Esterházy Péter: Termelési regény (Kisssregény)
Jelentés egy püspöklila könyvről, avagy kritika püspöklilában. Olvasónapló
Útközben. Becsukódott mögöttük az ambrasi kastély kapuja, és ők hosszú, éneklő léptekkel elindultak a kanyargóúton lefelé. Szemközt velük, a völgy túlsó oldalán a későnyári verőfényben szikrázott a Hafelekar égbenyúló sziklavilága. Bucskázván vissza az asszociációs szálon, mint pók, mely magából szövi a szövendőt, a Habsburgok imént látott kiállítása emlékezetükbe idézte kicsiny hazájuk nevezetes családjait, s ezen a pókfonálon aztán már nem vissza, hanem éppen előre: eljutottak a nemrég megjelent püspöklila könyvhöz. N. elismerően szólt a könyvről. Higgadtan, megfontoltan beszélt. Nem a levegőbe: szavait érvekkel támogatta. Rec. szerette és tisztelte N.-t. Tudta, hogy N. egy másik művészet történetének tudósa, európai szellem, s professzorátusát megszerezhette volna úgy is, hogy érettségiző korától kezdve egyáltalán nem olvas többé regényt. Mentek lefelé a kanyargó úton. N. beszélt, méltatta a püspöklila könyvet, Rec. szótlanul ballagott mellette. Egy darabig. Amikor már bizonyos volt benne, hogy jó irányban haladnak, és egy fordulóban, alant, előbukkant a kis piros villamos, mely arra rendeltetett, hogy (majd ha odaérnek) visszavigye őket a városba, ahol a Kongresszus ülésezett - mert ezen részt venni: ez volt utazásuk célja -, nos tehát amikor visszajut(hat)ásuk biztosnak látszott, Rec. epésen közbeszólt.
Nem tagadja, sőt elismeri, mondta, hogy a püspöklila könyv szerzőjének már-már zseniális tehetségéhez kétség nem fér. A könyv nagyszerű érdemei is kétségtelenek. Ezt meg is írja majd, ígérte; ha ír róla, azt fogja írni, hogy talán Weöres Sándor óta nem lépett még fel ilyen istenáldotta nyelvi tehetséggel senki a magyar irodalomban. Na, ezt ilyen áperte talán mégsem fogja kijelenteni, mert sokan megharagszanak rá, márpedig ő nemcsak az irodalom, hanem az írók barátja is (s oh mily nehéz e két barátságot egybehangolni !), de okvetlen ilyesmiket fog írni. Hosszan, részletesen, szépen, lelkesen... De azért mégis!... A kis piros villamos (onnan közelről már csak: piros villamos) elindult, nélkülük, s ők, két jó magyar ott álltak a megállóban, várván (nem türelmetlenül) a következő „szerelvényt”. Rec. ekkor szembefordult(csak térben!) N.-nel, és vázolta elméletét: merészen. Merészen, mert a püspöklila könyvet akkor még nem olvasta végig. Be is vallotta N.-nek, hogy a 365. oldalon tart, ott, ahol arról van szó, hogy az izgalom „egy megoldás felé” halad, de azt mondta, nem hiszi, hogy a (ha jól számolja, s ő bizony- sajnos! - nem számítástechnikus) hátralevő 103 oldalon még olyan fordulat következhet, hogy meg kelljen változtatnia addig kialakult (kijegecesedett? - ezt a szót Rec. soha nem használná) véleményét. Az olvasóhoz címzett levél, valamint a tartalomjegyzék pedig szóba se jöhet. Ezeket egyébként is már előre elolvasta. Sőt: áttanulmányozta.
Kitekintés. Ez a regény, mondta Rec., a liberalizmus regénye. Ahelyett, hogy a demokratizmus regénye volna. Ez a hibája. Pricc-pracc, ennyi. Így dobta vissza Rec. a labdát e pompás svédcsavarral a feladónak. Volt ebben a kijelentésben tartás, kétségtelen, de nem kevés ridegség is. De aztán szokás szerint keresztény melegség váltotta föl a hőmérsékletet.
A liberalizmus nem ellensége és nem akadálya a demokratizmusnak, mint némelyek vélik, hanem fejlődési fok. A demokratizmus nem érvényesülhet a liberális szabadságeszmények megvalósulása nélkül, s ha felfüggesztik és likvidálják ez utóbbiakat, akkor kiiktatják a demokratizálódás lehetőségét is a társadalomból. Ez történt például az úgynevezett személyi kultusz idején, amikor a liberális szabadságeszmények felfüggesztése miatt nemcsak megakadt a háború után elkezdődött demokratizálódási folyamat, hanem vissza is vettetett az ország. Amikor ennek a korszaknak vége lett, és elkezdtek fölszámolni egynémely dolgot, ami rossz volt benne, akkor egy időre ismét szerepet kapott a liberalizmus. Rossz szó ez, sőt fogalmilag is pontatlan, de maradjunk most ennél. Szerepet kapott a társadalmi életben egyfajta „szocialista liberalizmus”, mint az igazi demokratizálódás bevezetője és előkészítője. Ez volt a hatvanas évek korszaka. A művészeti és tudományos életben ez úgy jelentkezett, hogy visszaállították a véleményszabadság és a vitaszellem néhány elemi követelményét. Például az esztétikában szabad volt kétségbe vonni a realizmusesztétika kritériumait, ugyanakkor az íróknak szabad volt igazi realista regényeket írniuk, olyanokat, amelyek csakugyan a társadalmi valóságot mutatták be. Az esztétikai elvektől le (vagy éppen fel?) a nyelvhasználatilag az egész irodalmat átjárta akkor ez a liberalizálódás, ez a dogmatikából való felszabadulás. Ennek megnyilatkozásai közé tartozott a valóságfeltáró és társadalomleleplező szociográfia újjászületése, a szatíra megújulása, a parabolikus ábrázolás kibontakozása.
Ez a szakasz azonban a hatvanas évek végével lezárult, és a hetvenes években - megváltozott viszonyok között, zordabb, nehezebb világgazdasági helyzet ellenére - a társadalmi haladás már jóval többet kívánt, és a demokratizálódás e primér és kezdetleges formái kevésnek bizonyultak. Az első szakaszban - ezt nevezzük itt jobb híján liberalizmusnak - még arra kellett törekedni, hogy mindenről őszintén és nyíltan beszélni lehessen, mindent meg lehessen nyílt szóval tárgyalni. E szakasz jelszava az őszinteséget akadályozó tilalomfák eltávolítása volt. A második szakaszban már igazi demokratizálódásra volt szükség a továbbhaladáshoz, és a kivívott eredményekre építve messze tovább kellett menni, hogy már ne csak a kimondás és megnevezés, hanem a cselekvő részvétel alkalmai is megteremtődjenek. E korszak jelszava így hangzott: mindenbe, ami miránk vonatkozik, bele akarunk szólni, életünk alakulásába be akarunk avatkozni. A liberalizmus úgy aránylik a demokratizmushoz, mint a kiszólás a beleszóláshoz.
A művészet, köztudomású, akkor tölti be társadalmi hivatását, ha előrehaladást előmozdítóan türelmetlen. Ha sürgeti a jó irányú változásokat. A magyar fejlődésnek a hetvenes években részvételteremtő, felelősségnövelő demokratizálódásra volt szüksége, mégpedig nagyobb mértékben, mint ahogy az spontán módon teljesülni látszott. A művészetnek ezt az előrehaladáshoz szükséges fokozott demokratizálódást kellett elősegítenie egy olyan ellentmondásos helyzetben, amikor mindenki tudta és tapasztalta, hogy a mindennapi életben még az első szakasz sem valósult meg tökéletesen, s a társadalmi őszinteség terén nemcsak előrehaladás, hanem retardálódás is mutatkozott. Maradtak még tilalomfák, sőt keletkeztek újabbak is, s ezeket már ebben a magasabb rendű periódusban kellett megpróbálni ledönteni: együttműködve az egész társadalommal. De egyszersmind ekkor már minden egyes mozzanatban túl is kellett jutni ezen, és arra volt szükség - a korszak előtt álló feladat, a fejlődés új szakasza azt írta elő -, hogy a szólás mellett a beleszólás joga is gyakoroltassék.
Újfajta feladatokat rótt ez a művészetekre, mindenekelőtt az irodalomra, s a korszerű, tartalmilag modern műveknek azokat a dinamikus értékeket és eszményeket kellett mozgósítaniuk, amelyek a cselekvő beleszóláshoz szükséges felelősséget támogatják. Középpontba került ekkor az értékprobléma, és azért került középpontba az irodalomban, mert magában a társadalomban is rohamosan megnőtt a jelentősége, és mélyen átjárta a mindennapi életet. Az új és régi értékek összeütközése a társadalmi tudatban, és értékek átalakulása, átrendeződése a mindennapi életben, az előrehaladáshoz szükséges értékek felemás érvényesülése, néhol csökkenése, devalválódása, háttérbe szorulása, az értékelés általános elbizonytalanodása, középpontvesztése - íme a megoldásra váró (és a megoldáshoz tökéletes őszinteséget követelő) kérdéskör néhány alkotóeleme, néhány neuralgikus pontja.
Noha ez a regény éppen az értékproblémára világít rá (hősei, az író különféle inkognitói, játékosan tréfálkozva a devalválódás és értékbizonytalanság állapotait élik át), mégis a liberalizmus regénye, ahelyett, hogy a demokratizmus regénye volna. Vagyis a korszakot átszövő kérdésekről egy megelőző korszak hangján szól, a hetvenes évekről a hatvanas évek szellemében beszél. Két könyvjelzője és még seregnyi más újító vívmánya ellenére tulajdonképpen „konzervatív” munka, mert konzerválja, tovább élteti azt a szellemiséget, amely megelégszik a puszta kimondás és kibeszélés örömével, és nem támaszt ennél magasabb igényt. Arra az olvasóra gondol, aki már a liberalizmus gellérthegyi levegőjétől is hegyibetegséget kap, és szédeleg a szólhatás mámorától, ha néhány olyan szót lát a papíron feketélleni, amire hajdanán ráfogták, hogy nem tűri a nyomdafestéket, és olyan témák jelennek meg előtte görbe tükörben, amelyekről gúnyolódni sokáig nem illett. Van itt tréfa Tisza Kálmánról, Rákosiról és Kádár Jánosról is, de a beleszólás és részvétel mozgósító korparancsa hiányzik.
Emígy füstölgött Rec.
Az olvasás története. Rec. már régóta tudott a püspöklila könyvről, jóval megjelenése előtt hallotta hírét. Történt egyszer, egy-két évvel korábban, hogy ment be intézményébe, ahol dolgozik. Itt az intézményben Rec.-et úgy hívják, hogy irodalomtörténész, és ezt a nevét Rec. nagyon szereti. Rec. az intézményben kutat. Néha lapokba, folyóiratokba is ír, ez nem fordul elő gyakran, de Rec.-et olyankor úgy hívják, hogy kritikus. Ezt a másik nevét megvetően ejtik ki, komoran és zordan, úgy említik, mint valami betegséget, amitől óvakodni kell. Intézményében azonban csak azon az első, szép nevén szerepel, ezért is tölti el öröm már reggel korán, amikor fölkel, hogy oda betérhet, és ott tartózkodhat. Rec. ott többek között beszélgetni szokott a társakkal: az Irodalomról. Így volt ez azon a napon is. B. vitte a szót. B. nagy, erős, fehér hajú férfiú, igazi irodalomgyámoIító, higgadt, okos, nagy tudású. Rec. szereti és tiszteli. B. arról beszélt, hogy egy ifjú író műhelyében készül egy kisssregény, amiből akárki meglátja, nagy regény lesz. Rec. erősen figyelt (vajha egyszer ő is elolvashatná !), de úgy tett, mintha elengedné füle mellett, amit hall, ugyanis eme ifjú író(igen, a püspöklila könyv szerzőjéről van szó) második kötetéről fölöttébb foghegyről írt akkortájt az egyik hetilapban. Na, majd ha megjelenik (miután elkészül) ez az új mű, megtalálja ő a méltó és méltató szavakat, gondolta.
Telt-múlt az idő, folyt le rengeteg víz a Dunán. Rec. éppen vendégségben volt valahol, jókedvű társakkal. Poharával (amiből nem sokat ivott) ment egyik szobából a másikba. Az egyik szobában M. beszélt. Fehér hajához jól illő fehér kötött pulóvert viselt, talán a nadrágja is fehér volt, de ez nem biztos, mindenesetre az egész ember olyan fehér benyomást keltett, nemes arcával, átszellemült tekintetével olyan volt, mint egy költői tisztaságszimbólum. Lelkesen, emelkedetten beszélt, rendkívülinek nevezte az ifjú író regényét, azt mondta, hogy nem is egy regény ez, hanem mindjárt kettő, és mégis egy, és úgy kell majd olvasni, hogy lapozgatni kell benne ide-oda, mert a másik mindig vonatkozik az egyikre. És hogyan! M. a regényt nagyszerűnek találta. Rec.-nek megdobbant a szíve: M. nagy író, igazi nagy író, ha ő így el van ragadtatva... Rec. elszántan kortyolt, egyet a csersavas vörösborból, és elhatározta, hogy áldozattól sem riad vissza... Egy fagyos-havas téli reggel, korai órában kereste föl a Főszerkesztőt. Ígérte, öt cikket ír a következő évben, határidőt pontosan betart, terjedelmet túl nem lép, csak ezt, ezt a könyvet, csak ezt ő kapja meg, majd, majd, majd, ha egyszer megjelenik.
Telt-múlt újra az idő, folyt le rengeteg víz a Dunán. Aztán egy tavaszi mosolygós (talán éppen kedd) reggel Rec. arra ébredt, hogy megjelent a püspöklila könyv. Rec. mindjárt több példányt vásárolt belőle, gondolt arra, hátha a Főszerkesztő elfelejti elküldeni (nem felejtette el!), gondolt külföldre szakadt barátaira, gondolt arra, hogy egy példányt majd összefirkál, margójára ír, gondolt arra, hogy legyen egy, amit kölcsönad, amit felesége majd középiskolai oktatás céljára fölhasznál, gondolt arra, hogy maradjon egy, amit a polcra tesz. Ezt gondosan el is helyezte, gyönyörködött benne. Mi tagadás, jól mutatott a szobában a püspöklila a manapság megjelenő sok halaványszínű között.
Nem sokkal a sikeres vásárlás után egyszer a déli órákban forgatta Rec. a rádió keresőgombját (középhullámon!), és hopp, egy kellemes, barna férfihangra lett figyelmes. Ez B., ismerte föl rögtön Rec. az ismerős hangot. B., aki nem azonos az előző B.-vel, a püspöklila könyvet méltatta. Ez már nemcsak ígéret, mondta, hanem beteljesülés, és ő (B.) más hagyományokon nevelkedett ugyan, de nem kételkedik benne, hogy jó kezekbe kerül a magyar irodalom. Rec.-nek nagyot dobbant a szíve. B.-t szereti és tiszteli, roppant tudását csodálja, véleményében megbízik. Rec. úgy érezte, hogy B. azt sugalmazza, nem választott ő rosszul, és ha öt könyvről már nem is fog írni abban az évben, de erről az egyről igen. És éppen erről az egyről! Mert Rec. kényes volt arra, hogy csak jó könyveket engedjen bíráló tekintete elé, a legjobbakat, és egy bizonyos magasabb esztétikai színvonal alatt soha... Rec. ezt úgy fogalmazta meg magának, hogy az irodalombarát akkor vétkezik legsúlyosabban, ha rossz író nevét ajkára veszi, és színvonaltalan könyv címét leírja.
Történt akkoriban, hogy Rec. az intézményben összetalálkozott B.-vel. Ez a B. nem azonos az előző két B.-nek egyikével sem, ez a B. Rec. kebelbarát ja és nemzedékének társa. Sőt, ők ketten a nemzedék, de sokkal többen biztos nincsenek, talán T., a logikai nyelvművész, aki a Lánchíd környékén ontja áldásos műveit: verseket, novellákat, regényeket, esszéket, tanulmányokat, fordításokat; talán L, aki egy lelkes negyvennyolcas emléket idéző utcában írja mélabús epikáját, meg még egy maroknyian, de semmiképpen sem sokan. Találkozott tehát e (számban) legkisebb nemzedék két képviselője. B. széket húzott maga alá, hogy meglehetős súlyán könnyítsen és számonkérően felvonta szemöldökét. Igaz-e, kérdezte, hogy Rec. írni készül püspöklila könyvről, tudja-e Rec., hogy minő feladatra vállalkozik, tudja-e, hogy a püspöklila könyv remekmívű alkotás, hogy O. híres regényéhez lehet hasonlítani becsét és értékét, érzi-e Rec. a kellő felelősséget, érez-e magában elegendő erőt?
A tetemrehívó beszélgetés végső lökést adott a munkához. Rec. elhatározta, hogy haladéktalanul elolvassa a püspöklila könyvet. Vitte magával tüstént a fogorvoshoz, de alig jutott túl az első oldalon, és alig tűnődött el azon, hogy eztán már ő is bármit gondolhat-e, mint a regénybeli igazgató, amikor sorra került. Amit ott műveltek vele! Napokig csak televíziót nézett. De rövidesen vidékre kellett utaznia, és az ilyen utazás a legjobb alkalom. Betette útipoggyászába a könyvet, illetve éppen nem tette be, hanem elöl hagyta, mert már a vonaton olvasni készült. Termes kocsiban kapott helyet. Jöttek-mentek az emberek ebben a termes kocsiban, nyitva hagyták az ajtót, a gyerekek sírtak, kinn vigasztalanul esett az eső, mintha nem is kora nyár, hanem késő ősz lett volna, még a hazautazó kiskatonák is szomorúak voltak, és ázott posztó szag terjengett a levegőben. Rec. meg se mozdult, mellette ülő feleségéhez egy szót nem szólt, hanem beletemetkezett a püspöklilába. Dombóváron emelte föl először a fejét, aztán pillantott mindjárt le az oldalszámra: 37. („De Tomcsányi Imre szájában már keserű a linzer mindenképp.”) Akkor megriadt. Osztott, szorzott, lapozott előre, látta: csupa sűrűn teleírt oldal az egész, sehol egy párbeszéd, néhol egy-egy rajz vitorlázik a betűóceánban, de sejtette, azok is inkább rajzos feladványok lesznek, s megfejtésük idejét másfél oldallal szorozta, átlagosan. Roppant számot kapott, hinni sem akarta: ez bizony csaknem egész szabadságának ideje.
Nem maradt más hátra, össze kellett kötni a kellemeset (a püspöklila könyv olvasását) a hasznossal (a családi nyaralással). Közeledett is ennek a nagy áldozatnak az ideje. A két gyermek, a feleség és Rec. útra keltek, és meg sem álltak Karánsebesig. Ott olyan faházat béreltek, ahol villany is volt, hogy Rec. este olvashassa a püspöklilát. Ki is fizették az áramszolgáltatási különdíjat, előre, a derék férfiú, aki gondnoknak mondta magát, elismervényt nem adott, a borravalót nem köszönte meg, és a villanyt nem kapcsolta be. Az első estére Rec. mindjárt olvasás nélkül maradt. Osztott, szorzott a sötétben, hány oldallal többet kell majd most elolvasnia naponta, hogy a kitűzött időre mégis bevégezze a mulatságos könyvet. Másnap ismét útra keltek, át a hegyeken, aztán keletnek vették az irányt, aztán délnek fordultak, nagy-nagy hídon mentek át, akkor egy harmadik országba értek, ott újra délnek fordultak, aztán újra keletnek és akkor elérték a tengert. Mentek tovább dél felé, amig csak útlevelükkel mehettek. Ott letáboroztak. Rec.-nek ernyőt béreltek, nehogy bántódása essék a nagy napon. Rec. felesége és két gyermeke fürdőzött, vízibiciklizett, csónakázott. A távolban egy-egy ágyúnaszád úszott el álmosan, az égen, mint kis, vidám madarak, felderítőgépek lubickoltak a napfényben, és fürkészték (bizonyára) az ellenséges katonai tömb (esetleges) csapatmozdulatait. Rec. lábát a homokba fúrta, és derűs lélekkel olvasta a derűs lelkű püspöklila könyvet.
A szerkezettudomány hullámhosszán. Rec. olyannyira elgondolkozott az elgondolkoztató regény néhány részletén, hogy észre sem vette az idő múlását. Bizony kellett már fölszedni a sátorfájukat, pedig hátravolt a püspöklila könyvből még mindig 103 oldal. Na, nem baj, gondolta Rec., hamarosan újra útra kel, utazik a Kongresszus országába, mit is cselekedhetnék ott esténként hasznosabbat: a 103 oldalt majd szépen egyenként elolvassa. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert Rec.-nek egy hivatalos küldöttség fegyelmezett tagjaként illett viselkednie. Afölött még csak szemet hunytak elöljárói, ha napközben néha elbitangolt, járta a múzeumokat, ismerkedett a környék nevezetességeivel, de az esti rendet szigorúan őrizték, kibújni semmi szín alatt nem lehetett (még püspöklila alatt sem? - Ez olcsó vicc, Rec. ilyet nem mond): akkor kellett menni sörözni a társakkal, és meghányni-vetni a Tudomány új, izgalmas fejleményeit. Önmegtartóztató fegyelmének meg is lett a jutalma.
Egyik alkalommal fölhívták figyelmét egy tudós folyóiratra: Poetics Today, olvasta Rec. a címoldalon, Special Issue. Literature, Interpretation, Volume 1, Number 1-2. Autumn 1979. Rec. belelapozott a vaskos különszámba, és mindjárt megakadt a szeme egy nagyszerű tanulmányon. Egy Ziva Ben-Porat nevű úr egy amerikai televíziós paródiasorozatot elemzett benne, szerkezettudományi szempontból. Hát ez kellett Rec.-nek éppen! Mi más a püspök lila könyv, mint pompás paródiasorozat? Oh, ha ő ezt a folyóiratot birtokolhatná ! Mennyi? l00...? Rec. szeme előtt rögtön fölrémlett a csokoládék, sajtok és finom pipereholmik garmadája, ami e tenger pénzért kapható. Családos ember nem lehet megátalkodott. Elhatározta, inkább cselvetéshez folyamodik, kölcsönkéri a tudós lapot Ny.-től, az elmélet tudósától (aztán nem adja vissza neki). És így is tett.
A remek szerkezettudományi tanulmány hatására (otthon egy szuszra elolvasta) tüstént megvilágosodott a püspöklila könyv építkezésmódja: mint egy építészeti alaprajz, úgy állott előtte a püspöklila könyv. Bánta is ekkor már Rec. a 103 oldalt! Majd egyszer, egy ízben, arra is szakít időt, de jöjjön előbb a szerkezettudományi megközelítés. És már ült is az írógéphez.
Az igazi értékek ébren tartásának és az álértékek leleplezésének leghatásosabb társadalmi eszköze a művészet. A tragédia a nagyszabású társadalmi változások mélyén keletkező és kifejlődő értékkonfliktusokat ragadja meg, a komédia pedig az értékek feketepiacát, az álértékek zsibvásárát mutatja be. A komédia leleplezés. Az értékesség álarcában jelentkező értéktelenség leleplezése, és mivel az értékeknek három osztálya létezik, vannak logikai, etikai és esztétikai értékek, ezért a komédia az értelmesség látszatát keltő értelmetlenséget, az erkölcsösség látszatát keltő erkölcstelenséget, valamint a szép látszatát keltő rútat leplezi le.
A komédiának mint esztétikai minőségnek ezenkívül két irodalmi megnyilatkozását, két műfaját lehet megkülönböztetni: a paródiát és a szatírát. A paródiában egy már modellált valóság komikus bemutatása, míg a szatíra nem modellált valóságot ábrázol komikusan, vagyis értékleleplezően. E fogalmaktól visszarettenni nem szükséges, nagyon egyszerű dolgokat fednek. Az irodalmi mű maga mindig modellált valóság. Az első szó, a modell annyit jelent, hogy meghatározott szabályok, formai jellemvonások és hagyományok szerint való kifejezés. (Kifejezése valami rajta kívülinek.) A második szó, a „valóság” sem az irodalom ellen ármánykodó tudósok titkos jelszava, hanem annak kénytelen-kelletlen beismerése, hogy a vers, regény, novella, dráma, ha egyszer elkészült, akkor akármilyen rosszul sikerült is, már van, létezik, ontológiailag a létezők közé sorolandó. Például a nem művészi alkotások hatalmas - és társadalmilag sajnos nagy hatású - csoportjába. A „modellált valóság” tehát tulajdonképpen udvarias megfogalmazása annak, hogy az a valami, az a létező, ami előttünk van, nem biztos, hogy esztétikailag megüti a műalkotás mértékét, de bízunk benne, és örülünk, ha bebizonyosodik róla.
A paródia olyan komédia, amely a modellálási módot teszi nevetségessé, egy meghatározott stílust, műfajt vagy egy bizonyos felvonulási tervet követő művet gúnyol ki, annak építkezési rendjét leplezi le, igazságát, célszerűségét, esztétikai érdemeit vonja kétségbe, megmerevedésére, modorossá válására, túlzásaira világít rá. A szatíra evvel szemben az irodalmon kívüli, nem ábrázolt, nem modellált valóságra vonatkozik, a nem modellált valóság ésszerűtlenségeit, igazságtalanságait fejezi ki komikusan, rútságait mutatja be görbe tükörben.
A paródia tárgya egy másik műalkotás vagy egy műfaj, stílus, kifejezési mód. A műalkotás, műfaj, stílus, kifejezési mód azonban valamiképpen az irodalmon kívüli valóságot ragadja meg. Mi a paródia viszonya a parodizált műben szereplő valósághoz? Több lehetőség adódik. Először az, hogy semmiféle viszonyban sincsen vele. A „tiszta paródia” csak és kizárólag a kifejezési módot állítja pellengérre, csak az irodalmi reprezentáció formáját érinti. Az ilyen paródia ritkán fordul elő, mert még elvileg is nehéz elvonatkoztatni attól a tartalomtól, amit a stílus kifejezésre juttat. A paródia többi válfaja olyan, hogy az irodalmi reprezentáció formáján túl az irodalmon kívüli valóság egy részét is magában foglalja, tehát voltaképpen a paródia és a szatíra keveréke, hiszen szatírának nevezik azt a műfajt, amely az irodalmon kívüli valóságot teszi nevetségessé. A legtöbb paródia szatirikus paródia.
A szatirikus paródia kigúnyolhatja a parodizált mű által kifejezett valóságot, más szóval azt a tartalmat, amit a pellengérre állított stílus közvetített. Ez az „indirekt szatirikus paródia”. Indirekt, mivel egy modellált valóság komikussá tételén keresztül vonatkozik a nem modellált valóságra. Van olyan paródia is, amely úgy leplezi le egy kifejezési mód fonákságait, hogy közben az irodalmon kívüli valóság olyan részét gúnyolja ki, amely talán lehetett volna, de soha nem volt a szóban forgó kifejezésmód tartalma. Ezt „direkt szatirikus paródiának” nevezik, mivel egy még nem modellált tartalmat von be a komikus ábrázolásba. Végül pedig indirekt szatirikus paródia elegyedhet direkt szatirikus paródiával, amikor nevetségessé válik a parodizált mű tényleges tartalma, ezenfelül olyan mozzanatok is előfordulnak a komikus ábrázolásban, amelyek nem szerepeltek az eredeti modellben.
E tanáros pedantériájú osztályozó kedv lehetőséget ad Esterházy Péter bonyolult szerkezetű regényének műfaji leírására- gondolta Rec. A regény első fele, a Termelési regény paródia, a termelési regény műfajának paródiája, a regény második fele, az E. följegyzései ugyancsak paródia, az eckermannkodó buzgósággal írott irodalmi emlékezések és életrajzok paródiája. A regény szatirikus mondanivalója mai, tegnapi és tegnapelőtti életünkről, történelmünkről e két műfaj paródia keretében bontakozik ki. A regény tehát szatirikus paródiának nevezhető.
A termelési regény irodalomtörténetileg körülhatárolható műfaj: a Szovjetúnióban keletkezett a polgárháború után, és virágzását a húszas években élte, amikor egyrészt a polgárháborús tematikával szemben hangsúlyozta a békés munka, a nem fegyveres harc forradalmi vonásait, másrészt pedig a pőre dokumentarizmussal szemben segítette megőrizni a regényes képzelet becsületét a prózairodalomban. Gladkov Cement című regénye volt ennek a szakasznak világszerte ismert és elismert képviselője. Később futószalagon készültek a termelési regények, ezekből azonban hiányzott minden szellem, minden lélek és mai szemmel nézve önmaguk paródiái voltak. De a műfaj már első, fölfelé ívelő korszakában is sok gúnyolódásra adott alkalmat, mivel kezdettől volt benne valami eposzi felfokozottság - hiszen a hétköznapi termelőmunka egyhangúnak látszó erőpróbáit a polgárháború emberéletet követelő hősiessége mellé kívánta állítani. A termelési folyamatot nem hétköznapi cselekedet gyanánt írta le, hanem rendkívüli küzdelemként, csaknem háborús harcként ábrázolta, a lövészárokharc, a pergőtűz, a roham, a kézitusa feszültségét igyekezett felszítani az építkezések és gyárak témavilágában.
Esterházy regényének első fele a termelési regény műfajának sablonjait és túlzásait karikírozza, amint arra egyik első méltatója, Balogh Tibor a Magyar Nemzetben már fölhívta a figyelmet. Megtalálható itt a harci felfokozottság és a kiélezett hősi küzdelem hangulatának fölkeltéséhez szükséges írói kelléktár, ahogy műfajparódiához illik. De a paródia tartalma nem azonos az eredeti műfajéval. A különbségek lényegesek. Először is a Tomcsányi Imre fiatal számítástechnikus tervtanulmánya körül keletkező bonyodalom a mai Magyarországon játszódik, a paródia keretébe a mai magyar valóság szatírája illeszkedik. Másodszor: nem is a termelésről, hanem csak a tervezésről szól, mégpedig úgy, mint ami nem előkészíti, hanem helyettesíti a termelést. Harmadszor: itt a termelési regény felfokozottsága (pl. a tervértekezlet végvári harcként jelentkezik a történet asszociációs terében) nem azt szatirizálja, hogy érdemén felül, túlságosan nagy szerepet tulajdonít a mai magyar társadalmi tudat a munkának, hanem ellenkezőleg, éppen a termelés lefokozott társadalmi státusát és az elbürokratizálódást mutatja be komikusan. Negyedszer: nem végső győzelemmel ér véget, hanem kudarccal fejeződik be. Ötödször: a legtöbb szereplőt nem munkára indító türelmetlenség hajt, hanem önelégültség uralkodik rajtuk, „helyzetünk rózsás”, mondja az igazgató, amikor lényegében csődbe jutottak. Mindezt összefoglalva, ha pontosan meg akarjuk határozni műfaját, azt kell mondanunk, hogy a regény első fele direkt szatirikus paródia, mert nem a parodizált regényforma eredeti tartalmát gúnyolja ki.
A regény második - és oldalszámát tekintve nagyobb - felében E. följegyzései címmel annak az irodalmi életrajztípusnak, emlékiratnak paródiáját olvashatjuk, amelyben a Mester odaadó híve, hűséges tanítványa, titkára, bizalmasa, a művészet lelkes pártolója közrebocsátja följegyzett beszélgetéseit, beszámol találkozásairól, fölidézi személyes emlékeit. Ez a műfaj Boswell és Eckermann óta jól ismert az európai irodalomban: koronként megújul, közkedveltsége örök, történetileg nem korlátozott.
Az E. följegyzésein belül három szálat, sőt három regényt különíthetünk el. Egy sportregényt, egy családregényt és egy művészregényt, mindhárom főhőse a Mester, akiről E. följegyzéseit készíti. (Hogy mind Tomcsányi Imre, mind a Mester, mind pedig E. mennyiben azonos a regény szerzőjével, Esterházy Péterrel, az nem tartozik az irodalmi elemzés körébe.) A főszereplőt a sportregény futballmezben, egy NB/III-as labdarúgócsapat játékosaként mutatja be, a második a szerető férj és rajongó családapa szerepében ábrázolja, és előadja családjának történetét az elmúlt évtizedekben, végül a harmadik beszámol a regény születéséről. Ez a harmadik úgy része az egésznek, hogy közben az egész - a Termelési regénytől a családregényig - ebbe tartozik bele, és logikailag fölfogható a művészregény egy-egy részének. A regény szerkezete olyan, mint egy halmazelméleti paradoxon.
A sportregény általában arra a közkeletű párhuzamra épül, hogy a sport is küzdelem, és az élet is küzdelem: struggle for life. Az ökölvívó, a hosszútávfutó vagy éppen a labdarúgó története legtöbbször allegorikus alkalom arra, hogy az író elmondja véleményét a gyilkos harcról, ami a mindennapi életben folyik az érvényesülésért, kifejtse álláspontját a sikerről, szolidaritásról, akaraterőről, a közösség és az egyén egymásrautaltságáról, a küzdő ember szomorú magányáról stb. Az idők során ennek az allegorikus párhuzamteremtésnek is kialakultak a formái, sablonjai és konvenciói, és éppen ezért lehetőség van arra, hogy mint modellálási mód paródia tárgya legyen.
Az E. följegyzésein belül kibontakozó sportregény azonban nem paródia. Esterházy „komolyan veszi” ezt a modellálási lehetőséget, és általános társadalomszatírájának eszközéül használja. Vagyis eszköz voltát nem vonja be a komikus ábrázolás körébe, sablonjait nem gúnyolja ki, hanem fölhasználja ezt a párhuzamot arra, hogy a nem modellált valóságot kifejezze vele, és fonákságaira rávilágítson: az élet ma is olyan, mint a sport, de olyan, mint a mai sport, nyoma sincs benne az előretörésért vívott gyilkos küzdelemnek. A sportregény tisztán szatirikus szál a regényben. Eszerint úgy élünk, mint egy NB/III-as csapat egy laza-baza tavaszi idényben, néhol nyerünk, néhol veszítünk, és nem kívánkozunk el minősítési osztályunkból, ahol ha földobnak öt láda sört, az már gavalléros ajánlat. A tétek nyüzsgő hiányából merítjük biztonságunkat, amit féltve őrzünk. - Íme a komikus életpárhuzam tartalma tantézisekre egyszerűsítve.
Nem paródia a családregény sem. Szó sincs róla, - hogy a családregény műfajának kialakult és elterjedt hagyományait karikírozná, hanem a komédia itt is közvetlenül a nem modellált valóságra irányul. A regénynek ez a fonala két szempontból foglal el különleges helyet a szerkezetben. Először, ez a legkevésbé élesen szatirizáló szál. A komikum itt a legszelídebb, és ahogy szűkül a családi kör, úgy enyhül a gúnyolódási hajlam, és fokozatosan szeretetteljes, kedves humorizálás váltja föl. Másodszor, a család életét meghatározó külső körülményekkel szemben viszont itt a legkeményebb. Itt található néhány olyan jelenet (a kitelepítést elbeszélő történetek sorában), ahol a szatíra némi helyzetkomikumra korlátozódik, és már-már eltűnik, és az ábrázolás egészen közel kerül a nem szatirikus társadalomkritikához.
A művészregény viszont úgy szatirizálja a mai valóságot, előzményeivel, történelmi összefüggéseivel, párhuzamaival együtt, hogy közben a fölhasznált műfaj konvencióit is kigúnyolja. Ez tehát szatirikus paródia, mégpedig indirekt szatirikus paródia, mivel minden, ami tartalomként jelentkezik benne, az csakugyan egy művészregény tartalma lehet: a regény készülése, írótársakkal való találkozás, lektori vélemények és levelek, rádió felvétel, a párizsi Magyar Műhely körének bécsi találkozójáról szóló leírás, a Mester művészetelméleti bölcselkedései stb.
A regény szerkezetében tehát a komikus ábrázolás minden lehető változata előfordul. A Termelési regény direkt szatirikus paródia, az E. följegyzésen belül szereplő művészregény indirekt szatirikus paródia, maga a keret, az E. följegyzései a kettő keveréke, a futballszál tiszta szatíra, a családi történet (néhány múltra vonatkozó jelenetében) pedig olyan szatíra, amely már helyenként megszünteti önmagát, és a nem szatirikus társadalomkritikához kerül közel.
Hátravan azonban még egy komikus kifejezési lehetőség, amiről eddig nem esett szó, és ez a tiszta paródia. Ebben a könyvben tiszta paródiának tekinthetjük azt az író által sugalmazott viszonyt, ahogy az E. följegyzései az előtte álló Termelési regényhez kapcsolódnak. E sugalmazás szerint ugyanis nem folyamatosan, lineárisan kell olvasni ezt a regényt, hanem oda-vissza lapozgatva a két rész között, ahogy vaskos jegyzetapparátussal fölszerelt tudományos munkát szoktak olvasni, amelyben a kötet végén elhelyezett jegyzetek gyakran fontosabbak, mint maga az értekezés. Ha a Termelési regény az értekezés, és az E. följegyzései a jegyzetek, akkor a két rész a tudományos közleményeket utánozza komikusan, vagyis a tudományos közleményformának mint modellált valóságnak a paródiája, anélkül hogy annak valamely lehetséges tartalmát magában foglalná.
A két regényfél (fél regény?) tartalmilag egymásra vonatkozik. A találkozások és kereszteződések valóságos hálózatát, útvesztőjét alkotja, amiben könnyen eltéved a modern prózában járatlan vándor, de még a tapasztalt megfigyelő sem ismeri ki magát egyszerre. Ezért érdemes itt is rendszerezéshez folyamodni.
A Termelési regény és az E. följegyzései között létesített kapcsolat első fajtája az, amikor nincsen kapcsolat közöttük. A vonatkozó és vonatkoztatott nem tartozik össze, a vonatkoztatás csak játékos blöff, és megfricskázza az olvasót, aki hajlamos arra, hogy mindenben valami önmagán túlmutatót keressen, mindent mindennel összefüggésbe hozzon, csak éppen azt ne vegye észre, ami karnyújtásnyira van tőle. A vonatkoztatás következő fajtája már valóságos együvé tartozás. Nevezzük ezt explikációnak: a jegyzet megmagyarázza, bővebben kifejti és továbbmondja azt, ami az első részben szerepel. (Például a 28. jegyzet - tehát az E följegyzéseinek 28. része - a Termelési regénynek ahhoz a mondatához kapcsolódik, hogy „ösztönszerű vonzódás fűzi a magyart Tisza Kálmánhoz”. A korszakpárhuzam a kiegyezés utáni történelem és a mai periódus között az egész regény egyik alapgondolata, ehhez szolgáltat adalékot a jegyzet.) Van úgy hogy a Termelési regény valamely motívuma egyszerűen csak fölhangzik, megismétlődik az E. följegyzéseiben (például a 2. jegyzet). Ezt rezonanciának hívjuk. Végül pedig előfordul az ellentétes, ellenpontozott motívumalkalmazás. (Például amikor a Termelési regénybenSári néni, a vállalati takarítónő szerepel, akkor az E. följegyzéseinek arra vonatkoztatott epizódjaiban megjelenik Jolánka néni, a Nyugaton élő gazdag rokon.) Ezt nevezzük inverziónak. Mindhárom fajta valóságos összefüggés, az explikáció, a rezonancia és az inverzió vonatkozhat a regény nyelvére, az elbeszélt cselekményre, valamint a szereplők jellemére. Így tehát kilencféle variáció létezik, az elsőnek említett zéró variációval együtt összesen tíz.
Az egymásra vonatkozásoknak ez a tízféle formája többrétegűen egymást is keresztezi, áthurkolja, átíveli a regényben. Egy-egy motívum lehet nyelvi szinten rezonancia (például a 7. jegyzetnél Sári néni is és Jolánka néni is azt mondja, hogy egyre gonoszabb lesz, ahogy öregszik), de ugyanez a jelenet a cselekményszinten inverzió (Sári néni egy serclit vesz elő Adidas sporttáskájából, Jolánka néninek meg pezsgős kerti ünnepséget rendeznek a születésnapján). A formalehetőségek így meghatványozódnak, és egy-egy epizód szerkezeti rajza a hipermodern autópálya-csomópontokhoz hasonlít.
A szerkezet csaknem kimeríthetetlen furfangjaihoz járul még az utalások és montázsok színes, tarka szála, ami ugyancsak körülfonja a regény minden jelenetét. Ez a hálózat azonban egy fontos szempontból, a befogadásesztétika szempontjából nem tartozik a regény alapstruktúrájához, mivel nem lehet arra számítani, hogy a szöveg öntörvényűségéből következően mindenkire hat. Ezért nem is foglalkozunk vele részletesebben. A regényben megjelenő és keresztnevükön szólított különböző urak (a szerző pályatársai, kortársai) nem az átlagolvasóhoz szólnak, hanem a belső berkekben ismerősek és beavatottak gúnybefogadó-képességét fejlesztik. A könyvekből, tanulmányokból, beszédekből kiemelt és a regény epizódszálaiba montírozott részletek, töredékek, mondatok is az ezeket a szövegeket eredetileg jól ismerő olvasóra hatnak a paródia közvetítő láncán. A regény lényegét természetesen ezek nélkül is tökéletesen föl lehet fogni, de a művészet lényege éppen az, hogy nemcsak lényege van. Az utalások és montázsok gondosan kidolgozott rendszere azonban nyilván elvész a legtöbb olvasó számára.
A regény eddig ismertetett alapszerkezetét avval lehet összefoglalni, hogy analitikus, fölbontó struktúrát követ. Nemcsak a cselekmény egyenesvonalúságát bontja föl (azt már régen fölbontotta az európai regény), hanem az olvasás megszokott lineáris folyamatát is eltéríti. Az egymásba fonódó cselekményszálak, a paródiák és szatírák sűrű útkereszteződései megállítják a tekintetet, az asszociációs áramkörök felvillanó fényei ide-oda vonják a figyelmet: szüntelenül változik a megfigyelőállás, hol az igazgató, hol a fiatal számítástechnikus, hol a gazdasági tanácsadók, hol a hűséges jegyző, hol a Mester, hol a család, hol a csapat értékelő szempontjai érvényesülnek, vagy kerülnek éppen a szatíra és paródia fénykörébe. A szatíra és paródia műfajában az értékelő szempontnak ez a szüntelen forgása, változása, elmozdulása, hullámzása egy meghatározott írói magatartásra mutat. Ezt a magatartás hívják iróniának. E regény lelke és irányító szelleme az irónia.
A kalandok véget érnek. Nagy meleggel, napsütéssel beköszöntött az ősz. Rec.-nek sajnos újra el kellett utaznia. Szomorúan rendezgette íróasztalán félbehagyott munkáit. Vajon melyiket vigye magával? Eleinte arra gondolt, hogy befejezi - mert mit is cselekedhetnék üres estéken hasznosabbat - W.-ről szóló könyvét, és a szerződéskötés tizedik évfordulóján meglepi vele az álmélkodó Kiadót. Erről a tervről hamar letett, mert W. oly rengeteget írt és fordított, hogy vaskos köteteire és Rec.-nek ezekről szóló töméntelen jegyzetére alighanem súlytöbbleti pótdíjat fizettetnek vele a Poggyászlemérők, a Poggyászátvizsgálók pedig még valami titkosírásnak vélik a jegyzetpapírok kibetűzhetetlen ákombákomját. Már a Kongresszus országába utazván is megjárta Rec. A vonatfülkébe betérő kedves, udvarias Átvizsgáló lehangoltan közölte vele, hogy előadásának szépen legépelt szövege minden bizonnyal idehaza kell, hogy maradjon, mivel hiányzik az iktató szám a hivatalos engedélyről. Így, ennyit közölt, de a ki nem viendő irományt magához venni vonakodott, pedig Rec. már nyújtotta feléje. Nyilván dúlt benne a lelki összeütközés, amit parancsolóan ékeskedő nagy pecsét és a hiányzó kis iktató szám kavart föl: reményteljes pályafutását melyik akasztja meg. Addig-addig tusakodott a két igazsággal, míg le kellett szállnia a vonatról, mivel az a határra érkezett.
Rec. úgy döntött, hogy a püspöklila könyvet helyezi vöröses útiböröndjébe, és üres estéken a hátralevő 103 oldalt bevégzi, és már elkezdett tanulmányát befejezi. A szép színű könyvet ezúttal repülőgép vitte a Távoli Városba. Rec. napközben egy Tudományok Háza nevű épületben dolgozott, könyveket és folyóiratokat búvárolt, valamint tudós férfiakkal és (még szívesebben) tudós hölgyekkel latolgatta, fontolgatta, hogyan lehetne az ő kicsiny hazája és az ő sokkal nagyobb hazájuk között a tudós munkát el-mé-lyí-te-ni és ki-szé-Ie-sí-te-ni, kiváltképp abban a tudományágban, és azon belül is abban a témában, ami Rec.-et mindennél jobban foglalkoztatta. Esténként hol ide ment, hol oda, hol pedig a televíziót fürkészte, hogy szárazon tartsa jólértesültségének puskaporát, éjjel pedig sajtótermékek tanulmányozásába mélyedt, vagy egy-egy elméleti munkát lapozott át, hogy tudós nyereséggel kezdje a másnapot. A püspöklila könyv ügye húzódott-halasztódott. Mígnem Rec. szent elhatározásra szánta el magát. Elektromos hűtőszekrényét feltöltötte két napra való élelemmel, szobájába zárkózott, mint egy remete, és két nap alatt elolvasta a hiányzó 103 oldalt. Észrevételeiről jegyzeteket készített. Aztán a magával ragadó könyvet az egyik semmi jót nem ígérő hétvégén újra elolvasta, végig, kezdve az elején, és jegyzetelt akkor is szorgalmasan.
Rec. a Távoli Városban egy Gaston St. Paul nevű utcában lakott - átellenben éppen egy nagy múzeummal-, a hatodik emeleten. Egyszer S. meglátogatta itt a magasban, valósággal rosszul lett, mire fölért a meredek fa csigalépcsőn. Szegény ember annyit sem tudott mondani, hogy gö-gö, és dehogy varázsolt ki zsebéből égő cigarettát, hanem csak ült elnyúlva egy nagy bőrfotelban, és kereste a levegőt. (Ha erre jársz, egy kávéra ugorj föl - mondta Rec. S.-nek valamelyik este a telefonban. Hát nem sejtette, hogy ez lesz belőle.) Sietett Rec. a konyhába egy pohár vízért (sietségében a csészealjról bizony elfeledkezett), aztán amikor S. szívműködése helyreállt, kezdtek beszélgetni: az Irodalomról. Szóba került a püspöklila könyv is. Rec. aggodalmasan kérdezte, S. netán készül-e valamely kritikai munkával ünnepelni a szép színű regényt. S. talányosan válaszolt, hogy kedve volna, de nem teheti, és készül rá, de neki nem illik, merthogy élő mivoltában szerepel az opusban.
Rec. emlékezett erre jól. Emlékezett arra is, hogy éppen ott, azokban a jelenetekben volt valami, egy apróság, ami neki nagyon nem tetszett. Az a tréfálkozás a halkéssel. A sok pompás tréfa között egy ízetlenség. Mindössze egy zárójeles mondat: ,,(Pedig aztán nem sokan tudták rajta kívül: mi az a halkés.)”. De a püspöklila könyv nagy tehetségű szerzőjének szájából ez nagyon rosszul hangzott, mert a tréfák esendők és viszonylagosak, és hatásuk sokszor azon fordul meg, hogy ki mondja, kinek és kiről. Elméletibben megfogalmazva: a zárójelbe tett mondattal a szerző jóhiszeműen egy álértéket kívánt leleplezni, tudniillik a humortalan szellemi sznobizmust, de közben maga is egy társadalmi álértékre támaszkodott, az évszázadokig érvényesülő valódi arisztokratizmusra. Rec. pedig úgy vélte, hogy ebben az
esetben többe került a leves, mint a hús, és a leleplezést segítő gondolat ellenszenvesebb volt a leleplezettnél. Rec. bizony annak sem örvendezett, hogy a püspöklila könyv oly számos addigi méltatója között nem akadt néplélekőrző, aki ezt a mondatocskát szóvá tette volna.
De ezen már otthon tűnődött, amikor hazaérkezve a Távoli Városból újra hozzáfogott elemző tanulmányához. Mérlegelte, érdemes-e fölhánytorgatni ezt a halkésügyet, hiszen mindössze egyetlen mondat az egész, az is zárójelbe téve. Végül arra jutott (a jobb belátásra), hogy nem okvetetlenkedik ő sem, mert még félreértik a szavát, és mire elmagyarázza, hogy itt nem az igazmondás mindenkire egyformán érvényes jogát firtat ja, hanem a tréfálkozás furcsa természetrajzáról beszél, és arra hívja föl a figyelmet, hogy a humorban számolni kell a görbületi szöggel, addig áldatlan vitákba keveredik, amihez semmi kedve. Inkább a regény érdekes időviszonyairól értekezik majd. Kifejti, hogy mi a különbség a cselekményidő és az asszociációs idő között, hogy a Termelési regény cselekményideje (az utolsó fejezetet kivéve) egyetlen nap, de asszociációs ideje felöleli a magyar történelmet a török harcoktól máig, az E. följegyzéseinek cselekményideje háromnegyed év, tavasztól karácsonyig tart, az asszociációs ideje pedig ugyancsak a magyar történelem. A szatíra viharos és szélcsendes periódusok párhuzamára és ellentétére épül: leleplezvén főként a szélcsendesség álértékeit.
Akkortájt, egy késő őszi estén Rec. meglátogatta egy régi-régi tanárát, akit nagyon szeretett és tisztelt, és akinek véleményére mindig hallgatott. Három-négy évente kereste föl s beszélgettek ilyenkor: az Irodalomról. Így történt ez ekkor is. Poharukba töltöttek egy kevés pécsi cirfandlit (kiváló áru! Rec. vitte ajándékba), és fordították a beszélgetés szekerének rúdját erre, fordították arra. Rec. nem állta meg, hogy szóba ne hozza méltató tanulmányát, amit a püspöklila könyvről éppen akkor irt.
E kedves, mulatságos könyv alapja az irónia mondta Rec.- A szónak abban a filozófiai értelmében, hogy Schlegel, Solger és főleg Kierkegaard óta a filozófia tárgyalja. Az irónia nem kifejezési módszer, hanem a valósággal szemben tanúsított magatartás. Ha az író leleplezi és nevetségessé teszi a társadalom álértékeit, akkor szatírát ír. Mármost az író leleplezheti a társadalmi álértékeket, az érvényesnek vélt értékek érvénytelenségét úgy, hogy saját szilárdan megépített értékrendszerének biztos fedezékéből figyeli az életet. De előfordul, hogy nincs biztos fedezéke, hanem szabad ég alatt poroszkál, űzi a vadat hegyen-völgyön. Az irónia nem más, mint az értékleleplező író szüntelen vándorlása egyik helyről a másikra. A szüntelen vándorlásra pedig éppen az készteti, hogy nincsen állandó leshelye, nincsen szilárd értékrendszere, az álértékeket úgy leplezi le, hogy az igazi értékek felől is bizonytalanságban van, s értékelő szempontjai nem alkotnak összefüggő rendszert. Az irónia az értékbizonytalanság leleplezése értékbizonytalan pozícióból.
A bolyongó, vándorló hajlam lehet merőben alkati tulajdonság, a bizonytalan pozíció lehet egyéni eset. Erről nem érdemes beszélni. De előfordulnak a társadalom életében olyan történelmi életszakaszok, amikor a korábban megszilárdult értékrend elemei meglazulnak, érvényüket vesztik, amikor a társadalmi tudat értékrendjében bizonytalanság keletkezik, zűrzavar támad, amikor olyan értékdimenziók kerülnek előtérbe, melyek akadályozzák a megfelelő mértékű előrehaladást, de éppen mivel a korábbi értékrenden a társadalom már túlhaladt, új pedig még nem terjedt el általánosan, nincs olyan értékrend, amelynek szilárd pozíciójából a megkívánt kritikát végre lehetne hajtani. A kritikára viszont okvetlen szükség van. Ezekben a történelmi korszakokban születik az igazi irónia, a nagy irónia.
A könyv egymásba fonódó szálai, egymásra utaló, egymást kiegészítő történetei csaknem az egész mai magyar társadalom értéktudatát fölfejtik és fonákjáról bemutatják. Megjelenik ebben a könyvben a mai köztudatban uralkodó értékrend majdnem minden fontosabb eleme és dimenziója, és kirajzolódik ezeknek a dimenzióknak az egymáshoz való kapcsolódási rendje is avval a vezető értékdimenzióval együtt, amely az egész szerkezetet irányítja. Ez a vezető értékdimenzió a bizonytalansággal szembeállított biztonság. A könyv legfőbb érdeme, hogy megragadóan szellemes és elbűvölően okos paródiák és szatírák sorával világít rá ennek a látszólag tökéletesen jótékony értékdimenziónak káros és kóros hatásaira. Nem értéknövelő, újabb értékeket képző dimenzió ez, hanem értékfelbontó, értékdevalváló erő. A féltve őrzött biztonság kandallótüzében elhamvadnak az előrehaladást és fejlődést szolgáló dinamikus értékek. „Olyan jól állnak most a dolgok, én már semmit nem tudok még elviselni” mondja az anya a regényben, és mondja vele alighanem a fél ország. E viszontagságos és eseményekben már éppen elég forgalmas század embere nem óhajt újabb kalandokat próbálni, inkább lemond a kockázatra biztató eszményekről. Lemond az újról, a vállalkozásról, és a „csak rosszabb ne legyen” szorongása eszmélteti óvatos, tétova mozdulatait. Pedig a magyar társadalomnak ma dinamikus értéktudatra van szüksége ahhoz, hogy megoldja a nemzet és haladás gondjait a gazdaságtól a művelődésig, és ezáltal valódi, vonzó közösséggé alakuljon. Előrevezető és ezáltal megtartó erő legyen. Kierkegaard azt írta, hogy az igazi ironikus kilép saját korának soraiból, és vele szemben foglal állást: avval szemben, ami kevés, hiányos és rossz. Ez a félreérthetetlen állásfoglalás hiányolható a könyvből, a tagadásnak ez a már igenlésbe forduló, határozott gesztusa kérhető tőle számon...
Rec. tanára csöndesen közbevetette, hogy a dinamikus értékek alighanem jelen vannak a regényben, csak fokozatosan bezárkóznak az „én inkognitójába”. A szerző éppen azokat az eszményeket őrzi lelkében, amiket Rec. számon kér tőle. Úgy őrzi ezeket az eszményeket, mint a Rezignáció Lovagja, aki beleszeretett a szép hercegnőbe, aztán lemondott róla, elment, elbujdosott, hogy soha többé ne lássa. Amikor lemondott a szép hercegnőről, és elmént és elbujdosott, akkor lelkébe zárta a hercegnőt, fölemelte a szellem szférájába, kívülről belülre, a háboríthatatlanba helyezte, és így őrizte meg szerelmének ifjúságát, mely ettől fogva vele együtt gyarapodott években és szépségben. Az iróniát mindig a tagadás szelleme járja át, ez igaz, de a könyv szerzője nem mulat fölényeskedve azon, amit lát és tapasztal, hanem úgy viselkedik, mint a Rezignáció Lovagja...
Az utolsó villamos alig vonszolta magát, és már nem volt ereje ahhoz, hogy elmenjen a Kelemen László utcáig, hanem fáradtan bekanyarodott a Budakeszi úti remízbe. Rec. a Budagyöngyénél leszállt, és nekiindult gyalog az őszi esőben a Pasaréti tér felé. Álmélkodva nézte a hatalmas ívlámpákat. Mit ki nem talál a leleményes emberi szellem: íme a fény, ami nem világít. Csak égnek ezek a nagy áramfogyasztók és ő itt baktat a sötétségben... A Rezignáció Lovagja? Rec. elbátortalanodott. Nem csalhatatlan ő, lehet, hogy igazságtalanul ítélte meg ezt a könyvet, lehet, hogy félrevezette a viharos játékosság. A Rezignáció Lovagja az etika stádiumában lovagol, ő pedig úgy képzelte, hogy a könyv hőse Trabant-lován csak az esztétika stádiumában üget, kiváló tréfák között. De az igény, amit ő támasztott a könyvvel szemben, az mindenképpen magasabb igény, nemesebb igény, nem méltatlan a szellem emberéhez, nem méltatlan ehhez az ifjú íróhoz sem. Rec. a Hit Lovagját szerette volna látni, valami evilági hit lovagját, amint kibontakozik alakja a jókedvű évődés szilveszteri hangulatából.
Igazi irónia akkor születik, amikor nemcsak az író él bizonytalanságban az értékek társadalmi érvényességét illetően, hanem az értékbizonytalanság és értékvesztés megüli a tájat, és rátelepszik a köztudatra. Az ironikus nem mosolyog, hanem elkomorodik; az irónia az a magatartás, amikor az író a rendelkezésére bocsátott eszközökkel a cselekvés és beleszólás végső alkalmát is megkísértve reflektál, vagyis visszahajlik: nem önmagára, hanem a közösségnek a mindennapi életben megnyilatkozó értékbizonytalanságára, az értékek társadalmi méretű megrendülésére. Erre pedig csak akkor van esélye, ha fölismeri, hogy ez minden előfordulási formájában, minden megnyilatkozási fokozatában, fel egészen a pátoszos rezignációig szomorú állapot, és inkább a tragédiához van közel.
Az igazi irónia ezért nem vidám. Swift kalandoztatja hősét törpék és óriások között, elviszi a repülő szigetre, megismerteti mulatságos hóbortosokkal, de aztán egyszer csak bezárja a játékszobát, leveti a játékmesteri öltözéket, figyelmeztetően fölemeli ujját, és körbemutat. Ez a lovak országa. És a jehuk vigyorgására már senkinek nincs kedve visszamosolyogni. A Termelési regény olyan gulliveriáda, amiből hiányzik az utolsó nagy kaland, hiányzik a lovak országa. A játék itt túllendül önmagán, és a tréfák konfetti zuhatagában hiányzik az, amit „utalt iróniának” neveznek, hiányzik az átfordulási pont, ahol a szellem már mégis és újra a cselekvéshez, a teremtő, változtató cselekvéshez föllebbez.
Az utolsó jelenet pedig nincsen messze ettől. Amikor a Jobbszélső kérdőre vonja a főhőst, „Petikém! Mit tudsz te itt a dolgokról!” - akkor egészen közel kerül hozzá, akkor a játékos móka csakugyan megdermed, és a mosoly megfagy egy pillanatra, de aztán az átfordulás nem következik be mégsem. A történet avval ér véget, hogy Armand úr kitűzi január első vasárnapjára az új esztendő első edzését; az amúgy sem túl magasra hágott indulatok lecsillapodnak, és folytatódik háborítatlanul tovább az NB/III-as élet. És itt még a gúny is elpárolog a regényből, s átadja helyét a csendes, kedves ünnepi meghatottságnak: a szerző evvel mintegy koccint, és lényegében békét köt az álcselekvések álértékeivel. Kár. Jó lett volna azt jelenteni, hogy remekmű született. A remekműhöz nem az ihlet és tehetség, hanem a szigorúság hiányzott az íróból. A humor éles, metsző, kíméletlen szigorúsága.
Rec. baktatott az őszéji esőben, és mint bűvigét mormolta Ady szavát: „Hol álom-pipák ős füstje kavargott, / Szívig és csontig vinni kell a harcot.”
1979