Kertész Imre: Jegyzőkönyv – Esterházy Péter: Élet és irodalom
Ez nem két könyv, hanem egy, és annak sem túl hosszú, mindössze hetven oldal. Kertész Imrét leszállítják Hegyeshalomnál a vonatról, mivel az engedélyezettnél több valuta van nála, Esterházy Pétert hagyják továbbutazni ugyanott, pedig több forint lapul a táskájában, mint szabad lenne. Nagyjából erről szól az ebben a kis kötetben egymáshoz kapcsolt két írás. Erről meg sok egyébről. Pontosabban szólva, nem erről, hanem valami egészen másról, de hogy miről, azt elmondják sorban, hetven oldalon, el kell olvasni. E rövid recenzió legfeljebb a kérdéseket vázolhatja, amelyeket a két írás elbeszélő-filozofáló szerkezetének mélyebb rétegeiben fölvet vagy velünk, olvasókkal föltétet. Lehet-e végre Európánanak ebben a szegletében gerincroppanás nélkül élni? Meddig tart a fogolylét és mikor kezdődik a szabadság? Hogyan működnek a félelem titkos rugói? Hol tűnik fel végre, feltűnik-e egyáltalán a méltósággal vállalható élethez szükséges szeretet?
Esterházy Péter mint ismeretes a „Péterek” közé tartozik, azok közé az akkor fiatal prózaírók közé, akik a hetvenes évek közepe táján átrajzolták a modern magyar regény és elbeszélés értékrendjét. Akkor indult a náluk jó két évtizeddel idősebb Kertész Imre is. Sorstalanság című regényével szinte észrevétlen, mondhatni nyomtalanul lépett legjobb íróink sorába. A „Péterektől” hangos volt a kritika, őt csönd övezte, alig keltett visszhangot: regényének jelentőségét jó évtizeddel később kezdték felismerni.
A Jegyzőköny és az Élet és irodalom most hasonlóan vélekedik a század- sőt ezredvéghez közeledő ember sorsáról, de más hangon szólal meg. Kertész Imre írása novellaszerűbb. Előtérrétege egyszerűbb és áttekinthetőbb: olyan mint egy egyvonalas Ferenczy Béni rajz, amiben nem az volt a csoda, hogy jobboldalán megbénulva megtanult balkézzel rajzolni, hanem az, hogy az egyetlen vonallal fölrajzolt alakban ott volt mindaz, amit korábbi évtizedek lázas kísérletei megteremtettek. Ebben a látszólag egyszerű eszközökkel élő prózában is föllelhető a modern narráció szinte minden eszköztechnikai vívmánya: s a világos egyszerűség az elmondhatatlanul bonyolultat zárja magába. Esterházynál komplikáltabb a nyelvi előtér, a mondatok asszociációs kiágazásai, a nyelvre való állandó reflektálás lazább szövésűvé és mégis - az ábrázolt tárgyiasságot tekintve - zsúfoltabbá teszi szövegét. Mint amikor a kubisták alakzatokkal telefestett vásznain a tárgyak fölismerhetetlen és súlyos sokaságából egyszercsak előtűnt egy gitározó leány légies figurája. Persze Esterházy prózájában sem arról van szó, hogy a bonyolult felől az egyszerűbb felé haladna, ilyen haladás nem is létezik a komoly irodalomban, hanem arról, hogy azt, ami a világban irracionálisnak mutatkozik (kicsit kevésbé derűlátóan fogalmazva: magát a világot) az értelem sugarával próbálja a nyelvi érzékelés fénykörébe vonni. Az ebben az alig harminc oldalnyi írásában is föl-föltörő nagyszerű humora tulajdonképpan arra szolgál, hogy ennek a már-már reménytelen erőfeszítésnek a pátoszát észrevétlenné tegye.
1994