. Egyben kérjük, hogy április 20-ig szíveskedjék megküldeni - közlés végett –legújabb fényképének egy példányát, valamint aláírását.

Fogadja, Uram, előzetes köszönetünket és szívélyes kartársi üdvözletünket.

A Nyugat szerkesztősége

Babits Mihály

A PEN Klub elnöke

Kosztolányi Dezső

(Levelek, i.m. 1028)

                               MÁRAI SÁNDOR LEVELE

                                                                                         Budapest, 1932. május 9.

Kedves Kollegám,

a Magyar Pen Club ügyvezető alelnöke, Radó Antal úr május 4-én kelt megtisztelő levelében arról értesít, hogy a világkongresszus rendező bizottságának tagjává választottak. Föl kell tételeznem, hogy ez a választás félreértésen alapul; mikor a M.P.C. választmánya legutóbb nem adott helyt a tagok létszámának kiegészítésére vonatkozó kérelmünknek, levontam ennek az álláspontnak következményeit s a magam részéről fenntartottam kilépésemet a M.P.C.-ból. Annak idején levélben is értesítettem erről az igazgatóságot.

         Ez a levelem, úgy tetszik, elkallódott; ezért most újólag van szerencsém írni, mélyen tisztelt Kollegám, s a M.P.C. igazgatóságát tisztelettel értesíteni, hogy a Club tagjainak sorából kiléptem, s így természetesen a világkongresszus rendezőbizottságának tagsági tisztjét sem vállalhatom.

Igaz tisztelettel

                     készséges híve

                                            Márai Sándor

(Kézírásos levél, MPK kézirattár)  

                               A VILÁGKONGRESSZUS

   1932. május 17-én van az első ülés a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Berzeviczy elnök többnyire franciául, de, alkalom adtán, angolul és németül vezeti. A küldöttek franciául, angolul és németül szólalnak föl. John Galsworthy, a Nemzetközi PEN elnöke nyitja meg az ülést angolul (nyomban elnézést is kér, hogy nem ismétli meg a megnyitó beszédét franciául és németül), és mindjárt elkötelezi mind a szervezetet, mind az ülést a politikamentesség mellett és az irodalom mint művészet mellett. Nem lehet itt szó párt- és állampolitikáról, hangoztatja. 22 ameri­kai, belga, kanadai és osztrák író aláírásával "Szózatot" intéznek "a világ valameny­nyi kormányához": tiltakoznak az írók politikai vagy vallási okokból való börtönbe vetése és a foglyok sanyargatása ellen. Nagy taps fogadja az elsők közt föl­szólaló román küldött szavait, aki bejelenti, hogy Kolozsvárott megalakult a Román PEN magyar tagozata (Bánffy Miklóssal). Hennon Ould angol (és nemzetközi) PEN-titkár arról számol be, hogy már 36 országban 51 PEN-szervezet működik, és külön kiemeli Gennanus Gyula és John Knittel egyiptomi szervező tevékenységét.

   Hogy szolgáljuk a békét politika nélkül? - ez a kongresszus alapkérdése. És az ádáz viták forrása.

   Ernst Toller (Németország) szenvedélyesen mutat rá, hogy elválaszthatatlan egy­mástól szellem és politika. Lám, most tiltották be Angliában - több más könyvvel együtt - Joyce művét, az Ulysses-t, Németországban meg Remarque filmjét. Aragont is üldözik Franciaországban (bár ott egységfrontba tömörültek az írók Aragon vé­delmében). Olaszországban sem jelenhetnek meg Remarque művei. Magyarorszá­gon is négy hónapra ítélték Octave Mirbeau fordítóját és betiltották Victor Margueritte regényét (Le compagnon - Az élettárs). (Hát Oroszországban mi van? - kiabálnak közbe. - Arról miért nem beszél?) Goethe nyomán azt hangsúlyozza Toller, hogy fontosabb, amit teszünk, mint amit írunk.

   Az olasz Marinetti valósággal fölháboritja a hallgatóságot. Máshogy értelmezi azt az alapelvet, hogy PEN és politika két külön világ legyen. Latin mondást idéz: "Ha békét akarsz, készülj háborúra". Ne beszéljenek itt békéről. Inkább védjék meg! (Ágyúval? - vág közbe valaki gúnyosan).

   A Magyar PEN nevében Illyés Gyula is szót emel a cenzúra, a könyvelkobzás és a sajtóper ellen, a sajtó- és gondolatszabadságért. Azt javasolja, hogy minden efféle vétséget tartson nyilván és hozzon nyilvánosságra a londoni PEN-központ.. Sárközi György (Magyar PEN) szintén Toller és Illyés mellett foglal állást. Joggal fordul szembe az értelmiség a kormányzatokkal és az álhazafisággal, mondja. Ne üldözzenek senkit a meggyőződése miatt, követeli.

   Jules Romains (Franciaország) is Marinetti ellen fordul, és erőszak nélküli irodal­mat követel. Ne legyen sem jobb, sem bal az irodalomban. Aki eltér tőle, kizárják a Francia PEN-ből. ­

   Zsolt Béla (Magyar PEN): "Kisebbségvédelemről beszélnek? Az értelmiség is ki­sebbség!" Nemzetközi PEN-szervet követel a szellemi szabadság ellen elkövetett vétségek nyilvántartására és közzétételére.

(BENYHE János, SUMONYI PAP Zoltán, 80 éves a Magyar PEN Club, Bp., 2006, 7)

                 BERZEVICZY ALBERT MEGNYITÓ BESZÉDE

Hölgyeim és Uraim!

Megtiszteltetés számomra, hogy a magyar Pen Klub nevében én köszönthetem a Pen Klubok tizedik nemzetközi kongresszusára összegyűlt tisztelt küldötteket, kitűnő vendégeinket.

Azt a palotát, mely otthont ad ennek a világtalálkozónak, 1865-ben avatták fel és adták át Akadémiánknak, tehát annak az intézménynek, amelynek létrehozását, immár több mint száz éve, Széchenyi István gróf kezdeményezte. Falai között már eddig is számos irodalmi és tudományos rendezvény zajlott le. Az épületet az osztrák abszolutizmus éveiben tervezték és emelték, noha ez a rendszer általában rossz szemmel nézte az effajta vállalkozásokat. A nemzet egy herceg [?] jóindulatán kívül csupán önnön lelkesedésére számíthatott, midőn fölépítette az irodalmi alkotómunka ezen műhelyét: azt a műhelyet, amelyet Akadémiánk most örömmel ajánl fel a magyar Pen Klub nagynevű vendégeinek, elmélyült munkálkodásuk céljaira.

Ezt a termet Lotz Károly freskói díszítik. Kiváló történelmi festőnk munkái összefoglalják nemzeti művelődésünk főbb fejlődési szakaszait. Tisztelt vendégeink láthatják első királyunkat, Szent Istvánt, aki azzal, hogy bevezette a kereszténységet és elfogadta a koronát, melyet II. Szilveszter nyújtott át neki, egyúttal Nyugat-Európa országai között jelölte ki országa helyét, hátat fordítva a keleti birodalom egyházának s kultúrájának, amellyel a magyar nemzet európai letelepedése óta szoros kapcsolatban állt.

Úgyszintén láthatják Könyves Kálmán királyunkat, az Árpád-ház egy későbbi tagját, aki már a XII. század elején megtiltotta a boszorkányüldözést, mivel nem hitt ebben a babonában.

Szemük elgyönyörködhet Corvin Mátyás király pompás udvarának látványában. Mátyás mindent megtett azért, hogy meggyökereztesse magyar földön az itáliai reneszánsz kultúrát: híres könyvtárt gyűjtött, egyetemet alapított, és tudósokat, kötőket, művészeket hívott udvarába. Egy másik festményen, amely a reformáció meg az ellenreformáció korát tárja elénk, e két egyházi mozgalom vezéralakjait láthatjuk. Mindkét irányzat jelentősen hozzájárult nyelvünk és irodalmunk fejlődéséhez, minthogy tanaik terjesztéséhez a nép nyelvén kellett szólniuk a korábban használatos holt nyelv, a latin helyett; ugyanezen okból a Bibliát is lefordították, s immár magyarul fogalmazták hitvitázó értekezéseiket is. Amott jobbra a törökök elleni hadjáratban s az első függetlenségi harcokban kitűnt vitézekre eshet pillantásuk; közöttük Zrínyi Miklós hősi alakjára, aki egy személyben volt költő és rettenthetetlen katona. Ő a szerzője első nemzeti eposzunknak, melyben dédapja dicsőségét örökítette meg, aki a Szigetvárt védő sereg soraiban esett el. A katonaköltő eposza olyan hősköltemény, amelyet teljességgel áthat a vallásos szellem.

Az eddigi elnagyolt ismertetésből is kitűnhetett, hogy magyar nyelvű irodalmunk már a XVI. században kialakult, s a következő évszázad már továbbfejlődésének lehetett tanúja. Nyelvünk elszigeteltsége azonban jócskán megnehezítette ennek az irodalomnak a külföldi befogadását; Európa és az egész művelt világ csak a XIX. században szerezhetett tudomást róla, mégpedig olyan remekművek jóvoltából, amelyek végre utat törtek maguknak a külföldi olvasóközönségig.

Hadd hivatkozzam itt mindenekelőtt Petőfi Sándorra, aki maga is a nemzet hőse volt, s akinek a szerelmet, a hazát és a szabadságot megéneklő lírai költeményei úgyszólván meghódították a világot — jóllehet fiatalon, alig huszonhét évesen nyoma veszett szabadságharcunk egyik legutolsó ütközetében.

Habár versei összetéveszthetetlenül magyar lelki alkatot tükröznek, csaknem valamennyi élő nyelvre lefordították, mindenütt megértették, szerették és mindmáig nagyra tartják. Nem csoda, hiszen költészetéből forrón és magával ragadó erővel buzognak fel az emberi szív legnemesebb érzületei.

Koszorús költőink ragyogó triásza elismerten a következő nevekből áll: Petőfi, Vörösmarty, Arany.

Vörösmarty Mihály már Petőfi fellépte előtt költői nyelvünk megteremtőjének számított, mivel ő tett pontot ama küzdelem végére, amely a nyelv megújításának bajnokait állította szembe a hagyományféltő konzervatívokkal; egyúttal ő vezette be irodalmunkba a múlt század első felében uralkodó romantikát, ám nem szakított a megelőző klasszicista iskola kifejezőeszközeivel sem. Gondoljunk csak első nagy művére, a Zalán futásá-ra, erre a honfoglalási eposzra, amely hexameterekben [az eredeti szerint: disztichonokban (?!)] dicsőítette a magyar területhódítók hősies hadjáratát. Költeményei közül sajnálatos módon csak kevés olvasható idegen nyelven.

A harmadik, Arany János élt legtovább; ötven éve hunyt el. Lírai és epikus költőnek egyaránt nagy volt: olyan költői nyelvet alakított ki, amely az eredendő népnyelvből meríti erejét. Ebből fakad népszerűsége és egyedisége, de költészetének az a sajátossága is, hogy különleges nehézségek elé állítja fordítóját. Mindazonáltal összes epikus költeménye s legtöbb lírai verse is hozzáférhető németül, néhány franciául, angolul, olaszul, sőt még csehül, szerbül, szlovákul, tatárul [?], héberül és eszperantóul is.

Akadt egy költőnk, Madách Imre, aki 1864-ig élt, és csupán egyetlen művel vált híressé, ez pedig Az ember tragédiája. Ezt az inkább bölcseleti, mint drámai költeményt szerzője nem színpadra szánta — halála után Nemzeti Színházunk mégis műsorára tűzte, s a jelentős színpadi siker megnyitotta az utat a darab külföldi pályafutása előtt. E nagyszerű költemény valamelyest a Faust elgondolására emlékeztet, de tökéletesen eredeti alkotás; ezt fölismerve fordították le németre (többször is), franciára, angolra, hollandra, csehre, szerbre és szlovákra. Be is mutatták, mégpedig nagy sikerrel, Hamburgban, Bécsben és Prágában.

Egy másik magyar színdarab, Katona József Bánk bán-ja, történelmünkből veszi tárgyát: ez is kijutott a nagyvilágba, megjelent franciául, német és olasz nyelven pedig még elő is adták. Az elmúlt idők néhány további drámaszerzőjét, név szerint Csiky Gergelyt, Berczik Árpádot és Dóczi Lajost kiadták németül, mások művei francia, cseh, dán és finn nyelven láttak napvilágot.

Múlt századi regényíróink közül Jókai Mórt ismerik legjobban határainkon túl. Óriási életműve persze még németül sem jelent meg a maga egészében, de már jó néhány regénye vált ismertté idegen nyelveken, többek között románul, csehül, horvátul, szlovákul, dánul, hollandul és svédül; nem egy művét még Amerikában is terjesztik és olvassák. Mikszáth Kálmán, a kitűnő humorú regényíró, a magyar élet megnyerő ábrázolója szintén azok közé a magyar írók közé emelkedett, akik a legkülönbözőbb nyelveken váltak ismertté szerte a világon. Régebbi regényíróink közül Jósika Miklós, Eötvös József és Kemény Zsigmond báróknak akadt német, valamint angol, cseh és román fordítója.

Korán eltávozott költőnk, Ady Endre művének gyors hírverés jutott osztályrészül. Komor géniusz volt, a modern pesszimizmus megtestesítője, akit többen dekadensnek tartottak; kevés ország lehet, ahol verseit ne fordították és ne terjesztették volna lelkes hívei.

Ami élő íróinkat illeti, őket nem szívesen nevezném meg, mivel sokan közülük ismerősek az Önök számára is, nem szólva arról, hogy számosan velünk együtt részt vesznek ezen a kongresszuson. Akár a poétákat, akár a regényírókat vagy a színpadi szerzőket tekintjük, többségük képes volt áttörni a nyelvi korlátokat: némely regényírónknak több műve megjelent akár ötször-hatszor is távolinak mondható népek nyelvén, többek közt Svédországban. A leggyakrabban mégis a magyar drámák tűnnek fel külföldön: olyannyira, hogy számos magyar író tett szert világhírre éppen színházi bemutatói jóvoltából. Ha Önök körülnéznek szomszédainknál, például az osztrák fővárosban, megláthatják, hogy majdnem minden napra jut egy-egy előadás, melyen magyar drámaíró vagy zeneszerző színpadi művét játsszák. Mai drámairodalmunkra egyébként erőteljesen hatott a francia színjáték.

Miközben igyekszünk a külfölddel is megismertetni irodalmunk legkiválóbb termékeit, másfelől viszont irodalmi életünk kezdeteitől fogva eltökélten dolgozunk azon, hogy a lehető legtöbb nyelv irodalmának remekei szólaljanak meg magyarul. Kijelenthetem Önöknek, hogy mindig is legjobb íróink vállalkoztak az idegen szerzők kiemelkedő alkotásainak lefordítására. Hogy csak a legnevezetesebb példára hivatkozzam: az 1848-as nemzeti megújulás hajnalán a már említett nagy költői triász tagjai eltervezték, hogy lefordítják Shakespeare összes művét. Egy szó, mint száz: a magyar irodalmárok, miközben gondosan őrizték irodalmunk sajátos jellegét, mindig egyik legfőbb feladatuknak tartották, hogy más nemzetek művelődésbeli eredményeivel gazdagítsák önnön termésüket, s hogy állandó kapcsolatot tartsanak fenn az emberi szellem nagy közös áramlataival.

Annak a kettős erőfeszítésnek bemutatására, amely folytonosan az irodalmi alkotások kölcsönös átültetésén munkálkodott, a magyar PEN Klub a jelen kongresszus alkalmából itt, az akadémiai székház termeiben egy kis kiállítást rendezett be az ilyenfajta kiadványokból — ezennel mindnyájuk jóindulatú figyelmébe ajánlom.

Nem dicsekvésből idéztem emlékezetükbe ezt a néhány tényt és tudnivalót. Mindössze azt kívántam hangsúlyozni, hogy a magyar nemzet, amelyet a világháború következményeképpen szörnyűséges sorscsapás ért, minthogy megfosztották területének s lakosságának kétharmad részétől, mégis épen megőrizte szellemi erejét. Épp ezért a jövőre felkészülten, azoknak az országoknak a sorába szeretne tartozni, amelyek tevékenyen kiveszik a részüket az egyetemes irodalmi munkálkodásból. Így történt, hogy hazánk hivatottnak érezte magát a PEN Klubokat összegyűjtő értekezlet megrendezésére; célunk az volt, hogy elmélyítsük a különböző nemzetek között újabban kialakuló kapcsolatokat, melyeket a nagy háború sajnálatosan hosszú időre megszakított — s amelyek napjainkban újraszövődnek, mivel immár valamennyien meggyőződhettünk arról, hogy fennmaradásuk mindenki számára múlhatatlanul szükséges.

Hölgyeim és Uraim! Az a válság, amely mostanában sújtja a legtöbb ország gazdasági életét, győztest, legyőzöttet és semlegest egyaránt sanyargatva, a szellemi és kivált az irodalmi értékeknek is csak árthat. A közös nyomorúságnak közössé kell avatnia az ellene folytatott küzdelmet, már csak azért is, hogy e küzdelem még hathatósabb lehessen. Midőn a nemzetek, mintha vakság szállott volna rájuk, konokul csak távolodnak egymástól, szaporítják és erősítik a vámhatárokat, melyek mindjobban akadályozzák munkájuk, anyagi termékeik szabad csereforgalmát, akkor legalább a gondolat, a képzelet, az ízlés közlekedjen éppoly szabadon, mint régen, s a politikai és gazdasági érdekeik által elválasztott népeket újra közelítse egymáshoz.

Hölgyeim és Uraim, mi, magyarok, egy viszonylag kis lélekszámú, a nagy háborúban vesztes és most is számos nyűggel-bajjal küszködő nemzet fiai és leányai, őszinte bizalommal nyújtunk Önöknek baráti kezet, mégpedig anélkül, hogy (A kézirat itt megszakad. Francia nyelvű szöveg, MPK kézirattár. Bárdos László fordítása))

                            HORTHY MIKLÓS KÖSZÖNTŐJE

   Különös öröm számomra, hogy a Pen Klubok Világszervezete - melyhez negyven ország több mint kétezer reprezentatív írója tartozik - Budapestet, Magyarország fővárosát választotta Tizedik Jubileumi Ülése székhelyéül.

Nagy megtiszteltetés ez országunknak – a magyar kultúra egészének és különösképpen a magyar irodalomnak. Úgy érzem, magától értetődik, hogy az írók külföldön tudnak arról, hogy a magyar kultúra színvonala nem a magyar faj lélekszámával és nem jelenlegi területével arányos.

   Magyarország ezer éven át a Nyugat kultúrájának bástyája volt a Kelet kapujában.

   Noha a magyarok fajilag nem rokonai nyugati szomszédaiknak, mégis mindig tudatában voltak annak a Nyugat népeihez fűződő intellektuális és szellemi rokonságnak, mely kijelölte őket arra a nehéz, de készséggel vállalt feladatra, hogy a nyugati civilizáció vízválasztójaként teljesítsenek szolgálatot.

Magyarország mindig őszinte tisztelettel adózott az írott és nyomtatott betűnek; már 1473-ban megnyílt Budán az első nyomda.

   Ugyanakkor mindig is nagyra becsülte a külföldi irodalmakat, és a legszorosabb kapcsolatokat tartotta fenn más országokkal a kultúra minden területén.

   Azt hiszem, nem tévedek, amikor azt mondom, nincs még egy ország, ahol annyi fordítás készülne külföldi szerzők műveiből és annyi külföldi színdarabot adnának elő, mint éppen Magyarországon. Jól tudjuk, milyen termékenyítő hatással voltak a külföldi irodalmak a magyar kultúrára.

   Ezért különösen nagy örömteli tölt el, hogy ez a fontos Kongresszus minden bizonnyal egy újabb láncszemmel kovácsolja össze a magyar irodalmat más országok irodalmaival. 

   Ismerem a Pen Klubok Szervezetének eszmei célkitűzéseit. Tudom, amellett, hogy minden nemzet íróit egy nagy családba kívánja egyesíteni, mely átöleli az egész civilizált világot, és ezáltal előmozdítja az  egyetemes kultúra ügyét és felemeli szellemi életünk színvonalát, a Szervezet vállalta, hogy küzdeni fog az emberiség legdrágább álmának megvalósításáért, a világbékéért.     

   Boldog vagyok, hogy Magyarországot az a megtiszteltetés érte, hogy felajánlhatja vendégszeretetét, és ezáltal lehetőséget kapott arra is, hogy együttműködjék ennek a nemes célnak az előmozdításában.

   Magyarországnak mindig hő vágya volt, hogy jelentékeny tényező legyen a világbéke megteremtésében, olyan békéében, mely az igazságon, minden nemzet egyenlő jogain nyugszik, és hogy szoros kapcsolatokat létesíthessen Európa kulturált népei között, amelyek sorsa ma erősebben egybeszövődik, mint bármikor korábban, és amelyek egymásrautaltsága soha nem volt oly nyilvánvaló, mint a jelenleg fennálló kritikus viszonyok között.

   Szívből remélem, hogy a Pen Klubok Szervezetének sikerül megvalósítania a maga elé tűzött magasztos eszméket, és a toll eszmehirdető erejével az egymásrautalt nemzetek békés együttműködésének nagy és nemes ügyét fogja szolgálni, és azt az erkölcsi igazságot, mely egyedüli biztosítéka az együttműködés őszinteségének és folyamatosságának.

   Még egyszer hadd mondjak köszönetet a magyar nép nevében azért a nagy megtiszteltetésért, mely Magyarországot ennyi kiváló elme látogatásával érte.

   Arra kérem önöket,  jegyezzenek föl emlékezetükben mindent, amit itt látnak – hogy megmutassák, miként értették és milyennek érezték mindazt, amit itt tapasztalnak közöttünk –  és vigyék magukkal  azokat a benyomásokat, melyeket belső megérzéseik sugallnak.

   Sok sikert kívánok a Kongresszus munkájához, és külön üdvözöm John Galsworthy urat, aki fővárosunkat javasolván a Kongresszus székhelyéül és aki személyesen jelenlétével is rokonszenvét fejezte ki irántunk, amiért külön köszönet illeti.

Hölgyeim és Uraim külön-külön és együttesen is Isten hozta mindnyájukat Magyarországon.

(Angol nyelvű szöveg, MPK kézirattár. Kenyeres János fordítása)

                BABITS MIHÁLY ELŐADÁSA, 1932. május 19-én

 (Taps köszönti a szólásra emelkedő Babitsot): Hölgyeim és Uraim! Ha kiejtem ezt a szót: „Béke”, úgy érzem, a mi PEN Klubjaink éltető eszméjét nevezem meg. Hiszen ez az eszme éppen a Béke jegyében született; azon Béke jegyében, amely a Keresztelő Szent János fejét tartó Salome gyanánt még kötényében hordozta a legborzalmasabb háború véres gyümölcseit. Az olvadás édes gyermeke, a hóvirág is még a tél színét viseli. A Pen Klub eszméje, mint a legelső hóvirág, téli viharok és özönvizek múltával kelt életre.

Elsőként az írók, a szellem emberei fogtak össze azzal a céllal, hogy gyógyírt keressenek az európai lélek fájdalmas megosztottságára. Igaz, nincs annál természetesebb, mint hogy a szellem ellenszegül a fizikai erőszak ideológiájának, és mindenki más előtt ébred fel hosszas, szörnyű zsibbadtságából; de vajon nem vetett-e árnyékot erre az ébredésre valaminő megkésett lelkiismeret-furdalás? Annyi bizonyos, hogy a Gondolat, az Irodalom nem egészen ártatlan a katasztrófa bekövetkeztében s a háborús szellem térhódításában.

Ezt a szellemet szavak lobbantották lángra, és a nyomtatott betű táplálta tüzét. Nem csupán a hírlapírókra gondolok, még csak nem is csupán arra a nacionalista, kardcsörtető irodalomra, amely mindenfajta kegyetlenség és erőszak mellett talál érveket; mert ugyan mit ne lehetne igazolni a modern gondolkodás érveivel? Csakhogy miért igazolja ez a modern gondolkodás oly készségesen a legnagyobb borzalmakat, bármennyire ellentétesek is ezek az Ésszel vagy az Erkölccsel?

Egyszerűen azért, mert a modern gondolkodás már nem támaszkodik az Ész és az Erkölcs régi tekintélyére.

Semmi szükség annak bizonygatására, hogy az emberi szellem a múlt század folyamán, már-már hősies elszántsággal, tulajdon elsőbbségének aláásásán működött. A filozófusok kétségbe vonták a gondolkodás és az erkölcs érvényességét. A tudósok az igazság helyére a hasznosságot ültették. A próféták az erő jogát és a cselekedet öncélúságát harsonázták. A költők a vak élmények meg a tudattalan ösztönök dicsőségéről daloltak. Végül a regényíró állatnak tekintette az embert, a világot pedig értelmetlen erők szövedékeként fogta fel.

Mindez persze együttvéve sem okozója a háborúnak; ám a háborút ez a szellemi környezet tette lehetővé. Annak a kornak, egy oly ragyogó civilizációtól és oly magasrendű szellemi kultúrától áthatott kornak a gyermekei csak efféle környezetben változhattak át készségesen állatokká, hogy végtére állatokként tűrjék el a legképtelenebb borzalmakat.

Pontosan tudom, hogy nem az „írástudók árulásával” állunk itt szemben, amelyet ma már jól ismerünk. Ellenkezőleg: az ész kritikája éppen az ész erkölcsiségének bátor cselekedete volt. Az ész oly szívósan ragaszkodott az igazsághoz, hogy önmaga ellen, önnön érdeke ellen fordította! Az értelem magától, szabadságával élve szállt le trónjáról; de miközben leszállt, az emberiség számára felmérhetetlen jelentőségű őrhelyet hagyott magára.

Mi várhat még ránk, ha már a Szellem emberei maguk sem hisznek parancsaiban, s hogyha a Szellem tekintélye kialszik az emberek között, mint egy gyönge lámpa, amit még el is fújtunk, miután részegségünkben úgyse vettük hasznát?

A Szellem mindenesetre némi önváddal tért magához a katasztrófa után, ám ez a tény még nem volt elég ahhoz, hogy visszaadja erejébe és illetékességébe vetett hitét; becsületessége és következetessége pedig nem engedte, hogy valódi meggyőződés híján eljátssza a hitvédő vagy az erkölcsbíró szerepét. Mi maradt meg számára? Múltjának dicsősége s a jövőtől való félelem. Az író pedig ehhez hasonló lelkiállapotban teszi fel önmagának a szorongató kérdést: mit is tehet még ő, akinek nem tiszte a közvetlen cselekvés, mit is tehet a Békéért, hogy elhárítsa a katasztrófát saját maga és az emberiség feje felől?

Az író cselekvési terébe nemigen fér bele más, mint az írás. Azért írjon-e, hogy harcoljon a tollával? hogy megbékélésre biztassa az embereket, amint mások háborúzásra biztatták őket? hogy elsimítsa a nézetek csatáját, s ekképp —  ha lehetséges —  egyetértést teremtsen? Hogy zengzetes mondatokban szavaljon a háború gyalázatáról és az emberi testvériségről? Gyakorlatias elme vagy inkább hatásos szónok legyen? Időnként mindkettővel megpróbálkozik, ámde hatást alig-alig ér el, és még lelkiismeretét sem nyugtatja meg: nincs hozzászokva ő gyakorlati célok és törekvések szolgálatához. Valószínűleg igen sok író esete fölidézi bennünk a kérdést, hogy ha kilép hatásköréből, ha ügyetlenül versenyre kel a politikusokkal, ha a célzatos újságíróskodás szintjére süllyed: vajon nem mond-e le végül egészen az irodalom szent pártatlanságáról és csak az ő számára megközelíthető magaslatairól?

Ám az írókra még más veszélyek is leselkednek. Bármennyire iszonyodnak is a háborútól, és szomjúhozzák a békét, vajon képesek lesznek-e kiszabadulni a nemzetükhöz fűződő kötelékekből, képesek lesznek-e megfeledkezni hazájuk jogosan vagy jogtalanul emlegetett dicsőségéről, valódi vagy képzelt sérelmeiről, dédelgetett céljairól és álmairól? Nem fogja-e mindez akaratlanul is beszennyezni valamennyi szavukat, észrevétlenül megkeményíteni hangsúlyaikat, és korlátozni gondolkodásmódjuk hatását és hatékonyságát?

Tegyük fel, hogy az íróknak sikerült megszabadulniuk a nacionalista ideológiától. De vajon nem acéloznak-e meg majd szavaik egy másik ideológiát, mely nem kevésbé könyörtelen, és mely nemhogy elcsitítaná az előbbit, inkább még könnyen újraélesztheti? Ki mérhetné föl előre szavainak hatását, éppen ma, amikor az, aki búzát vet, talán konkolyt arat, és amikor keselyű bújhat ki a galambtojásból? Legyen óvatosabb az író? de hiszen sajátságos feladata tán éppen az, hogy ne törődjön se a pillanatnyi úti céllal, se a szükségszerű kitérőkkel, hanem tekintete rendületlenül a végső irányba forduljon, valamely csillagot követve, amelyet az óvatosabbak oly könnyen szem elől tévesztenek.

Igen ám, csakhogy az írót is orgyilkos akadályok fenyegetik, az író is szakadékok és bozótosok között lépked. Egy pillanatig sem képzelem, hogy szépszerével meghódol nekik, vagy alkalmazkodik ehhez a környezethez. A legjobbak, magától értődik, sohasem volnának hajlandók ilyesmire, s az írók sohasem szenvedtek el annyi üldöztetést bátor műveikért, mint a mai Európában. Büszkén mondhatjuk ki, hogy ennek a kis Magyarországnak a legkülönb alkotóit sem félemlítette meg soha a fegyveres erőszak, és hogy a háború legvéresebb napjaiban is áhítattal őriztük a békébe s a népek testvériségébe vetett hitünket. Ám az író hasztalanul vállalja a szenvedést: még ezen az áron sem érheti el mindig, hogy szabadon szólhasson, mivel a hatalom meg a közvélemény ezeregyfajta cenzúrája révén már előre mintegy belefojtja a szót. Szilárdan hiszem és vallom, hogy a Pen Klubok Szövetségének nem lehet sürgetőbb munkája, s a Béke ügye iránt nem lehet súlyosabb kötelezettsége, mint hogy tiltakozzon az irodalom szabadságának mindenfajta megsértése ellen. (Taps.)

Már Kant tisztán látta, hogy minden, a békére irányuló igyekezet és gondolat csak a szabad szóból eredhet —  nem pedig a hatalomtól —, s még azt is a fejébe vette, hogy az igazság, mihelyt kimondhatóvá lesz a széles nyilvánosság előtt, ellenállhatatlanul érvényt szerez magának. Osztozhat-e még a mi antiintellektualista századunk a königsbergi bölcs optimizmusában? Nem tudom, ám annyi bizonyos, hogy a megkötözött és kizsigerelt szó sohasem teljesítheti azt, amit Kant a szabad, nyilvános beszédtől remélt. (Taps.)

Elégedjünk meg talán azzal a szalonpacifizmussal, amely kimerül frázisokban és konvenciókban, s megkímélve mindenkit attól, hogy legbelül megtagadja militarista nézeteit, magától az írótól sem vár el hasonló erőfeszítést?

Az igazi író kerüli az ilyen megoldást, és inkább ahhoz a régi jó elmélethez ragaszkodik, amely az irodalmat az élet pontos és kendőzetlen ábrázolatának tartja. Ahelyett tehát, hogy álmokat szőne a békéről, mind nyersebb színekkel festi le a háború valóságát. Föltehető azonban a kérdés: csakugyan ez volna a „legcélszerűbb békepropaganda”? Többé-kevésbé mindannyian tudjuk, mi is az a háború: elegendő egy apró utalás, egy emlékkép pontosan időzített felbukkanása, s máris összeborzadunk, mert hirtelen eszünkbe jutott az egész. Nincs szükségünk szörnyűséges, no meg ügyesen elrendezett képek sorozatára; annál kevésbé, mivel a hatás gyakran nem felel meg a szándéknak, azonkívül mesterkéltnek rémlik, noha külön-külön mindegyik kép hiteles lehet.

Ámde akár igazak, akár hamisak a szóban forgó képek, itt magát a regény művészetét kell figyelembe vennünk. Kétség sem férhet hozzá, hogy a regényolvasás okozta ijedelmek inkább fokozzák bennünk a kaland izgalmát, semmint óvatosságra intenének. Vagy láttunk már talán olyan olvasót, akinek az indiántörténetekben leírt kegyetlenkedések elvették a kedvét egy vadnyugati utazástól? A háború borzalmait taglaló fejezetek felébresztik lappangó szadisztikus ösztöneinket, és ezek olykor elnyomhatják legigazabb élményeinket s a háború esztelenségét a legnyilvánvalóbb módon bizonyító érveket is.

Már rég belenyugodtunk abba, hogy lényegében ne az ész vagy a morál irányítsa világot: akkor hát mire jó, ha kimutatom, hogy a háború ellentétes az ésszel vagy az erkölccsel? Bőven elég, hogyha legmélyebb s mind kevésbé palástolt ösztöneinkhez igazodik. Az Ember ugyanis mindenekelőtt állat, s az ösztönökhöz mérve az ész csak mellékszereplő lehet. Ráadásul amúgy is arra hajlunk, hogy az ész meg az erkölcs rovására ösztöneinknek adjunk igazat. Világnézetünk egyáltalán nem utasítja el ezt a hajlandóságunkat — főképp akkor nem, ha kollektív, ha csoporthoz kapcsoló vagy faji ösztönről van szó, amelyek nagyon is logikus módon foglalták el a korunk által tisztelt értékek rangsorában az első helyet.

Íme, ezzel az árral úszunk, ezt a levegőt szívjuk be. S ha ilyen a levegő, hogyan is remélhetné az író, hogy szavai gyengéd pihék lesznek a béke, ez isteni madár fészkében, melynek távoli és még alig sejthető szárnycsapásait oly heves reménykedéssel figyeli, és melynek meleg és gondosan kibélelt helyet készít elő a szívünkben. Ugyan miféle falat emelhet ő a modern szelek útjába, amelyek oly hamar szétszórnák ezeket a pihéket? Falakat s gátakat építeni: nem ez az író dolga, épp az övé nem, aki mindig szerette, ha tárva-nyitva álló kapukon beárad az a levegő, melyet szabad szelek sodornak feléje. Hogyan állíthatná helyre az ész megrendült tekintélyét, az erkölcs szigorú bástyáit, melyeket épp ő kezdett lerontani?

Forduljon még egyszer az avatag racionalizmushoz? Váljon-e — végképp lealacsonyodva —  hitevesztett prófétává, vagy kegyes pedagógiai hazugságokat fabrikáljon? Micsoda ördögi kör! Vajon az emberi szellemre vár-e az a feladat, hogy korlátozza a szabadságot, amely nélkül nem élhet, vagy az, hogy magától mondjon le hősies őszinteségéről?

De ha minden gyakorlatias irányító szereptől megfosztja is a kor, ha elméleti egytől egyig hatástalanok maradnak is, az író előtt itt, és csak itt nyílhat meg valamiféle pálya, amely messze maga mögött hagyja a mindennapok bajait, miközben sokkal valóságosabb eredményeket teremt. Az az irodalom, amely hatását lassan fejtve ki szembehelyezkedhetne a tényekre s az érzékletekre épülő veszedelmes világnézettel, egyúttal pedig képes volna az ész és az erkölcs tekintélyének helyreállítására, okvetlenül óriási lépést tenne a béke megvalósítása felé.

Tegyük fel, hogy az „igaz”-nak az ismérve a „hasznos”, amint némely mai filozófus állítja; akkor olyan igazságokat kell keresnünk, amelyek hasznosak lesznek az emberiség számára, és nem burkolják áthatolhatatlan sötétségbe. Az igazságnak több szintje van, és minden relativizmus magába foglalja az abszolútumot, mint egy esetet vagy szintet a többi közt. Nem lehetnek-e különböző emeletei a morális igazságnak is? Az erkölcsnek talán megvan a  maga eukleidészi geometriája, mely csak egy speciális esete a Geometriának, egy a végtelen sok geometriák közül; éppígy a morál sem lévén abszolút, egyike talán a sok lehetséges morálnak. Mégis ő az egyedüli, amely a mi földi viszonyainkhoz mérten alakult ki, emberi körülmények közepette, és így veszélytelenül, illetőleg túlzottan sok komplikáció nélkül alkalmazható.

Magam pontosan itt és ebben látom az író feladatát, elvégzendő munkáját és hatáskörét, ha ugyan valóban dolgozni akar a békéért. Megszilárdítani az emberek bizalmát ennek a geometriának az érvényességében, azaz az Észben s az Erkölcsben: íme a cél, amely követőkre vár, és követésre méltó. Mi más volna a szellemi ember legsúlyosabb bűne az emberiség ellen, mint hogy elerőtleníti ezt a bizalmat? Az a szkepticizmus, amely az örök egyformaságot hirdeti: „úgy lesz minden, ahogy eddig is volt”, maga teremti a rosszat, amelyet megjósol. Senki sem jelentheti ki matematikai bizonyossággal, hogy az emberiség soha nem fog megszabadulni a háborúktól; és amíg e remény csak egyetlen szikrát vethet, bizony bűnös tétlenség, ha nem csiholjuk ki ezt a szikrát minden erőnkkel és legjobb szándékaink szerint.

Tudnunk kell, hogy írásaink igenis fellobbanthatják ama szikrát, ha máshol nem, hát fiataljaink lelkében; mivel ott lelhető fel az a laboratórium, amelyben eszméink cselekvéssé forrnak. Az ifjúságnak a jövőre irányuló hitében és bizalommal telt várakozásában rejlik az az eleven erő, amely éppen saját magából teremt jövőt. A jó irodalomra tartozik, hogy mérsékelje azt a dúlást, amelyet ezen a területen a rossz irodalom visz végbe nap nap után.

Írók, ébresszétek fel tehát a bizodalmat a fiatalokban! Sötét nihilizmusotok, a mindent tagadó, éppoly őszintétlennek tűnik fel, mint hajdani meddő és édeskés rajongásotok. Leírhatjátok az embert érzéki és erőszakos ösztöneinek rabszolgájaként vagy eszes, ám felelősségről és erkölcsiségről mit sem tudó állati lényként —  de nem törölhetitek el a múltját, amely mindig magában hordozta a változást, és amely különös felemelkedéseket ígér. Mondogatjuk, hogy állatok vagyunk: de ezt inkább csak úgy lehetne mondani, hogy állatok voltunk. Akárhogy is, állat voltunk óta nagyon hosszú utat futottunk meg. Ma már mégsem vadak módjára intézzük személyes ügyeinket. Ha egyénekként megszelídülhettünk, akkor a nemzeteknek miért kellene megmaradniuk a vadságban? Saját nemzetét rágalmazza meg és süllyeszti állati szintre az, aki nem tartja képesnek e nemzetet arra, hogy érdekeit alárendelje az igazságnak. Netán úgy képzeljük, hogy a közösségek önzése és kegyetlensége valamiféle természeti törvény? Ha így áll a dolog, akkor megint csak reánk, írókra hárul, hogy az érett emberi személyiség magasabb morálját szegezzük szembe a nemzetek állati erkölcseivel. S akkor annál inkább fel kell számolnunk saját nemzetünk immoralitását, mégpedig önmagunkon kezdve. Honfitársai között az író az a személy, aki ha nagy nehézségek árán is, megvédi lelki függetlenségét; éppen ott, a nyájban, melynek közepette él.

Minthogy bennünket semmilyen harci csoport, semmilyen világnézet érdeke vagy hitvallása sem kötelez, mi vagyunk az egyetlen emberi „kaszt”, amely csupán a Szellem és az Igazság érdekeit s vallását képviseli. Kívül állunk nemzetünkön, hiszen nem követjük, hanem szellemiségét formálva éppenséggel vezetjük őt. Helyesebben ott lakozunk a lelkében, akár a lelkiismeret, amelynél sürgősebb szükséglete egyetlen népnek sincs. Nem a világnak kell beszélnünk hazánk nevében, hanem hazánkhoz kell szólanunk a nekünk feltárult igazság nevében.

Meglehet, korholnunk és fenyítenünk illenék nemzetünket, ahogyan a hajdani próféták tették: akár hallgat szavunkra, akár üldözni fog miatta. Az igazság serkent s a szellem inspirál minket még akkor is, ha bíráljuk ezt az igazságot, ezt a szellemet. Bírálhatjuk az igazságot, ám csak az igazságszeretet nevében; amint az erkölcs nevében hibáztatjuk az erkölcsöt. E fölött a két bíró fölött nem ismerünk el tekintélyt.

Ugyanez a teendőnk, ha nacionalisták vagyunk: úgy szeretjük hazánkat, mint önmagunkat, ezért számon kérjük rajta az erkölcsi törvényeket csakúgy, mint önmagunkon. Talán megcsal a reménység, a szeretet és a morál talán végképp elvesztette uralmát világunk fölött. Egyetlen bárka sem fordítja az orrát a Világítótorony felé. Ám az őrzők nem hagyják kialudni a fényt —  míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáikat. (Hosszan tartó lelkes taps.)

(Francia nyelvű szöveg, MPK kézirattár. Bárdos László fordítása)

              KARINTHY FRIGYES FELSZÓLALÁSA, 1932. május 19.

KARINTHY: Hölgyeim és Uraim, rövid leszek, annál is inkább, mert egyetlen tárgyamról nincs sok fejtegetnivalóm. Képekben fogok szólni a képzelethez, érvekkel az értelemhez.

A képet magunk előtt látjuk. Összegyűltünk itt, ezen a helyen mi, akik írók vagyunk, egy Birodalom legmagasabb szintű tanácskozására. Az emberi beszéd birodalmáról beszélek. A bennünket összekötő szál a lehető legvékonyabb — nem más ez, mint a nyelv hatalmába vetett hitünk.

Egy istent imádunk: az Ige istenét. Ez köt össze bennünket. Könnyebben egyetértésre jutunk a szárnyas szavak tiszteletében, mint egy család tagjai egymással —  és mégis, mintha valamely irigy és kaján szellem csúfot űzne belőlünk, nyelvünk gyakorta megbénul, s egyszerre csak mutogatásra szorulunk, mint valami vademberek; igen, mi, akik egy tízszer ezredéves hagyomány őrizői vagyunk.

Bábel tornya ugyan nem épült fel, omladékai viszont a fejünkre dőltek. Tegnap egy kiváló lengyel költővel beszélgettem. Minthogy egyikünk se tudott a másik nyelvén, egy harmadik nemzet nyelvéhez folyamodtunk. Végül ugyanaz a hasonlat jutott eszünkbe mindkettőnknek: közöttünk egy fal, s a falon túlról artikulálatlan kiáltások ütik meg a fülünket. A szavak mélyebb és egyénibb értelme, valamint etikai jelentésárnyalatai, esztétikai sajátságai jóvátehetetlenül odavesznek.

Ellenem vethetik: tessék nyelveket tanulni! Igen ám, de hányat? Itt, körünkben negyven nyelv képviselői vannak jelen. Mindannyian egyetlen nyelvet ismerünk, azt, amelyen írunk; az összes többiben csak dilettánsok lehetnénk. Még ha egész életünkben mást sem tanulnánk, akkor is csak új Mezzofantik állnának elő — csakhogy nem ez a célunk.

Nos, bizonyára értik, miről akarok beszélni. Két nyelvre van szükségünk. Az egyik a művészeté, a családé, a nemzeté, ez a kifejezőeszköz; a másik a nagyobb közösségé, az emberi nemé, az egész világé, ez tehát a kommunikáció eszköze. Az utóbbi nem lehet élő nemzeti nyelv. A nemzet több, mint szellemi egység — ezenfölül még a népek s az államok harcos és hódító egysége is.

Az idegen nyelven beszélők tudatalattijában óhatatlanul létrejön valamilyen kisebbségi komplexus és a megalázottság érzése. Miért nem beszélgetőtársam tanulta meg az én anyanyelvemet? Miért én tanultam meg az övét? Az ő hazája biztosan erősebb az enyémnél. Egy művelt angol nagyon könnyen jelentős tájékozottságra tehet szert akkor is, ha csak angolul tud. Egy magyar állampolgárról már nem mondhatjuk el ugyanezt.

Csakis a mesterséges nyelv segítheti elő a szellemi érintkezést. Ilyen nyelv létezik. Ötmillió ember használja. Az a bibliográfia, amely az e nyelvre lefordított műveket tünteti fel, ötszáz oldalra rúg.

A következőket javaslom:

1. Egy kísérletet ajánlok a PEN Klubnak, amely világosan megmutatja, mennyire rugalmas ez a bizonyos nyelv. Válasszunk ki egy vitathatatlanul nagy irodalmi értékű novellát, s fordíttassuk le tíz nyelvre, köztük eszperantóra. Majd olyan fordítók, akik nem ismerik magát a művet, fordítsák vissza az egyes átültetéseket a novella eredeti nyelvére. Meg fogják látni, hogy az eszperantó nyelvből készült visszafordítás közelíti meg legjobban az eredetit, egyúttal tükrözi annak belső, lényegi jellemzőit is.

2. Ha a kísérlet sikerrel jár, a PEN Klub csatlakozzon az eszperantóval kapcsolatos törekvésekhez: legyen az eszperantó az üzleti élet, a kereskedelem, a diplomácia, a tudomány és az irodalom nyelve! (Taps)

(Francia nyelvű szöveg, MPK kézirattár. Bárdos László fordítása)

Budapest, 1932 május 9.

                    A NYUGAT PEN-SZÁMA, 1932.  május

   A "Nyugat" és a Nyugat. Ezzel a címmel vezeti be Babits a Nyugat májusi kettős számát, melynek megjelenése egybeesik a Pen Clubok íróinak budapesti világkongresszusával. "A Nyu­gat mai ünnepi száma az európai irodalom testvéri egységé­nek dokumentuma..." .

   A szám jó részét külföldi vendégeink írásai töltik meg. Va­lamennyien a Nyugatnak dedikálják írásaikat és fényképeiket. A díszes sort John Galsworthy, a Pen Clubok világszövetségé­nek elnöke nyitja meg verssel. Kívüle az új brit líra két kép­viselője, Walter de la Mare és Siegfried Sassoon küldte el egy-­egy költeményét. A francia irodalmat André Gide és Jules Romains képviseli. Gide vallomásokat írt, Romains novellát. Az olasz Bontempelli is novellát, Borgese regénytöredéket kül­dött. A spanyol Ramón de la Serma novellát. Thomas Mann tanulmányt Goethéről, mint nevelőről. Werfel verset. Stefan Zweig prózát a könyvek hatásáról. Nexő verset, Pontoppidan novellát, Sigrid Undset és Peter Egge regényrészletet. A hol­land Jo van Ammers-Küller ugyancsak részletet egy készülő regényéből. A jiddis Schalom Asch cikket arról, hogyan lett íróvá. Capek a kétfejű sas nyomában járva úti élményeket. A másik cseh, Frantisek Langer novellát. Az észt Johannes Semper, a lengyel Kazimierz Wierzynski és a jugoszláv Yovan Dučič CÍc verset. A román Eftimiu aforizmákat.

   (Külföldi vendégeink néhányának kézirata későbben érkezett. E Nyugatnak ajánlott írásokat a júniusi és júliusi szá­mokban közöltük, így John Drinkwater és V. D. Barker ver­seit, Emil Isac prózában írt versét, a spanyol Ayala cikkét az irodalmi stílusról és Richard Aldington három novellatöredékét.) "

   A jubileumi szám Figyelő-rovata is kizárólag a testvér­irodalmak műveit ismerteti és bírálja; ábécé rendben: az amerikait, angolt, dánt, franciát, jiddist, németet, norvégot,

olaszt, oroszt, románt, spanyolt, szlovákot.   .

   S ha már az oroszok közül senki sem vehetett részt az ünnepi felvonulásban - a Szovjetunió nem tagja a Pennek -, nem egy részében üdítő olvasmány Hamvas Béla cikke az új orosz irodalomról. Azt írja többek közt, hogy ami az új orosz regény olvasóját, de íróját is a legjobban érdekli, az egy egé­szen új, nemrég fogant s alig megszületett élet. Vagyis az új orosz élet, amelynek ősei a nagy orosz zsenik, apja talán Marx, anyja a háború, bábája Lenin. S az, ami az új orosz életből sugárzik:  nagy 'lélek. "De ez a nagy lélek saját hibájából szörnyű helyzetbe került. . . Mindent neki kell csinálni: a maga erejéből kell talpra állni. Talpra áll? Európa azt mondja: nem. Az új oroszok azt mondják: igen. Egy biztos: az új orosz re­gény az új orosz élet első lehelete. Gladkov regénye hőskölte­mény akar lenni. Solohov a fájdalmak új és végtelen sorát látja. Leonov lázad. De mindegyik látja, hogy az elvekből, elméletekből, papirosból és gépből élet fakadt." És ml' fejlődik belőle? "Új Kína, semmitmondó átlaggal, vagy az új Hellasz Homérosszal, Periklésszel és Platónnal?"

   De a kérdőjelek mögött ez a megállapítás is: Az ember el­olvashatja húsz-harminc író művét, valamennyinek tárgya ter­mészetesen a forradalom, de egyik sem propaganda és egyik sem elfogult. "Kétségtelen, hogy mindegyik író kommunista. De a kép, amit festenek, hű. Tárgyilagosabbak, mint ahogy az ember gondolná - sőt: tárgyilagosabbak, mint akárhány euró­pai állam írója saját országának viszonyairól írva."                                                          

   A vendégek írásai után a jubiláris számban a magyar iro­dalmat is méltó módon akarja szerepeltetni Móricz. Ő maga kisregényt ír (A tüzesgép), novellát Karinthy és Kassák, ön­életrajzot Nagy Endre, verset Babits, Erdélyi, Illyés, Koszto­lányi meg én. Hevesi András pedig a Babits szerkesztette Új Anthológiát bírálja.

   A kongresszus után Móricz a budapesti Nemzetközi Vásár­ról ír, s azon panaszkodik s joggal, hogy a világ idecsődült íróit senki sem vitte ki a vásárra. Egyik nap elvitték őket a lóversenyre, másnap meg a Balatonra. Nem akarták meg­mutatni a világirodalomnak, hogy van Magyarországon az élet­nek valami üteme. Jellemző tünete ez az egész magyar gondol­kozásnak.

(GELLÉRT Oszkár, i.m. II., Bp., 1962,  267-269)

                                  A NYUGAT VENDÉGEI

A Nyugat e jubileumi számának főrészét külföldi vendégeink írásai töltik meg. Büszkék vagyunk az európai szellemnek azokra az előkelő képviselőire, akik együtt éreznek velünk és részt vesznek 25 éves folyóiratunk ünnepében. Nagy és kis nemzetek íróit testvérileg érezzük mellettünk.

A díszes sort John Galsworthy, a Pen-clubok világszövetségének elnöke nyitja meg. Az angol írók közül kívüle az új brit líra két kiváló képviselője, Walter de la Mare és Siegfried Sassoon küldte el egy-egy költeményét. Mind a három verset Babits Mihály fordította.

A francia irodalmat André Gide és Jules Romains képviseli. Műveiket Gyergyai Albert fordította.

A spanyol Ramón Gómez de la Serna novelláját az eredeti kéziratból Kosztolányi Dezső ültette át nyelvünkre.

Az olasz Massimo Bontempelli novelláját és Giuseppe Antonio Borgese regénytöredékét Révay József fordításában adjuk.

A német és osztrák irodalom vezérei közül Thomas Mann, Stefan Zweig és Franz Werfel vesznek részt jubileumunkon. A prózákat Schöpflin Aladár, a verset Babits Mihály, Illyés Gyula és Szabó Lőrinc fordították.

A dán Henrik Pontoppidan és Martin Andersen Nexö, továbbá a norvég Sigrid Undset és Peter Egge munkáit Hajdu Henrik tolmácsolta.

A holland Jo van Ammers-Küller és a jiddis Schalom Asch kézíratait Gellért Hugó fordította német szövegből.

A cseh Karel Capek-et és Frantisek Langer-t az eredeti kézíratokból Anton Straka fordította.

Az észt Johannes Semper és a lengyel Kazimierz Wierzynski költeményei Kosztolányi Dezsőnek köszönhetik magyar formájukat.

A román Victor Eftimiu aforizmáit Gyergyai Albert fordította a francia kéziratból.

A jugoszláv Yovan Ducic verse B. M. fordítása franciából.

A Nyugat, amely e számának Figyelő-rovatát is kizárólag a testvér-irodalmaknak szenteli, a nyilvánosság előtt is köszönetet mond a mellettünk impozáns módon tüntető fölvonulásért.

(Nyugat, 1932, I., 584)

          BABITS MIHÁLY: A "NYUGAT" ÉS A NYUGAT

   A negyedszázados magyar folyóirat ünnepi számot ad, s az ünnepi szám megjelenése összeesik Európa íróinak budapesti találkozójával.

   Ebben a számban a «Nyugat» vendégül látja a Nyugatot.

   Itt is találkoznak... Az írók találkoznak, a szellem követei, az európai irodalom egységének nevében, melynek szinte mitikus jelszava nálunk e folyóirat címe.

   Eleinte csatakiáltás volt! Egy távoli kis nép lelkének csatakiáltása, a saját tunyasága ellen: Nyugat! Nyugat! Nyugat! Mert ez a kis nép keleti vérrel büszkélkedett, s keleti illúziók melegében szeretett ringani.

   De ezer év óta hun posta módjára adják át egymásnak írástudóink nemzedékei a harci jelszót: Nyugat! S ha mi Nyugat felé fordítottuk tekintetünket, nem tettünk egyebet, mint amit Szent Istvántól fogva tett minden magyar, aki szellemi műveltségről álmodott Magyarországon.

   Nyugatra tekintettünk, hogy kiteljesítsük magyarságunkat. Nem először írjuk, hogy a magyarság fordított Anteusz: akkor kap mindig új erőre ha el tud szakadni szülőföldjének ugarától. A messzeségben ébred magára. Klímaváltozástól lesz egészséges.

   S az idegen levegőből saját húsát és vérét építi.

   Nem is idegen levegő az; mert a közös európai égnek levegője. Aminek mindent át kell hatni, szabad cserében s a tavaszi szelek friss szeszélyei szerint, hogy élet és virulás lehessen a Szellem kertjében. (Amit nemzeti levegőnek hívnak, az nagyon gyakran csak elzárt és dohos pincelevegő.)

   A mi plántáink nyugati ég alatt magyar földből nőttek.

   A Nyugat magyar folyóirat s magyar irodalmat termel. Nem külföldről importálta virágait, s huszonöt év alatt fordítást is aránylag keveset hozott. Akkor is inkább a magyar vívmány mint az idegen szépség kedvéért.

   Idegennel az idegenért alig foglalkoztunk. Mégis lapjainkról Európa szellője csapott az olvasó lelkébe. Nem a fülledt keleti pincék magyarsága, hanem a nagy, egységes és testvéri jövőbe törő Európa szabad táj-árama.

   Ezt az Európát hirdeti homlokunk. S aki ismer, tudja, mily hívek voltunk ehhez az Európához akkor is, mikor a történelmi Európa testét gyűlölet vágta ketté és vér futotta el. A Nyugat egy pillanatra sem tántorodott meg, nem vált nevéhez méltatlanná. Vér és vadság hullámaiból is csüggedetlen tartotta magasba a testvéri kultúra zászlaját.

 S Európa írói, ennek a testvéri kultúrának munkásai és apostolai, most megtisztelnek bennünket avval, hogy eljönnek ünnepünkhöz, s együtt ünnepelnek velünk. Szokásunk ellenére fordításokat hozunk, s a közös kert messze tájairól fűzünk virágokat koszorúnkba. A Nyugat mai ünnepi száma az európai irodalom testvéri egységének dokumentuma, s anna, hogy a mi kis nemzetünk irodalmát is testvérül öleli ez az egység.

   Mint egy szint a szivárvány... Talán a Jövő szivárványa, egy vízözön után.

(Nyugat, 1932, I., 483-484.

                                 A NYUGAT HÍREI

A Nyugat e száma már nyomás alatt állt, mikor külföldi vendégeink néhányának kézírata beérkezett. E késve kapott írásokat következő számunkban fogjuk közölni.

A Nyugat pavillont és sátrat állít a Nemzetközi Vásáron és a Magyar Könyvnapon. Folyóiratunk barátai a Nyugat íróinak dedikált könyveit s fényképeit és a Pen-club budapesti világkongresszusára érkező külföldi írók magyarul megjelent műveit a Vásáron és a Könyvnapon május 7–18-ig rendkívül kedvezményes fizetési feltételekkel szerezhetik meg. A pavillonról és a sátorról a napilapok fognak bővebb tájékoztatót nyújtani.

(Nyugat, 1932, I., 614.

[Kosztolányi nem szólalt meg a Nyugat különszámában, mint a magyar Pen elnöke, csak három versét közölte: A mi házunk, Ébredés, Litánia. Egyetlen írásáról tudunk, amely közvetlenül az írókongresszussal volt kapcsolatban. A Pesti Hírlap július 10-i számában jelent meg az Egy angol meg egy lengyel című humoros tárcája. Így kezdődött: „Múltkor, mikor a világ írói nálunk sereglettek össze, meghívtam ebédre két költőt. Az egyik angol volt. A másik lengyel.”]

             MÓRICZ ZSIGMOND: A VILÁG LEGSZEBB VÁSÁRA

A Pen Clubnak véletlenül éppen a vásár ideje alatt kezdődött a kongresszusa. S a világ idecsődült íróit senki sem vitte ki a vásárra. Hogy magától valaki ki ne tévedhessen, egyik nap elvitték őket a lóversenyre, másnap meg a Balatonra. Balatonföldvárra vitték őket és Balatonfüredre. Kenesén pl. meg sem állottak velük, mert Kenesén mégis van valami modern fürdőkultúra. Nem akarták megmutatni a világirodalomnak, hogy van Magyarországon az életnek valami üteme. A sivatagi szépségekkel, a természeti varázzsal akarták őket elszédíteni, a miniszterelnöki palota erkélyével, amely valóban a világ legszebb képei közé tartozik ilyen szép nyári éjszakán, de az életünk pezsdülő, életet teremtő s életet követő képeivel nem.

Az egész magyar gondolkozásnak jellemző tünete ez. Hiányzik belőle az okosság, a célratörés.

(Nyugat, 1932, I., 622-623.)

                  FOGALMAZVÁNY FRANCIA NYELVEN. ISMERETLENNEK.

                                                                                      Budapest,1932. május eleje.

(Magyarul:)

         Uraim, rövid leszek.

         Igaz, hogy a magyar PEN Klub a kongresszus előtt meglehetősen kényes helyzetbe került. Teljességgel irodalmi jellegű ellentét támadt köztünk, melynek során klubunk hatvanegy tagja elhatározta, hogy kilép a magyar PEN-ből. Később azonban közös akarattal megegyezés jött létre a csoportok között, annak érdekében, hogy biztosítsuka kongresszus megtartását. Mint a magyar PEN egyik elnöke, az a kérésem, hogy ne vitassuk itt meg ezt a családi pörpatvart. Magunk fogjuk rendezni a kongresszus után!

(Levelek, i.m. 1029)

  LEVÉL ANDREW CECIL BRADLEY ANGOL IRODALOMTÖRTÉNÉSZNEK              

(Fogalmazvány franciául, 1932. pontosabb dátum nélkül. Magyarul:)

   Kedves barátom, mint tudja, azzal kérkedem, hogy beszélek és olvasok angolul, sőt szerényebb ismerőseimnek angol nyelvű leveleket is írok. De most, Önnek a makulátlan művésznek írva nem merek erőszakot tenni Shakespeare nyelvén. Ezért fordultam a franciához. 

(…) Ami a PEN-ünket illeti: a felbomlás állapotában van. Hadd tájékoztassam a helyzetről. A kongresszus előtt [olvashatatlan} nyomására lemondtam az elnökségről, s velem együtt 61 tag - köztük kiváló írók - kilépett a Klubból. Nem forradalmárok, de liberálisok, akik ugyanolyan pacifista elveket vallanak, mint Galsworthy úr. Annak érdekében, hogy megtarthassuk a kongresszust, békét kötöttünk, minthogy a konzer­vatívok megígérték, hogy [olvashatatlan}. Nem tartották be szavukat. Következésképp kiújult a harc, s a 61 tag (és velük én) ismét kilépett a PEN-ből. A konzervatívok, akik tisztában vannak vele, hogy egyedül nem tudják kitölteni a PEN-t, megbízták egyik képviselőjüket, hogy tárgyaljon velünk. Pillanatnyilag függőben az ügy.

(Levelek, i.m. 1036-1037)

         SCHÖPFLIN ALADÁR: AZ IRODALOM ÉS A KONZULOK

A véletlen iróniája, hogy azon a napon, amikor Európa íróinak a Pen-Clubban egyesült kongresszusa a magyar Akadémia termében határozatot fogadott el az íróknak és az írói gondolatnak hatósági üldözése ellen, egy magyar író a bíróság előtt állott azért a vakmerőségéért, hogy önéletrajzi könyvében hitet mert tenni olyan eszméiről, amelyek ellentmondanak a ma uralmon levő hatalmasok eszméinek. A magyar bíróság bölcsessége megmentett minket, magyar írókat attól a szégyenkezéstől, amivel társunk elítéltetése esetén mindenféle nemzetekből idesereglett kollégáink szemébe kellett volna néznünk. A vád alá helyezett írót felmentették. De maga a bíróság elé állítás ténye szimbolikusan megmutatta, hogy az író hatósági felügyelet alatt áll, amely mindig kész lecsapni rá, ha nem a fennálló hatalmi rend és az ezáltal kikészített közvélemény jámbor kiszolgálója, hanem gondolkodó és ítélő lény, aki bátor és őszinte hitvallója mer lenni gondolatainak.

És talán szimbolikusnak mondható az a tény is, hogy az írók kongresszusa szükségesnek látta egy, az irodalom létezésével mondhatni egyidős követelésnek, az írói szabadságnak határozatban való kimondását. Az irodalom szabadsága, mint minden szabadság, beteg-állományban van ebben a mai korban, amelynek számára a múlt század közepének gyönyörű szabadság-ideálja már csak március tizenötödiki szólam. A mai világ, mely szuronyokra és pénz-hegyekre támaszkodva sem érzi magát biztonságban, amelyben egy évszázados társadalmi rend egyszerre vonaglik saját belső válságában és egy Keletről jövő állandó fenyegetésben, félelemből támadt gyanúval néz mindenkire, akiben a kritika szelleme él, és az erő eszközeivel igyekszik, minden történelmi tanulság ellenére, elnyomni a szellem emberét, ha az gyakorolni akarja hivatását, a világ lelkiismerete, elfojtott emberi vágyak és aspirációk szószólója akar lenni(…)

   Érdemes elmondani ezeket a közhelyeket? Érdemes volt a Pen-Club kongresszusának meghozni azt a határozatot, amely idei munkájának egyik legkomolyabb eredménye? Lesz-e ennek valami hatálya? Nem lesz hatálya. Előre tudhatjuk, hogy az író kimondott igazsága, amint szembekerül a hatalom kívánságával vagy érdekével, továbbra is büntetendő cselekménnyé válik. És mégis érdemes volt mindezt elmondani. El kellett mondani. Az eszméért hitet kell tenni, ha van érvénye, ha nincs. Az eszme addig él, amíg vannak, akik hirdetik. Amíg vannak, akik készek szenvedni érte. A fáklyát kialudni nem engedhetjük, mert akkor mi lennénk felelősek a sötétségért, mely az emberiségre borul.

(Nyugat, 1932, I., 618-620.)

                              „VORNEHME FAMILIEN…”

Egy szót a Pen-Clubról. Mi voltunk azok, akik az áprilisi számban (432. old) azt követeltük, hogy a Club májusi budapesti világkongresszusa előtt némuljon el itthon minden disszonáns hang: a magyarság egyetemes presztizse követeli meg az egységes frontot. Most azonban, hogy a kongresszus szétoszlott, semmi okunk sem lehet rá, hogy véleményünket tovább is véka alá rejtsük. A kongresszus – őszintén bevallva – bátrabb és őszintébb hangot kapott, semmint eleve reméltük volna. Nyílt színvallása az irodalmat világszerte fojtogató reakció ellen, határozottan jelentős gesztus volt. De mondjuk meg azt is, hogy ennek a gesztusnak a sikeréhez  a kongresszus magyar vezetősége igen kevéssel járult hozzá: hiszen Berzeviczy Albert v. b. i. t., a MÁK elnöke a legszívesebben szájkosarat tett volna a „kellemetlenkedő” tagok szájára, aminthogy az egyiktől meg is vonta a szót. A magyar vezetőségnek azonban egészen más valamit köszönhet a Pen-kongresszus, valami olyan mulatságos dolgot, amely alighanem rövidesen világ hahotájára kerül. Előttünk fekszik a kongresszus németnyelvű munkarendje. E szerint május 18-án délben a kongresszusi tagok programja így fest:

   - Mittag: Reserviert für die Einladungen der ausländischen  P.R. N. Club-Mitglieden bei ihren Gesandschaften und bei vornehmen ungarischen Familien.

   Hát ez a sznobság netovábbja. Nem tudjuk kinek a fejéből pattant ki ez az ötlet, de annyi bizonyos, hogy ennél ázsiaibb Ázsiát keresve sem találhattak föl a számára. Hogy gondolták a dörgölődzésnek ezt a legundorítóbb formáját a rendező urak?! És kik azok az „előkelő magyar családok”, akiket ilyen formában lehet a külföld szellemi elitje előtt kompromittálni?!

   Félünk, hogy ezek az „előkelő családok” rövidesen igen jelentős szerephez jutnak az új Mikosch rekvizítumok között. Ezt aztán igazán a magyar Pen-Clubnak köszönhetjük!

(Literatura, 1932. június, 514.)

                   A PEN-CLUB MAGYAR CSOPORTJA KÖRÜL

A Pen-Club magyar csoportja körül még mindig nem ültek el a viharok. A jobboldaliak állítólag ígéretet tettek a franciáknak, hogy nyomban a budapesti kongresszus lezajlása után tagjaik sorába fogadják azokat a baloldali írókat, akik eddig nem lehettek a Pen-Club tagjai. Most ezt az ígéretet a jobbszélsők letagadják, mire egészen példátlan méretű kilépési és lemondási lavina zúdult az elnökség nyakába. E percben már igazán nem tudni, ki van még belül és ki van már kívül, ki a bárány, ki a farkas. Mi, őszintén megvallva, nem értjük ezt az egész játékot. A kongresszus előtt talán még lett volna valamelyes értelme, hogy a baloldal is benn legyen a Clubban; de ma, amikor igen bennfentes külföldi írók véleménye szerint az egész nemzetközi Pen-intézmény rövidesen amúgy is beadja már a kulcsot – ma mindenáron arra törekedni, hogy valaki Pekár Gyulával együtt lehessen a Pen-Club tagja, kissé suta vágy. A budapesti Pen-kongresszus lefolyásáról egyébként mi elmondottuk a véleményünket. Érdekesen egészíti ki ezt most Avigdor Hamereinek a Múlt és Jövő júniusi számában megjelent „beszámolója”, amelyből a következő jellemző sorokat emeljük ki: „És látnunk kellett őket emberi gyarlóságukban is. Látnunk kellett őket a búcsú-vacsorán, ahogy az egyik kétszer utasítja vissza a húsos tálat, mert nem ő kezdte meg, hanem más; ahogy a másik meg van sértve, mert nem az asztalfőre ültették; a harmadik becsmérli a bort (a magyar bort!), mert „jobbhoz van szokva”; a negyedik, aki a tegnap a legfontosabb ülést hagyta félbe, mert „megismerkedett egy pesti szépséggel”; az ötödik nem akar beszélni, mert „gyenge” volt, amikor szólásra emelkedett. És látnunk kellett a nő-tagokat arany láb-perecekkel és monoklikkal és meztelen komolytalanságaikban… Nem vagyunk pesszimisták. Nem angyalokat akarunk látni a Pen-Clubban, de embereket, akik az emberi szenvedés keserű hangján beszélnek. Erre pedig várnunk kell. Várjuk azt a Pen-kongrasszust, amelyben nem párttagok versenyeznek a tapsért, hanem a szomorú, de bízó próféta-apostolok világgá dörgik azt az igazságot, amelyért minden percben várják a keresztrefeszítésüket.” Az az érzésünk, hogy amíg Berzeviczyek, és Pekárok viszik a Pen dolgait, addig egészen fölösleges dolog az ilyen várakozás!

(Literatura, 1932. július, a „sárga lapon” oldalszám nélkül)

            HATVANY LAJOS  LEVELE YVETTE LEBAS-NAK

                                                                                       Budapest, 1932. május

Kedves Barátnőm!

Feleségem, testvérem s magam is mind el voltunk ragadtatva Öntől, sajnáljuk, hogy már elment; nagy öröm lesz számomra, ha együtt írhatunk a terra incognitá-ról köny­vet. Mivel politika iránt egyáltalán nem érdeklődik, politikával kezdem, azaz irodalom­politikával. Szende okvetlenül figyelmeztesse a lapokban az írókat - avis aux écrivains-, hogy a PEN Club most megválasztott elnöke, Berzeviczy úr, aki elnöke az Akadémiá­nak és a Kisfaludy Társaságnak is, az irodalomtói idegen individuum, a szellem fehér­gárdistája, tudatlan tudós, s hogy aki a külföldieket fogadni fogja, Pekár Gyula, a legrosszindulatúbb, legegtehetségtelenebb író, a szellem hitleristája, aki az ötvenhat­szoros gyilkos Héjjas Iván barátságával kérkedik. De hisz tudja Szende magától is, mit kell írnia. S írja meg azt is, hogy a PEN Clubból Krúdyt, Hatvanyt, Ignotust, Kemény Simont, Dóczyt, Vámbéryt, Birót, Balla Boriszt, Barabás Gyulát - egyszóval minden haladó szellemet kizártak. Az ide érkező francia íróknak nem szabad inter­júkat adniok, amíg velem nem beszéltek. Jules Romains-t, Luc Durtaint és Crémieux-t várják. Amint megérkeznek, azonnal hívjanak fel telefonon: 653-10. (…)

                                                                                                  Az Ön

                                                                                          Hatvany Lajosa

(Hatvany Lajos levelei, s.a.r. HATVANY Lajosné, ROZICS István, Bp., 1985, 341-342)

                   A PEN-KONGRESSZUS UTÓREZGÉSEI

A budapesti Pen-kongresszus külföldi tagjai tudvalévőleg ígéretet vettek a budapesti Pen jobboldali vezetőségétől, hogy a baloldali magyar írókat záros határidőn belül tagjaik közé fogadják. Miután ez nem történt meg, a német Pen-szövetség – nyilván tüntetésül – Hatvany Lajos bárót, német nyelven megjelent könyvei alapján a német Pen tiszteletbeli tagjává választotta meg. Ilyenformán, ha még egyáltalán sor kerül valamilyen Pen-kongresszusra, Hatvany Lajos – Pekárék – jóvoltából – idegen színekben képviselheti a magyar irodalom ügyét az irodalom nemzetközi agórájában.

(Literatura, 1932. szeptember, a „sárga lapon” oldalszám nélkül)

                                        LEVÉL DE VIENNE GRÓFNAK

                                                                                 Budapest,1932. november 18.

(Magyarul:)

   Nagykövet Úr, a Becsületrend Lovagjának oklevelét, melyet már a nyár elején

volt oly kedves címemre külügyminisztériumunkba továbbítani, csak nemrég adták át hatóságaink. Először is elnézést kérek tehát, hogy ilyen későn mondok köszönetet Excellenciádnak  a Francia Köztársaság értékes kitüntetéséért.

   GyermekkoromtóI a latin civilizáció tiszteletében nőttem fel, kiválólag a francia civilizáció tiszteletében, s mindig arra törekedtem, hogy honfitársaim figyelmét és szeretetét e kultúra kincseire irányítsam. Mint költő, fordító és újságíró is boldog vagyok, és büszke, hogy hazámban e nyugati kultúra hűséges őrzőjének tekintenek. Ha - bizonyára Excellenciád bölcs és hízelgő figyelmességének hála - a francia kormány volt oly kegyes megtisztelni e magas kitüntetéssel, legyen szabad nemcsak munkám és erőfeszítésem jutalmát látni abban, hanem biztatást is a jövőre nézve.

Teljes szívemből legforróbb köszönetemet küldöm Excellenciádnak, Magyaror­szág barátjának, mi több, az irodalom kartársi hívének, s kérem, tolmácsolja annak, akit illet, mély hálámat.

         Hálás köszönetem és őszinte tiszteletem mellett, kérem, Nagykövet úr, fogadja nagyrabecsülésem és tiszteletteljes odaadásom kifejezését.

(Levelek, i.m. 1034-1035)

                BABITS MIHÁLY: ÜZENET ÉS VALLOMÁS 

 (…) Rossz csillag jár az irodalomra, s ezt be kell vallanunk egymás között, mikor így annak nevében összejövünk testben vagy szellemben, s már szinte titkos cenákulumokon, mint valami első keresztények, vagy utolsó pogányok. Nem maradt más számunkra, mint a hit, hit egymásban és önmagunkban, hit a szellemben és az alkotásban, ama bizonyos Szentlélekben, amely még mindig meghódíthatja a világot, amíg csak egyetlen ember agyában fészke van. Éreznünk kell, hogy ez a hit ellenkezik a világ hitével, s amikor a Lélek madarának fészket adunk, mintha egy üldözött bujdosót rejtegetnénk, aki gyűlöletes és félelmes a világ előtt. A forradalmárok hite ilyen talán, s meglehet, hogy az igazi irodalmárban mindig van valami a forradalmárból is, s talán rá is szolgáltunk minden gyanúra, s üldözésre. Én ha őszinte vallomást kell tennem, s ha igazi jóljáró kulcsot akarok adni írásaimhoz azoknak, akik még törődnek velük, kényszerülök beismerni, hogy legmélyemben mindig elégedetlen és forradalmár voltam, kora gyermekségemtől fogva lázított a csúnyaság, ostobaság és igazságtalanság, melyet magam körül láttam, s igazában legnyugodtabb szavam is tiltakozás és forradalom volt: rímeim harmóniája tiltakozás a világ harmóniátlansága ellen, s még konzervativizmusom is dac és lázadás! értse aki érti. Elégedetlen mindig és mindenkori környezetemmel szemben; elégedetlen és telhetetlen; aki új világot akartam alkotni örökké, mert a jelenvaló nem volt jó nekem! S így maradtam máig, eleven tiltakozásnak egy kor, egy világ, egy élet ellen, már csak azáltal is, hogy élek és vagyok még, s betegen is le tudtam írni ezt az üzenetet.

(A Nyugat Irodalmi Szalonjának december 10-i estjére. Nyugat, 1932, II., 575-576)                    

                        LEVÉL KRÚDY GYULÁNAK

                                                                         Budapest, 1933. március 8.

   Drága Gyulám,

   én, aki ezt a díjat hoztam, tagja sem vagyok a PEN Klubnak, mert a tavalyi hercehurca miatt kiléptem, s a kiosztásnál sincs szavam. Most is kész örömmel teljesítem kérésed. De nincs módomban. Heltai, Lengyel, Voinovich és Schöpflin intézi. Kérlek, fordulj hozzájuk.

(…)

Ölel:                                                                               Kosztolányi Dezső

(Levelek, i.m. 685)

                   SCHÖPFLIN ALADÁR: RAGUZÁBAN

    Susak és Raguza között a hajón Felix Salten arról beszélt, hogy a helyzet nagyon kényes a német kérdés miatt, könnyen felbomolhatik benne az egész Pen-világszövetség, pedig fennmaradására nagy szükség van. Vigyázni kell tehát a határozatok hozatalával. Crémieux viszont már Raguzában azt mondta, hogy nevetségessé teszi magát az egész Pen-szervezet, ha nem foglal el erőteljes állást a németországi dolgok miatt. Mikor aztán a vitára és határozathozatalra került a sor, kiderült, hogy Saltennek lett igaza: vigyáztak a határozat hozatalával. A franciák beadták elég erős hangú javaslatukat, de aztán előtérbe lépett a Pen sorsa miatti aggodalom, tehát összeültek a német delegációval tárgyalni, annyira megszelídítették javaslatukat, hogy a németek is beleegyezhettek. Vagyis ugyanaz történt, ami a diplomáciai összejöveteleken, Genfben és más városokban szokott történni: sok alkudozás után olyan határozatra jutottak, amely elméletileg  fenntart vagy elvet, de minden gyakorlati következmény nélkül.

(…) A Pen alapelvei szerint logikailag egyetlen út lett volna lehetséges. Meg kellett volna vizsgálni, nem történt-e a német szekcióban olyasvalami, ami a szövetség szellemével és szabályaival ellentétes, tett-e, vagy legalább igyekezett-e tenni valamit a német szekció az íróknak és a szellem más embereinek világfelfogásuk, politikai magatartásuk, származásuk miatti üldözése ellen s a kérdésekre adott feleletekből le kellett volna vonni a konzekvenciákat. Dönteni kellett volna arról, hogy maradhat-e a szövetség tagja olyan szekció, amely nem áll azoknak az elveknek az alapján, melyek a szövetség magvát teszik és létjogát adják. Ezek az elvek: a szellem jogainak minden körülmények között való védelme minden hatalmi támadás ellen, a népek egymás közti közeledése a szellem s különösen az irodalom eszközeivel,  s ebből következőleg elutasítása mindennek, ami a szellem jogait és a népek közeledését veszélyezteti, tehát a faji és vallási előítéleteknek s a nemzeti fanatizmusnak. Elég-e vajon, ha egy írói testület beéri azzal, hogy újra meg újra leszögezi magát elméletileg e nagy elvek mellett, s közben nem fektet kellő súlyt arra, hogy tag-egyesületei ennek az elvnek megfelelően viselkedjenek? El lehet-e hinni ezek után, hogy az 1927-iki brüsszeli kongresszus határozata, amely kimondta, hogy az elvekhez még háború esetén is hű marad a szövetség, több írott malasztnál? (…)

(Nyugat, 1933, I., 652-653.)

               KOSZTOLÁNYI A COBDEN SZÖVETSÉGBEN

   (…) Kosztolányi Dezső 1934. októberében Író és társadalom címmel előadást tartott a Cobden Társaságban; előadásá­nak szövege, mely a Cobden 1934. decemberi számában jelent meg, lényegében megegyezik az Egység és kétség szövegével, illetve annak rövidített változata. - Ignotus Pál hasonló című előadása után Kosz­tolányi ismét hozzászólt a tárgyhoz; a Cobden közli Kosztolányi né­hány megjegyzését, feltehetőleg gyorsírásos jegyzőkönyv alapján:

   Ignotus Pállal egy véleményen vagyok a tekintetben is, hogy az író előtt nem lehet közömbös vagy érdektelen, amit az emberek egyetér­tésnek neveznek. Boldog vagyok, ha más emberrel egy véleményen lehetek, miért ne lennék boldog, ha százezer emberrel lehetek egy véleményen. Hiszen ez az író hivatása is. Mikor az ember egyedül dolgozik az éjszakai lámpája mellett, akkor soha sincsen egészen egyedül, mert lázas magánbeszélgetést folytat a közönségével; min­den mondata ezer és százezer emberhez szól, és én mindig magam előtt látom a közönséget. Ezért a célért az író nemcsak él, hanem meg is hal. Meghatottan hallottam, hogy Ignotus Pál világnézetem jel­lemzésére felhozta az Édes Anná-t. Én ezt a világnézetemet hangosan hirdettem, nincs okom, hogy eltagadjam, de megemlítem, hogy mi­kor írtam, egyéni meghatottság hatása alatt voltam, nem a cselédek sorsán akartam javítani, hanem egy embert énekeltem meg, akit min­dig megszánok. Egy szegény embert szánok meg, és talán ugyanak­kor százezer szegény ember sorsáért állok ki. Hogy jobboldali va­gyok-e, vagy baloldali, annak eldöntésére nem vállalkozom. A szava­kat nagyon tisztelem, és nem szeretem megbolygatni az értelmüket. De ha baloldalinak számít az, aki egész ember, aki jobbra, emberibb­re törekszik, akkor én büszkén vallom magam baloldalinak, olyan természetesen, mint ahogy mindannyiunk szíve a baloldalon dobog.

(Réz Pál jegyzete és szövegközlése. KOSZTOLÁNYI Dezső, Nyelv és lélek, i.m. 655.)

                         KÜRTI PÁL: A HÁBORÚ TAGADÁSA

    A Pen-klubok utolsó londoni kongresszusán elhangzott egy indítvány, mely háborús veszedelem esetére, vagy annak megelőzésére alkotmányt óhajt adni a világ minden szellemi emberének. Nem nevezzük meg az indítványozót, mert szerettük volna, ha ez a nevezetes indítvány nagyobb szellemi méltóságú férfi szájából hangzik el. De szeretnők most magát az indítványt a kongresszus formalisztikus légköréből átmenteni egy szabadabb megvitatás hullámaira.

   Az indítvány értelmében minden szellemi ember csatlakozzék egy memorandum-féléhez, amely a háborút már most, jó előre megbélyegzi, feltétel nélkül s minden politikai esetlegességtől függetlenül visszautasítja, azonfelül kötelezi magát, hogy bárminő külső pressziónak, nyílt vagy burkolt terrornak, csábító jelszónak, szűkebb, partikulárisabb kötelezettségnek ellentállva minden rendelkezésére álló eszközzel küzd a háború ellen (…)

(Nyugat, 1934,II., 510.

                MIT TEGYEN AZ ÍRÓ A HÁBORÚVAL SZEMBEN?

                                    A Nyugat ankétja

[Kosztolányi Dezső válaszából: ]                                             

(…) Azt ajánlom tehát önmagunknak, hogy ne foglalkozzunk ilyen «nagy» kérdésekkel. Nem méltó ez hozzánk. Az íróhoz csak a «kis» kérdések méltók. Hagyjuk a nagy kérdéseket azoknak, akik mindig a lényeget bolygatják és éppezért sohase férkőzhetnek közelébe, a szélhámosoknak, a félművelteknek és a kontár íróknak. Ezek kisebb dolgokhoz nem is nyúlnak hozzá, mint Élet, Halál, Társadalom, Jövő, Megváltás, Túlvilág s mindenről valami bizonyosat állítanak abban a hiszemben, hogy a «nagy» dolgok feszegetése már magában is «nagy» dolog. Ezek nincsenek tisztában mesterségünkkel, mely csak kerülő úton, agyafúrt vargabetűkkel ragadhatja meg a mélységet az áldott felülettel és fölszínnel, az általánost az egyessel és a nagyot a kicsinnyel. Ezek előre elpuffogtatják puskaporukat és azt írják meg, amit az olvasónak valami rejtélyes vegyi-szellemi hatásként éreznie kellene, éppen azért, mert nincs is megírva. Ezek sokat markolnak és keveset fognak. A mi mesterségünk azonban szerény, nem tűr meg szerénytelenséget. Minden alkotó, aki ezen a téren teremtett valamit, keveset markolt és sokat fogott. Egy királyfi nem tudja megbosszulni apja halálát, tettét folyton halogatja, míg maga is el nem pusztul, egy francia vidéki patikusné többször megcsalja urát, végül arzénnel mérgezi meg magát, egy magasrangú orosz hivatalnok májbajt kap, aztán nyomorultul kileheli lelkét. Vajon «nagy» kérdések ezek? Dehogyis. «Kis» kérdések ezek, nem is kérdések, hiszen semmi irányelvet nem tartalmaznak, csak egy esetlegesnek látszó történetet mondanak el, úgy hogy az egész élet jelképévé válnak, és ezzel lesznek naggyá.

Ennélfogva az író a háborúban írjon, lehetőleg ilyen «kis» dolgokat, ha ugyan hagyják. Egyébként szeretném tudni, hogy milyen ez a háború és hogy kik vívják. Mert bevallom, számomra ez egyáltalán nem közönyös. Nekem a háború sem elvont fogalom, nem tudok általánosítani, mert nem vagyok két lábon járó elmélet. Elfogult vagyok. Ha Guatemala vagy Paraguay sodródik nemzetközi bonyodalomba, akkor felülemelkedem kicsinyes szempontjaimon, s azt tanácsolom, hogy törik-szakad  egyezzenek meg ellenségükkel a belátás, az emberiesség nevébe, s inkább csorbuljon meg egyiknek, vagy a másiknak a joga, önzése, gőgje, de ne ontsanak vért. Mit cselekedjem azonban, ha az erőgyűrű a testemhez ér, és testvéreimet fűrészelik ketté, törik kerékbe? Ebben az esetben nem tudnék ilyen okos és fölényes tanácsot adni. Én a szó és szellem jogán minden porcikámmal és leheletemmel egy közösséghez tartozom, melynek tagjai itt és ott, mindenütt a világon mintegy összeesküvésszerűen magyarul beszélnek, én ösztönösen és öntudatlanul is akarom ezt a szellemi és lelki egyházat, én föltétel nélkül helyeslem ezt a titokzatos egységet, melynek folytatója vagyok és messze századokból érkező célfutója, kezemben koszorúval és fáklyával, s minden bölcsességen túl az az óhajom, hogy az ocsmány és kegyetlen életharcban ez a közösség, ez az egyház, ez az egység mennél erősebb, hatalmasabb és diadalmasabb legyen.

(Nyugat, 1934, II., 557-558.)

                         A COBDEN SZÖVETSÉG ANKÉTJA

 [A Cobden Szövetség folyóirata, a Cobden 1935-ben ankétot hirdetett A középosztály és a vajúdó világ címmel. Az ankéthoz sokan hozzászóltak, az írók közül többek között Móricz Zsigmond, Kassák Lajos, József Attila, Illyés Gyula. Kosztolányi hozzászólása a lap augusztusi számában jelent meg.]

(…) Engem millió és millió gyökérszál köt ehhez az osztályhoz, s ha akarom, ha nem, egyenes származékának kell tekintenem magamat, hiszen minden jót és rosszat tőle örököltem. Harcolni nem harcolok érte, mert a mi harcunk lényege az, hogy nem harcolunk. Szívesen bevallom azt is, hogy értelmemhez sokkal közelebb áll a parasztság és a főrangú osztály egymáshoz igen hasonló, hűvös, okos, szólam­talan önzése, s a munkásság friss életkedve. De véremhez a közép­osztály van legközelebb. Tőle tanultam az elfogulatlanságot, a sza­badelvűséget, ebben az én osztályomnak, a középosztálynak hű és következetes tanítványa voltam. Megszervezni valószínűleg épp­annyira nem lehet, mint a virágokat vagy a cserebogarakat. Való­színű az is, hogy bármiféle parancsuralmi rabság csak egy részének felelne meg, a zöme az ilyen rendszerben az ízlése és értelme nevé­ben tovább duruzsolna, dohogna, mint névtelen és alig cselekvő, de azért mégis számottevő ellenzék. Hogy meddig él ez az osztály, hogy pusztulásra van-e szánva, nem tudom. De hirdetem a divatos és könnyelmű sírbeszédekkel szemben, hogy ha megsemmisülne, olyasmi veszne el, annyi függetlenség, szeretetreméltóság, emberi nemesség, melyet érdemes megsiratni, s olyan szépség, melyért érdemes volt élni. Kár volna érte.

KOSZTOLÁNYI Dezső, A középosztályról = Uő, Sötét bujócska, s.a.r. RÉZ Pál, Bp., 1974, 425-429.)