Irónia, metafizika, irgalom

Vigilia, 2006/1, 18-24.

Ha annak az iránynak, szellemi tábornak, annak a máig kisugárzó szellemi hatásnak a kulcsát keressük, amit egyetlen szóval, egy folyóirat címével szoktunk megnevezni: Nyugat - akkor egy különös irodalomfajta leírásához kell folyamodnunk. Ennek az irodalomfajtának alapját az a fogalom képezi, amelyet etikai esztétizmusnak vagy etizáló esztétizmusnak nevezhetünk el. A kifejezéssel kapcsolatban annyit kell megjegyezni, hogy létezett etikamentes, „aétizáló” esztétizmus is. Ez utóbbi sorába tartoztak többek között olyan regények, mint Huysmansé, az Á rebours vagy D’Annunzioé, az Il piacere, de ebbe tartozott az olyan jelenségcsoport, amelyet Carl E. Schorske a bécsiekkel kapcsolatban epimetheuszi kultúrának hívott. Mint Des Esseintes márki a tengeri hajót imitáló szobájába, úgy vonult vissza a rossz és javíthatatlannak látott valóság elől az író a tiszta művészet falai közé. Nemcsak a társadalomjavítás nagy romantikus mozdulataival szakítottak, hanem az esztétika és az etika elvontabb kapcsolatait is felmondták. Emellett az aétizáló esztézmus mellett korán megjelent az etizáló esztétizmus. Ez ugyancsak eltávolodott a romantika nagy emberi távlataitól és eszkatológikusságától, de fő jellegzetessége mégis abban állt, hogy ars poeticájaként etikailag próbálta legitimálni az esztétikum előállítását. Ennek a fajta esztétizmusnak a gyökerei nem annyira a romantika szépirodalmába, mint inkább annak a kornak a filozófiájába nyúltak vissza: első nyomai az olyanHegel-kritikákban jelentek meg, mint Schopenhaueré, aki a művészetet a bölcselet elé helyezte. Később pedig Nietzschénél tűnt fel nagy hatást keltve az a gondolat, hogy a művészet az élet legmagasabb „feladata”, és hogy „a létezés és a világ csak csakis esztétikai jelenségként nyeri el örök igazolását.”

A Nyugat ennek a feladatként felfogott etizáló esztétizmusnak változatait valósította meg szemben avval a sekélyes moralizálás-igénnnyel, amelyre a korabeli iskola nevelte az új és új olvasónemzedékeket. Az etizáló esztétika területén szélesre nyílt a Nyugat látószöge. Két szélső fokán Móricz és Kosztolányi helyezkedett el, s köztük foglalt helyet Ady és Babits. Ady és Babits alapvetően metafizikusok voltak. Ady utolsó két évében keserű rezignációba menekítette metafizikus elvontságokká változtatott és eredetileg éppen a romantikában gyökerezett értékeszméit. Babits pedig James pragmatizmusától és Bergson életfilozófiájától Kanthoz jutott el a háború végére, és le is horgonyzott a kanti etikának annál a szép, ám gyakorlatiasnak éppen nem mondható eszméjénél, hogy nem szabad az embert semmiféle cél szolgálatában eszközként felhasználni.

Adyval és Babitscsal szemben Móricz és Kosztolányi nem voltak metafizikusok. Móricz a naturalizmus felől érkezett és a szolidaritás-etikát hirdette. Kosztolányi, akire - ismeretes - Schopenhauer volt legnagyobb hatással a részvétről beszélt, s ez tulajdonképpen nem is állt olyan messze a szolidaritás móriczi eszméjétől. A szolidaritás a szabadságától megfosztott emberrel való közösségvállalás, a részvét a szabadságától megfosztott emberrel való együttérzés. De más-más dimenzióban vetették fel a kérdéseket, s a kétféle kérdezés nem találkozott a folyóirat hasábjain: ám körülfogta azt a szellemiséget, amelyet egy bonyolult fogalomsor rövidítéseként a Nyugatnak nevezünk.

Móricz a szabadságot és szabadsághiányt a gazdagság-szegénység szociális összefüggéseiben képzelte el, Kosztolányi pedig, különösen a 20-as évektől kezdve a beszélés és a nyelv összefüggésében kérdezett rá a szabadságra, az emberi életre és az író teendőire. Ő leszámolva a társadalmi megváltásígéretekkel egyre inkább úgy gondolta, hogy a szabadság csak abban a korlátozott mértékben érhető el, ahogy a nyelven belül szabadok lehetünk. Be vagyunk zárva - ahogy ő mondta - a nyelv bölcsességébe, bízzunk ebben a bölcsességben, de ne bízzunk benne teljesen, maradjanak kétségeink afelől, hogy ez a bölcsesség csakugyan bölcsesség-e. A szólásszabadságot ugyanis nemcsak a rendőrállamok veszélyeztetik, hanem a megmerevülő diskurzusformák, s az író feladata, hogy erre figyelmeztessen. Persze nem primitív didaxissal, hanem a poétikailag megformált, evokatív, apellatív beszéd révén, mely a megszólítás erejével odafordul olvasójához és válaszra indítja. Móricznál az esztétikum az etikum (a szociális leleplezés) hátán jelent meg, Kosztolányinál pedig éppen fordítva történt: az esztétikum maga konstituált etikumot. A nyelvvel való játék, ne feledjük, mélyen etikus indíttatású cselekvés. Aligha véletlen, hogy az európai nyelvtudomány éppen a liberális szabadságeszmék feltűnésének idején indult fejlődésnek a 18-19. század fordulóján. Végtére az ember szabadsága tényleg csak abban a kis játéktérben valósulhat meg, amelyben valamelyest eloldódhat az uralmon lévő beszédformáktól. A beszédformák, amelyeken kívül persze nem létezik emberi személyiség, egyszersmind korlátozzák is az embert, mégpedig nem kevésbé korlátozzák, mint az állami-politikai institúciók.

A Babits-oeuvre „adamant rúdja” (nem lehetetlen, hogy ebből a babitsi kifejezésből származik József Attilánál a „gyémánttengely”) a metafizika. Kosztolányi nem volt metafizikus. Kosztolányi közelebb volt ahhoz, amit Rorty ironikusnak nevez. Metafizikus az, aki meg van győződve arról, hogy van valami, ami az idő és a történelem "fölött" áll. Isten, Örök Igazság, Lényeg. Ironikus az, aki azt mondja, hogy, minden az idő és történelem "alatt" megy végbe, az idő és a történelem fölött nincs semmi. A történelem pedig apró, kis események esetlegesen egymásra halmozódó, egymásra következő tömkelege. A metafizikus azt mondja: törvényszerű. Az ironikus azt mondja: esetleges. A metafizikus szerint a dolgoknak végső, teleologikus rend szab irányt. Az ironikus előre nem látható, véletlennek mutatkozó történésekről beszél, melyeknek legfeljebb utólag adhatunk kauzális magyarázatot. A metafizikus alapállapota a hit és meggyőződés, az ironikusé a kételkedés.

A metafizika szótárát Platón alapította meg az európai filozófiában, tőle ívelt a változatok hosszú láncolatán át 20-22 évszázadig. Ölthetett különféle alakot és formát a világ egész elvűségét hirdette, az Egész-t a részek fölé helyezte az Egy-et a sokkal, az általánost az időbelivel, a Szükségszerűt a véletlennel állította szembe és tartotta magasabb rendűnek. Ez a metafizikai hagyomány az utóbbi évtizedekben bajba került. Nem először. Habermas arról ír, hogy már a 17. században elkezdődött a felbomlása az akkori természettudományos tapasztalatok nyomán. Ez bizonyára igaz, de érdemes hozzátennünk, hogy aztán új erőre kapott és eljutott Kantig. Rorty azt írja, hogy Kant után, Hegellel kezdődött a felbomlás és akkor indult el a metafizikaellenesség nagy hulláma. Ez is igaz, de Kierkegaard újra metafizikus volt és élesen elutasította az ironikus magatartást. A metafizika újabb nagy ellenfele aztán Nietzsche lett, de a metafizika-ellenes Rorty is észrevette, hogyan csapott át Nietzsche metafizika-ellenessége új metafizikába, hogyan próbálta saját eszméit transzcendentális rangra emelni. Hasonló következett be a késői Heideggerrel, amikor misztifikálta a nyelvet és transzcendens pozícióba helyezte: amit ma sokan el is fogadnak azok közül, akik egyébként elutasítják a metafizikus gondolkodást.

Ma a metafizikus gondolkodás hullámvölgyében vagyunk. Láttuk, nem először az európai szellemiség történetében. Ma nagyobb érdeklődésre tarthatnak számot az ironikus gondolkodók és ironikus írók, vagy fogalmazzunk úgy, gondolkodók és írók ironikus vonásai, mint a metafizikusok. Kosztolányi korszerűbbnek hat mint Babits. Ady hívei Ady iróniájának és „hívőségének” természetét vizsgálják, gondoljunk Hévízi Ottónak az Alaptalanul (Bp. 1994) című kötetében megjelent két tanulmányára.

A századelőn és a Nyugat indulásának idején a metafizikus kísérletek hatottak újszerűnek és modernnek. Természetes válasz volt ez a pozitivizmusra és naturalizmusra. Fülep Lajos, Lukács György, Balázs Béla az impresszionista kritika relativizmusa ellen fellépve kezdték pályájukat. Cézanne és Gauguin impresszionizmuson túli formateremtésében, színkezelésében vélték megtalálni a modern művészet új útját. Az impresszionizmust optikai naturalizmusnak tartották és Cézanne-ról és Gauguin-ről úgy írtak, mint akik evvel az optikai naturalizmussal szemben egy elképzelt harmóniai idealitást fejeztek ki. A kulcsszó számukra éppen az a „lényegkeresés” volt, amely az ironikus hagyománytól legtávolabb áll. Emlékezzünk arra, hogy később a „búvár”-metafora, a mélység és a felszín abszolút vagy viszonylagos mivolta lett az évtizedes, hol fellobbanó, hol alig észrevehetően parázsló vitaterület Babits és Kosztolányi közt.

Pedig a pályakezdő Babitsra a metafizikus hagyomány mellett sok más is hatással volt: Rába György részletesen fölfejtette ezeket a szálakat. Többek között James, Bergson, az új francia és amerikai lélektan. Rortyék az amerikai pragmatizmust előfutáruknak tekintik. Bergson életfilozófiájából, az „élet kontra anyag” felfogásából a metafizikusnál dinamikusabb értékelmélet következett. Kései művét (melyről Babits ír majd a Nyugatban), a Les Deux source...-t ma antiplatonikusként is értelmezik. Az új lélektant is a metafizika-rombolás alapmozgalmai közé sorolják a mai interpretációk.

A pályakezdő Babits kevésbé volt eltökélten metafizikus, mint a pályakezdő Lukács és Fülep. Az 1912-es Játékfilozófia első része - Bergson hatása alatt - nyitott volt azok felé a teremtés-esztétikák felé is, amelyek megalapozták az avantgárd törekvéseket. A plotinosi tükrözés-elv, a tükrözés, mint kettőzős, az egyből kettőt teremtés merész és újszerű következtetésekhez vezethetett. A tanulmány második részében aztán feltűntek a metafizikus eszmék körvonalai, igaz, nem esztétikai, hanem etikai összefüggésben. A művész elköteleződéséről, a művészet erkölcsi szerepéről volt ebben szó. A Játékfilozófiát felfoghatjuk útelágazásként is, és föltehetjük a kérdést, melyik úton ment tovább Babits, a teremtés-esztétika vagy a metafizikus módón meghatározott erkölcsi törvényeket hirdető etika útján. A válasz csaknem egyértelműen az lehet, hogy az utóbbin.

Hamarosan elkövetkezett a világháború és Babits egyre fontosabbnak tekintette, hogy az írástudó a káosz, pusztítás és embertelenség idején szilárd erkölcsi elveket hirdessen még annak kockáztatásával is, hogy ilyen elvek szép szavaknak ható megfoghatatlan általánosságok lesznek. A Veszedelmes világnézettől az Ágoston-tanulmányon át az 1918-as Kant-tanulmányig ívelt idetartozó értekezőprózai írásainak sora. Kant 1785-ben írott első etikájában vetette föl az emberi méltóság, a Menschenwürde fogalmát. ”/Az/ eszes lényeket - írta Kant - személyeknek nevezik, mert természetük - amennyiben minden önkényt korlátoz (s a tisztelet tárgya) - már azzal tüntette ki őket, hogy öncélok, vagyis nem szabad őket puszta eszközként felhasználni. /.../ A gyakorlati imperatívusz tehát a következő lesz: Cselekedj úgy, hogy az emberiségre, mind a saját személyedben, mind bárki máséban mindenkor mint célra, sohase mint puszta eszközre legyen szükséged” Babits ezt a gondolatot parafrazeálta, amikor arról írt, hogy „az ember ne áldozza fel életét, mindenét egy magasabb célért. /.../ Mert az embernek első és szinte definíciószerű joga az, hogy embernek tekintsék, s ez nyilván e függetlenséget feltételezi: máskülönben, Kant szavaival » puszta eszköz-ként használtatnak, és elhasználtatnak« .” A tanulmány Az örök béke előszavaként jelent meg, de közreadta a Nyugat is az 1918 augusztus 16-án megjelent számában.

Babits ettől kezdve élete végéig megmaradt a kanti etika erkölcsi parancsai mellett. Ám megvallott és hirdetett eszméinek erkölcsi tisztaságáért az esztétikai nyitottság oldalán fizetett. Ez nem volt szükségszerű, a különböző területeket és értékszférákat nem kellett volna - egy talán félreértett következetesség nevében - összekapcsolnia, de így történt. Babits már 1916-ban vitába keveredett Kassákkal. A Ma, holnap és irodalom nem volt rosszhiszemű és ellenséges szándékú írás a bontakozó magyar avantgárddal szemben, de a hagyomány metafizikus felfogása járta át, míg Kassák már egy mozgékonyabb, dinamikusabb hagyomány-fogalommal dolgozott. Babits, onnan, ahol állt, nem érthette meg Kassák törekvéseit. Tartózkodása az avantgárdtól ugyancsak végig megmaradt. Viselkedésével elősegítette azt, hogy a Nyugat konzerválja a klasszikus modernség ízlésvilágát, amire Osvát is hajlott. A Nyugat modernségéről elterjedt nézetek ugyanis a legendák körébe tartoznak. A folyóirat modernségének felső határa a Proust-recepció volt, de a Prouston túl kísérletező irodalomnak nem lett sem megértője, sem pártoló híve. Néha teret adott az alapvető ízlésrendszerétől eltérő közleményeknek is, de alapvető ízlésrendszere az olyan preavantgárd törekvésekig terjedt, mint a Nyolcak, nem tovább: a későbbi évtizedekben sem. Ezt annál is inkább fontos megjegyeznünk, mivel a Nyugat rendkívüli hatással volt a literátus közvéleményre és hatása szinte máig kisugárzik, nyomai máig érződnek a művészetek iránt érdeklődő értelmiség befogadási szokásain.

Babits nem egyszerűen alávetette magát a Nyugat körében már az első esztendők során kiformálódó irodalom- és művészetszemléletnek, hanem ennek egyik legfőbb alakítója volt. Az ironikus Kosztolányi engedékenyebbnek és megértőbbnek mutatkozott a modern kísérletekkel szemben, noha írói gyakorlatában ő sem követte őket, és ismerjük gúnyos, fölényes véleményét is Vas István önéletrajzi regényfolyamából. De tartózkodásához nem keresett elveket. A metafizikus Babits igen, ő elvi alapokról próbálta áttekinteni a társadalomnak és a művészeteknek, mint valami egységes egésznek a kérdéseit.

Erre vallanak a 20-as, 30-as években írott tanulmányai, cikkei, kritikái. Amikor 1922-ben Gondolat és írás címmel válogatást készített korábbi tanulmányaiból, előszavában „az egy Igazság”-ot említette és „örök témákról” beszélt. Már pusztán ez a szóhasználat a metafizikus meggyőződés jele volt. Az ironikus kételkedik abban, hogy egyetlen igazság lenne és az egyetlen igazság valahol kívülünk, felettünk helyezkedne el és arra várna, hogy megragadjuk. Az ironikus abban is kételkedik, hogy léteznének örök témák, amelyek még mindig megtölthetők lennének tartalommal, inkább arra gondol, hogy „az” ember, „az” élet, „a” halál, „a” szerelem olyan általánosságok, melyekről nem sok érdemlegeset lehet mondani, annál inkább a részleteikről, apró mozzanataikról, kis rezdüléseikről: csakhogy akkor új témák lesznek belőlük, és új szavak kellenek leírásukhoz. „Azt ajánlom tehát önmagunknak, hogy ne foglalkozzunk ilyen „nagy” kérdésekkel. Nem méltó ez hozzánk - írja majd Kosztolányi a Nyugat egy 1934-es ankétjához hozzászólva, szavait nem kis részben éppen Babitsnak címezve - Az írókhoz csak a „kis” kérdések méltók. Hagyjuk a nagy kérdéseket azoknak, akik mindig a lényeget bolygatják és épp ezért sohase férhetnek közelébe, a szélhámosoknak, a félművelteknek és a kontár íróknak. Ezek kisebb dolgokhoz nem is nyúlnak hozzá, mint Élet, Halál, Társadalom, Jövő, Megváltás, Túlvilág s mindenről valami bizonyosat állítanak abban a hiszemben, hogy a» nagy« dolgok feszegetése már önmagában is »nagy« dolog.”

Babits nagy író volt és műveltsége sem szorul mentegetésre. Ő más véleményt vallott, ő meg volt győződve arról, hogy mindig kellenek írástudók, akik a történelemben lejáratott, soha meg nem valósított „nagy” dolgokat mondják, azt mondják „béke”, azt mondják, „egyetemesség”, azt mondják „szeretet”. Persze, ezek közhelyek, de mégis szükség van olyanokra, akik ezeket újra és újra mondják, mondják és mondják, mert különben a „kis” dolgokat sem lehet kimondani, az új témák és új szavak is ki-mondhatatlanok maradnak. Babitsot ettől a meggyőződésétől nem lehetett eltántorítani. Ismeretes, hogy 1928-ban Julien Benda könyve milyen tanulmányra ösztönözte. Bendánál sokkal jelentősebb gondolkodók voltak akkor Európában. Babits pár hónappal korábban helyezte el könyvespolcán a Sein und Zeitet, amelyet minden valószínűség szerint nemhogy nem olvasott el, de még figyelmesebb átlapozásra sem méltatott. Meg volt győződve arról, hogy mit kell mondania, az ellenérveket talán meg sem akarta hallani. Vagy már ismerte lényegüket. Régi barátja, Szilasi Vilmos, akivel akkor már hosszú évek óta levelezett, és aki Husserl tanszékén vezetett szemináriumot, cikket írt a Nyugatban és elmagyarázta Babitsnak a heideggeri igazság-fogalom mibenlétét: az igazság nem olyasvalami, amit ismételni lehet, az igazságot nem lehet újramondani. Az igazság nem hirdethető, az igazság az, ami éppen kibontakozik a homályból, amit felfedünk, ami feltárul. Babitsot láthatólag nem rendítette meg a közlés. Mondta tovább a magáét. Megírta az Ezüstkort, A halhatatlanság halálát, a Bergson vallását, a Nemzet és Európát, A tömeg és nemzetet, a Pajzzsal és dárdávalt.

Múltak az évek és Babits bizonyossága nem csökkent, hogy az igazság egy és érdemes nagy I-vel írni, a világ egy egészet alkot, az univerzalitás értékesebb a partikularitásnál s a lelkünkbe erkölcsi parancs van beégetve. A metafizikus hagyomány tételei, melyeket már Nietzsche szétrombolt töretlenül éltek benne tovább. Mégis egyre kételkedőbb lett. Nem a nagy I-vel írt igazság meglétében kételkedett, hanem abban, hogy érvényesülni fog. Abban kételkedett egyre inkább, hogy a nagy örök eszmények, melyek valahol fölöttünk lebegnek, valaha is elérhetők lesznek. Babits a 30-as évek elejétől kezdve lassan kételkedővé vált. Ismeretes, hogy a Jónásról szólva már az irónia szavát is leírta vele kapcsolatban a szakirodalom. Babits azonban nem volt ironikus abban az értelemben, ahogy én itt a szót Rorty alapján használtam. Úgy talán csak Kosztolányi volt ironikus. Babits megmaradt metafizikusnak, de szomorú és keserű metafizikussá vált. Indulatossá is. Nemcsak cikkeiben, vitaírásaiban, hanem a verseiben. Vannak kevéssé ismert nagy versei, melyekre még nem irányított kellő figyelmet az irodalomtörténet. Ilyen verse a Zengő légypokol. Az eszmék szépek, a világ rossz, sugalmazza a keserű metafizikus. Ez a vers a rossz világról szól avval a metaforával végezve szavát, melyet évtizedekkel később majd Tarkovszkij Stalkere fog végigvinni. „Ottkünn az eső megered s kopog,/ mint majd ítéletnapján a dobok /s mindent valami nagy magányba zár/ szennyesen és puhán a sár, a sár.”

***

Etika, esztétika, irónia, metafizika: szavak, szavak, szavak. Koronként másképp és másképp értelmezték őket, más és más hangsúlyokat kaptak. Hol a jók, hol a rosszak közé kerültek. Érvényesen nem tudjuk meghatározni jelentésüket, csak kérdéseink lehetnek velük kapcsolatban. Ironikus volt-e Kosztolányi abban az értelemben, ahogy Rorty és a posztmodern gondolkodás szerint a fentiekben elneveztük? Talán az volt, ha a Nero-regény Senecájának szkeptikus cinizmusát tekintjük, talán az volt, ha az Aurelius-novella pragmatikus cinizmusát próbáljuk értelmezni. De hová tegyük a részvét-eszmét, mely az ifjúkori Schopenhauer-hatástól kezdve át- és átjárta egész pályáját és búvópatakként elő- előtört benne és koronként erős hangsúlyt kapott egészen a Számadásig. Aztán van még egy különös szójárása, melyet meg kellene egyszer még világítani. Az irgalom. Moviszter szava .Ha meggondoljuk, a jelenetek narratívumai mögött erről szól az egész Édes Anna. Az irgalom, a föllelhető elgondolások szerint valahol Istenhez tartozik. Moviszter is hasonlóképpen fogalmaz, meg azt is mondja, hogy a felhők fölött van, meg azt is mondja, hogy lélekben van, ami tulajdonképpen ugyanazt jelenti. Ez az „eleo”, amely oly gyakran fordul elő a görög Bibliában, ez az a szó melyet Jeromos leggyakrabban a „misericordia” szóval fordít . „Az Úrnak irgalmát örökké éneklem, / És hívséges voltát mindenkor hirdetem,” –írja Szenczi Molnár a 49. zsoltár magyarításába. Az irgalom más mint a szeretet és több, mint a részvét. Akit szeretünk, avval szemben – éppen „az ő érdekében” - lehetünk kegyetlenek is, irgalom nélkül. A részvét olyan együttérzés, mely legtisztább formájában is megőriz valamit a szemlélődő ember kívülállásából. A részvét mindig távolsággal jár. Az irgalom a tiszta bensőség érzése, tisztán érzés, semmi egyéb, érzés, mely minden racionalizálhatóság nélkül való. Ha van ellentéte az iróniának, akkor az irgalom diametriális ellentétben van vele. Ezt egyszer még pontosabban ki kellene dolgozni Kosztolányi Dezsővel kapcsolatban.

Letöltés