Juhász Ferenc: A megváltó aranykard

Az aranyszín metafizikája

„Aranycsillag”, „arany-síró nyírfa”, „aranykönny”, „arany-ernyő”, „Aranyszárny”, „aranypikkely-csönd”, „arany-zene”, „Arany-Kérdőjel Szó”, „Rongy-arany Zászló”, „Arany-szüzesség”, „Aranylobogó”. Ennyi arany­díszítés még egy barokk katedrálisban is sok lenne, nem­hogy egy törékeny dalban.

Az idézett szavak A kis nyírfa első őszülése című versben olvashatók, A megváltó aranykard című kötet központi je­lentőségű versében. Illik, hogy ebből a versből induljunk el a kötet megfejtésére, és jogosult, hogy mindenekelőtt az aranyszín szerepét világítsuk meg, fontoskodva úgy is mondhatnánk: az arany filozófiáját.

Köztudomású, hogy merkantil szellemű történelmi ko­rokban, kicsinyes hatalmi harcok idején az emberek elfelej­tenek beszélni. Az értelem és az erkölcs lesüllyedésének kor­szakaiban a szavak és a dolgok elvesztik eredeti és valódi je­lentésüket, és torz és undorító jelképek lépnek helyükre. Így történt ez a barokk idején is. Azoknak a templomépítők­nek, akik a katolikus Európában arannyal és aranyutánzat­tal díszítették fel a katedrálisok belső terét, sejtelmük sem volt már az arany értelméről. Az aranyszín mint egy gonosz szellem járta be ekkor Európát, s a külsőség kultuszának, az ostobaságnak szegődött szolgálatába. Ez a szolgálat elég soká tartott: még „aranyon ült” a „disznófejű Nagyúr”, Ady gyilkos ellensége, s „aranya csörgött”, miközben elállta útját a tengerek tágasságára áhító költőnek. Az arany a reneszánsz után elvesztette eredeti jelentését, jelkép lett belő­le, a pénz, a pompa, az anyagi gazdagság és a pöffeszkedő hatalom jelképe.

Aki látta a monrealei dóm aranymozaikjait, aki megfor­dult a firenzei San Marco-kolostorban és megnézte Beato Angelico freskóit, aki valamelyest is járatos az európai mondakörökben, aki ismeri a finnugor népköltészetet, aki­nek lelkében még élnek a magyar népmesék, az tudja, hogy az arany eredetileg egészen mást jelentett. Azokban a ko­rokban, melyekben a szellem nem volt alárendelve pragma­tikus és kicsinyes érdekeknek, az arany önmagát jelentette: a nem romlandó anyagot, az időnek ellenálló anyagot, az alakítható, de nem rontható fémet. Az összes úgynevezett nemes fémben megvannak ezek a tulajdonságok, s hogy kö­zülük mégis éppen az arany jutott oly kiemelkedő szerep­hez, azt színének köszönheti, az aranyszínnek. Az aranyszín ugyanis ősidők óta a népképzelet számára a nap sugaraival kapcsolódott egybe, az élet forrásával. A régi kelták úgy gondolták, hogy a nap sugarai elraktározódnak a tölgyön növő fagyöngyben, aztán csodás emanáció útján visszajut­nak a napba, és éltetik a földet tápláló napot. Ezt a napot él­tető növényt nevezték el „aranyágnak”, annak az anyagnak a színéről, mely szemükben legjobban hasonlított az égen tündöklő naphoz. De nemcsak a keltáknál, hanem csaknem minden nép mondakörében megtaláljuk ezt az élet forrásá­val, a nappal egybekapcsolódó aranynövényt, aranyvirágot.

Az arany tehát eredendően nem a hivalkodó hatalom, a pompa és gazdagság jelképe volt, hanem az életet, mégpedig a teljes életet jelentette. Ez a jelentés azonban a pragmatikus ál-értelem századaiban elhomályosult, mert a pragmatikus gondolkodás természetellenes, ellentét­ben van az emberi fejlődés minden magasabb rendű igényé­vel, s csak úgy tud felszínen maradni, ha kiforgatja a nyel­vet, eltorzítja a szavak tartalmát, és kicsinyes, perspektívát­lan céljainak szintjére süllyeszti le az értelmet és a képzeletet egyaránt.

A költő dolgai közé tartozik, hogy megtisztítsa a szavakat a rájuk rakódott szennyeződéstől, és visszaállítsa jelentésüket. A szavak visszafoglalása nem elhanyagolható és fölösleges terminológiai civakodás, ha­nem erkölcsi feladat.. Az arany ér­telmének helyreállítását már Ady Endre elkezdte néhány versében, és sejtette a szó igazi jelentését Kosztolányi Dezső is, amikor ilyen sorokat írt:

Húgom virágokat kötöz a kertbe,

Arany tálban mosakszik reggelente,

s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,

a csillagokról ráhull az aranypor.

De az aranyszín megtisztítása egyetlen költőnk lírájában sem töltött még be oly központi szerepet, mint Juhász Fe­rencében. Már legelső verseiben ott ragyogott a népmesék élettisztaságot kifejező aranya, később, a Harc a fehér bá­ránnyal idején már képeinek alapszíneihez tartozott. Példá­nak elég, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgése, átoktalanul első sorában feltűnt már az arany, hogy a kötet egyik méltán leghíresebb verse A múlt idő arany-ága címet viselte, A varázsló éjsza­kája című versben pedig „aranyvérről” beszélt, bizonysá­gául annak, amit előtte csak Ady írt le néhány fogalomtisztázó versében, hogy a vér és az arany között nem egyszerű ellentét van, hanem ro­konság is: mindkettő az életet és a sorsot fejezi ki.

A megváltó aranykard című kötet már egészen az arany jegyében született. „Aranycsillag”, „arany-síró nyírfa”, „aranykönny”, „arany-ernyő”, „aranyszárny”, „aranypik­kely-csönd”,”arany-zene”, „Arany-Kérdőjel Szó”, „Rongy-arany Zászló”, „Arany-szüzesség”, „Aranylobo­gó” : A kis nyírfa első őszüléséből idézett jelzős szóösszeté­telekben az arany nem díszítmény, hanem évszázados szennyeződésektől megtisztított fogalom, újjáépített, felsza­badított értelem.

A költői ihlet titkos révületének csodája? Mágikus va­rázs? Mitikus lelki áram? Szó sincs róla. Juhász Ferenc, mint minden jelentékeny költő, tudatos mű­vész és következetes gondolkodó. Az értelem elementaritása és az európai folklór tüzetes ismerete vezette el őt az arany tartalmához. A szavak újrafelfedezéséhez ugyanis semmi más nem kell, mint előítélet-mentes gondolkodás, a tapasztalat, a kulturális élmény és a józan ész szabad műkö­dése. Mit jelent az, hogy a költő nyelvművész? Semmi egye­bet, mint hogy józan, következetes gondolkodásában bízva el tud szakadni a hétköznapi metaforáktól, a szavaknak a köztudat által egyezményesen elfogadott, de torz és félreve­zető értelmétől. Éppen ezért sütik rá oly gyakran az érthetet­lenség bélyegét. Persze nem minden nehezen érthető szöveg igazi költészet. Van, amikor éppen a versíró az, aki tovább torzítja egy-egy szó tartalmát. Ez akkor következik be, ha a hétköz­napi használatban elnyűtt szavakat tovább sematizálja, vagy éppen puszta díszítményt fa­rag belőlük.

Az arany nem díszítmény Juhász Ferenc verseiben. Az arany mondanivaló, talán éppen a legfontosabb mondani­való. Ez az új kötet korántsem oly nagyszabású vállalkozás, mint a korábbi eposzok voltak, nem jelez olyan nagyarányú metamorfózist sem, mint annak idején a Harc a fehér bá­ránnyal. De az arany felfokozott szerepeltetése Juhász Fe­renc e kötettel kezdődő új alkotói periódusának távlatait sejteti meg.

Lássuk tehát végre, miért több az „aranycsillag” a csillag­nál, az „aranykönny” a könnynél, az „arany-ernyő” az er­nyőnél, az „aranyszárny” a szárnynál? A magyarázat egyszerű. Azért, mert az arany mindennek a tisztasá­gát és teljességét jelenti: mindennek a természetes mivoltát. Az arany azt jelenti, hogy a lét egyszerre élet és elmúlás. Az aranyszín azt a természetes folyamatot jelenti, hogy a nap éltető sugaraival hozza a tavaszt és a nyarat, a virágot, a gyümölcsöt és a meleget, aztán hozza a sárguló leveleket, az őszt és a téli elmúlást.

A kis nyírfa első őszülése című versben pontosan nyomon követhető az arany értelmének kibontakozása.

Sárguló kis nyírfa,

létemből kinőtt,

méred mosolyogva

a múló jövőt.

Ezzel az őszi képpel kezdődik a vers. Az aranyszínt itt a nyírfa sárguló levelei idézik fel, a sárguló levelek pedig az őszt. Azt is mondhatnánk, hogy az aranyszín az ősz lényegé­nek ismertetőjegye. De ez nem igaz. Az aranyszín a tavasznak, a nyárnak, sőt a télnek is ismertetőjegye; mon­dák, mesék, hiedelmek egész sora tanúsítja, hogy a népkép­zelet minden évszakban megtalálta az aranyszínt. És ez így természetes, mert az arany a jelenben való teljes létezés: az éppen most jelen. Ezt támogatja az idézet negyedik sora: „a múló jövő” kifejezés. A múltunk növekszik, jövőnk fogy, ahogy telik az idő, de egyetlen viszonyítási pontunk a jelen. Ez aranyszínű, ha sikerül tisztán, a maga tel­jességében, minden lehetőségével és következményével átél­nünk.

A vers alaptónusa az arany, az egész kötet alaptónusa az arany. Vagyis igeideje a jelen: a tiszta és teljes jelen. Juhász az 1950-60-as években megírta a figyelmeztető múlt és a figyelmeztető jövő hatalmas eposzait. A tékozló ország­ban Dózsa korát idézve fel, a forradalom bukásának, egy­szersmind a legyőzhetetlen szabadságvágynak állított emlé­ket. A halottak királyban IV. Bélát téve meg hőséül, a nemzetpusztulás és a nemzetvállalás eposzát írta meg. A szent tűzözön regéiben hét nagy vers beszélt a jövő lehetsé­ges rémeiről és a szellemi ember erkölcsi és politikai elköte­lezettségéhez fellebbezett. 1954-tőI1970-ig a béke és az értel­mes, küzdő élet jegyében egyetlen hatalmas ívű szivárvány emelkedett Juhász pályáján, s mondanivalójának foglalata, a múlt és a jövő együtt szerepelt az Anyám című egyszerre intim, bensőséges és világméretűen tág eposzában. Ennek a periódusnak fő vona­lát az említett eposzok rajzolták ki. De mellettük már az 1950-es évek közepén és második felében elkezdődtek egy másik, költészettani szempontból nem kevésbé jelentékeny kísérlet munkálatai. Juhász kezdte visszaállítani jo­gaiba a líra alapműfaját, a dalt, melyről oly sok modern irányzat lemondott már, azt állítva, hogy a korszerű költé­szethez szükséges nagyfokú sűrítés szükségszerűen felbontja a dal és az ének formáit is. A virágok hatalma és a Harc a fehér báránnyal című kötetei azt bizonyították, hogy ez nem igaz, a líra alapformái soha nem avulnak el, csak meg kell tudni tölteni őket korszerű tartalommal.

Juhász terv­szerűen dolgozik. A nagyeposzok egységét és összefüggé­seit előre felvázolta, és ha a körülmények úgy fordultak, hogy a terv egyik részét nem tudta megvalósítani, akkor visszatért hozzá, ha kell, tíz-tizenegy év távolából, és befe­jezte a félbehagyott művet. Így jelent meg egy esztendővel az Anyám után A halottak királya, melynek terve és első részletei sokkal korábban keletkeztek: a nagyeposzok sorá­ból nem maradhatott ki a IV. Béláról szóló, és addig nem mehetett tovább, míg ki nem dolgozta az 1959-ben csonkán maradt költői történelemfilozófiát.

Felépült az eposzok épülettömbje, s ezzel a ma­gyar költészet történetének különleges alkotássorozata készült el. Nézzük az idő­pontokat: Juhász A halottak királyát 1970 nyarán fejezte be, a kötet nyomdába került, és 1971-ben jelent meg. Alighogy pontot tett eposza végére, a korszaklezárás határozott jelzése gyanánt egybegyűjtötte és sajtó alá ren­dezte addig írt költői műveit. De ezzel egyidőben már elhatározta, hogy folytatja a dalforma újjáalakítását, folytatja az 1950-60-as évek másik vonulatának munkálatait, és az eposzok tapasz­talatainak fényében megpróbál tovább menni A virágok hatalma és a Harc a fehér báránnyal című köteteiben elkezdett úton.

Erről a tervről adott hírt az Új Írás 1970. decemberi szá­mában megjelent Augusztus című kis verse. Esztendő címen egy kedves verses naptárral búcsúzott akkor a folyóirat az óévtől, minden hónapot egy-egy versike köszöntött. Látszó­lag jelentéktelen alkalmi versek voltak ezek, Juhászé is az volt. Két mozzanatára mégis föl kell figyelni. Az első az in­vokáció, mely így hangzott:

Te táltosok, háborúk anyja,

vérrel és násszal habzó arany-kanna...

A versben tehát tüstént megjelent az arany. (A sorozatnak még négy versében szerepelt az arany, Garai Gábor Március, Takács Imre Június, Nagy László Július és Somlyó György November című versében, tanúsítva, hogy mihelyt a termé­szetről, az időről és a sorsról van szó, magától értetődően föltűnik az aranyszín - egyetlen anyag színe sem szerepel eb­ben az összefüggésben ilyen gyakran.)

A másik mozzanat nem kevésbé figyelemreméltó, ez a vers tartalmát összegező mondat: „Add, hogy sorsát a Mindenség betöltse”. Az arany - sok más verselemmel együtt - a sorssal és a mindenséggel kapcsolódott egybe, s ennek révén megadta az új, elkövetkező versírói korszak alaptónusát.

A jelen életünkre vonatkozó figyelmeztető múlt és figyelmeztető jövő eposzai után a múltra és a jövőre is kitekintő jelen dalai következtek, a szüntelen életfolyamat, a jövőből percenként múlttá váló jelen énekei. Az aranyszín költésze­te. Lehet, hogy ez a halállal eljegyzett, halállal perelő, halál­lal birkózó költészet, ez a mindig az egészséges életért küzdő költészet most akart átfordulni a nyárba, a tengernyi mun­kát adó, oly sok kockázattal is járó, de mégis derűsebb, me­legebb augusztusba. Ez persze merő feltevés. De az bizo­nyos: a dalformához úgy nyúlt vissza, hogy a mindig jelen és ezért mindig elmúló életet jelentő aranyszín uralkodjék rajta.

Ismételjük: lehetett volna ez az augusztus aranya. De nem az lett, mert a terv és a sors két szálon fut. Az aranyszín megmaradt, de mire Juhász Ferenc az új versek írásába fo­gott - alkalmi próbák után ciklusnyi terjedelműbe -, ez már a Mandula utcai kert őszi lombhullásának aranya volt. A „csodálatos gyerek-lányt, született Szeverényi Erzsébetet”, akit, amikor a Bajza utcai népi kollégiumban, a fényes szel­lők idején először meglátott, s mint A tenyészet országa elő­szavában írta, „úgy megszeretett, hogy csontja is belésaj­dult”, s elvett feleségül: Szeverényi Erzsébetet 1971 nyarán alattomos betegség támadta meg, s 1972 decemberében a halálba menekült.

Amikor Juhász Ferenc eltervezte magában a jelen éne­keit, az aranyszín költészetét, nem sejtette, hogy verseit milyen gyászkeret fogja összetartani; amikor elter­vezte magában, hogy megírja a jelenben végbemenő élet­küzdelem dalait, nem sejtette, hogy élete milyen alattomo­san, milyen kegyetlenül fordul ellene. A megváltó arany­kard a terv és a sors összütközésének kötete. Egy idegölő évtized után összeroppantással fenyegető súly zuhant rá.

Akkor már régóta tudta, hogy kétféle halál van. Van rossz halál, varangy halál, mely értelmetlenül, oktalanul le­taglóz, mely akkor tör rá az emberre, ha gyenge és felad­ja élettervét, és van szép halál, a balladabeli fehér bá­rány, mely szelíden egy értelmes, munkás élet után lesz természetes sorsa. Az Anyám című eposzban a költő képzeletbeli küzdelmét írta le az értelmetlen halállal. 1971 ­– 1972-ben írott verseiben saját éle­tével kellett példát adnia a költészet értelemmegtartó erejéről: ez volt az aranyszín értelme. „Aranycsillag”, „Arany-síró nyírfa”, „aranykönny”, „arany-ernyő”, „Aranyszárny”, „aranypikkely-csönd”, „arany-zene”, „Arany-Kérdőjel Szó”, „Rongy-arany Zász­ló”, „Arany-szüzesség”, „Aranylobogó”.

1973