Egy korszak geneziséről

Egy korszak geneziséről

Változtathatóság-változtathatatlanság: a korszakjellemző értékdimenzió. A Nyugat első száma nem 1908 január elsején jelent meg, ahogy címoldala hirdeti, hanem 1907 karácsonyán látott napvilágot. A Pesti Hírlap december 24-én adott hírt róla, fölsorolta szereplőit és szerkesztőit, igaz, Osvát Er­nő nevét Osvát Gézára változtatta, de a sietős tudósítás jó­indulatához nem fért kétség. Néhány nappal később, december 29-én Juhász Gyula már egész cikkben méltatta az első szám tartalmát a Szeged és Vidéke hasábjain.[i] Szerveződéséről, az el­ső szám összeállításának körülményeiről alig vannak ada­ta­ink. A folyóirat címadásáról is annyit tudunk csak, amennyit Fenyő Miksa feljegyzett róla egy időskori levelében.[ii] Nem tudjuk biztosan, kik voltak az első szám nyomdai előállí­tá­sának anyagi támogatói. A folyóiratról írott mindmáig egyet­len monográfia szerint két fakereskedő, bizonyos Knapp Mik­sa és Hartenstein vállalták üzleti alapon a megjelentetést,[iii] Buda Attila újabb kutatásai alapján azon­ban bizonyosnak látszik, hogy mindketten jóval később ke­rül­tek kapcsolatba a lappal.[iv] Az indulásnál nem kevésbé felderítetlen a harmincnégy évvel későbbi megszűnés-megszüntetés sem. Erről többet írtak ugyan, de a pontos rész­letek itt is homályban vannak még. Az első és utolsó szám tartalmát persze e homályos körülmények ellenére pontosan értelmezhetjük, amennyire szövegek értelmezését egyáltalán pontosnak mondhatjuk.

            Az első évfolyam első számának élén Ignotus híres Kelet Népe című publicisztikai esszéje állt, már címe révén intertextuális összekötetésbe hozva az új irodalmi szervező­dést Széchenyivel és a reformkor hagyományával. Az 1941-es utolsó évfolyam utolsó számának utolsó írását pedig Vas István írta s a Népszavának egy Zerkovitz Bélát ünneplő cik­kéhez fűzött keserűen gúnyos megjegyzéseket.

            Az 1908-as első szám második írása a Torinóban élő Arturo Grafról szólt és Elek Artúr úgy mutatta be, mint a Nietzsche utáni korszak új erkölcsi hitkeresésének költő­jét. A lap­szám második harma­dában kapott helyet Ady Magyar Pimodánjá­nak nyitó gondolat­sora a magyar európaiságról és a „féllelkekről”, s utána volt olvasható Szini Gyulának a mese „al­konyáról” szóló tanulmánya, mely­ben a modern próza jelle­gét próbálta elmagyarázni azoknak, akik nehezményezték a cselekményszerű elbeszélések megfo­gyat­­kozását.

            Az 1941-es utolsó számban három szépprózai írás je­lent meg, a háromból kettő, Wass Alberté és Reichard Pi­ros­káé hagyományos, régi típusú anek­dotikus elbeszélés volt, olyan, amilyet fölte­he­tően 1908-ban szerettek volna ol­vasni azok, akik még nem voltak iskolázottak a korszerű irodalomban és akiket Szini Gyula igyekezett lebeszélni ebbeli szándékukról. A harmadik novella azonban más hangon szólalt meg, más jellegűnek mu­tat­kozott és érdemes evvel kezdenünk a Nyugat egy-két korszak-jellegzetességét felvá­zoló gondolatmenetünket.

            Hajnali történet. Egy festő vidéki házában vagyunk, mellette még a színen látható egy negyvenhat éves író, és egy húsz év körüli lány. Az író bálványozott, híres szemé­lyiség, özvegyember és éppen születésnapját ünneplik. A születés­napi ajándék a lány, Hanna. A lány szép, izgató és ráadásul bárónő. Az író és a lány játszanak. Hamisjátékosok. Máskor kártyázni szoktak, most szerelmet játszanak. Úgy tesznek, mintha szerelmesek lennének. Szerelmesek lennének egymásba. Az író azonban egyre kevésbé játssza a szerelmet, valóban beleszeret a lányba, s kívánását csak fokozza, hogy tudja, a lány csak játszik vele. Éppen a hamisjáték izgatja. Közben arra gondol, hogy az egész élet hamisjáték és hamis­játék az irodalom is. „Me­gint hamisítványnak érzett mindent - mondja az elbeszélés narrátora -, szerelmet és írást, Sárika [Ő az elhunyt feleség – K.Z.] emlékét, Hanna csókját és önnön szavait. Lidérc-pofával hajlongott és vigyorgott feléje örökké az a gondolat, hogy élete legalján ingovány van. Meddig tarthatja magát? Meddig bűvészkedhet még csókkal és szavakkal az ingo­vány fölött? Szemfényvesztő utánzás, szél­­hámosság, csaló kísérlet és hamisítás a műve, mindkét­felől. Hol van ő maga? Miért nem lehet soha jelen?”

            Ottlik Géza egyik korai novellájáról, a Hamisjátékosok­ról van szó. Korántsem nevezhető ez még jó elbeszélésnek. Zavaróan hat benne az intellektuális szenvelgés, már-már bántó a túlzás­ba vitt kifinomultság, és szerkezetében is számos kisebb-nagyobb hibát fedez­hetünk föl. Játékterében megjelenített élet­értelmezését tekintve mégis jelentős í­rásnak kell tarta­nunk. Nem mintha valami újdonságot fedezett volna föl, hanem éppen ellenkezőleg, azért mert tudva vagy öntudatlanul ismé­telte, újra mondta és evvel kiemelte és hangsúlyozta annak a kornak egyik alapvető lét­jellemző tulajdonságát, amelyet a Nyugat korának nevezünk.

            Mikor jelent meg a Nyugat első száma? Nem sokat vál­toz­tat a periódushatáron, ha megbizonyosodunk felőle, hogy 1907 december 23-án délután vagy 24-én kora reggel hagyta el a nyomdát. A Nyugat kora nem azonos a folyóirat nyomdai ada­ta­ival. A korszakhatárt korábbra kell helyeznünk. Nemcsak 1907, a készülődés éve, de 1906 is hozzátartozik már. A Lövölde téri Kairó kávéházban 1906 őszén alapították meg a Szerda c. hetilapot a Szablya-Frischauf Ferenc asztaltársaságához tartozó szecessziós fia­talok. A kávéházi asztalnál ott ült többek között Fülep Lajos, Felvin­czi Takács Zoltán és festő-ambíciókkal induló későbbi mi­nisz­terelnök Teleki Pál. Ennek a lapnak ismerjük anekdotikus címtörténetét. Alapítói féltek, hátha balul üt ki vállalkozásuk, és mintájuk ugyan a bécsi Ver Sacrum volt, mégis kerülni akartak minden sokat mondó, sokat ígérő szót, amivel esetleg felsülhetnek és nevetségessé válhatnak. Mivel szer­dánként ültek össze, azt mondták, legyen a lap címe is Szer­­da. Ezen nincs mit kigúnyolni a modernség ellenfeleinek. Amikor aztán no­vem­ber végén a hetedik szám után megszűnt a lap, a pesti humor mindjárt rávágta: csütörtököt mondott a Szerda.[v]

            De a modern magyar szellemi élet kibontakozásának szem­pontjából nem vallott szégyent és nem mondott csütör­tököt. A későbbi folyamatok felől nézve több írása is kü­lönös jelentőségűvé emelkedett. Ezek közé tartozott Fülep Stirner-ta­nul­­­mánya, ezek közé Lukács esszéje a dráma formájáról. És ezek közé tartozott mindjárt az élén álló publicisztika, Ambrus Zol­tán programszerűnek tekinthető nyitó cikke is az Iro­dalom és újságírás, amely a szépirodalom függetlenségi nyilatkoza­ta­­ként hangzott a sajtó gyarmatosító törekvéseivel szemben. A liberális és konzervatív újságok politikai vita­zsivajában az irodalom területi igényeit és felszabadulását jelentette be, elszakadását és önálló fejlődését szorgalmaz­ta, hogy mentes legyen az újságírós hangtól és rövidtávú időszerűségek haj­szolása helyett a művészi munka mélyebb rétegeiben találja meg igazi önmagát.

            Ambrus cikke és a Szerdának a szellemi élet autonó­miá­ját sugalmazó egész iránya azonban nem kezdete volt egy fo­lyamatnak, hanem folytatása annak, ami már előbb el­kez­dő­dött. Amikor a Nyugat korának periódusnyitányát keres­sük, nem elég 1906-ig visszamennünk, ide tartozik már 1905 is, a Figyelő megszerveződésével. Ebben jelent meg a későbbi Nyu­gat programjának alighanem legfontosabb ideológiai előz­mé­nye, Ady kétrészes írása, az Ismeretlen Corvin-kódex margó­já­ra. Ignotus nem tesz majd egyebet, mint újrafogalmaz­za en­nek imperatívuszát a magyarság európai utjáról, s Ady maga is ennek gondolatait, a komp-ország kritikáját folytat­ja A magyar Pimodánban, amikor a már említett „féllelkűség­ről” ír. A Figyelőt Osvát szerkesztette, de ő szerkesztette már négy évvel korábban a Magyar Géniuszt is. Nem jogtalanul vet­hető föl tehát periodizációs szempontként az 1902-es év, a Magyar Géniusz Osvát általi szerkesztésének kezdete.

            Egy korszakot persze nem lehet évre és hónapra pontos időhatárok közé zárni. Vannak átmenetek és áthajlások. A korszakok, mint Mátrai László írta nem olyanok, mint az éj­jeliőrök, hogy az egyik jön és a másik elmegy, hanem bonyo­lultan egymásba kapcsolódnak. 1902 mindenesetre jelentős év a térség irodalmában. Bécsben akkor írta Hofmannsthal a Lord Chandos levelét. Ez az írás múlta felül elsőnek a nietzschei világ-kritika tételeit. Nietzsche, aki minden érték átér­té­kelését hir­dette, érintetlenül hagyta az európai bölcse­let­nek azt az a­lapvetését, hogy a világ egy teljes egészet al­kot. Amikor ko­­rának művészetében (Wagnernél) már fölfedezte a törede­zettséget, a művészetben meg nem valósuló egészet a művész fogyatékosságaként fogta fel. Ezen haladt túl Hofmannsthal, amikor a részekre szakadást már magának a való­ságnak és nem csupán a fogyatékos művészetnek tulajdonította. A kortárs Ady ezt 1909-ben úgy fejezte ki sokszor idé­zett, híres verssorával, hogy „minden Egész eltörött”. És akárcsak a bécsiek, ő sem politikai, társadalmi összefüggé­sekről beszélt, hanem a személyes élet általánosabb, mé­lyebb rétegeiben szerzett tapasztalatokról számolt be.

            Más oldalról fogalmazta meg Hofmannsthal ezt a tapasz­talatot a Der Dichter und diese Zeit című írásában 1905-ben. „Korunk természete - írta - a sokszerűségben és meghatároz­ha­tatlan­ságban rejlik. Csak azon képes megtapadni, ami csúszik, siklik és korunk tudatában is van annak, hogy amit az előző nemzedékek szilárdnak hittek, az csuszamlós”[vi]. A kor­szak jellegzetessége - ahogy Hofmannsthal a főnevesített igét használja - a „das Gleitende”. Calr E. Schor­s­ke bőven elemzi ezt a gondolati mozzanatot nála, Schnizt­­lernél és az egész korabeli bécsi kultúrában.[vii] A kor­abeli bécsi kultúra pedig azt jelenti itt, hogy annak az idősza­kasznak az elején, ame­lyet mi a magyar irodalomban a Nyugat korának nevezünk.

            És milyen tapasztalatokat nyújtott ennek az idősza­kasz­nak a vége? Ottlik ugyanazt tapasztalta évtizedekkel később, mint Hofmannsthal, csak más szóval fejezte ki. Ő ingoványnak nevezte az élet és az emberi lét alaprétegét. A szemfény­vesz­­­­tés, amiről a novella főszereplője beszélt a valósághoz fűződő személyes viszony fellazulására, bizonytalanná és álságossá változására vonatkozott, s a főszereplő úgy érez­te, hogy a létnek és a tapasztalatnak ez az álsága átjárja a mindennapi élet egész területét a szerelemtől az írói mun­ká­ig. A századelőhöz képest sok minden megváltozott e novella megjelenéséig eltelt évtizedek folyamán. Anyagi síkon nagy lépésekkel haladt előre a technikai civili­záció, a politi­kai eseménytörténet terén lejátszódott egy világháború, és elkezdődött egy még szörnyűbb második, a társadalmi rend­sze­rek és berendezkedések szférájában nagy arányú kísérletezések foly­tak, s KZ-lágerek és Gulágok szolgáltak az országnyi méretű laboratóriumok kiegészítéséül. Az alapvető létta­pasz­­­talat azonban mindezek közben nem változott meg jellegében, hanem még nyugtalanítóbbá, még riasztóbbá és félelmesebbé vált.

            A szakasz elején még föl-fölhangzott a helyzet jobbra fordulásának vagy jobbra fordíthatóságának néhány szép jel­szava. Ezek jegyében szerveződött meg a Nyu­gat. Ady ugyan­csak sokat idézett mégis-moráljának jegyében, annak halvány reményében, hogy a keletre tartó komp talán mégis megfordul. Osvát tehetség-kultuszának jegyében, annak jegyé­ben, hogy csak pártolni és támogatni kell az újabb és újabb nemzedékek fiatal tehetségeit és a tehetség szellemi hatóerő gyanánt csodákat művel. Ambrus szépi­ro­da­lom-pár­tiságának jegyében. Annak jegyében, hogy ha kisza­badul az irodalom a sajtó (mond­­juk tovább az ő mondatát: a politika) béklyóiból, akkor a lélek szabadul fel s lehet-e annál többet kívánni.

             A ciklus végére mindez szertefoszlott. Illyés Gyula a 30-as évek végén már nem a valóság esélyeit latolgatta, hanem a szellem és kultúra virtuális valóságának erejében bizako­dott, arról irt, hogy a tradíció varázsingét felöltve el lehet fordulni a rossz valóságtól. Ottlik egy-két évvel ké­sőbb a „fordítva látott” valóság lehetőségében sem bí­zott. A Hamisjátékosok éppen a belső, lelki, virtuális valóság esélytelenségéről szólt. A történet során lelep­leződ­tek a „hamisjátékosok”. Kiderült a főszereplő íróról, hogy nem hamisjátékos: csakugyan beleszeretett a lány­ba. Aztán a lányról is kiderült, hogy ő sem hamis­já­té­kos, ő is igazán beleszeretett az íróba. Nincsen szemfényvesztés, nem kel­lene az ingovány fölött egyensúlyozni. Szebek Miklós ott áll a lány szobájának ajtajában és nem lép be rajta. Nem képes elfogadni az igazi valóságot.

            Ez már másik vetülete volt annak, amiről évtizedekkel korábban Hofmannsthal beszélt. Hofmannsthal azt mondta, hogy elbizonytalanodott és megfoghatatlanná vált a körülöttünk lévő valóság. Nem vagyunk képesek megragadni a jeges, csú­szós, síkos világot s nem lehetünk hatással rá. Ottlik no­vel­lájában az a gondolat jelent meg, hogy már nemcsak a kül­ső világra nem lehetünk hatással, hanem belső világunk sem képes a változásra. Az igazi valóság sem tudja befolyá­solni. Ez sötétebb, kiáb­rán­dultabb és illúziótlanabb állás­foglalás volt. Azt jelentet­te, hogy már nem is a lábunk alól kicsúszó valóságra figye­lünk, hanem képzeteink foglyai vagyunk. Nem­hogy a külső va­lóságot nem vagyunk képesek megváltoztatni, belső világunkat sem alakíthatjuk már. Ez a tapasztalat az emberi létállapot esélytelenségének egy még mélyebb réte­gét, még sötétebb bugyrát tárta fel. Ha az emberi élet kül­ső körülményei meg­romlanak, még fölépíthetünk lelkünkben egy belső világot s ez előbb utóbb jobbító hatással lehet a kül­ső világra. De ha ez nem következik is be, mi magunk mások, jobbak lehetünk általa. Ezt sugal­maz­ta a szóban forgó törté­neti ciklus eleje. Már belül, lel­künk­ben sem lehetünk mások, mondta a ciklus vé­ge. A ciklus eleje és a ciklus vége e gondolatmenet szem­pont­jából egyazon értékdimenzióban ját­szódott le: a változás és változha­tat­lanság dimenziójában. Már a ciklus elején sem volt illúziókkal tele a szellemi élet, a végére pedig még maradék illú­zi­ó­ja is elpattant.

*

Ciklusok és korszakok. Történetelméleti oldalról ezen a ponton mindenekelőtt az a kérdés vetődik fel, hogy kor­szak­nak vagy ciklusnak kell­-e tekintenünk azt az irodalmi, művelődéstörténeti i­­­d­ő­­szakot, amelyet a mindennapi életben a Nyu­­gat korának nevezünk. A korszak zárt egészet alkot egy adott történeti vizsgálat szempontjából kiemelt jellem­vo­ná­sokat illetően. Az ilyen értelemben felfogott korszakon be­lül több kisebb sza­kasz különíthető el. Mint minden korsza­kolás, periodi­zálás természetesen ez is nagymértékben elvo­nat­koztatáson alapul és kiemelt szempontjain túl nem érvé­nyes a valóság teljes egészére. Ciklusról akkor beszélhe­tünk, ha a korsza­kon belül elhelyezkedő kisebb időegységek a vizsgálat számára kiemelt jellemvonások szempontjából ismét­lődé­si alakzatot mutatnak, körkörös szerkezetre épülnek.

            Számos irodalomtörténeti vizsgálatot lehet folytatni, amelynek során a Nyugat korszakát az előtte álló és őt kö­vető időszakokhoz viszonyítva önálló szakasznak tekint­het­jük, mégpedig egy többé-kevésbé egyenes vonalú fejlődési sor részeként. Számos olyan vizsgálat is elképzelhető, amely a Nyu­gat élettörténetén belül mutatja ki a gyarapodás és elő­reha­ladás különféle ütemeit. Ilyen lehet a poétika, a műfajtörténet vagy a kritikai gondolkodás. Ám ha azt az értékdi­men­ziót állítjuk vizsgálatunk előterébe, hogy milyen eszmék és magatartások húzódnak meg a megjelent írások mélyén az élet­lehetőségek és az életminőség megváltoztat­hatóságával kap­cso­latban, akkor a Nyugat korát ciklusnak kell tekin­te­nünk. Ha arra keresünk választ, hogy az emberi létálla­po­tot zártnak vagy nyitottnak látja, más szóval változhatónak vagy változhatatlannak ítéli, akkor egy nagyobb történeti korszak részeként lehet csak tárgyalni idevonatkozó sajátos­ságait.

            E konkrét eszmetörténeti kérdést azonban el kell hatá­rolnunk attól az elvont történetelméleti kérdéstől, hogy a politikai, ideológiai, művelődési folyamatokban az álta­lá­nos vonásokat vagy éppen az egyedi különlegességeket kell-e hangsúlyozni. Ismeretesek az erről szóló viták. A kizáróla­gos­ságra törekvő iskolák objektivitás-fogalma ezen a téren sérülékenynek, sőt tünékenynek bizonyul. Valószínűnek lát­szik, hogy nem lehet egyetlen nézőpontból közeledni egy tör­téneti jelenségsor korszak-meghatározásához, hanem egymás mellett többféle elemzésre van szükség, mert számolni kell a nézőpontok viszonylagosságával és természetes korlátozott­sá­gával. Ezért a korszakhatárok különböző időpontok körül raj­zolódnak ki, attól függően, hogy milyen kérdéseket állítanak a vizsgálat előterébe. A korszaknak nevezett időegység volu­mene is eszerint változhat. Bizonyos kérdéseket tárgyalva egészen nagy időtávolságokban kell gondolkodni, másoknál egy-két évtized is döntő változásokat mutat fel. Az eszme­történetben természetszerűen nagyok az időtávolságok, a po­litikatörténetben jóval kisebbek. Az egyedi és általános, a particularia és universalia léptékét a történeti kontinuitás igazítja hozzá a feltett kérdésekhez.

*

A kultúrtörténeti „nagykorszak”. Mindezt előrebocsátva azt kell mondanunk, hogy ha az életalakítás mély emberi problé­má­já­nak lehetőségeire adott válaszokat keressük, akkor egy elhúzódó, nagy történelmi periódus határai között kell mo­zog­nunk. E periódus a 18. szá­zad utolsó harmadában kezdődött és lényegében - bár erről a vonatkozásáról itt nem fog szó esni - a mi korunkat (de legalábbis a posztmodernig ter­jedő időszakot) is magában foglalja. Ez az immár kétszáz é­ves történelmi korszak - majd lezárulta után nyilván nevet fog kapni - nos ez a nagy korszak (mondjuk így: nagykor­szak) több kisebb szakaszra osz­lik, s ezek ciklikusan, körkörös szerkezetben követik egymást.

            Ha a korszak elejére vagyunk kíváncsiak a Wilhelm Meistert kell felidéznünk emlékezetünkben, a Tanulóéveket, mely 1796-ban az értelem szavával és az érzelmek gazdagságával bizonyította több száz oldalon annak lehetőségét, hogy változhat az emberi élet. Az élet - sugalmazta a regény - kockázatnélküli. Minden élménynek és ka­land­nak átadhatjuk magunkat, mert végső soron minden a gya­ra­podásunkat szolgálja. Észrevétlen minden a javunkra van. Minden, ami véletlennek látszik szinte szükségszerűen visz előre a tökéletesedés, a lényegi, későbbi szóval: autentikus létezés felé. Az élet szüntelen gazdagodás, lépésről-lépésre egyre telje­sebbek leszünk, és egyre pontosabban rátalálunk igazi mivol­tunkra. Goethe egyik kortársa, a belga Ligne her­ceg azt írta, hogy a legnagyobb hősiesség az öröm. Goethe azt írja a regény egyik utolsó bekezdésében, hogy merjünk boldogok lenni.

            Evvel kezdődik a korszak. Reménnyel, bizakodással, ter­vekkel, nyitott értelemmel és nyitott szívvel. Azt su­galmaz­za: minden lehet, minden sikerülhet. Evvel indult a szóban forgó nagyperiódus. És első ciklusa nyolcvan évvel később avval zárult le, amit Flaubert irt meg utolsó re­gényé­ben a Bouvard és Pécuchet-ben. Két könyökvédős pári­zsi hivatalnok elhatározza, hogy új életet kezd. Falura köl­töz­nek, vissza­tér­nek a természethez, boldogok lesznek, attól kezdve pacsirta­szóra ébrednek minden reggel. Elkezdik végigpróbálni és megva­lósí­tani azokat az eszméket, megoldási javaslatokat, élet­tanácsokat, amelyek a 18. századtól kezdve merültek fel Eu­rópa gondolatköreiben. Mindegyikbe nagy várakozással és nagy lelkesedéssel fognak bele és sor­ban kudarcot vallanak minde­gyikkel. Végül visszatérnek oda, ahonnan elindultak, a szür­ke párizsi hivatal­ba. „Megvásá­rol­ják az üzleti könyve­ket és írószereket, törlőgumit, vaka­rókést stb. Nekilátnak a má­solásnak”. Evvel ér véget a tör­té­net. A regény a Flaubert halála utáni évben jelent meg s olvasóközönsége remek hu­morral megirt szatíraként olvassa máig. Ez a mosolyogtató könyv azonban a világi­rodalom egyik legkomorabb, legszomorúbb műve. Nincs vál­tozás, mondja, az élet nem változ­hat, a korszak élén álló nagy és nemes eszmék fabatkát sem érnek a valóságban. Goethe regényével már Novalis is vitába szállt, amikor megírta a Heinrich von Ofterdingent, az év­tizedes vitát Flaubert zárta le, lezárva egyszersmind a nagyperiódus első ciklusát.

            A változhatás - változhatatlaság dimenzióját figyeljük. Súlyos mondanivalója volt erről a nagy orosz regénynek. A Feltámadás Tolsztoja úgy vélte, hogy az embereket nem lehet megváltoztatni, csak megváltani lehet, emberfeletti önfelál­do­zással. Változtatás nincs, csak megváltás van. A megváltás nem belső, hanem külső, nem akaratlagos és folyamatszerű, hanem csoda, az odaadás és szeretet csodája. Megváltás sincs, mondja az Ördögök Dosztojevszkije. Az embert sem megvált­oz­tatni, sem megváltani nem lehet már. Nálunk a Tragédia szólt a koreszmék esélyeiről az első ciklusban. Madách úgy vélte, hogy a történelem síkján semmi jó nem várható, csak az em­be­ri élet belső övezeteiben lehet még megoldást remélni. Ezt sugalmazta a londoni szín végén lejátszódó haláltánc-jelenet. A belső övezet, a „költészet, szerelem s ifjúság” nyújthat még reményt. Ugyanezt fejezte ki ugyanazokban az években Ibsen a Per Gynt Solvejg-motivumával. E történelmi peregri­nációk a korszak elején feltündöklő nagy, társadalmi méretű reményteliség szertefoszlásáról beszéltek.

*

A második ciklus: a századvég és a Nyugat kora. Aztán egy-két évtizeddel később elindult egy újabb ciklus, elkez­dő­dött az eszmék új próbatétele. Hátha mégis meg lehet változ­tatni az embert, az életet és a körülmé­nye­ket. Huysmans há­rom egymást követő regényben (Különc, Ott lenn, Úton) írta meg az újra-kiemelkedés történetét, az új eszmekeresés ka­land­ját. Az első ciklus tanulságai azonban nem múltak el nyomtalanul. A fenntartások már a kezdet kezdetén - kevés kivételtől eltekintve - lejjebb csavarták a lelkesedés láng­ját. Az a feltétlen bizalom, amely oly megindítóan járta át Goethét nem tért többé vissza. Vagy ha visszatért is, csak a szélsőséges politikai eszmék területén fejtett ki hatást. A magas művészetben az igen mellett már mindig elhangzott egy vissza-visszacsengő nem. Ady is hitek­ről és hitetésről beszélt egyszerre. Egyszerre fejezte ki az ember szomorú kivetettségét és az istenkeresés bizalmát, a szerelem nagy­ságát és „héja-nász”-szerű lehetet­le­nü­lését. A „mégis” dacos szavával a baljós előjelek kihívására vála­szolt, s magyar­ság-­versei is mindig borús egek alatt mondtak jóslatot. A Nyugat kora a folyóirat előzményeivel, előkésztő szakaszai­val ezt a második ciklust töltötte ki a magyar irodalomban. (Az avantgárdról, a konzervatív irodalomról s az olyan csoportosulásokról, mint a népi írók mozgalma itt nem szólhatunk: de történetileg tárgyalva őket, ők is ebbe a korba, a Nyugat korába tartoznak, s alapjellegzetességeiket meg lehet ragadni a változás –változatlanság, a világ megváltoztathatóságának és megváltoztathatatlanságának dimenziójában.)

            A változhatóság és változhatatlanság kie­melt értékdi­menzióját tekintve - amely dimenzió a politikai események­nél mélyebb és általánosabb emberi problémákat ké­pes felö­lel­ni - a Nyugat kora második ciklusa volt egy tör­té­neti nagykorszaknak. Ebben az újabb ciklusban bizonyos mó­dosulá­sokkal ugyan, de lényegében újrakezdődött az egyszer már lejátszódott kísérlet. Ha a nagykorszak genezisét keres­sük, ezen a ponton néhány mondattal mégis ki kell térnünk az irodalmon és művészeteken túl lévő övezetekre.

*

A „nagykorszak” elméleti, ideológiai alapja. A nagykorszak kezdeténél játszódott le a francia for­ra­dal­om. A fran­cia forradalom alapvető jelentőségű volt Eu­rópa életében és mé­lyen érintette kiemelt értékdimenzión­kat. Éppen a változ­ha­tóság-változhatatlanság kérdésére adott szélsőséges és éppen ezért teljesen egyértelmű választ. A forradalom azt a nézetet fejezte ki és váltotta valóra ideiglenes sikerrel, hogy a világ megváltoztatható mégpedig akarattal és erőszakosan. Ez a nézet is ciklikusan újra és újra felütötte fejét a konti­nens országaiban egészen a legu­tóbbi időkig és ismételten át- meg átjárta a radikális törekvések eszméit és politikai eszköztárát.

Ismeretes, hogy a forradalomra való válaszként jött létre a társadalom és a társadalmi berendezkedések akaratlagosan meg nem vál­toz­tatható, szerves gyökereiről szóló elmélet. Edmund Burke nézetei részben a Leviathan körüli első liberalizmus-viták­hoz nyúltak vissza, részben azonban közvetlen reflexiók vol­tak a francia forradalom által teremtett európai helyzetről. Burke kapcsolta össze elsőnek a változatlanság (általa pozitívnak tételezett) értékpólusát az organikusság ugyan­csak pozitívnak tartott értékével és ezt az összekapcsolt dimen­zió­­­párt állította szembe a változtatás negatív értékével és a hozzá csatlakozó inorganikussággal. Társadalomfilo­zófiá­já­nak alapvetése szerint a teleologikus cselekvéssor, az aka­ratla­gos változtatási szándék szervetlen, természetellenes for­­má­kat hoz létre, s az ilyen változások jogosultságát két­ségbe kell vonni. Csak az akaratlagosságtól és teleológiától men­tes növényszerű, organikus változások, fejlődések képe­sek meghonosodni. Nézetei nagy hatással voltak az európai gon­dolkodásra, az a nézet, hogy egy társadalmi berendezkedés szerves, organikus képződmény tőle került a jogtörténeti iskola fogalomtárába. Haller, Savigny, Gustav Hugo szembe­állitották a szerves növekedést a mechanikus létrehozással, s ennek ér­tel­mében azt tartották, hogy alkotmányokat és jog­rendeket nem lehet „csinálni”. Nem nehéz felismerni Edmund Burke hatását a romantikus társadalomfilo­zó­fiá­n sem, minde­nekelőtt Schellingén, aki a szerves, organikus társadalmi berendez­kedés eszméjét egybefűzte a naiv közösségi létezés ideáljá­val. Ez utóbbi megtestesülését látta a görög társa­dalom­ban amihez képest a római magánjog létrejöttét (az individu­a­litás jogi formáját) már e természetes állapotból való kiszakadás jeleként értelmezte.

            Ezek a nézetek és eszmék is periodikusan vissza-vissza­tértek a következő történeti ciklusok megfelelő köreiben. Pe­riodikusan váltakoztak a forradalmi nézetekkel, amelyek sze­rint a terv és akarat alapján végrehajtott radikális vál­tozás üdvözíti az emberiséget, bármi legyen is az erősza­kos változtatás ára. A lehet és a kell eltérő modalitása okozta, hogy sokszor egy időben hangzott fel a változás lehetet­len­ségének panasza és a változás óhaja, vagy éppen aktív pa­rancs­­szava. A magyar társadalmi gondolkodásban és irodalom­ban is jól látható ez a hullámszerű váltakozás a hullámok megfelelő interferenciájával együtt. A konzervatív és radi­ká­lis eszmekör egymást váltó és időnként összefonódó vagy egyidejűleg ható gondolatai rajzolják ki a nagyperióduson belül elhelyezkedő kisebb szakaszok, ciklusok határait és sajátosságait.

            Irodalomtörténet-írásunk a nemzeti klasszicizmus kez­de­tei óta mindig - vizsgálataiba vonta a változ­hatóság-változhatatlanság értékszempontjait. Hol az egyik, hol a ­m­á­­sik kapott nagyobb értékhangsúlyt. A nemzeti klasszicizmus az iroda­lomnak azokat a vonásait helyezte előtérbe, amelyek a tár­sa­dalmi lét szerves, organikus felfogását támogatták. A mar­xista értékrend a másik hullám értékét hangsúlyozta, sőt egy ideig kizárólagossá is igyekezett tenni.

*

Az „emberi méltóság”, mint értékelési alapszempont. A nagykorszak kezdetén, a 18. század végén megjelent egy gondo­lat az európai bölcseletben, amelyet a változás-változatlan­ság dimenziójának értékellenőrzéseként foghatunk fel. Hiszen mind a változás mind a változatlanság, mind az organikus társadalmi-nemzeti lét mind az erőszakos, akarat­lagos cse­lek­vés eszméje nem volt értelmezhető a konkrét tör­ténelmi helyzetekben, ha nem szerepelt mellette egy maga­sabb érték­szempont. Ezt az értékszempontot vetette föl Kant az 1785-ben, négy évvel a francia forradalom előtt írott első eti­ká­jában, amikor bevezette az emberi méltóság, a Menschen­würde fogalmát. E fogalomnak az volt a lényege, hogy az ember, mint eszes lény öncél, vagyis nem lehet más célok érdekében eszközként felhasználni.” A személy tehát nem pusz­tán szubjektív cél - írta Kant - , azaz cselekedetünk hatásaként való egzisztenciája nemcsak számunkra érték; hanem objektív cél, méghozzá olyan, amely helyett nem téte­lez­hető másik cél, hogy annak pusztán mint eszköz álljon a szolgálatában...” [viii]

            Ez a gondolat, amelynek méltatására itt nincs helyünk, áthatja az egész nagykorszak magas művészetét, és ezt ne­vez­hetjük a reneszánsz után kiteljesedett humanizmus megfo­gal­mazá­sá­nak. Ez nem hullámszerűen jelentkezik, nem mutatkozik ciklikusnak, nem váltakozik periodikusan más eszmékkel, ha­nem egyenes vonalként húzódik végig az egész korszak művészetén, mint az az etikum, az az erkölcsi mondanivaló, a­mely­nek „hátán” (N. Hartmann kifejezése) megteremtődik az esztétikum. Korszakjellemzőnek kell tartanunk, hogy amenn­yiben erkölcsiséghez kapcsolódik az esztétikum (ami nem szükségszerű), akkor ebben a nagykorszakban ehhez a gondolathoz kapcsolódik hozzá. E gondolat jelenlétét a roman­tikától kezdő­dően a magyar irodalomban is ki lehet mutatni. Ismeretes Kant hatása irodalmunkra a 19. század ele­jétől, ismeretesek Kölcsey (töredékben maradt) kivona­toló jegyzetei A tiszta ész kritikájáról. Ezt a korai Kant-hatást Szauder József részletesen feltárta.[ix] De nálunk hosszú ideig elsősorban a né­met bölcselő ismeretelméleti és esztétikai eszméi fejtettek ki hatást és éppen a Nyugat írói voltak az elsők, akik a metafizikussal szemben az etikushoz fordultak nagyobb érdek­lődéssel.

            A Nyugat-korszak egyik legfontosabb eszmetörténeti sa­játosságának mutatkozik az a már kifejezett tudatosság, a­hogy az emberi méltóság kanti eszméje tételesen és ars poetica-szerűen megjelent benne. Tehát már nemcsak önkén­te­lenül az európai humanizmus hagyományait követve, hanem nyo­matékosan és különös hangsúllyal színezett gondolat gya­nánt. Nem azonnal következett ez be a folyóirat megszer­ve­ző­dése után, hanem abban a belső folyóirat-periódusban je­lent meg, amelyben már teljesen kiformálódott arculata. Ez az első világháború alatt történt, mélyen össze­kap­cso­lódva a tragikus világégés és az addig nem tapasztalt ember­telenség döbbenetével. A Nyugat nem volt politizáló folyóirat, elein­te már lapengedélyének jellege miatt sem lehetett az: csak 1916-ban, a megfelelő kaució letétele után kapott jogot po­litikai jellegű írások közlésére. Amit azonban máig „nyu­gatosságnak” nevez a literátus köztudat az 1916 után sem politikum volt, hanem etikum: magatartás, erkölcsi humaniz­mus. S ez áthatotta munkatársi gárdáját akkor is, ha közle­ményeiket más fórumokon bocsátották közre.

            1918 tavaszán a Társadalomtudományi Társaság vitát ren­dezett Fogarasi Bélának egy filozófiai dolgozatáról. Ezek már lázas hónapok voltak, nemcsak a háborúvesztés látszott bizonyosnak, hanem a forradalom előszelét is érezni lehe­tett. A vitához hozzászólt Lukács György s hozzászólá­sában az etikai idealizmusról beszélve a politikai és etikai cse­lekvés egymástól különböző jellegét hangsúlyozta. A poli­tikai cselek­vés intézmények megváltoztatására, új intéz­mé­nyek létesítésére irányul, mondta,” az etikailag igazán lé­nyegest, az ember belső tökéletesedését, igazán etikaivá válását semmiféle politika nem hozhatja meg, csak az aka­dályokat gördítheti félre a fejlődés útjából. Az etikai action directe ellenben egyenesen, a politikán és intézmé­nye­ken át vezető kerülő út mellőzésével, az emberek lelkének megváltoztatására irányul”.[x]

             A fiatal Lukács nem tartozott a Nyugat legbelső köré­hez, noha már 1908-ban négy írását közölték s már a Szerdá­ba is publikált. Kezdettől jelen volt a Nyugat mozgalmában, de kezdettől egy periférikusnak látszó irányához tartozott. Fehér Ferenc 1969-ben ma is megfontolandó szempontokat vetett föl avval kapcsolatban, hogy Lukács és Ba­bits egy filozofikusabb, metafizikusabb, a német szellem­történethez közelebb álló belső ízlés és irány képvisele­té­ben belső ellenzéket alkotott az általuk akkor már túlhala­dottnak tekintett relativista-impresszionista eszmékkel szem­ben. Úgy vélték, hogy ezeket a meghaladott nézeteket az Osvát körül csoportosuló belső mag testesítette meg.[xi] Ennek a né­zetnek sem igazolására, sem cáfolatára nem térhetünk itt ki. Lukács és Balázs törekvései az 1910-es évek elejétől kezdve több ponton érintkeztek Babits kísérletezéseivel, de – itt ugyancsak nem részletezhető – kölcsönös félreértések mega­kadályozták, hogy eszmei szövetséget kössenek. Lukács filo­zófiai kísérletezése a Nyugat peremvidékéhez tartozott, de az etika és a művészet és tágabb értelemben az etika és a szel­lemi élet kapcsolatát illetően nem állt távol még az Osvátot körülvevő belső mag eszmevilágától sem. Sőt ideológus formá­ban fogalmazott meg néhány olyan gondolatot, amely a szépi­rodalmi művek, esszék és kritikák mélyebb rétegeiben gondolatteremtő erőként érvényesült, de az írások előtér rétegei mögött csak részletes és hosszadalmas elemzéssel mutathatók ki. A Nyugat látszólagos művészetközpontúsága, nem egyszer fennen hirdetett l'art pour l' art-os ars poeticája való­jában egy mélyen etikus művészet, egy mélyen morális elkötelezettségű művészet külső rétege volt.

             Lukács esszéi, tanulmányai ezért nem egyszer a fo­lyóirat eszmetörténeti összefüggéseihez vezetnek el. Ilyen volt az 1918 tavaszi hozzászólás, amelyet ugyan a Huszadik Század­ban megjelent jegyzőkönyvből ismerünk de, a Nyugat mélyebb eszmeiségét is segít megvilágítani. A Nyugat egész irányára jellemző volt, hogy fenntartásokkal és gyanakvással kezelte a poli­tikai szférát s vele szemben az etikai cselek­vést tartotta magasabb rendűnek még a háború végének átpoli­tizálódott történelmi szakaszában is. Hozzászólásában Lukács megnevezte gondolatai­nak forrását és az „az emberi autonóm méltóság” eszméjét hangoztatva jó filológus módjára hivat­kozott a Kant-Fichte-féle etikára s a bennük kidolgozott Würdigkeit-fogalomra. „(...) Minden ember úgy magát, mint minden más embert mint ennek az ideálnak lehetséges megva­lósítóját, de csak mint ilyet, tisztelni tartozik (...) Nem szabad, hogy az ember valaha is, bárminek kedvéért, puszta eszközzé váljék” - mondta, szinte szabad fordításban közölve Kant eszméjét. [xii]

            Nem pusztán a véletlen műve volt, hanem mélyebb és szükségszerű eszmetörténeti összefüggéseket kell látnunk abban, hogy Babits ezekben a hónapokban éppen egy Kant-mű a Zum ewigen Frieden fordításán dolgozott. Felkérésre, megbízásból végezte ezt a munkát, de meggyőződésének és világ­nézetének teljes erejével. A kötethez előszót is irt, az elő­szó a Nyugat augusztus -i számában jelent meg. A fordítást és a tanulmányt Babits háborúellenes, pacifista human­izmusának dokumentumaként bőségesen megtárgyalta már Gyer­gyai Alberttől Pór Péteren át Sipos Lajosig a szakirodalom. A két munkának a háborúellenesség aktuális vonatkozásain túlmenő mélyebb és általánosabb összefűggéseit elsőnek Rába György tárta föl a Zsoltár férfihangra című vers szövegkör­nyezetének részletes elemzésekor.[xiii] Gondolat­me­netünk szempont­jából Babits e korszakának intertextuális összefüggéseit áttekintve a dignitás-fogalom Lukácséhoz hasonló értékhangsúlyára kell felfigyelnünk.

            Kosztolányival folytatott fiatal­kori levelezésében alig néhányszor fordult csak elő Kant neve, akkor is Kosz­tolányi említette, s ő is elsősorban az ismeretelmélet-kritikához fűzött félszavas megjegyzéseket. Babits az 1918-as tanul­mányban már mindenekelőtt az etikai rendszert tartotta időszerűnek és mérvadónak. A háborúról, a hadse­regekről és az önként vállalt áldozatról fejtve ki nézeteit, pontosabban Kant ebbeli nézeteit foglalva össze, ő is elju­tott az emberi méltóság fogalmához és hasonló gondolatot idézett különös hangsúllyal, mint Lukács: „az embernek definíciószerű joga az, hogy embernek tekintsék, s ez nyi­l­ván e függet­len­séget feltételezi [tudniillik a célnak való kö­telező alá nem ren­deltséget - K.Z.] : máskülönben, Kant szava­ival »puszta esz­közként használtatnak, és elhasználtat­nak«„.[xiv] Ismerjük Lukács későbbi útját: alig egy év leforgása alatt szakított a kanti etika humanizmusával, s Hebbel Judit-drámájának a bűnről szóló híres paradoxonát vállalva („És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé azt helyezte volna - ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivon­hatnám?”) az embert eszköznek használó, külső célnak alárendelő for­radalom moralitását fogadta el. A Hebbel-mondat erkölcsi összefüggéseivel egyéb­ként régtől viaskodott, vonzotta, taszította, elkápráztatta, elborzasztotta, míg aztán a kommün hónapjaiban végleg választott és alávetette magát a benne megfogalmazott gondolatnak. Poroszló főterén, ahol 1919 nyarán politikai megbízottként főbelövetett nyolc dezertőrt, s azon a napon nemcsak nyolc szerencsétlen ember élete ért véget, hanem lejátszódott a magyar szellemi élet egyik nagy tragédiája, a Lukács-tragédia is.

            Babits nem ezt az utat követte, ő mindvégig rendít­he­tetlenül ragaszkodott az emberi méltóság humanista fogal­má­hoz. Egyenesen következett ebből a magatartásból sajátos katolicizmusának megformálódása a 20-as évek első felében, a Sziget és tenger előszava. Egyenesen következett később az új militarizmus és az embereket kizáró és megalázó naciona­lizmus elutasítása, egyenesen következtek vitái a szellemi életben is fel-feltörő szélsőséges és tévesztett eszmékkel. Ezüstkori vallomása, állásfoglalása az írástudók árulásáról, a Pajzzsal és dárdával vagy a Tömeg és nemzet pátosza, erre a filozófiai eredetre vezethető vissza. De tévednénk, ha eszmevilágának kristályossá szilárdulását egyetlen szöveg­ha­tásnak tulajdonítanánk. Babits gondolatai már 1918 előtt is abba az irányba haladtak, ahová a Kant-tanulmány után eljutott. Már korán, az 1911-ben megjelent Játékfilozófiában föl lehetett lelni gondolatainak etika-központú jellegét. De ennek Babits pályáját illető közelebbi és a Nyugat korszakát érintő távolabbi összefüggései már nem e bevezetés tárgy­kö­rébe tartoznak.

            Itt csak annyit állapíthatunk meg, hogy az európai nagy­korszakon belül elhelyezkedő ciklus, melynek nálunk a Nyugat is részét alkotta fő eszmetörténeti vonásait te­kintve körkörös szerkezetet mutatott: az élet alakít­ha­tó­ságának, változtathatóságának és szomorú változatlanságának dimenziójában ciklikus természetű volt, megismételte a megelőző periódus ugyancsak önmagába záródó körét. Már a Goethétől Flaubert-ig tartó megelőző ciklusban föltűnt azonban egy gondolat, melyet nem hamvasztottak el a társa­dalmi kísérletek kudarcai, ez a gondolat, az emberi méltó­ságról szóló gondolat a kataklizmák közepette is mindkét ciklusban, más szóval az egész 18-században kezdődő és máig, de legalábbis a posztmodern újabb korszakáig tartó nagykorszakban megőrződött az írók és művészek tudatában. Az emberi dignitás-eszme és a művészet evvel kapcsolatos erkölcsi kötelezettsége egyenes vonalúan szeli át e periódus igazán jelentős irodalmát és művészetét. E nehezen átte­kint­hető kettős szerkezet - ciklikusság és egyenesvonalúság - is hozzájárul az utókor gyakran megmutatkozó tanácstalanságához és a történeti tudományok ugyancsak gyakori értékbizonyta­lan­ságához.

1995

[i] Juhász Gyula Ö.M., szerk.,PÉTER László, V, Bp.,1968, 130-132.

[ii] MÓRICZ Miklós, Móricz Zsigmond érkezése, Bp., 1966,127-128.

[iii] FARKAS Lujza,. A Nyugat és a század eleji irodalomforduló, Bp., 1935, 44.

[iv] BUDA Attila, Adalékok a Nyugat ki­adó történetéhez, Bp., 2000, 7.

[v] KUNZ Egon, A Szerda, Egy folyóirat különös története, Bp.,1948, 46.

[vi] Idézi Carl SCHORSKE,Fin-de-Siècle Vienna, Politics and Culture, New York, 1981,19.

[vii] SCHORSKE, i.m., XII-XXX, 3-23.

[viii] KANT, Immanuel, Az erkölcsök metafi­zi­ká­jának alapvetése,A gyakorlati ész kritikája, Az erkölcsök metafizikája,

  Bp., 1991, 61.

[ix] SZAUDER József: Kölcsey, Kant s a görög filozófia = Uő, A romantika útján, Bp., 1961, 163-179.

[x] LUKÁCS György, Ifjúkori művek, Bp., 1977, 841.

[xi] FEHÉR Ferenc, Balázs Béla és Lukács György szövetsége a forra­da­lomig, It 1969, 2. sz., 317-346; 3.sz., 531-

    560.

[xii] LUKÁCS, i.m. 844.

[xiii] RÁBA György, Babits Mi­hály költészete 1903-1920, Bp., 1981, 528-536.

[xiv] Nyugat, 1918, II. 253.