Kassák Lajos: Misilló királysága

Kassák Lajos: Misilló királysága

   Ez volt Kassák első regénye. A Nyugat adta közre foly­ta­tás­ban 1916 tavaszán és kora nyarán. Nem akkor készült, ha­nem jó négy-öt évvel korábban, de Osvát a szerkesztői telj­ha­talom önkényes mozdulatával asztalfiókjába zárta. Igaz, meg is mondta Kassáknak, hogy várnia kell, esetleg hosszú ideig várni. Talán az írónevelő lélektana játszott közre ab­ban, hogy érlelési időt mért rá, talán hozzájárult a Hatva­nyval éppen akkor folytatott szerkesztéspolitikai vita egyik-másik, ma már nehezen kideríthető részlete is. Osvát talányos viselkedésénél azonban még talányosabb volt Kassák magatartása. Önéletírásában nyoma sincs neheztelésnek, sőt szinte íróvá avatását keltezte - mégpedig nála szokatlanul átmelegedett hangon - a regény elfogadásának és a várakozás megkezdésének napjával.

   Amikor 1910-ben hazatért a szellemi inasévének tekinthető európai vándorlásból, anyjához költözött a Váci útra. Anyja a Hétháznak nevezett hírhedt bérkaszárnyában lakott a Zsilip utca és Árboc utca tájékán egy szoba-konyhás lakásban. Vele lakott három leánya. A tüneményes tehetségű Bözsi, akit ké­sőbb Újvári Erzsébet néven ismertek meg a versolvasók. Te­rus, aki hamarosan Uitz Béla felesége lett és Mariska, aki­nek már volt egy kislánya, s amikor nem sokkal később férj­hez ment, hová máshová is vitte volna a férjét, mint - akár­csak Terus - anyja szoba-konyhájába. A csöppnyi lakásban hatan-nyolcan voltak állandóan, már nem is számolva a bará­tokat, barátnőket, alkalmi vendégeket, vidéki rokonokat. A versírásban nem zavarta Kassákot a jövés-menés, lárma, gye­reksírás, veszekedés. A vers a lélek mélyéről bukott fel, kü­lönös féléber állapotban. Verset mindenütt tudott írni, mint önéletrajzában megjegyezte, gyári klozetban, kávéházban és a hétházi zsibongásban egyaránt. A próza azonban más volt. A prózához le kellett ülni, tűnődni, beleélni magát a történetbe, más emberek életsorsába. A prózához csöndre volt szükség és nyugalomra. Mit tehetett volna: vattával be­dugta a fülét. így születtek az Életsiratás novellái, és így született a Missilló királysága is. Amikor elkészült egy-egy részlettel, kivette a vattát a füléből, kiment a családhoz a konyhába és felolvasta.

   A verseit 1910-ben Osvát még egyetlen mozdulattal utasí­tot­ta el. Kassák nem haragudott meg, csak vállat vont. Ha nem kell a Nyugatnak, majd kell másnak. Úgy is lett. Eluta­sított verseit elvitte Révész Bélának, aki akkor a Népszava irodalmi rovata mellett Zigány Árpáddal szerkesztette a Nyu­gat progresszív vetélytársának tekintett Renaissance című fo­lyóiratot is. A Renaissance júliusban leközölte az Osvát által elutasított öt verset, augusztusban pedig közreadott még négyet. Ez egyszeriben meglobogtatta Kassák nevét az i­ro­dalmi életben. Amikor nem sokkal később bekopogtatott Schöpflinhez a Vasárnapi Újságnál, a szigorú ítész már tu­dott róla, Szilágyi Géza is szinte ismerősként fogadta az Új­ság szerkesztőségében. Csak a Mérleg utcát nem volt képes bevenni. - Faragatlan, nyers dolgok ezek, kérem, még mindig nem azok, amiket a Nyugat közölhetne - adta vissza az újabb verseit Osvát. Kassákban nőtt a dac, nem sértett haragot vál­tott ki belőle a visszautasítás, hanem a "majd megmutatom én", a "juszt is" indulatát táplálta fel. Majd ír olyat, a­mit már Osvát sem képes visszautasítani. Szinte ellenségnek tekintette Osvátot, akit le kell győzni, úgy érezte, a Nyugat falai mögött nagy, szabad térségek vannak, s minden­á­ron oda akart eljutni.

   A Misilló királyságával törte át a falat. A regényt egy szuszra, alig másfél hónap alatt írta meg. Minden valószí­nű­ség szerint 1911-ben. Amikor 1918-ban könyv alakban is meg­je­lent, Kürti Pál, aki a Nyugatban méltatta, 1912-re tette keletkezését. Ez minden bizonnyal tévedés. Egy év ide vagy oda, persze nem sokat számít, a pályakezdés megsűrűsödött esztendeit tekintve azonban nem is egészen mindegy. Az 1912-es év eseményeit az Egy ember életének ötödik kötete beszéli el, a Misilló királyságának keletkezéséről és fogadtatásáról pedig a negyedik kötet végén esik szó. Itt írja: "Nem kel­lett furcsa, nyakatekert históriákat kitalálnom, olyan vol­tam, mint egy anyaggal telezsúfolt szekrény, csak agyamba nyúlok és megvannak a témáim, szomorú és mélységes emberi történetek. (...) Misilló királysága címen kezdtem el a re­gényt. Valahonnan, messze, gyerekkori emlékeimből bukkantak elő a figurák. Sok történetből kevertem ki egyet-egyet, sok figurából állítottam össze regényem alakjait. Elgondolásban nem volt meg bennem annyira a történet, hogy tudtam volna, hogyan fog lefolyni, milyen elemek vegyülnek el benne, hol éri el csúcspontját, és hol kell bezárulnia. Mintha a nyugo­dalmasan folyóvízre egy szál deszkát vetettem volna, ráül­tem, s hagytam, hogy a folyó vigyen magával a tenger felé. Egyik mondat szülte a másikat, egyik alak előhozta a homály­ból a másikat."

   Amikor elkészült, ismét a Mérleg utcát kereste föl. Osvát nem volt benn a szerkesztőségben, egy alacsony, mosolygós te­kintetű ember vette át a kéziratot. Ignotus. Majd átadja a szerkesztő úrnak, ígérte. Elkezdődött az ítéletre várás i­deg­tépő ideje. Nem is annyira a megjelenés izgatta, mint az első hiteles vélemény, az autentikus szó. S tudta, Osvát ezt képes kimondani. Talán egyedül ő. Elhatározta, nem megy töb­bé a Nyugat háza tájára, nem kér, nem kérdez, nem sürget. Egy délután véletlenül találkozott össze Osváttal a Körúton. Osvát szívélyesen üdvözölte, kezet nyújtott. - "Elolvastam a regényét, uram - mondta - szép. No lássa, uram, ez írói cse­le­kedet." Karon fogta Kassákot és elindult vele. - "Le fog­juk közölni, de egy ideig várni kell. Nem tudom, meddig, le­het, hogy hosszabb ideig, de ez önt már ne nyugtalanítsa." Kassák nem nyugtalankodott, türelemmel várt öt évig. Közben egyéb írásait már közölte is a Nyugat. Közben irodalmi szer­vező lett, irodalmi szerkesztő, megindította a Tett című fo­lyóiratot, létrehozta a magyar avantgárd első körét. Nevét meg­ismerte az egész ország. Ő azonban tudta, hogy a körúti házak tövében, ott, azon a délután ütötték íróvá.

                                                             *

   A regény, amely már Osvát tetszését is elnyerte, így kez­dődik: "A várostól vagy két órai szekérútra, a hegység kele­ti lábánál és egész közel a zajos járású, zöld színű folyócs­kához volt az özvegyasszony majorja. Az özvegyet Lavicskáné­nak hívták s már harminc éve annak, hogy fiával, az akkor még karonülő Misillóval a birtokra költözött." Ez az első be­kezdés. A máris szétváló idősíkok messzefolyó tágas tör­ténetet ígérnek. Az elbeszélés jelenétől harminc évre tá­masz­kodik ki a kezdet múltja.  A következő sorokban aztán még tizenötöt hátrál a mese. A majorba költőző szikár öz­vegy még telt és kívánatos fiatalasszony: férje mihaszna, kocsmázó ember, elhanyagolja a gazdaságot, s ha az asszony mukkanni mer, ököllel megy neki. Tizenöt évi házasság után születik gyermekük. Ami dolog van, lassan mind az asszonyra marad, s az asszony élete csupa gyötrelem a férje mellett. Az olvasó, aki kezdi beleélni magát a történetbe, az into­ná­ló bevezető jelenetek után egyre fokozódó indulatba jön. Úgy érzi, ezt az ital rabjává lett, félállati embert meg kel­lene büntetni. Kinek is? A sorsnak? A Jóistennek? A mesét szövő elbeszélőnek? Az olvasó kívánsága mindenesetre tel­je­sül, mintha csak gondolataiban olvasna az író. Lavicska egy szép nap kékes-piros arccal megy haza, összegörnyedve kupo­rodik a padkán, lélegezni is alig tud, szörnyű görcsök szo­rítják. Nyilván szívrohama van. Az olvasó már látni is véli a szakállas falusi orvost, amint föléje hajol, s valami cso­da­szerrel visszahozza az életbe. Ez azonban nem következik be, az asszony nem hív segítséget, hanem hideg szemmel vé­gig­nézi, amíg a férje kiszenved.

   Lavicskáné egyedül marad, ekkor költözik ki a majorba vö­rö­ses-szőke kisfiával, Misillóval. Kemény, száraz, szívtelen asszony lesz belőle, a majori cselédek és béresek zsarnoka. Mindenütt ott van, mindenkinek a körmére néz, látástól vaku­lásig űzi, hajtja az embereket. Kisfia nő, cseperedik, és egy­re inkább őrá üt. Önző, követelőző, szeretetnélküli gye­rek, az elkényeztetés a rossz tulajdonságokat növeli föl ben­ne. Ha a parasztok néha kedvesen közelednek hozzá, osto­rával arcukba vág és gyermeki gonoszsággal élvezi tehetet­lenségüket. Lavicskáné örül, hogy ilyen a fia, csak az a fon­tos, gondolja, hogy ne olyan mihaszna legyen, mint az ap­ja volt. Az olvasó, aki a regény elején még az asszony párt­jára állt, hamarosan elfordul tőle, és azt kívánja, bár bűn­hődnék meg ő is szívtelen természetéért. A büntetés nem is késik, sőt szörnyűbb és kíméletlenebb lesz, mint ahogy az i­gazságérzetével háborgó olvasó várná. A gyerek lábát szét­zúzza egy mezőgazdasági gép, amputálni kell. Az asszony sze­me fénye egy életre nyomorékká válik. Falábon biceg a falusi gyerekek után, s ahogy nő, mindig nagyobb falábat kell fa­rag­tatni neki. Múlnak az évek, Misilló lassan felnő és nagy­darab, nehéztestű legény lesz belőle. Az asszonyok, lányok incselkednek vele, nem veszik férfiszámba a nyomorékot. Még­is megesik első férfikalandja, de utána csúnyán cserben­hagy­ja a teherbe ejtett majori lányt születő gyermekével együtt. Anyja meg csak örvend fia kegyetlen szívtelenségének.

   Egy napon Lavicskáné meghal, mint egy nagy madár gubbad a cifra láda tetején, akárcsak a férje annak idején a kemen­ce­padkán. Misilló magára marad, s egyre féktelenebből tör ki rossz természete. A nyomorék testben megnyomorodott lélek la­kik s nem várhat tőle senki jót. Már megbűnhődött Lavics­ka, megbűnhődött Lavicskáné, most elkezdődik Misilló bünte­tése. Misilló már harmincéves - itt érkezünk vissza a regény jelen idejébe, amit eddig csak nyitó sorai jeleztek - és har­mincéves korában feleséget vásárol magának. Ágrólaszakadt apjától egy tizenhat éves lányt vesz meg néhány zsák búzá­ért, gyeplővel magához szíjazva viszi házába. Anyica sír, rúgkapál, haza akar menni. "Éjjel úgyis megfojtalak, ha el­alszol" - mondja újdonsült urának. De Misilló csak öleli, csó­kolja, boldog vele, s vele tervezi "boldogsága színarany várát, ahol majd ő lesz a király." Ez a mondat magyarázza meg a regény címét. Misilló boldog és imádja Anyicát. Anyica viszont boldogtalan és gyűlöli Misillót.

   Anyica egy idő múlva rájön arra, hogy szerelmével zsarol­hatja az urát. Lassan kezd fölülkerekedni rajta. Kis kedvez­mé­nyeket jár ki a majoriaknak, biztatja a cselédeket, hogy vi­gyék el ezt, azt. Segít a nélkülözőkön, talán nem is csak a szegények iránti rokonszenvből, hanem hogy bosszút álljon fukar, kegyetlen, úrhatnám férjén. Közben már gyermeket vár­nak. Misillóval madarat lehet fogatni, ragyog a boldog­ság­tól. Várva várt gyermekének születése idején találkozik ös­sze a hajdani kalandjából származó fiával, aki már legényké­vé cseperedett. Összeszólalkozik vele, a fiú ostorral vág vé­gig apján. Misilló elesik és megsérül. Anyica ettől kezdve valósággal rabságba veti, az ápolás ürügyén az ágyból sem engedi fölkelni, zsarnokoskodik fölötte, s kezdi mindenből ki­forgatni. De Misilló boldog, elhiszi felesége álságos sza­vait és naphosszat babusgatja újszülött kisfiát. Ahogy Anyi­ca egyre jobban rászedi férjét, ahogy Misilló egyre tehetet­lenebb, kiszolgáltatottabb és becsapottabb lesz, az olvasó szí­ve úgy engesztelődik meg iránta s a föltámadó sajnálat már együttérzéssé növekszik.

   Ezen az érzelmi fordulón elkezdődik a hamis szavú Anyica megbüntetése. Misilló már korábban egy katonaságtól lesze­relt nyalka legényt fogadott föl béresgazdának, aki egyéb­ként a hajdani megejtett lánynak az öccse. Anyica beleszeret a csinos fiatalemberbe. Valósággal üldözi szerelmével, sze­rel­met kér, könyörög, zsarol tőle. Misilló ágyhoz szöge­zé­­sé­nek is az a célja, hogy légyottjaikat ne zavarhassa meg. Gyer­mekével sem törődik, a féktelen asszonyi vágy elnyomja benne az anyai szeretet. Az olvasó gyanítja, hogy kapcso­la­­tuk előbb-utóbb kitudódik és Misillló szörnyő bosszút áll, e­lőbb a férfit mészárolja le, aztán feleségével végez. A bő folyású történet fölött már ott komorlik a tragédia árnya. A tragédia be is következik, de nem úgy, ahogy az olvasó el­kép­zeli. Kristóf, a fiatal férfi kitör a szerelmi rabságból, föllázad és ő öli meg Anyicát. A gyilkost bilincsbe verve vi­szik el a csendőrök, Misilló pedig megháborodik fájdalmában; Anyica volt az élete, boldogsága, eltervezett csodavárának királynője. A szomorú történet szereplői lelépnek a színről, egy nap Misilló is eltűnik a határban, belevész a termé­szet­be, meseivé lesz, többé nem látja senki. Csak a majori sze­gények maradnak ott és a megműveletlen föld.

                                                            *

   Eddig tart az elmesélhető történet. Azt szokták mondani, hogy a regény cselekménye nem azonos a regény lényegével. Ez tévedés. Az elbeszélt események egymásrakövetkezése, szek­ven­cialitása a regény össztartalmának egyik részét alkotja. Csak az elméletieskedő nagyképűség mellőzi az elemzésben. Két­ségtelenül van azonban a mű össztartalmának egy másik ré­sze is: ez a meseszerkezeten belül fejlődik ki, abban az ö­ve­zetben jön létre, amelyet belső szövegkörnyezeti történet­nek lehet elnevezni. Nem más ez, mint az eseménytörténettel való írói bánásmód. Az epizódok földolgozásának mikéntje, a­hogy az egyenletesen pergő időben egyes időszeletek kieme­lőd­nek és hangsúlyt kapnak, ahogy az egymás mellett elhe­lyez­kedő időszeletek egymáshoz képest változó intenzitással töltődnek fel történettel, eseménnyel, ahogy váltakozik ben­nük az eseménysűrűség. Elbeszélő ritmus ez, ami az egyenes vonalú történetet lüktetővé változtatja, szakaszolja, hang­súlyokat helyez el benne. A történet kezdetét és befejezését például alig meséli el bővebben ez a regény, mint az imént előadott tartalmi összefoglalás, másutt viszont oldalakat tesz ki, ami itt csak egy-egy mondat volt. Megint másutt tíz oldalakat. S az is előfordul, hogy a tartalmi összefoglalás olyan mozzanatot érint, amely a szöveg közvetlen jelen­tés­rétegében nincs is kifejtve, csak a sorok mögül bújik ki. Ebből azonban korántsem következik, hogy a regényt csak az tenné regénnyé, ami a történet hátán jelenik meg benne, ami nem mesélhető el, ami kívül van az eseményeken. A Mi­sil­ló királysága epikus regény, elmond és értelmez egy tör­ténetet, s ahogy elmondja, és ahogy értelmezi, ez a két, egymástól alig elválasztható folyamat egymásnak feszül, ös­szefonódik és együtt alakítja ki a regény világát s ezen ke­resztül sajátos lételemzést végez.

   A történet az epizódok felfűzött láncolatában büntetés­so­ro­zatként jelenik meg. Lavicskáné megbünteti férjét, Misilló a maga nyomorékságával megbünteti anyját, Anyica megbünteti Misillót, Kristóf megbünteti Anyicát, s mind együtt megbün­te­tik, terméketlenné változtatják a földet. A történettel va­ló bánásmód révén, az elbeszélői ritmus nyomán olyan hang­súlykiemelések mennek végbe, hogy elindul egy ellentétes fo­lyamat is. A büntetéssorozat az elmesélhető történetből bon­takozik ki, a vele ellentétes megengesztelődés vagy megtisz­tulási sorozat a belső szövegkörnyezeti tartalom dinamizmu­sából áll elő. Az elbeszélői ritmusban testet öltő történet­értelmezés rajzolja ki, és az olvasó részvétében, együtt­ér­zésében éri el végpontját. Lavicskáné magára marad, kegyet­lenül nyúzza béreseit, de mindent elkövet nyomorék fiáért. Misillo durva, önző ember lesz, cserbenhagyja első szerelmét, de idővel gyengéd, sze­re­tő férj és jó apa válik belőle, imádja feleségét és rajong kisfiáért. Anyica orránál fogva vezeti a férjét, visszaél ki­szolgáltatottságával, de segíti a szegényeket és eleset­te­ket, a gyilkossá váló Kristóf pedig mer szembefordulni az é­lethazugságokkal és megkísérel kitörni fojtogató álságos vi­lágából.

   A történet lineáris menetében a vádpontok fogalmazódnak meg, a szövegkörnyezetben viszont a mentőkörülmények kerül­nek elő. A kettő együtt alakítja ki a regény világértelmező összképét. E világértelmezés pedig egyáltalán nem ahhoz az eklektikus megnyugtatáshoz vezet, hogy az életben szétvá­laszt­hatatlanul együtt van jó és rossz: békéljünk meg ennek tudomásulvételével. Ellenkezőleg. A Misilló királysága azt sugalmazza, hogy a világ a benne lévő rossz miatt végső so­ron megbékíthetetlen, önkörében nem is kijavítható. A jó hiába van a világban, ha ott van mellette a rossz, mert a rossz mélyen tönkreteszi az életet. Ezt fejezi ki a regény belső képsora a megműveletlen, parlagon hagyott földekkel. Misilló eltűnése a tájban meseivé változtatja az alapvetően naturalista történetet, a terméketlenség képe pedig már koz­mikussá növeszti a zárt környezetben játszódó regényes his­tó­riát. Az eltunyult, munkátlan emberek, a szántatlan határ jelképes értelemmel ruházzák fel az utolsó sorokat; a föld szegénysége a történet során addig bemutatott lelki sze­gény­ség, a fénytelen élet egyenes következményének mutatkozik. Egy megrontott, de talán még megváltható világ reménysé­gé­nek-reménytelenségének többértelműségével zárul.

   A történetben semmi nem utal e többértelműségből a meg­válthatóságra, egyetlen cselekménymozzanat, egyetlen epizód nincs benne, amely erre vallana. Sem az elbeszélt mese, sem a mese elbeszélői szövevényesítése nem szólaltatja meg ezt az eszmét. Mégis benne van. A mese a megérdemelt büntetésso­rozatot mutatja be, az eseménytörténettel való írói bánás­mód, az elbeszélői ritmus a kiengesztelés evvel ellentétes értéktartalmú folyamatát indítja el. Az az eszme, hogy az el­rontott világ talán még megváltható, az epikus szerke­ze­t­re mintegy merőlegesen, a nem epikus részletekben tűnik fel, de ott sem tételesen vagy didaktikusan, hanem sugalmazásszerűen jelenik meg.

   A cselekményes narrációt itt is, ott is leíró részletek tö­rik át. Ezek a részletek rövidek, általában nem hosszabbak néhány sornál: villanásnyi természeti képek, a tél vagy a ta­vasz munkájáról, a fák és a színek szépségéről, a vizek hangjáról. A kemény, érdes, szikár, néhol már kegyetlen tör­ténet ezeken a helyeken átmelegszik és poétikussá válik. "Szép decemberi éjszaka volt. A bolyhos, fehérgyapjas égről nagy, ritka pelyhekben szállingózott a hó, de semmi hideget nem hozott magával. Az egész határt egy pillantással be le­het látni, az égen és a földön minden, minden szűz fehérbe öltözött, s mintha az éjszakára virágot nyitottak volna az útszéli törpefenyők is." Vagy: "A tél elviharzott és helyébe pajkos ezerszínével megjött a tavasz. A fák máról holnapra rügyet nyitottak, a hegyről zúgva-zengve megindult a kékes-sárgás hólé, gazdagon megitatta a kopasz határt s csakhamar haragos zöld gyomok nyújtóztak ki az iszapos földből. (...) A majorság minden fészke megnyitotta sötét ajtóját, a bére­sek vasmarokkal durrogtatták sugáros ostoraikat, a jószág vad nyihogással ficánkolt, s a hegyről mint valami látha­tat­lan kórus, hangzott le a bégető nyáj kolompverése."

   Nem sok ilyen felfénylő részlet van a komor regényben, de már ez a kis poétikus nyelvi mező is elegendő ahhoz, hogy a röghözragadó történetben fölvillanjon valami transz­cenden­tá­lis távlat. Ha csak pillanatokra is, az epikus nyelv itt köl­tőien dinamizálódott nyelvnek adja át a helyét s a líra minőségébe vált át. Nincs ezekben a néhány soros részekben semmi érzelmes túlzás, sőt még rájuk is vetül a történet a­lapvető komorsága. Ha hirtelen elütnének az epikus szálak tó­nusától, mázas díszek lehetnének csak az elbeszélésben, a "haragos gyomok" és az "iszapos föld" képével azonban hozzá­lényegülnek a történethez s éppen immanens jelenlétükkel se­gítik elő magának a történetnek átlényegülését. Hitelesek az előadott epikus dimenziókban, s hitelességük révén járulnak hozzá az egymásnak feszülő epikus folyamatok (a büntetés és kiengesztelés) magasabb értelmezéséhez. Előkészítik és elősegítik a történet mesei befejeződését, főképpen pedig a kopárrá vált táj már-már "waste-land"-i képének ambiguitását erősítik. Az érzelmességtől mentes poétikus mező azt sugal­mazza képi jelentéssel, hogy a bemutatott világ önkörében már nem javítható meg, de a mindenség nagy rendjébe beta­go­lódva még megváltható.

   A Misilló királysága nem a magyar naturalizmus regénye volt, hanem a naturalizmus iskoláján átment és már tovább­ju­tott regény. Németh Andor 1920-ban a megelőző évtizedek leg­művészibb írásának nevezte. Azt írta, hogy "nyüzsög az élet­től és mégis absztrakt; befelé komponált, sötét krétákkal szí­nek helyett (...) a lélek dantei homálya ez. Klasszi­ku­san kopár, intenzitásában életdús kompozíció." Komlós Aladár 1933-ban a látomássosságát emelte ki. "Kassák parasztjai - írta - félelmetes erők között élnek; maguk és a természet ellenséges erői közt. Naturalizmus? - tette föl a kérdést. - A rajz sötétsége erre emlékeztet s a Misilló mégis távol van a zolai iskolától, mert nem *tudományos* megfigyelésből, ha­nem látomásból született".

   Valószínűleg ez a Komlós Aladár által is említett távla­tos­ság, természetesség és lelki öntörvényűség az, ami Osvát tetszését is megnyerte annak idején. Ez a kemény, kérlelhetetlen és mégis fölfénylő, poétikus történet a 19. századi hagyományokat meghaladó premodern regény leg­jobbjai közé tartozott, a magyar regény korsze­rűsö­dé­sé­nek egyik különleges remeke.

1990