Esterházy Péter: Termelési regény (Kisssregény)

Jelentés egy püspöklila könyvről, avagy kritika püspöklilában. Olvasónapló

Útközben. Becsukódott mögöttük az ambrasi kastély ka­puja, és ők hosszú, éneklő léptekkel elindultak a kanyargóúton lefelé. Szemközt velük, a völgy túlsó oldalán a későnyári verőfényben szikrázott a Hafelekar égbenyúló szikla­világa. Bucskázván vissza az asszociációs szálon, mint pók, mely magából szövi a szövendőt, a Habsburgok imént látott kiállítása emlékezetükbe idézte kicsiny hazájuk nevezetes családjait, s ezen a pókfonálon aztán már nem vissza, ha­nem éppen előre: eljutottak a nemrég megjelent püspöklila könyvhöz. N. elismerően szólt a könyvről. Higgadtan, meg­fontoltan beszélt. Nem a levegőbe: szavait érvekkel támo­gatta. Rec. szerette és tisztelte N.-t. Tudta, hogy N. egy má­sik művészet történetének tudósa, európai szellem, s pro­fesszorátusát megszerezhette volna úgy is, hogy érettségiző korától kezdve egyáltalán nem olvas többé regényt. Mentek lefelé a kanyargó úton. N. beszélt, méltatta a püspöklila könyvet, Rec. szótlanul ballagott mellette. Egy darabig. Amikor már bizonyos volt benne, hogy jó irányban halad­nak, és egy fordulóban, alant, előbukkant a kis piros villa­mos, mely arra rendeltetett, hogy (majd ha odaérnek) visszavigye őket a városba, ahol a Kongresszus ülésezett - ­mert ezen részt venni: ez volt utazásuk célja -, nos tehát amikor visszajut(hat)ásuk biztosnak látszott, Rec. epésen közbeszólt.

   Nem tagadja, sőt elismeri, mondta, hogy a püspöklila könyv szerzőjének már-már zseniális tehetségéhez kétség nem fér. A könyv nagyszerű érdemei is kétségtelenek. Ezt meg is írja majd, ígérte; ha ír róla, azt fogja írni, hogy talán Weöres Sándor óta nem lépett még fel ilyen istenáldotta nyelvi tehetséggel senki a magyar irodalomban. Na, ezt ilyen áperte talán mégsem fogja kijelenteni, mert sokan megharagszanak rá, márpedig ő nemcsak az irodalom, ha­nem az írók barátja is (s oh mily nehéz e két barátságot egy­behangolni !), de okvetlen ilyesmiket fog írni. Hosszan, részletesen, szépen, lelkesen... De azért mégis!... A kis pi­ros villamos (onnan közelről már csak: piros villamos) elin­dult, nélkülük, s ők, két jó magyar ott álltak a megállóban, várván (nem türelmetlenül) a következő „szerelvényt”. Rec. ekkor szembefordult(csak térben!) N.-nel, és vázolta elmé­letét: merészen. Merészen, mert a püspöklila könyvet akkor még nem olvasta végig. Be is vallotta N.-nek, hogy a 365. ol­dalon tart, ott, ahol arról van szó, hogy az izgalom „egy megoldás felé” halad, de azt mondta, nem hiszi, hogy a (ha jól számolja, s ő bizony- sajnos! - nem számítástechnikus) hátralevő 103 oldalon még olyan fordulat következhet, hogy meg kelljen változtatnia addig kialakult (kijegecese­dett? - ezt a szót Rec. soha nem használná) véleményét. Az olvasóhoz címzett levél, valamint a tartalomjegyzék pedig szóba se jöhet. Ezeket egyébként is már előre elolvasta. Sőt: áttanulmányozta.

Kitekintés. Ez a regény, mondta Rec., a liberalizmus re­génye. Ahelyett, hogy a demokratizmus regénye volna. Ez a hibája. Pricc-pracc, ennyi. Így dobta vissza Rec. a labdát e pompás svédcsavarral a feladónak. Volt ebben a kijelentés­ben tartás, kétségtelen, de nem kevés ridegség is. De aztán szokás szerint keresztény melegség váltotta föl a hőmérsék­letet.

A liberalizmus nem ellensége és nem akadálya a de­mokratizmusnak, mint némelyek vélik, hanem fejlődé­si fok. A demokratizmus nem érvényesülhet a liberális szabadságeszmények megvalósulása nélkül, s ha felfüg­gesztik és likvidálják ez utóbbiakat, akkor kiiktatják a demokratizálódás lehetőségét is a társadalomból. Ez történt például az úgynevezett személyi kultusz idején, amikor a liberális szabad­ságeszmények felfüggesztése miatt nemcsak megakadt a háború után elkezdődött demokratizálódási folya­mat, hanem vissza is vettetett az ország. Amikor ennek a korszaknak vége lett, és elkezdtek fölszámolni egynémely dolgot, ami rossz volt benne, akkor egy időre ismét szere­pet kapott a liberalizmus. Rossz szó ez, sőt fogalmilag is pontatlan, de maradjunk most ennél. Szerepet ka­pott a társadalmi életben egyfajta „szocialista libe­ralizmus”, mint az igazi demokratizálódás bevezetője és előkészítője. Ez volt a hatvanas évek korszaka. A művészeti és tudományos életben ez úgy jelentkezett, hogy visszaállították a véleményszabadság és a vitaszel­lem néhány elemi követelményét. Például az esztétikában sza­bad volt kétségbe vonni a realizmusesztétika kritériu­mait, ugyanakkor az íróknak szabad volt igazi realista regényeket írniuk, olyanokat, amelyek csakugyan a társadalmi valóságot mutatták be. Az esztétikai elvek­től le (vagy éppen fel?) a nyelvhasználatilag az egész irodalmat átjárta akkor ez a liberali­zálódás, ez a dogmatikából való felszabadulás. Ennek meg­nyilatkozásai közé tartozott a valóságfeltáró és társa­dalomleleplező szociográfia újjászületése, a szatíra megújulása, a parabolikus ábrázolás kibontakozása.

Ez a szakasz azonban a hatvanas évek végével lezá­rult, és a hetvenes években - megváltozott viszonyok között, zordabb, nehezebb világgazdasági helyzet elle­nére - a társadalmi haladás már jóval többet kívánt, és a demokratizálódás e primér és kezdetleges formái ke­vésnek bizonyultak. Az első szakaszban - ezt nevezzük itt jobb híján liberalizmusnak - még arra kellett töre­kedni, hogy mindenről őszintén és nyíltan beszélni le­hessen, mindent meg lehessen nyílt szóval tárgyalni. E szakasz jelszava az őszinteséget akadályozó tilalomfák eltávolítása volt. A második szakaszban már igazi de­mokratizálódásra volt szükség a továbbhaladáshoz, és a kivívott eredményekre építve messze tovább kellett menni, hogy már ne csak a kimondás és megnevezés, hanem a cselekvő részvétel alkalmai is megteremtődje­nek. E korszak jelszava így hangzott: mindenbe, ami miránk vonatkozik, bele akarunk szólni, életünk ala­kulásába be akarunk avatkozni. A liberalizmus úgy aránylik a demokratizmushoz, mint a kiszólás a beleszó­láshoz.

A művészet, köztudomású, akkor tölti be társadalmi hivatását, ha előrehaladást előmozdítóan türelmetlen. Ha sürgeti a jó irányú változásokat. A magyar fejlő­désnek a hetvenes években részvételteremtő, felelősség­növelő demokratizálódásra volt szüksége, mégpedig nagyobb mértékben, mint ahogy az spontán módon tel­jesülni látszott. A művészetnek ezt az előrehaladáshoz szükséges fokozott demokratizálódást kellett elősegíte­nie egy olyan ellentmondásos helyzetben, amikor mindenki tudta és tapasztalta, hogy a mindennapi élet­ben még az első szakasz sem valósult meg tökéletesen, s a társadalmi őszinteség terén nemcsak előrehaladás, hanem retardálódás is mutatkozott. Maradtak még ti­lalomfák, sőt keletkeztek újabbak is, s ezeket már ebben a magasabb rendű perió­dusban kellett megpróbálni ledönteni: együttműködve az egész társadalommal. De egyszersmind ekkor már minden egyes mozzanatban túl is kellett jutni ezen, és arra volt szükség - a korszak előtt álló feladat, a fejlő­dés új szakasza azt írta elő -, hogy a szólás mellett a be­leszólás joga is gyakoroltassék.

Újfajta feladatokat rótt ez a művészetekre, mindenekelőtt az irodalomra, s a korszerű, tartalmilag modern műveknek azokat a dinamikus értékeket és esz­ményeket kellett mozgósítaniuk, amelyek a cselekvő beleszóláshoz szükséges felelősséget támogatják. Kö­zéppontba került ekkor az értékprobléma, és azért ke­rült középpontba az irodalomban, mert magában a tár­sadalomban is rohamosan megnőtt a jelentősége, és mélyen átjárta a mindennapi életet. Az új és régi érté­kek összeütközése a társadalmi tudatban, és értékek átalakulása, átrendeződése a mindennapi életben, az előrehaladáshoz szükséges értékek felemás érvényesü­lése, néhol csökkenése, devalválódása, háttérbe szoru­lása, az értékelés általános elbizonytalanodása, közép­pontvesztése - íme a megoldásra váró (és a megoldás­hoz tökéletes őszinteséget követelő) kérdéskör néhány alkotóeleme, néhány neuralgikus pontja.

Noha ez a regény éppen az értékproblémára világít rá (hősei, az író különféle inkognitói, játékosan tréfálkoz­va a devalválódás és értékbizonytalanság állapotait élik át), mégis a liberalizmus regénye, ahelyett, hogy a de­mokratizmus regénye volna. Vagyis a korszakot átszö­vő kérdésekről egy megelőző korszak hangján szól, a hetvenes évekről a hatvanas évek szellemében beszél. Két könyvjelzője és még seregnyi más újító vívmánya ellenére tulajdonképpen „konzervatív” munka, mert konzerválja, tovább élteti azt a szellemiséget, amely megelégszik a puszta kimondás és kibeszélés örömével, és nem támaszt ennél magasabb igényt. Arra az olva­sóra gondol, aki már a liberalizmus gellérthegyi levegő­jétől is hegyibetegséget kap, és szédeleg a szólhatás má­morától, ha néhány olyan szót lát a papíron feketélleni, amire hajdanán ráfogták, hogy nem tűri a nyomdafes­téket, és olyan témák jelennek meg előtte görbe tükör­ben, amelyekről gúnyolódni sokáig nem illett. Van itt tréfa Tisza Kálmánról, Rákosiról és Kádár Jánosról is, de a beleszólás és részvétel mozgósító korparancsa hi­ányzik.

Emígy füstölgött Rec.

Az olvasás története. Rec. már régóta tudott a püspöklila könyvről, jóval megjelenése előtt hallotta hírét. Történt egyszer, egy-két évvel korábban, hogy ment be intézményé­be, ahol dolgozik. Itt az intézményben Rec.-et úgy hívják, hogy irodalomtörténész, és ezt a nevét Rec. nagyon szereti. Rec. az intézményben kutat. Néha lapokba, folyóiratokba is ír, ez nem fordul elő gyakran, de Rec.-et olyankor úgy hívják, hogy kritikus. Ezt a másik nevét megvetően ejtik ki, komoran és zordan, úgy említik, mint valami betegséget, amitől óvakodni kell. Intézményében azonban csak azon az első, szép nevén szerepel, ezért is tölti el öröm már reggel korán, amikor fölkel, hogy oda betérhet, és ott tartózkod­hat. Rec. ott többek között beszélgetni szokott a társakkal: az Irodalomról. Így volt ez azon a napon is. B. vitte a szót. B. nagy, erős, fehér hajú férfiú, igazi irodalomgyámoIító, higgadt, okos, nagy tudású. Rec. szereti és tiszteli. B. arról beszélt, hogy egy ifjú író műhelyében készül egy kisssre­gény, amiből akárki meglátja, nagy regény lesz. Rec. erősen figyelt (vajha egyszer ő is elolvashatná !), de úgy tett, mint­ha elengedné füle mellett, amit hall, ugyanis eme ifjú író(igen, a püspöklila könyv szerzőjéről van szó) második kö­tetéről fölöttébb foghegyről írt akkortájt az egyik hetilap­ban. Na, majd ha megjelenik (miután elkészül) ez az új mű, megtalálja ő a méltó és méltató szavakat, gondolta.

Telt-múlt az idő, folyt le rengeteg víz a Dunán. Rec. ép­pen vendégségben volt valahol, jókedvű társakkal. Pohará­val (amiből nem sokat ivott) ment egyik szobából a másik­ba. Az egyik szobában M. beszélt. Fehér hajához jól illő fe­hér kötött pulóvert viselt, talán a nadrágja is fehér volt, de ez nem biztos, mindenesetre az egész ember olyan fehér be­nyomást keltett, nemes arcával, átszellemült tekintetével olyan volt, mint egy költői tisztaságszimbólum. Lelkesen, emelkedetten beszélt, rendkívülinek nevezte az ifjú író regé­nyét, azt mondta, hogy nem is egy regény ez, hanem mind­járt kettő, és mégis egy, és úgy kell majd olvasni, hogy la­pozgatni kell benne ide-oda, mert a másik mindig vonatko­zik az egyikre. És hogyan! M. a regényt nagyszerűnek talál­ta. Rec.-nek megdobbant a szíve: M. nagy író, igazi nagy író, ha ő így el van ragadtatva... Rec. elszántan kortyolt, egyet a csersavas vörösborból, és elhatározta, hogy áldozat­tól sem riad vissza... Egy fagyos-havas téli reggel, korai órában kereste föl a Főszerkesztőt. Ígérte, öt cikket ír a kö­vetkező évben, határidőt pontosan betart, terjedelmet túl nem lép, csak ezt, ezt a könyvet, csak ezt ő kapja meg, majd, majd, majd, ha egyszer megjelenik.

Telt-múlt újra az idő, folyt le rengeteg víz a Dunán. Az­tán egy tavaszi mosolygós (talán éppen kedd) reggel Rec. arra ébredt, hogy megjelent a püspöklila könyv. Rec. mind­járt több példányt vásárolt belőle, gondolt arra, hátha a Fő­szerkesztő elfelejti elküldeni (nem felejtette el!), gondolt külföldre szakadt barátaira, gondolt arra, hogy egy pél­dányt majd összefirkál, margójára ír, gondolt arra, hogy le­gyen egy, amit kölcsönad, amit felesége majd középiskolai oktatás céljára fölhasznál, gondolt arra, hogy maradjon egy, amit a polcra tesz. Ezt gondosan el is helyezte, gyö­nyörködött benne. Mi tagadás, jól mutatott a szobában a püspöklila a manapság megjelenő sok halaványszínű között.

Nem sokkal a sikeres vásárlás után egyszer a déli órákban forgatta Rec. a rádió keresőgombját (középhullámon!), és hopp, egy kellemes, barna férfihangra lett figyelmes. Ez B., ismerte föl rögtön Rec. az ismerős hangot. B., aki nem azo­nos az előző B.-vel, a püspöklila könyvet méltatta. Ez már nemcsak ígéret, mondta, hanem beteljesülés, és ő (B.) más hagyományokon nevelkedett ugyan, de nem kételkedik ben­ne, hogy jó kezekbe kerül a magyar irodalom. Rec.-nek nagyot dobbant a szíve. B.-t szereti és tiszteli, roppant tudá­sát csodálja, véleményében megbízik. Rec. úgy érezte, hogy B. azt sugalmazza, nem választott ő rosszul, és ha öt könyv­ről már nem is fog írni abban az évben, de erről az egyről igen. És éppen erről az egyről! Mert Rec. kényes volt arra, hogy csak jó könyveket engedjen bíráló tekintete elé, a leg­jobbakat, és egy bizonyos magasabb esztétikai színvonal alatt soha... Rec. ezt úgy fogalmazta meg magának, hogy az irodalombarát akkor vétkezik legsúlyosabban, ha rossz író nevét ajkára veszi, és színvonaltalan könyv címét leírja.

Történt akkoriban, hogy Rec. az intézményben összeta­lálkozott B.-vel. Ez a B. nem azonos az előző két B.-nek egyikével sem, ez a B. Rec. kebelbarát ja és nemzedékének társa. Sőt, ők ketten a nemzedék, de sokkal többen biztos nincsenek, talán T., a logikai nyelvművész, aki a Lánchíd környékén ontja áldásos műveit: verseket, novellákat, regé­nyeket, esszéket, tanulmányokat, fordításokat; talán L, aki egy lelkes negyvennyolcas emléket idéző utcában írja mélabús epikáját, meg még egy maroknyian, de semmikép­pen sem sokan. Találkozott tehát e (számban) legkisebb nemzedék két képviselője. B. széket húzott maga alá, hogy meglehetős súlyán könnyítsen és számonkérően felvonta szemöldökét. Igaz-e, kérdezte, hogy Rec. írni készül püs­pöklila könyvről, tudja-e Rec., hogy minő feladatra vállal­kozik, tudja-e, hogy a püspöklila könyv remekmívű alko­tás, hogy O. híres regényéhez lehet hasonlítani becsét és ér­tékét, érzi-e Rec. a kellő felelősséget, érez-e magában ele­gendő erőt?

A tetemrehívó beszélgetés végső lökést adott a munká­hoz. Rec. elhatározta, hogy haladéktalanul elolvassa a püs­pöklila könyvet. Vitte magával tüstént a fogorvoshoz, de alig jutott túl az első oldalon, és alig tűnődött el azon, hogy eztán már ő is bármit gondolhat-e, mint a regénybeli igazga­tó, amikor sorra került. Amit ott műveltek vele! Napokig csak televíziót nézett. De rövidesen vidékre kellett utaznia, és az ilyen utazás a legjobb alkalom. Betette útipoggyászába a könyvet, illetve éppen nem tette be, hanem elöl hagyta, mert már a vonaton olvasni készült. Termes kocsiban ka­pott helyet. Jöttek-mentek az emberek ebben a termes ko­csiban, nyitva hagyták az ajtót, a gyerekek sírtak, kinn vi­gasztalanul esett az eső, mintha nem is kora nyár, hanem késő ősz lett volna, még a hazautazó kiskatonák is szomo­rúak voltak, és ázott posztó szag terjengett a levegőben. Rec. meg se mozdult, mellette ülő feleségéhez egy szót nem szólt, hanem beletemetkezett a püspöklilába. Dombóváron emelte föl először a fejét, aztán pillantott mindjárt le az oldalszám­ra: 37. („De Tomcsányi Imre szájában már keserű a linzer mindenképp.”) Akkor megriadt. Osztott, szorzott, lapozott előre, látta: csupa sűrűn teleírt oldal az egész, sehol egy pár­beszéd, néhol egy-egy rajz vitorlázik a betűóceánban, de sej­tette, azok is inkább rajzos feladványok lesznek, s megfejté­sük idejét másfél oldallal szorozta, átlagosan. Roppant szá­mot kapott, hinni sem akarta: ez bizony csaknem egész sza­badságának ideje.

Nem maradt más hátra, össze kellett kötni a kellemeset (a püspöklila könyv olvasását) a hasznossal (a családi nyara­lással). Közeledett is ennek a nagy áldozatnak az ideje. A két gyermek, a feleség és Rec. útra keltek, és meg sem álltak Karánsebesig. Ott olyan faházat béreltek, ahol villany is volt, hogy Rec. este olvashassa a püspöklilát. Ki is fizették az áramszolgáltatási különdíjat, előre, a derék férfiú, aki gondnoknak mondta magát, elismervényt nem adott, a bor­ravalót nem köszönte meg, és a villanyt nem kapcsolta be. Az első estére Rec. mindjárt olvasás nélkül maradt. Osztott, szorzott a sötétben, hány oldallal többet kell majd most el­olvasnia naponta, hogy a kitűzött időre mégis bevégezze a mulatságos könyvet. Másnap ismét útra keltek, át a hegye­ken, aztán keletnek vették az irányt, aztán délnek fordultak, nagy-nagy hídon mentek át, akkor egy harmadik országba értek, ott újra délnek fordultak, aztán újra keletnek és ak­kor elérték a tengert. Mentek tovább dél felé, amig csak út­levelükkel mehettek. Ott letáboroztak. Rec.-nek ernyőt bé­reltek, nehogy bántódása essék a nagy napon. Rec. felesége és két gyermeke fürdőzött, vízibiciklizett, csónakázott. A távolban egy-egy ágyúnaszád úszott el álmosan, az égen, mint kis, vidám madarak, felderítőgépek lubickoltak a nap­fényben, és fürkészték (bizonyára) az ellenséges katonai tömb (esetleges) csapatmozdulatait. Rec. lábát a homokba fúrta, és derűs lélekkel olvasta a derűs lelkű püspöklila könyvet.

A szerkezettudomány hullámhosszán. Rec. olyannyira elgondolkozott az elgondolkoztató regény néhány részletén, hogy észre sem vette az idő múlását. Bizony kellett már föl­szedni a sátorfájukat, pedig hátravolt a püspöklila könyv­ből még mindig 103 oldal. Na, nem baj, gondolta Rec., ha­marosan újra útra kel, utazik a Kongresszus országába, mit ­is cselekedhetnék ott esténként hasznosabbat: a 103 oldalt majd szépen egyenként elolvassa. Erre azonban nem kerül­hetett sor, mert Rec.-nek egy hivatalos küldöttség fegyelme­zett tagjaként illett viselkednie. Afölött még csak szemet hunytak elöljárói, ha napközben néha elbitangolt, járta a múzeumokat, ismerkedett a környék nevezetességeivel, de az esti rendet szigorúan őrizték, kibújni semmi szín alatt nem lehetett (még püspöklila alatt sem? - Ez olcsó vicc, Rec. ilyet nem mond): akkor kellett menni sörözni a társak­kal, és meghányni-vetni a Tudomány új, izgalmas fejlemé­nyeit. Önmegtartóztató fegyelmének meg is lett a jutalma.

Egyik alkalommal fölhívták figyelmét egy tudós folyóirat­ra: Poetics Today, olvasta Rec. a címoldalon, Special Issue. Literature, Interpretation, Volume 1, Number 1-2. Autumn 1979. Rec. belelapozott a vaskos különszámba, és mindjárt megakadt a szeme egy nagyszerű tanulmányon. Egy Ziva Ben-Porat nevű úr egy amerikai televíziós paródiasorozatot elemzett benne, szerkezettudományi szempontból. Hát ez kellett Rec.-nek éppen! Mi más a püspök lila könyv, mint pompás paródiasorozat? Oh, ha ő ezt a folyóiratot birto­kolhatná ! Mennyi? l00...? Rec. szeme előtt rögtön fölrém­lett a csokoládék, sajtok és finom pipereholmik garmadája, ami e tenger pénzért kapható. Családos ember nem lehet megátalkodott. Elhatározta, inkább cselvetéshez folyamo­dik, kölcsönkéri a tudós lapot Ny.-től, az elmélet tudósától (aztán nem adja vissza neki). És így is tett.

A remek szerkezettudományi tanulmány hatására (otthon egy szuszra elolvasta) tüstént megvilágosodott a püspöklila könyv építkezésmódja: mint egy építészeti alaprajz, úgy ál­lott előtte a püspöklila könyv. Bánta is ekkor már Rec. a 103 oldalt! Majd egyszer, egy ízben, arra is szakít időt, de jöjjön előbb a szerkezettudományi megközelítés. És már ült is az írógéphez.

Az igazi értékek ébren tartásának és az álértékek le­leplezésének leghatásosabb társadalmi eszköze a művészet. A tragédia a nagyszabású társadalmi változások mélyén keletkező és kifejlődő értékkonfliktusokat ra­gadja meg, a komédia pedig az értékek feketepiacát, az álértékek zsibvásárát mutatja be. A komédia leleplezés. Az értékesség álarcában jelentkező értéktelenség lelep­lezése, és mivel az értékeknek három osztálya létezik, vannak logikai, etikai és esztétikai értékek, ezért a ko­média az értelmesség látszatát keltő értelmetlenséget, az erkölcsösség látszatát keltő erkölcstelenséget, vala­mint a szép látszatát keltő rútat leplezi le.

A komédiának mint esztétikai minőségnek ezenkívül két irodalmi megnyilatkozását, két műfaját lehet meg­különböztetni: a paródiát és a szatírát. A paródiában egy már modellált valóság komikus bemutatása, míg a szatíra nem modellált valóságot ábrázol ko­mikusan, vagyis értékleleplezően. E fogalmaktól visszarettenni nem szükséges, nagyon egyszerű dolgo­kat fednek. Az irodalmi mű maga mindig modellált va­lóság. Az első szó, a modell annyit jelent, hogy megha­tározott szabályok, formai jellemvonások és hagyomá­nyok szerint való kifejezés. (Kifejezése valami rajta kí­vülinek.) A második szó, a „valóság” sem az irodalom ellen ármánykodó tudósok titkos jelszava, hanem an­nak kénytelen-kelletlen beismerése, hogy a vers, re­gény, novella, dráma, ha egyszer elkészült, akkor akár­milyen rosszul sikerült is, már van, létezik, ontológiai­lag a létezők közé sorolandó. Például a nem művészi alkotások hatalmas - és társadalmilag sajnos nagy ha­tású - csoportjába. A „modellált valóság” tehát tulaj­donképpen udvarias megfogalmazása annak, hogy az a valami, az a létező, ami előttünk van, nem biztos, hogy esztétikailag megüti a műalkotás mértékét, de bízunk benne, és örülünk, ha bebizonyosodik róla.

A paródia olyan komédia, amely a modellálási mó­dot teszi nevetségessé, egy meghatározott stílust, mű­fajt vagy egy bizonyos felvonulási tervet követő művet gúnyol ki, annak építkezési rendjét leplezi le, igazságát, célszerűségét, esztétikai érdemeit vonja kétségbe, meg­merevedésére, modorossá válására, túlzásaira világít rá. A szatíra evvel szemben az irodalmon kívüli, nem ábrázolt, nem modellált valóságra vonatkozik, a nem modellált valóság ésszerűtlenségeit, igazságtalanságait fejezi ki komikusan, rútságait mutatja be görbe tükör­ben.

A paródia tárgya egy másik műalkotás vagy egy mű­faj, stílus, kifejezési mód. A műalkotás, műfaj, stílus, kifejezési mód azonban valamiképpen az irodalmon kí­vüli valóságot ragadja meg. Mi a paródia viszonya a parodizált műben szereplő valósághoz? Több lehetőség adódik. Először az, hogy semmiféle viszonyban sincsen vele. A „tiszta paródia” csak és kizárólag a kifejezési módot állítja pellengérre, csak az irodalmi reprezentá­ció formáját érinti. Az ilyen paródia ritkán fordul elő, mert még elvileg is nehéz elvonatkoztatni attól a tarta­lomtól, amit a stílus kifejezésre juttat. A paródia többi válfaja olyan, hogy az irodalmi reprezentáció formáján túl az irodalmon kívüli valóság egy részét is magában foglalja, tehát voltaképpen a paródia és a szatíra keve­réke, hiszen szatírának nevezik azt a műfajt, amely az irodalmon kívüli valóságot teszi nevetségessé. A leg­több paródia szatirikus paródia.

A szatirikus paródia kigúnyolhatja a parodizált mű által kifejezett valóságot, más szóval azt a tartalmat, amit a pellengérre állított stílus közvetített. Ez az „indi­rekt szatirikus paródia”. Indirekt, mivel egy modellált valóság komikussá tételén keresztül vonatkozik a nem modellált valóságra. Van olyan paródia is, amely úgy leplezi le egy kifejezési mód fonákságait, hogy közben az irodalmon kívüli valóság olyan részét gúnyolja ki, amely talán lehetett volna, de soha nem volt a szóban forgó kifejezésmód tartalma. Ezt „direkt szatirikus pa­ródiának” nevezik, mivel egy még nem modellált tar­talmat von be a komikus ábrázolásba. Végül pedig in­direkt szatirikus paródia elegyedhet direkt szatirikus paródiával, amikor nevetségessé válik a parodizált mű tényleges tartalma, ezenfelül olyan mozzanatok is elő­fordulnak a komikus ábrázolásban, amelyek nem sze­repeltek az eredeti modellben.

E tanáros pedantériájú osztályozó kedv lehetőséget ad Esterházy Péter bonyolult szerkezetű regényének műfaji leírására- gondolta Rec. A regény első fele, a Termelési regény paródia, a termelési regény műfajának paródiája, a re­gény második fele, az E. följegyzései ugyancsak paró­dia, az eckermannkodó buzgósággal írott irodalmi em­lékezések és életrajzok paródiája. A regény szatirikus mondanivalója mai, tegnapi és tegnapelőtti életünkről, történelmünkről e két műfaj paródia keretében bonta­kozik ki. A regény tehát szatirikus paródiának nevez­hető.

A termelési regény irodalomtörténetileg körülhatá­rolható műfaj: a Szovjetúnióban keletkezett a polgár­háború után, és virágzását a húszas években élte, ami­kor egyrészt a polgárháborús tematikával szemben hangsúlyozta a békés munka, a nem fegyveres harc forradalmi vonásait, másrészt pedig a pőre doku­mentarizmussal szemben segítette megőrizni a regényes képzelet becsületét a prózairodalomban. Gladkov Ce­ment című regénye volt ennek a szakasznak világszerte ismert és elismert képviselője. Később futó­szalagon készültek a termelési regények, ezekből azon­ban hiányzott minden szellem, minden lélek és mai szemmel nézve önmaguk paródiái vol­tak. De a műfaj már első, fölfelé ívelő korszakában is sok gúnyolódásra adott alkalmat, mivel kezdettől volt benne valami eposzi felfokozottság - hiszen a hétköz­napi termelőmunka egyhangúnak látszó erőpróbáit a polgárháború emberéletet követelő hősiessége mellé kí­vánta állítani. A termelési folyamatot nem hétköznapi cselekedet gyanánt írta le, hanem rendkívüli küzdelem­ként, csaknem háborús harcként ábrázolta, a lövész­árokharc, a pergőtűz, a roham, a kézitusa feszültségét igyekezett felszítani az építkezések és gyárak témavilá­gában.

Esterházy regényének első fele a termelési regény műfajának sablonjait és túlzásait karikírozza, amint arra egyik első méltatója, Balogh Tibor a Magyar Nemzetben már fölhívta a figyelmet. Megtalálható itt a harci felfokozottság és a kiélezett hősi küzdelem han­gulatának fölkeltéséhez szükséges írói kelléktár, ahogy műfajparódiához illik. De a paródia tartalma nem azo­nos az eredeti műfajéval. A különbségek lényegesek. Először is a Tomcsányi Imre fiatal számítástechnikus tervtanulmánya körül keletkező bonyodalom a mai Magyarországon játszódik, a paródia keretébe a mai magyar valóság szatírája illeszkedik. Másodszor: nem is a termelésről, hanem csak a tervezésről szól, mégpe­dig úgy, mint ami nem előkészíti, hanem helyettesíti a termelést. Harmadszor: itt a termelési regény felfoko­zottsága (pl. a tervértekezlet végvári harcként jelentke­zik a történet asszociációs terében) nem azt szatirizálja, hogy érdemén felül, túlságosan nagy szerepet tulajdo­nít a mai magyar társadalmi tudat a munkának, hanem ellenkezőleg, éppen a termelés lefokozott társadalmi státusát és az elbürokratizálódást mutatja be komiku­san. Negyedszer: nem végső győzelemmel ér véget, ha­nem kudarccal fejeződik be. Ötödször: a legtöbb sze­replőt nem munkára indító türelmetlenség hajt, hanem önelégültség uralkodik rajtuk, „helyzetünk rózsás”, mondja az igazgató, amikor lényegében csődbe jutot­tak. Mindezt összefoglalva, ha pontosan meg akarjuk határozni műfaját, azt kell mondanunk, hogy a regény első fele direkt szatirikus paródia, mert nem a parodi­zált regényforma eredeti tartalmát gúnyolja ki.

A regény második - és oldalszámát tekintve nagyobb - felében E. följegyzései címmel annak az irodalmi életrajztípusnak, emlékiratnak paródiáját olvashatjuk, amelyben a Mester odaadó híve, hűséges tanítványa, titkára, bizalmasa, a művészet lelkes pártolója közre­bocsátja följegyzett beszélgetéseit, beszámol találkozá­sairól, fölidézi személyes emlékeit. Ez a műfaj Boswell és Eckermann óta jól ismert az európai irodalomban: koronként megújul, közkedveltsége örök, történetileg nem korlátozott.

Az E. följegyzésein belül három szálat, sőt három regényt különíthetünk el. Egy sportregényt, egy család­regényt és egy művészregényt, mindhárom főhőse a Mester, akiről E. följegyzéseit készíti. (Hogy mind Tomcsányi Imre, mind a Mester, mind pedig E. mennyiben azonos a regény szerzőjével, Esterházy Pé­terrel, az nem tartozik az irodalmi elemzés körébe.) A főszereplőt a sportregény futballmezben, egy NB/III-­as labdarúgócsapat játékosaként mutatja be, a máso­dik a szerető férj és rajongó családapa szerepében ábrá­zolja, és előadja családjának történetét az elmúlt évti­zedekben, végül a harmadik beszámol a regény születé­séről. Ez a harmadik úgy része az egésznek, hogy köz­ben az egész - a Termelési regénytől a családregényig - ­ebbe tartozik bele, és logikailag fölfogható a művészre­gény egy-egy részének. A regény szerkezete olyan, mint egy halmazelméleti paradoxon.

A sportregény általában arra a közkeletű párhuzam­ra épül, hogy a sport is küzdelem, és az élet is küzde­lem: struggle for life. Az ökölvívó, a hosszútávfutó vagy éppen a labdarúgó története legtöbbször allegorikus al­kalom arra, hogy az író elmondja véleményét a gyilkos harcról, ami a mindennapi életben folyik az érvényesü­lésért, kifejtse álláspontját a sikerről, szolidaritásról, akaraterőről, a közösség és az egyén egymásrautaltsá­gáról, a küzdő ember szomorú magányáról stb. Az idők során ennek az allegorikus párhuzamteremtésnek is kialakultak a formái, sablonjai és konvenciói, és ép­pen ezért lehetőség van arra, hogy mint modellálási mód paródia tárgya legyen.

Az E. följegyzésein belül kibontakozó sportregény azonban nem paródia. Esterházy „komolyan veszi” ezt a modellálási lehetőséget, és általános társadalomszatírájának eszközéül használja. Vagyis eszköz voltát nem vonja be a komikus ábrázolás körébe, sablonjait nem gúnyolja ki, hanem fölhasználja ezt a párhuzamot ar­ra, hogy a nem modellált valóságot kifejezze vele, és fonákságaira rávilágítson: az élet ma is olyan, mint a sport, de olyan, mint a mai sport, nyoma sincs benne az előretörésért vívott gyilkos küzdelemnek. A sportre­gény tisztán szatirikus szál a regényben. Eszerint úgy élünk, mint egy NB/III-as csapat egy laza-baza tavaszi idényben, néhol nyerünk, néhol veszítünk, és nem kí­vánkozunk el minősítési osztályunkból, ahol ha föl­dobnak öt láda sört, az már gavalléros ajánlat. A tétek nyüzsgő hiányából merítjük biztonságunkat, amit félt­ve őrzünk. - Íme a komikus életpárhuzam tartalma tantézisekre egyszerűsítve.

Nem paródia a családregény sem. Szó sincs róla, - hogy a családregény műfajának kialakult és elterjedt          hagyományait karikírozná, hanem a komédia itt is köz­vetlenül a nem modellált valóságra irányul. A regény­nek ez a fonala két szempontból foglal el különleges helyet a szerkezetben. Először, ez a legkevésbé élesen szatirizáló szál. A komikum itt a legszelídebb, és ahogy szűkül a családi kör, úgy enyhül a gúnyolódási hajlam, és fokozatosan szeretetteljes, kedves humorizálás vált­ja föl. Másodszor, a család életét meghatározó külső körülményekkel szemben viszont itt a legkeményebb. Itt található néhány olyan jelenet (a kitelepítést elbeszé­lő történetek sorában), ahol a szatíra némi helyzetko­mikumra korlátozódik, és már-már eltűnik, és az ábrá­zolás egészen közel kerül a nem szatirikus társadalom­kritikához.

A művészregény viszont úgy szatirizálja a mai való­ságot, előzményeivel, történelmi összefüggéseivel, pár­huzamaival együtt, hogy közben a fölhasznált műfaj konvencióit is kigúnyolja. Ez tehát szatirikus paródia, mégpedig indirekt szatirikus paródia, mivel minden, ami tartalomként jelentkezik benne, az csakugyan egy művészregény tartalma lehet: a regény készülése, író­társakkal való találkozás, lektori vélemények és leve­lek, rádió felvétel, a párizsi Magyar Műhely körének bécsi találkozójáról szóló leírás, a Mester művészet­elméleti bölcselkedései stb.

A regény szerkezetében tehát a komikus ábrázolás minden lehető változata előfordul. A Termelési regény direkt szatirikus paródia, az E. följegyzésen belül sze­replő művészregény indirekt szatirikus paródia, maga a keret, az E. följegyzései a kettő keveréke, a futballszál tiszta szatíra, a családi történet (néhány múltra vonat­kozó jelenetében) pedig olyan szatíra, amely már he­lyenként megszünteti önmagát, és a nem szatirikus tár­sadalomkritikához kerül közel.

Hátravan azonban még egy komikus kifejezési lehetőség, amiről eddig nem esett szó, és ez a tiszta paródia. Ebben a könyvben tiszta paródiának tekinthetjük azt az író által sugalmazott viszonyt, ahogy az E. följegy­zései az előtte álló Termelési regényhez kapcsolódnak. E sugalmazás szerint ugyanis nem folyamatosan, lineá­risan kell olvasni ezt a regényt, hanem oda-vissza la­pozgatva a két rész között, ahogy vaskos jegyzetappa­rátussal fölszerelt tudományos munkát szoktak olvas­ni, amelyben a kötet végén elhelyezett jegyzetek gyak­ran fontosabbak, mint maga az értekezés. Ha a Terme­lési regény az értekezés, és az E. följegyzései a jegyze­tek, akkor a két rész a tudományos közleményeket utá­nozza komikusan, vagyis a tudományos közleményfor­mának mint modellált valóságnak a paródiája, anélkül hogy annak valamely lehetséges tartalmát magában foglalná.

A két regényfél (fél regény?) tartalmilag egymásra vonatkozik. A találkozások és kereszteződések valósá­gos hálózatát, útvesztőjét alkotja, amiben könnyen el­téved a modern prózában járatlan vándor, de még a ta­pasztalt megfigyelő sem ismeri ki magát egyszerre. Ezért érdemes itt is rendszerezéshez folyamodni.

A Termelési regény és az E. följegyzései között létesí­tett kapcsolat első fajtája az, amikor nincsen kapcsolat közöttük. A vonatkozó és vonatkoztatott nem tartozik össze, a vonatkoztatás csak játékos blöff, és megfrics­kázza az olvasót, aki hajlamos arra, hogy mindenben valami önmagán túlmutatót keressen, mindent min­dennel összefüggésbe hozzon, csak éppen azt ne vegye észre, ami karnyújtásnyira van tőle. A vonatkoztatás következő fajtája már valóságos együvé tartozás. Ne­vezzük ezt explikációnak: a jegyzet megmagyarázza, bővebben kifejti és továbbmondja azt, ami az első rész­ben szerepel. (Például a 28. jegyzet - tehát az E följegyzéseinek 28. része - a Termelési regénynek ah­hoz a mondatához kapcsolódik, hogy „ösztönszerű vonzódás fűzi a magyart Tisza Kálmánhoz”. A korszak­párhuzam a kiegyezés utáni történelem és a mai perió­dus között az egész regény egyik alapgondolata, ehhez szolgáltat adalékot a jegyzet.) Van úgy hogy a Termelé­si regény valamely motívuma egyszerűen csak fölhang­zik, megismétlődik az E. följegyzéseiben (például a 2. jegyzet). Ezt rezonanciának hívjuk. Végül pedig előfor­dul az ellentétes, ellenpontozott motívumalkalmazás. (Például amikor a Termelési regénybenSári néni, a vállalati takarítónő szerepel, akkor az E. följegyzései­nek arra vonatkoztatott epizódjaiban megjelenik Jo­lánka néni, a Nyugaton élő gazdag rokon.) Ezt nevez­zük inverziónak. Mindhárom fajta valóságos összefüg­gés, az explikáció, a rezonancia és az inverzió vonat­kozhat a regény nyelvére, az elbeszélt cselekményre, valamint a szereplők jellemére. Így tehát kilencféle va­riáció létezik, az elsőnek említett zéró variációval együtt összesen tíz.

Az egymásra vonatkozásoknak ez a tízféle formája többrétegűen egymást is keresztezi, áthurkolja, átíveli a regényben. Egy-egy motívum lehet nyelvi szinten re­zonancia (például a 7. jegyzetnél Sári néni is és Jolánka néni is azt mondja, hogy egyre gonoszabb lesz, ahogy öregszik), de ugyanez a jelenet a cselekményszinten in­verzió (Sári néni egy serclit vesz elő Adidas sporttáská­jából, Jolánka néninek meg pezsgős kerti ünnepséget rendeznek a születésnapján). A formalehetőségek így meghatványozódnak, és egy-egy epizód szerkezeti rajza a hipermodern autópálya-csomópontokhoz hasonlít.

A szerkezet csaknem kimeríthetetlen furfangjaihoz járul még az utalások és montázsok színes, tarka szála, ami ugyancsak körülfonja a regény minden jelenetét. Ez a hálózat azonban egy fontos szempontból, a befo­gadásesztétika szempontjából nem tartozik a regény alapstruktúrájához, mivel nem lehet arra számítani, hogy a szöveg öntörvényűségéből következően minden­kire hat. Ezért nem is foglalkozunk vele részletesebben. A regényben megjelenő és keresztnevükön szólított kü­lönböző urak (a szerző pályatársai, kortársai) nem az átlagolvasóhoz szólnak, hanem a belső berkekben is­merősek és beavatottak gúnybefogadó-képességét fej­lesztik. A könyvekből, tanulmányokból, beszédekből kiemelt és a regény epizódszálaiba montírozott részle­tek, töredékek, mondatok is az ezeket a szövegeket ere­detileg jól ismerő olvasóra hatnak a paródia közvetítő láncán. A regény lényegét természetesen ezek nélkül is tökéletesen föl lehet fogni, de a művészet lényege éppen az, hogy nemcsak lényege van. Az utalások és montá­zsok gondosan kidolgozott rendszere azonban nyilván elvész a legtöbb olvasó számára.          

A regény eddig ismertetett alapszerkezetét avval le­het összefoglalni, hogy analitikus, fölbontó struktúrát követ. Nemcsak a cselekmény egyenesvonalúságát bontja föl (azt már régen fölbontotta az európai re­gény), hanem az olvasás megszokott lineáris folyama­tát is eltéríti. Az egymásba fonódó cselekményszálak, a paródiák és szatírák sűrű útkereszteződései megállítják a tekintetet, az asszociációs áramkörök felvillanó fé­nyei ide-oda vonják a figyelmet: szüntelenül változik a megfigyelőállás, hol az igazgató, hol a fiatal számítás­technikus, hol a gazdasági tanácsadók, hol a hűséges jegyző, hol a Mester, hol a család, hol a csapat értékelő szempontjai érvényesülnek, vagy kerülnek éppen a sza­tíra és paródia fénykörébe. A szatíra és paródia mű­fajában az értékelő szempontnak ez a szüntelen forgá­sa, változása, elmozdulása, hullámzása egy meghatáro­zott írói magatartásra mutat. Ezt a magatartás hívják iróniának. E regény lelke és irányító szelleme az irónia.

A kalandok véget érnek. Nagy meleggel, napsütéssel be­köszöntött az ősz. Rec.-nek sajnos újra el kellett utaznia. Szomorúan rendezgette íróasztalán félbehagyott munkáit. Vajon melyiket vigye magával? Eleinte arra gondolt, hogy befejezi - mert mit is cselekedhetnék üres estéken haszno­sabbat - W.-ről szóló könyvét, és a szerződéskötés tizedik évfordulóján meglepi vele az álmélkodó Kiadót. Erről a tervről hamar letett, mert W. oly rengeteget írt és fordított, hogy vaskos köteteire és Rec.-nek ezekről szóló töméntelen jegyzetére alighanem súlytöbbleti pótdíjat fizettetnek vele a Poggyászlemérők, a Poggyászátvizsgálók pedig még valami titkosírásnak vélik a jegyzetpapírok kibetűzhetetlen ákom­bákomját. Már a Kongresszus országába utazván is megjár­ta Rec. A vonatfülkébe betérő kedves, udvarias Átvizsgáló lehangoltan közölte vele, hogy előadásának szépen legépelt szövege minden bizonnyal idehaza kell, hogy maradjon, mi­vel hiányzik az iktató szám a hivatalos engedélyről. Így, ennyit közölt, de a ki nem viendő irományt magához venni vonakodott, pedig Rec. már nyújtotta feléje. Nyilván dúlt benne a lelki összeütközés, amit parancsolóan ékeskedő nagy pecsét és a hiányzó kis iktató szám kavart föl: remény­teljes pályafutását melyik akasztja meg. Addig-addig tusa­kodott a két igazsággal, míg le kellett szállnia a vonatról, mivel az a határra érkezett.

Rec. úgy döntött, hogy a püspöklila könyvet helyezi vörö­ses útiböröndjébe, és üres estéken a hátralevő 103 oldalt be­végzi, és már elkezdett tanulmányát befejezi. A szép színű könyvet ezúttal repülőgép vitte a Távoli Városba. Rec. nap­közben egy Tudományok Háza nevű épületben dolgozott, könyveket és folyóiratokat búvárolt, valamint tudós fér­fiakkal és (még szívesebben) tudós hölgyekkel latolgatta, fontolgatta, hogyan lehetne az ő kicsiny hazája és az ő sok­kal nagyobb hazájuk között a tudós munkát el-mé-lyí-te-ni és ki-szé-Ie-sí-te-ni, kiváltképp abban a tudományágban, és azon belül is abban a témában, ami Rec.-et mindennél job­ban foglalkoztatta. Esténként hol ide ment, hol oda, hol pe­dig a televíziót fürkészte, hogy szárazon tartsa jólértesültsé­gének puskaporát, éjjel pedig sajtótermékek tanulmányozá­sába mélyedt, vagy egy-egy elméleti munkát lapozott át, hogy tudós nyereséggel kezdje a másnapot. A püspöklila könyv ügye húzódott-halasztódott. Mígnem Rec. szent elha­tározásra szánta el magát. Elektromos hűtőszekrényét fel­töltötte két napra való élelemmel, szobájába zárkózott, mint egy remete, és két nap alatt elolvasta a hiányzó 103 ol­dalt. Észrevételeiről jegyzeteket készített. Aztán a magával ragadó könyvet az egyik semmi jót nem ígérő hétvégén újra elolvasta, végig, kezdve az elején, és jegyzetelt akkor is szor­galmasan.

Rec. a Távoli Városban egy Gaston St. Paul nevű utcában lakott - átellenben éppen egy nagy múzeummal-, a hatodik emeleten. Egyszer S. meglátogatta itt a magasban, való­sággal rosszul lett, mire fölért a meredek fa csigalépcsőn. Szegény ember annyit sem tudott mondani, hogy gö-gö, és dehogy varázsolt ki zsebéből égő cigarettát, hanem csak ült elnyúlva egy nagy bőrfotelban, és kereste a levegőt. (Ha erre jársz, egy kávéra ugorj föl - mondta Rec. S.-nek valamelyik este a telefonban. Hát nem sejtette, hogy ez lesz belőle.) Sie­tett Rec. a konyhába egy pohár vízért (sietségében a csésze­aljról bizony elfeledkezett), aztán amikor S. szívműködése helyreállt, kezdtek beszélgetni: az Irodalomról. Szóba ke­rült a püspöklila könyv is. Rec. aggodalmasan kérdezte, S. netán készül-e valamely kritikai munkával ünnepelni a szép színű regényt. S. talányosan válaszolt, hogy kedve volna, de nem teheti, és készül rá, de neki nem illik, merthogy élő mi­voltában szerepel az opusban.

Rec. emlékezett erre jól. Emlékezett arra is, hogy éppen ott, azokban a jelenetekben volt valami, egy apróság, ami neki nagyon nem tetszett. Az a tréfálkozás a halkéssel. A sok pompás tréfa között egy ízetlenség. Mindössze egy záró­jeles mondat: ,,(Pedig aztán nem sokan tudták rajta kívül: mi az a halkés.)”. De a püspöklila könyv nagy tehetségű szerzőjének szájából ez nagyon rosszul hangzott, mert a tré­fák esendők és viszonylagosak, és hatásuk sokszor azon for­dul meg, hogy ki mondja, kinek és kiről. Elméletibben meg­fogalmazva: a zárójelbe tett mondattal a szerző jóhisze­műen egy álértéket kívánt leleplezni, tudniillik a humortalan szellemi sznobizmust, de közben maga is egy társadalmi álértékre támaszkodott, az évszázadokig érvényesülő valódi arisztokratizmusra. Rec. pedig úgy vélte, hogy ebben az

esetben többe került a leves, mint a hús, és a leleplezést se­gítő gondolat ellenszenvesebb volt a leleplezettnél. Rec. bi­zony annak sem örvendezett, hogy a püspöklila könyv oly számos addigi méltatója között nem akadt néplélekőrző, aki ezt a mondatocskát szóvá tette volna.

De ezen már otthon tűnődött, amikor hazaérkezve a Tá­voli Városból újra hozzáfogott elemző tanulmányához. Mérlegelte, érdemes-e fölhánytorgatni ezt a halkésügyet, hi­szen mindössze egyetlen mondat az egész, az is zárójelbe té­ve. Végül arra jutott (a jobb belátásra), hogy nem okvetet­lenkedik ő sem, mert még félreértik a szavát, és mire elma­gyarázza, hogy itt nem az igazmondás mindenkire egyfor­mán érvényes jogát firtat ja, hanem a tréfálkozás furcsa ter­mészetrajzáról beszél, és arra hívja föl a figyelmet, hogy a humorban számolni kell a görbületi szöggel, addig áldatlan vitákba keveredik, amihez semmi kedve. Inkább a regény érdekes időviszonyairól értekezik majd. Kifejti, hogy mi a különbség a cselekményidő és az asszociációs idő között, hogy a Termelési regény cselekményideje (az utolsó fejezetet kivéve) egyetlen nap, de asszociációs ideje felöleli a magyar történelmet a török harcoktól máig, az E. följegyzéseinek cselekményideje háromnegyed év, tavasztól karácsonyig tart, az asszociációs ideje pedig ugyancsak a magyar törté­nelem. A szatíra viharos és szélcsendes periódusok párhuza­mára és ellentétére épül: leleplezvén főként a szélcsendesség álértékeit.

Akkortájt, egy késő őszi estén Rec. meglátogatta egy régi-­régi tanárát, akit nagyon szeretett és tisztelt, és akinek véle­ményére mindig hallgatott. Három-négy évente kereste föl s beszélgettek ilyenkor: az Irodalomról. Így történt ez ekkor is. Poharukba töltöttek egy kevés pécsi cirfandlit (kiváló áru! Rec. vitte ajándékba), és fordították a beszélgetés sze­kerének rúdját erre, fordították arra. Rec. nem állta meg, hogy szóba ne hozza méltató tanulmányát, amit a püspök­lila könyvről éppen akkor irt.

E kedves, mulatságos könyv alapja az irónia ­mondta Rec.- A szónak abban a filozófiai értelmében, hogy Schlegel, Solger és főleg Kierkegaard óta a filozó­fia tárgyalja. Az irónia nem kifejezési módszer, hanem a valósággal szemben tanúsított magatartás. Ha az író leleplezi és nevetségessé teszi a társadalom álértékeit, akkor szatírát ír. Mármost az író leleplezheti a társa­dalmi álértékeket, az érvényesnek vélt értékek érvény­telenségét úgy, hogy saját szilárdan megépített érték­rendszerének biztos fedezékéből figyeli az életet. De előfordul, hogy nincs biztos fedezéke, hanem szabad ég alatt poroszkál, űzi a vadat hegyen-völgyön. Az irónia nem más, mint az értékleleplező író szüntelen vándorlása egyik helyről a másikra. A szüntelen vándorlásra pedig éppen az készteti, hogy nincsen állandó leshelye, nincsen szilárd értékrendszere, az álértékeket úgy leple­zi le, hogy az igazi értékek felől is bizonytalanságban van, s értékelő szempontjai nem alkotnak összefüggő rendszert. Az irónia az értékbizonytalanság leleplezése értékbizonytalan pozícióból.

A bolyongó, vándorló hajlam lehet merőben alkati tulajdonság, a bizonytalan pozíció lehet egyéni eset. Erről nem érdemes beszélni. De előfordulnak a társa­dalom életében olyan történelmi életszakaszok, amikor a korábban megszilárdult értékrend elemei meglazul­nak, érvényüket vesztik, amikor a társadalmi tudat ér­tékrendjében bizonytalanság keletkezik, zűrzavar tá­mad, amikor olyan értékdimenziók kerülnek előtérbe, melyek akadályozzák a megfelelő mértékű előrehala­dást, de éppen mivel a korábbi értékrenden a társadalom már túlhaladt, új pedig még nem terjedt el általá­nosan, nincs olyan értékrend, amelynek szilárd pozíciójá­ból a megkívánt kritikát végre lehetne hajtani. A kritikára viszont okvetlen szükség van. Ezekben a történelmi korszakokban születik az igazi irónia, a nagy irónia.

A könyv egymásba fonódó szálai, egymásra utaló, egymást kiegészítő történetei csaknem az egész mai ma­gyar társadalom értéktudatát fölfejtik és fonákjáról bemutatják. Megjelenik ebben a könyvben a mai köz­tudatban uralkodó értékrend majdnem minden fonto­sabb eleme és dimenziója, és kirajzolódik ezeknek a di­menzióknak az egymáshoz való kapcsolódási rendje is avval a vezető értékdimenzióval együtt, amely az egész szerkezetet irányítja. Ez a vezető értékdimenzió a bi­zonytalansággal szembeállított biztonság. A könyv leg­főbb érdeme, hogy megragadóan szellemes és elbűvölően okos paródiák és szatírák sorával világít rá ennek a látszólag tökéletesen jótékony értékdimenziónak ká­ros és kóros hatásaira. Nem értéknövelő, újabb értéke­ket képző dimenzió ez, hanem értékfelbontó, értékde­valváló erő. A féltve őrzött biztonság kandallótüzében elhamvadnak az előrehaladást és fejlődést szolgáló dinamikus értékek. „Olyan jól állnak most a dolgok, én már semmit nem tudok még elviselni” ­mondja az anya a regényben, és mondja vele alighanem a fél ország. E viszontagságos és eseményekben már ép­pen elég forgalmas század embere nem óhajt újabb ka­landokat próbálni, inkább lemond a kockázatra biz­tató eszményekről. Lemond az újról, a vállalkozásról, és a „csak rosszabb ne legyen” szorongása eszmélteti óvatos, tétova mozdulatait. Pedig a magyar társada­lomnak ma dinamikus értéktudatra van szüksége ah­hoz, hogy megoldja a nemzet és haladás gondjait a gaz­daságtól a művelődésig, és ezáltal valódi, vonzó közös­séggé alakuljon. Előrevezető és ezáltal megtartó erő le­gyen. Kierkegaard azt írta, hogy az igazi ironikus kilép saját korának soraiból, és vele szemben foglal állást: avval szemben, ami kevés, hiányos és rossz. Ez a félre­érthetetlen állásfoglalás hiányolható a könyvből, a ta­gadásnak ez a már igenlésbe forduló, határozott gesz­tusa kérhető tőle számon...

Rec. tanára csöndesen közbevetette, hogy a dinamikus ér­tékek alighanem jelen vannak a regényben, csak fokozato­san bezárkóznak az „én inkognitójába”. A szerző éppen azokat az eszményeket őrzi lelkében, amiket Rec. számon kér tőle. Úgy őrzi ezeket az eszményeket, mint a Rezignáció Lovagja, aki beleszeretett a szép hercegnőbe, aztán lemon­dott róla, elment, elbujdosott, hogy soha többé ne lássa. Amikor lemondott a szép hercegnőről, és elmént és elbujdo­sott, akkor lelkébe zárta a hercegnőt, fölemelte a szellem szférájába, kívülről belülre, a háboríthatatlanba helyezte, és így őrizte meg szerelmének ifjúságát, mely ettől fogva vele együtt gyarapodott években és szépségben. Az iróniát min­dig a tagadás szelleme járja át, ez igaz, de a könyv szerzője nem mulat fölényeskedve azon, amit lát és tapasztal, hanem úgy viselkedik, mint a Rezignáció Lovagja...

Az utolsó villamos alig vonszolta magát, és már nem volt ereje ahhoz, hogy elmenjen a Kelemen László utcáig, hanem fáradtan bekanyarodott a Budakeszi úti remízbe. Rec. a Bu­dagyöngyénél leszállt, és nekiindult gyalog az őszi esőben a Pasaréti tér felé. Álmélkodva nézte a hatalmas ívlámpákat. Mit ki nem talál a leleményes emberi szellem: íme a fény, ami nem világít. Csak égnek ezek a nagy áramfogyasztók és ő itt baktat a sötétségben... A Rezignáció Lovagja? Rec. el­bátortalanodott. Nem csalhatatlan ő, lehet, hogy igazságta­lanul ítélte meg ezt a könyvet, lehet, hogy félrevezette a vi­haros játékosság. A Rezignáció Lovagja az etika stádiumá­ban lovagol, ő pedig úgy képzelte, hogy a könyv hőse Tra­bant-lován csak az esztétika stádiumában üget, kiváló tré­fák között. De az igény, amit ő támasztott a könyvvel szem­ben, az mindenképpen magasabb igény, nemesebb igény, nem méltatlan a szellem emberéhez, nem méltatlan ehhez az ifjú íróhoz sem. Rec. a Hit Lovagját szerette volna látni, va­lami evilági hit lovagját, amint kibontakozik alakja a jó­kedvű évődés szilveszteri hangulatából.

Igazi irónia akkor születik, amikor nemcsak az író él bizonytalanságban az értékek társadalmi ér­vényességét illetően, hanem az értékbizonytalanság és értékvesztés megüli a tájat, és rátelepszik a köztudatra. Az ironikus nem mosolyog, hanem elkomorodik; az irónia az a ma­gatartás, amikor az író a rendelkezésére bocsátott esz­közökkel a cselekvés és beleszólás végső alkalmát is megkísértve reflektál, vagyis visszahajlik: nem önma­gára, hanem a közösségnek a mindennapi életben meg­nyilatkozó értékbizonytalanságára, az értékek társadalmi méretű megrendülésére. Erre pedig csak ak­kor van esélye, ha fölismeri, hogy ez minden előfordulási formájában, minden megnyilatkozási fokozatában, fel egészen a pátoszos rezignációig szomorú ál­lapot, és inkább a tragédiához van közel.

Az igazi irónia ezért nem vidám. Swift kalandoztatja hősét törpék és óriások között, elviszi a repülő szigetre, megismerteti mulatságos hóbortosokkal, de aztán egy­szer csak bezárja a játékszobát, leveti a játékmesteri öl­tözéket, figyelmeztetően fölemeli ujját, és körbemutat. Ez a lovak országa. És a jehuk vigyorgására már senki­nek nincs kedve visszamosolyogni. A Termelési regény olyan gulliveriáda, amiből hiányzik az utolsó nagy ka­land, hiányzik a lovak országa. A játék itt túllendül ön­magán, és a tréfák konfetti zuhatagában hiányzik az, amit „utalt iróniának” neveznek, hiányzik az átfor­dulási pont, ahol a szellem már mégis és újra a cselek­véshez, a teremtő, változtató cselekvéshez föllebbez.

Az utolsó jelenet pedig nincsen messze ettől. Amikor a Jobbszélső kérdőre vonja a főhőst, „Petikém! Mit tudsz te itt a dolgokról!” - akkor egészen közel kerül hozzá, akkor a játékos móka csakugyan megdermed, és a mosoly megfagy egy pillanatra, de aztán az átfor­dulás nem következik be mégsem. A történet avval ér véget, hogy Armand úr kitűzi január első vasárnapjára az új esztendő első edzését; az amúgy sem túl magasra hágott indulatok lecsillapodnak, és folytatódik háborí­tatlanul tovább az NB/III-as élet. És itt még a gúny is elpárolog a regényből, s átadja helyét a csendes, kedves ünnepi meghatottságnak: a szerző evvel mintegy koc­cint, és lényegében békét köt az álcselekvések álértékeivel. Kár. Jó lett volna azt jelenteni, hogy remekmű szü­letett. A remekműhöz nem az ihlet és tehetség, hanem a szigorúság hiányzott az íróból. A humor éles, metsző, kíméletlen szigorúsága.

Rec. baktatott az őszéji esőben, és mint bűvigét mormolta Ady szavát: „Hol álom-pipák ős füstje kavargott, / Szívig és csontig vinni kell a harcot.”

1979