Babits és a metafizikus hagyomány
1945 óta mindössze két olyan periódusról beszélhetünk, mely kedvezett a Babits-kutatásoknak. Az első az 1945-48 közötti időszakot, a második a 70-es évek végétől a 80-as évek közepéig terjedő esztendőket ölelte fel. E két idő-szak szellemisége olyan természetű volt, hogy pozitív módón állította előtérbe a Babits-életműben felmerülő nagyobb elvi, esztétikai, poétikai vagy éppen ideológiai kérdéseket. Az ilyen előtérbe állítódások, előtérbe állítások soha nem tekinthetők az irodalmi ízlésformák öntörvényű termékének, hanem mindig a szellemi életben lecsapódó hatalmi diskurzusok erőterében mennek végbe. Hogy ez mennyire így van, azt jól példázta az Újhold szinte naiv őszinteséggel megfogalmazott beköszöntője, Lengyel Balázs Babits nevét nemzedéki zászlóra tűző szép írása 1946-ban, melyre azonnal dörgedelmes választ adott Lukács György aláírásával a marxista irodalomszemlélet, mely saját kánonját már akkor hatalmi helyzetbe akarta juttatni.
Évtizedek teltek el ezután, melyekben a Babits-örökség a hatalmi beszédmódban háttérbe szorult Adyval, Móriczcal és József Attilával szemben. Folytak fontos részletkutatások, megjelentek becsületes, szép munkák, remek verselemzések, de előtérben érték-szembefordító, nem összehasonlító, nem komparatív, hanem (nevezzük így:) kontrasztív megközelítések álltak. Ezek terén a marxizmus a 20-as, 30-as évekbeli népi ideológia kritikai taktikáját, vagy legalábbis e taktika formáját folytatta: hiszen ismeretes, hogy Szabó Dezsőtől Féja Gézáig és Németh Lászlóig a népi mozgalom irodalomszemlélete is éles szembeállítások keretében érintette a Babits-életmű kérdéseit. A fő szembeállítás Adyval történt. A népi ideológia és a marxista ideológia egyaránt Adyval összehasonlítva beszélt Babitsról, Adyval összehasonlítva találta könnyűnek Babitsot, mint aki kevésbé „magyar” vagy kevésbé „haladó”.
Az 1970-es évek vége felé a hatalmi diskurzus addigi nyelve egyre üresebbé vált, a marxizmus az évtized folyamán fokozatosan hitelét vesztette még a korábban efelé tájékozódó értelmiség nagy részének szemében is. Az 1970-es évek végén, a 80-as évek első felében a szovjet típusú rendszer válsága és mellette a marxizmus devalválódása a világnak ezen a felén még kimondhatatlan, de már érezhető volt. Ebben a furcsa időszakban jött el újra Babits ideje. A százéves évforduló 1983-ban véletlenül esett egybe evvel a korszakjelenséggel. A Babits-kutatások hirtelen felíveléséhez nem a centenárium adott lökést, hanem már a centenáriumhoz, az ünneplés puszta elgondolásához, sőt elgondolhatóságához is a szellemi környezetnek erre a megváltozására volt szükség.
1983-ban a lapok és folyóiratok Baránszky Jób Lászlótól és Barta Jánostól Tüskés Tiborig mintegy félszáz író, irodalmár Babitsról szóló közleményeit, kisebb-nagyobb cikkeit, tanulmányait közölték. A Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásában Kelevéz Ágnes rendezett sajtó alá egy gazdag tanulmánykötetet „Mint különös hírmondó” címmel, megjelent Rába György Babits-kismonográfiája, a rákövetkező évben pedig Nemes Nagy Ágnes esszé-könyve A hegyi költő. A 70-es évek végétől a 80-as évek közepéig ívelő szakasz legjelentősebb tudományos munkája azonban az ünnepi esztendő előtt két évvel, 1981-ben látott napvilágot, Rába György nagymonográfiája, mely 1920-ig tárgyalta Babits költészetének alakulását. Ez a könyv minden bizonnyal a Horváth János utáni idők legjelentékenyebb tudományos teljesítményei közé tartozik, talán éppen a legigényesebb, gondolatilag leggazdagabb portrémonográfia, amelyet nálunk az elmúlt évtizedekben írtak.
Ha az 1970-es évek végétől az 1980-as évek közepéig terjedő időszakra azt mondjuk, hogy ez volt az a periódus melyben ismét „eljött Babits ideje”, akkor ehhez a kijelentéshez mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ekkor jött el (Vekerdi László évekkel korábban írott kitűnő könyvét kivételnek tekintve) Németh László ideje is. Párhuzamosan Babitséval. 1979-től Grezsa Ferenc első könyvétől 1985-87-ig sorjáztak Sándor Iván, Béládi Miklós, Kocsis Rózsa, Cs. Varga István monográfiái, tanulmánykötetei, hogy megint csak néhány nevet említsek emlékeztetőül, és mondhatni se szeri se száma nem volt a folyóirat-publikációknak, tanulmányoknak, kisebb nagyobb cikkeknek.
Ha végre elfogadjuk, hogy az irodalmi hagyomány nem hierarchikus természetű, nem piramis alakú, nem áll a csúcsán mindig egyvalaki. Ha a hagyományt végre hierarchizálás helyett alternatívák közössége gyanánt fogjuk fel, akkor megértjük, hogy egy korszak egymás mellé állíthatta Babitsot és Németh Lászlót. Akkor megértjük, hogy egymás mellett mondhatta ki két író nevét, akik életükben csak vitáztak egymással, hogy ne mondjam, ellenségnek tekintették egymást, s akiknek hívei is legtöbbször így tekintettek egymásra.
A megnevezett korszak új alternatívákat keresett, a régivel szemben. A régi a marxizmus volt, mint az utolsó nagy és átfogó szekuláris világmagyarázat. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ennek nyelvén már keveset lehet mondani. Új nyelvre, új szótárra volt szükség. Az írók, irodalmárok, esztéták, filozófusok egy nagy része azonban egyelőre abban volt érdekelt, hogy kiemeljen, megőrizzen és átmentsen értékelvű alapstruktúrákat. Az értelmiségnek ez a része nem gondolt arra, hogy az értékorientációs rendszer alapszótárát is meg kellene változtatni. Richard Rorty írt arról, hogy a marxizmus minden későbbi intellektuális mozgalom irigységének tárgya volt, mivel egy pillanatra úgy látszott, megmutatja, miként egyesíthető az önmegvalósítás a társadalmi felelősséggel, a pogány heroizmus a keresztény szeretettel, a kontemplatív elkülönülés a forradalmi szenvedéllyel. Nos, a megnevezett korszakban a véleményformáló értelmiség egy nagy része ragaszkodott ezeknek az ellentétes minőségeknek a lehetséges szintéziséhez, illetve ahhoz, hogy ezt a szintézist kívánatosnak tartsa. Ebben lelt szövetségesére Babitsban és Németh Lászlóban, mégpedig saját értékhangsúlyának megfelelően ki az egyikben, ki a másikban. Babitsnál és Németh Lászlónál egyaránt szerepelt az egyén és a közösség összhangja: Babits ezt az autonóm személyiség, Németh László legtöbbször a közösségi feladatok felől tartotta megteremtendőnek. De mindketten megteremtendőnek tartották. Babits sajátos katolicizmus-felfogása és az Irgalom Németh Lászlójának keresztény etikája is az ellentétek bizonyos súlypontok körül történő kibékíthetőségét kereste, noha éppen e súlypontokat a maguk mértéke szerint egymástól eltérő helyeken jelölték ki.
Az 1980-as évek második felétől kezdődően ez az összhang és szintézis lassan, fokozatosan a hiábavalóságok múzeumbába került. Ebben a máig tartó folyamatban fokozatos, kis lépések és egy nagy társadalmi-politikai fordulat nyomán átalakult a világról való vélekedés szinte egész szótára. Ezen az új nyelven ismét kezdett elmosódni Babits alakja és háttérbe került Németh László is. Modern klasszikusaink közül egy másik író ideje jött most el: Kosztolányié.
A Babits-oeuvre „adamant rúdja” (nem lehetetlen, hogy ebből a babitsi kifejezésből származik József Attilánál a „gyémánttengely”) a metafizika. Kosztolányi nem volt metafizikus. Kosztolányi közelebb volt ahhoz, amit Rorty ironikusnak nevez. Metafizikus az, aki meg van győződve arról, hogy van valami, ami az idő és a történelem „fölött” áll. Isten, Örök Igazság, Lényeg. Ironikus az, aki azt mondja, hogy, minden az idő és történelem „alatt” megy végbe, az idő és a történelem fölött nincs semmi. A történelem pedig apró, kis események esetlegesen egymásra halmozódó, egymásra következő tömkelege. A metafizikus azt mondja: törvényszerű. Az ironikus azt mondja: esetleges. A metafizikus szerint a dolgoknak végső, teleologikus rend szab irányt. Az ironikus előre nem látható, véletlennek mutatkozó történésekről beszél, melyeknek legfeljebb utólag adhatunk kauzális magyarázatot. A metafizikus alapállapota a hit és meggyőződés, az ironikusé a kételkedés.
A metafizika szótárát Platón alapította meg az európai filozófiában, tőle ívelt a változatok hosszú láncolatán át 20-22 évszázadig. Ölthetett különféle alakot és formát a világ egész elvűségét hirdette, az Egész-t a részek fölé helyezte az Egy-et a sokkal, az általánost az időbelivel, a Szükségszerűt a véletlennel állította szembe és tartotta magasabb rendűnek. Ez a metafizikai hagyomány az utóbbi évtizedekben bajba került. Nem először. Habermas arról ír, hogy már a 17. században elkezdődött a felbomlása az akkori természettudományos tapasztalatok nyomán. Ez bizonyára igaz, de érdemes hozzátennünk, hogy aztán új erőre kapott és eljutott Kantig. Rorty azt írja, hogy Kant után, Hegellel kezdődött a felbomlás és akkor indult el a metafizikaellenesség nagy hulláma. Ez is igaz, de Kierkegaard újra metafizikus volt és élesen elutasította az ironikus magatartást. A metafizika újabb nagy ellenfele aztán Nietzsche lett, de a metafizika-ellenes Rorty is észrevette, hogyan csapott át Nietzsche metafizika-ellenessége új metafizikába, hogyan próbálta saját eszméit transzcendentális rangra emelni. Hasonló következett be a késői Heideggerrel, amikor misztifikálta a nyelvet és transzcendens pozícióba helyezte: amit ma sokan el is fogadnak azok közül, akik egyébként elutasítják a metafizikus gondolkodást.
Ma a metafizikus gondolkodás hullámvölgyében vagyunk. Láttuk, nem először az európai szellemiség történetében. Ma nagyobb érdeklődésre tarthatnak számot az ironikus gondolkodók és ironikus írók, vagy fogalmazzunk úgy, gondolkodók és írók ironikus vonásai, mint a metafizikusok. Kosztolányi korszerűbbnek hat mint Babits. Ady hívei Ady iróniájának és „hívőségének” természetét vizsgálják, gondoljunk Hévízi Ottónak az Alaptalanul (Bp. 1994) című kötetében megjelent két tanulmányára.
A századelőn és a Nyugat indulásának idején a metafizikus kísérletek hatottak újszerűnek és modernnek. Természetes válasz volt ez a pozitivizmusra és naturalizmusra. Fülep Lajos, Lukács György, Balázs Béla az impresszionista kritika relativizmusa ellen fellépve kezdték pályájukat. Cézanne és Gauguin impresszionizmuson túli formateremtésében, színkezelésében vélték megtalálni a modern művészet új útját. Az impresszionizmust optikai naturalizmusnak tartották és Cézanne-ról és Gauguin-ről úgy írtak, mint akik evvel az optikai naturalizmussal szemben egy elképzelt harmóniai idealitást fejeztek ki. A kulcsszó számukra éppen az a „lényegkeresés” volt, amely az ironikus hagyománytól legtávolabb áll. Emlékezzünk arra, hogy később a „búvár”-metafora, a mélység és a felszín abszolút vagy viszonylagos mivolta lett az évtizedes, hol fellobbanó, hol alig észrevehetően parázsló vitaterület Babits és Kosztolányi közt.
Pedig a pályakezdő Babitsra a metafizikus hagyomány mellett sok más is hatással volt: Rába György részletesen fölfejtette ezeket a szálakat. Többek között James, Bergson, az új francia és amerikai lélektan. Rortyék az amerikai pragmatizmust előfutáruknak tekintik. Bergson életfilozófiájából, az „élet kontra anyag” felfogásából a metafizikusnál dinamikusabb értékelmélet következett. Kései művét (melyről Babits ír majd a Nyugatban), a Les Deux source...-t ma antiplatonikusként is értelmezik. Az új lélektant is a metafizika-rombolás alapmozgalmai közé sorolják a mai interpretációk.
A pályakezdő Babits kevésbé volt eltökélten metafizikus, mint a pályakezdő Lukács és Fülep. Az 1912-es Játékfilozófia első része - Bergson hatása alatt - nyitott volt azok felé a teremtés-esztétikák felé is, amelyek megalapozták az avantgárd törekvéseket. A plotinosi tükrözés-elv, a tükrözés, mint kettőzős, az egyből kettőt teremtés merész és újszerű következtetésekhez vezethetett. A tanulmány második részében aztán feltűntek a metafizikus eszmék körvonalai, igaz, nem esztétikai, hanem etikai összefüggésben. A művész elköteleződéséről, a művészet erkölcsi szerepéről volt ebben szó. A Játékfilozófiát felfoghatjuk útelágazásként is, és föltehetjük a kérdést, melyik úton ment tovább Babits, a teremtés-esztétika vagy a metafizikus módón meghatározott erkölcsi törvényeket hirdető etika útján. A válasz csaknem egyértelműen az lehet, hogy az utóbbin.
Hamarosan elkövetkezett a világháború és Babits egyre fontosabbnak tekintette, hogy az írástudó a káosz, pusztítás és embertelenség idején szilárd erkölcsi elveket hirdessen még annak kockáztatásával is, hogy ilyen elvek szép szavaknak ható megfoghatatlan általánosságok lesznek. A Veszedelmes világnézettől az Ágoston-tanulmányon át az 1918-as Kant-tanulmányig ívelt idetartozó értekezőprózai írásainak sora. Kant 1785-ben írott első etikájában vetette föl az emberi méltóság, a Menschenwürde fogalmát. „[Az] eszes lényeket - írta Kant - személyeknek nevezik, mert természetük - amennyiben minden önkényt korlátoz (s a tisztelet tárgya) - már azzal tüntette ki őket, hogy öncélok, vagyis nem szabad őket puszta eszközként felhasználni. (...) A gyakorlati imperatívusz tehát a következő lesz: Cselekedj úgy, hogy az emberiségre, mind a saját személyedben, mind bárki máséban mindenkor mint célra, sohase mint puszta eszközre legyen szükséged” Babits ezt a gondolatot parafrazeálta, amikor arról írt, hogy „az ember ne áldozza fel életét, mindenét egy magasabb célért. (...) Mert az embernek első és szinte definíciószerű joga az, hogy embernek tekintsék, s ez nyilván e függetlenséget feltételezi: máskülönben, Kant szavaival »puszta eszköz-ként használtatnak, és elhasználtatnak«.” A tanulmány Az örök béke előszavaként jelent meg, de közreadta a Nyugat is az 1918 augusztus 16-án megjelent számában.
Babits ettől kezdve élete végéig megmaradt a kanti etika erkölcsi parancsai mellett. Ám megvallott és hirdetett eszméinek erkölcsi tisztaságáért az esztétikai nyitottság oldalán fizetett. Ez nem volt szükségszerű, a különböző területeket és értékszférákat nem kellett volna - egy talán félreértett következetesség nevében - összekapcsolnia, de így történt. Babits már 1916-ban vitába keveredett Kassákkal. A Ma, holnap és irodalom nem volt rosszhiszemű és ellenséges szándékú írás a bontakozó magyar avantgárddal szemben, de a hagyomány metafizikus felfogása járta át, míg Kassák már egy mozgékonyabb, dinamikusabb hagyomány-fogalommal dolgozott. Babits, onnan, ahol állt, nem érthette meg Kassák törekvéseit. Tartózkodása az avantgárdtól ugyancsak végig megmaradt. Viselkedésével elősegítette azt, hogy a Nyugat konzerválja a klasszikus modernség ízlésvilágát, amire Osvát is hajlott. A Nyugat modernségéről elterjedt nézetek ugyanis a legendák körébe tartoznak. A folyóirat modernségének felső határa a Proust-recepció volt, de a Prouston túl kísérletező irodalomnak nem lett sem megértője, sem pártoló híve. Néha teret adott az alapvető ízlésrendszerétől eltérő közleményeknek is, de alapvető ízlésrendszere az olyan preavantgárd törekvésekig terjedt, mint a Nyolcak, nem tovább: a későbbi évtizedekben sem. Ezt annál is inkább fontos megjegyeznünk, mivel a Nyugat rendkívüli hatással volt a literátus közvéleményre és hatása szinte máig kisugárzik, nyomai máig érződnek a művészetek iránt érdeklődő értelmiség befogadási szokásain.
Babits nem egyszerűen alávetette magát a Nyugat körében már az első esztendők során kiformálódó irodalom- és művészetszemléletnek, hanem ennek egyik legfőbb alakítója volt. Az ironikus Kosztolányi engedékenyebbnek és megértőbbnek mutatkozott a modern kísérletekkel szemben, noha írói gyakorlatában ő sem követte őket, és ismerjük gúnyos, fölényes véleményét is Vas István önéletrajzi regényfolyamából. De tartózkodásához nem keresett elveket. A metafizikus Babits igen, ő elvi alapokról próbálta áttekinteni a társadalomnak és a művészeteknek, mint valami egységes egésznek a kérdéseit.
Erre vallanak a 20-as, 30-as években írott tanulmányai, cikkei, kritikái. Amikor 1922-ben Gondolat és írás címmel válogatást készített korábbi tanulmányaiból, előszavában „az egy Igazság”-ot említette és „örök témákról” beszélt. Már pusztán ez a szóhasználat a metafizikus meggyőződés jele volt. Az ironikus kételkedik abban, hogy egyetlen igazság lenne és az egyetlen igazság valahol kívülünk, felettünk helyezkedne el és arra várna, hogy megragadjuk. Az ironikus abban is kételkedik, hogy léteznének örök témák, amelyek még mindig megtölthetők lennének tartalommal, inkább arra gondol, hogy „az” ember, „az” élet, „a” halál, „a” szerelem olyan általánosságok, melyekről nem sok érdemlegeset lehet mondani, annál inkább a részleteikről, apró mozzanataikról, kis rezdüléseikről: csakhogy akkor új témák lesznek belőlük, és új szavak kellenek leírásukhoz. „Azt ajánlom tehát önmagunknak, hogy ne foglalkozzunk ilyen „nagy” kérdésekkel. Nem méltó ez hozzánk - írja majd Kosztolányi a Nyugat egy 1934-es ankétjához hozzászólva, szavait nem kis részben éppen Babitsnak címezve - Az írókhoz csak a „kis” kérdések méltók. Hagyjuk a nagy kérdéseket azoknak, akik mindig a lényeget bolygatják és épp ezért sohase férhetnek közelébe, a szélhámosoknak, a félművelteknek és a kontár íróknak. Ezek kisebb dolgokhoz nem is nyúlnak hozzá, mint Élet, Halál, Társadalom, Jövő, Megváltás, Túlvilág s mindenről valami bizonyosat állítanak abban a hiszemben, hogy a» nagy« dolgok feszegetése már önmagában is »nagy« dolog.”
Babits nagy író volt és műveltsége sem szorul mentegetésre. Ő más véleményt vallott, ő meg volt győződve arról, hogy mindig kellenek írástudók, akik a történelemben lejáratott, soha meg nem valósított „nagy” dolgokat mondják, azt mondják „béke”, azt mondják, „egyetemesség”, azt mondják „szeretet”. Persze, ezek közhelyek, de mégis szükség van olyanokra, akik ezeket újra és újra mondják, mondják és mondják, mert különben a „kis” dolgokat sem lehet kimondani, az új témák és új szavak is ki-mondhatatlanok maradnak. Babitsot ettől a meggyőződésétől nem lehetett eltántorítani. Ismeretes, hogy 1928-ban Julien Benda könyve milyen tanulmányra ösztönözte. Bendánál sokkal jelentősebb gondolkodók voltak akkor Európában. Babits pár hónappal korábban helyezte el könyvespolcán a Sein und Zeitet, amelyet minden valószínűség szerint nemhogy nem olvasott el, de még figyelmesebb átlapozásra sem méltatott. Meg volt győződve arról, hogy mit kell mondania, az ellenérveket talán meg sem akarta hallani. Vagy már ismerte lényegüket. Régi barátja, Szilasi Vilmos, akivel akkor már hosszú évek óta levelezett, és aki Husserl tanszékén vezetett szemináriumot, cikket írt a Nyugatban és elmagyarázta Babitsnak a heideggeri igazság-fogalom mibenlétét: az igazság nem olyasvalami, amit ismételni lehet, az igazságot nem lehet újramondani. Az igazság nem hirdethető, az igazság az, ami éppen kibontakozik a homályból, amit felfedünk, ami feltárul. Babitsot láthatólag nem rendítette meg a közlés. Mondta tovább a magáét. Megírta az Ezüstkort, A halhatatlanság halálát, a Bergson vallását, a Nemzet és Európát, A tömeg és nemzetet, a Pajzzsal és dárdávalt.
Múltak az évek és Babits bizonyossága nem csökkent, hogy az igazság egy és érdemes nagy I-vel írni, a világ egy egészet alkot, az univerzalitás értékesebb a partikularitásnál s a lelkünkbe erkölcsi parancs van beégetve. A metafizikus hagyomány tételei, melyeket már Nietzsche szétrombolt töretlenül éltek benne tovább. Mégis egyre kételkedőbb lett. Nem a nagy I-vel írt igazság meglétében kételkedett, hanem abban, hogy érvényesülni fog. Abban kételkedett egyre inkább, hogy a nagy örök eszmények, melyek valahol fölöttünk lebegnek, valaha is elérhetők lesznek. Babits a 30-as évek elejétől kezdve lassan kételkedővé vált. Ismeretes, hogy a Jónásról szólva már az irónia szavát is leírta vele kapcsolatban a szakirodalom. Babits azonban nem volt ironikus abban az értelemben, ahogy én itt a szót Rorty alapján használtam. Úgy talán csak Kosztolányi volt ironikus. Babits megmaradt metafizikusnak, de szomorú és keserű metafizikussá vált. Indulatossá is. Nemcsak cikkeiben, vitaírásaiban, hanem a verseiben. Vannak kevéssé ismert nagy versei, melyekre még nem irányított kellő figyelmet az irodalomtörténet. Ilyen verse a Zengő légypokol. Az eszmék szépek, a világ rossz, sugalmazza a keserű metafizikus. Ez a vers a rossz világról szól avval a metaforával végezve szavát, melyet évtizedekkel később majd Tarkovszkij Stalkere fog végigvinni. „Ottkünn az eső megered s kopog, / mint majd ítéletnapján a dobok / s mindent valami nagy magányba zár / szennyesen és puhán a sár, a sár.”
1997