„Az óperenciás tengeren”

„Az Óperenciás tengeren”

= „Szabad ötletek…” Szőke György tiszteletére, Miskolc, 2006, 265-270.

AZ ÓPERENCIÁS TENGEREN”

…valóság lesz a meséből s a valóságból – romántika!...

(AEÖPM I.259)

A mese megosztó szó, kettéosztja a világot valóságra és nem-valóságra. Hasonlít az álomhoz, sok benne a vágyakozás és vágyteljesítés, de mégis más, mert általában nincs rossz mese, abban az értelemben, ahogy létezik rossz álom. Vannak rémmesék, de azokban is végül jóra fordulnak a dolgok. A mese nem ismeri a halált (Honti János írt erről), a hősök, ha a cselekmény egy pontján meghalnak is, végül föltámadnak és győzedelmeskednek. Ady metaforateremtő, szimbolizációs nyelvében az életen és halálon túl lévő mese gyakran a verset, még pontosabban magát a versíró processzust jelenti, a belső diszpozíciót szemben a külső eseményekkel. Halász Előd ennek megfelelően elemzi A mese meghalt című korai (még 1904-ben keletkezett) verset. Ha elfogadjuk az értelmezését, akkor az értékdimenzió két pólusát, a pozitív és negatív pontot úgy lehet megfogalmazni, hogy a „formálásra váró káosz” áll szemben a „formaadó erővel”. A mese az elkészült vers, ha sikerül elkészíteni, de nem mindig sikerül. Ami még megformálásra vár, az kaotikus, nyugtalanító rossz. Ami már megformált, az jó. A mese jó. Király István ugyanevvel a verssel kapcsolatban arról írt, hogy Adynál gyakran visszájukra fordul a fogalmak értelme: a „költemény meséje pl. akkor halt meg, mikor életre támadt: az élet jelentette a halált s a halál az életet.”

De ez nem mindig következik így be. Előfordulnak olyan versek is, amelyekben – előadásuk szerint - éppenséggel a mese világa a rossz világ és a valóság a jó. Amikor a „külső”, megélt életből lesz „romántika”, ahogy egy korabeli verseskötettel kapcsolatban írja gúnyosan-ironikusan. Ilyen mindjárt az első verse, amelyben a mese szó előfordul, a Mesét mondok, amelyet költői pályája elején, 1899-ben írt. Ebben az eléggé elnyújtott és még a romantikus szerelmi költészet (inkább második vonalának) nyelvén megszólaló versben az elbeszélt történet, a mese egy szomorú, beteljesületlen szerelemről szól. Ezt foglalja keretbe a lírai narráció, amely az elbeszélő, a narrátor jelenbeli boldog szerelmi állapotát mutatja be. Persze ez is a versen belül van – ez a valóság? fikció? így lesz romantika –, de a költői elképzelés mégis különbséget tesz az elmesélt „mese” ( esetleg úgy is, mint felidézett múlt) és a „megélt valóság” jelene között. Értékbeli különbséget: az utóbbi a jó és az előbbi a rossz.

Nem mindig lehet Adynál a „mese” szóval kapcsolatban az értékpólusokat ilyen könnyen (vagy legalábbis könnyűnek látszóan) meghatározni. Az óperenciás tengeren a későbbi nagy versek egyike, mindenki ismeri, aki Ady sajnos fogyatkozó olvasóközönsége közé tartozik. Az ilyenre szokták azt mondani – a professzionista irodalomtörténészek haragvását kiváltva - , hogy nem kell és nem is lehet magyarázni. Olvasni kell.

Pucér mellemet vágyom betakarni

Felhőkkel, mint az őszi, csöndes Ég,

Ne táncoljon tovább az Élet rajta:

Most már hadd jöjjenek a mesék.

Száz méter lenne borotvált szakálam,

Öreg az ajkam, fogam is hibás:

Olyan kicsi tenger lett a szivemből

S olyan nagy az Óperenciás.

Hát megpróbálom magam befelhőzni,

Szólni magamról unott a dolog,

Gyűl és dohog őszi mese és felhő,

Burkolt mellemre rágomolyog.

Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer,

Hét mérföldes csizmáju hős, derék

Királyfi, ki szabad mellel elindult

És, himm-hámm, elnyelték a mesék.

Az „óperenciás” Ady legritkább szavai közé tartozik, versben mindössze még egyszer fordul elő, A szűz Pilátus negyedik szakaszában, s talán érdemes megemlítenünk, hogy  ez a vers is A menekülő életben jelent meg, mégpedig ugyanabban a ciklusban, amelyben Az óperenciás tengeren. A szűz Pilátus a végső lemondás és tökéletes félrevonulás keserű verse („Csók, pénz, hit, bűn nem várok rátok, / De nem várok már magamra se.”) Mintha a hajdani harcos Én, aki valamikor a maga culte du moi-ját már-már a stirneri-nietzschei- barrési hang intonációjával hirdette, most leszámolna evvel a romantikus vers-szereppel. Legalábbis pillanatnyilag, mert még jön egy évvel később a visszafordulás híres verse, a Hunn, új legenda. Kérdéses, hogy jó nyomon indulunk-e el, ha  Az Óperenciás tenegerent is   a vers-én szerepeinek módosulásai felől próbáljuk megközelíteni. Tehát ha valahol A szűz Pilátus teljes rezignációja és a Hunn, új legenda teljes és győzedelmes én-hirdetése között helyezzük el, persze Pilátus-vershez közel. Megakadunk, ha ezt a gondolatmenetet próbáljuk tovább folytatni, megakadunk, mert az „én hirdetése és az én visszavonása” mellett van egy másik ellentétpár is a versben az „élet és a mese”. Mindkét szó az én szerepére vonatkozik, de hogyan értelmezhetők egymáshoz viszonyítva?

Ebben talán segít, ha filológus módjára megnézzük az Óperenciás-vers első megjelenésének helyét. Az Óperenciás tengeren először a Nyugat 1911. október 1-jei számában jelent meg, mégpedig egy kétrészes költemény első részeként, római I-el jelölve. Amikor Ady összeállította újabb kötetét, ezt a két részt elválasztotta egymástól, a római I-gyel jelölt első rész fölött meghagyta az eredeti címet, a római II-vel jelölt vers pedig  új címet kapott: Mese szép Csíny-országból .Ez a változtatás feltehetően 1912 januárjának második felében történt, A menekülő élet 1912 februárjának elején  jött ki a nyomdából és még szerepelt benne néhány január közepén közölt vers.

Mese szép Csíny-országból

Szép Csíny-országban sok volt a róka,

Sok volt a jegyző és sok a pap,

Sok volt a csalás és szerelem

S bolond, aki a fűbe harap

S szép Csíny-országban csak a kék róka,

Agglegény csak a kék róka maradt.

Titkos Messzéből jött Csíny-országba

Mostohák közé, ő, idegen,

Kék volt és kék volt a szeme is

S elnézett a fürge himeken.

Szép láthatatlant nézett és látott

S forrott vére az őszi hidegen.

Egyszer egy őszi, nagy csínytevéskor

Barna, kormos lett két friss, kék szeme,

Látta fajtája asszonyait

S tudta, hogy fogytán a melege,

Hörgött a Messze vén, kék rókája.

Jaj, jaj, jaj, a Közel be kellene.   

A két vers összetartozása a kötetbeli szétválasztás ellenére is nyilvánvaló. „Most már hadd jöjjenek a mesék” – mondja az első vers, s a második mintha ennek engedelmeskedne, mindjárt elő is áll egy mesével. Tropológiailag nézve a mese kettős elfordulás (τρόпος: fordulat, fordulás, út, mód). Először elfordul az élet valóság szintjétől, amit minden irodalmi mű megtesz. Más szóval elfordul a komolyan mondástól. Aztán tesz még egy fordulatot, és elfordul a nem-komolyan-mondástól is: ez azt jelenti, hogy a mesében mindent szó szerint kell érteni. A mese szavai nem figuratívak, mindent úgy kell elfogadni, ahogy mondják és ahogy le van írva. Ha az értelmező megáll az első tróposznál, ha csak egy fordulatnyit megy együtt a szöveggel, akkor óhatatlan elkezd kérdéseket feltenni egy általa megjelölt figuratív-allegorizációs szinten: az Ady-vers esetében felteszi a kérdést, hogy a Csíny-ország valójában nem Magyarország-e, s megkérdezi azt is, hogy ki a kék róka. Talán a költő saját magát rejti el a mese-képek mögé? A fikció logójával mutatkozó irodalmi művek (regények, novellák, verses, prózai elbeszélések) oszcillálnak a  valóság és a képzeleti között, ott az ilyen kérdések nem mindig értelmetlen kérések.(Van különbség a regényként olvasott regény és a meseként olvasott regény között.) Ha azonban a mesét meseként, vagyis kettős tróposzként olvassuk, ha megtesszük a második fordulatot is a szöveggel, akkor az ilyenfajta kérdezés értelmetlenné válik. A Csíny-ország az Csíny-ország, a kék róka pedig nem más, mint  kék róka, s ennek szomorú végű történetét beszéli el a mese. Rossz végű mese?

         A két vers nemcsak egy felhívás és a felhívásra adott válaszként kapcsolódik egymáshoz. Vannak a vershatáron túl is összekapcsolódó vonatkozásaik, amelyek azt sejtetik, hogy az eredeti együttes megjelentetés nem volt indokolatlan. Ilyen összekapcsolódás – mint látni fogjuk, chiasztikus  összekapcsolódás - a „messze” és a „közel” távolság jelölő ellentétpárja. A „Csíny-ország” avval  a sóhajtással, avval a jajszóval fejeződik be, hogy „a Közel be kellene”.  A távolság dinamikus, a távolság mindig valamilyen mozgással együtt értelmezhető, valóságos vagy elképzeléses mozgást involvál. Az „Óperenciás”- vers a távolság jelölő szavak használata nélkül is egy belső-lelki-indulati mozgást ír le a „közel”-től a messzeségig. A két pólus nehezen értelmezhető, az olvasó óhatatlan szeretne elhelyezkedi az egyik végponton, de nem lehet. Király István  nagy Ady-monográfiájában külön nem foglalkozik evvel a verssel, csak megemlíti azokban a címfelsorolásokban, amelyekkel időről időre megtámogatja gondolatmenetét. Olyan ellentétes előjelű értéktartalmak vizsgálata között hivatkozik rá, mint a nihil és az életigenlés. Az ilyen poláris ellentét nem az elemző gondolati határozatlanságát jelzi ebben az esetben, hanem a vers valóságos talányosságát, rejtelmességét, benső mozgásának nehezen megnevezhető jellegét közvetíti. Csak a mozgás iránya bizonyos: a közeltől halad a messze felé. A „Csíny-ország” kék rókája evvel ellentétben éppen a messzeség felől („Titkos Messzéből jött…”) érkezve keresi a közelséget. Hasztalan keresi : ennek szomorú, sőt tragikus történetét mondja el a vers kis meséje. Az „Óperenciás” hőse az életet, a vereséges, kudarcos életet (sőt: Életet) hagyja maga mögött és halad (menekül?) a mese baljós messzesége felé. Itt az élet a közel. A másik versben is az, ott is az élet kapcsolódik a közelséghez de ott nem tőle el, hanem éppen ellenkezőleg feléje, hozzá törekszik a vers hőse, a szegény róka. De mindkettő hasztalan, mindkettő tragikus a menekülés is az és az elvegyülés, a hozzájuk tartozás keresése is az.

         Eddig a két vers olvasó felöli oldalán helyezkedtünk el; a szöveggel, a leírt szavakkal foglalkoztunk s valljuk meg, túl sokra nem jutottunk evvel.  De minden szövegnek, ennek a két versnek is van egy másik oldala, az író felöli oldal. Az olvasó felöli oldalon az elkészült szöveg kerül a szemünk elé és semmi más. A másik oldalon van a szöveg készülése, a szerzői intenció, a kor, a világ, a körülmények és kontextuális összefüggések. Az irodalomtörténet és kivált a hagyományos irodalomtörténet általában az irás-folyamat felől közeledik a szöveghez, a  „prae”- állapotot próbálja megragadni, hogy belevetítse a „poszt”-állapotot jelentő megírt, kész szövegbe és azt tekintse az értelmezés igazi igazának. Mi ezt most nem fogjuk megtenni, nem vándorolunk át az olvasás-folyamat szövegvizsgáló  helyéről  az írás-folyamat (szövegképző) helyére, ami több mint kilencven évnyi időtávolság vándorútja lenne.. Csak minden értelmezés és magyarázat, minden összefüggés- és kapcsolatteremtés (jó?) szándéka nélkül ideiktatjuk a következőket.

         Nem tudni, Adynak voltak-e jó évei, olyan évei, amelyekre azt lehet mondani, hogy na, az jó volt neki, szerencsés volt, sikerültek a dolgai. Nem tudni, voltak-e ilyen évei, de 1911. biztosan nem ilyen volt. Ebben az évben iródott a két vers. Januárban és februárban Párizsban tartózkodik, föl-föllángolnak, már örökössé válnak a Lédával való viták. Februárban összevész Bölöniékkel. Márciusban veronálmérgezést kap. Még januárban – igaz egyelőre még csak a kulisszák mögött – kirobban a háborúskodás Hatvany és Osvát között. Veszélybe kerül a Nyugat léte. Azt is lehet mondani: Ady kenyere. Jönnek-mennek a levelek, belekerül, bevonódik a vitába. Hatvany mellett áll, nemcsak a Világ decemberi ankétjára írott nyilatkozata vall erre, hanem már augusztus végén, szeptemberben írást készít állásfoglalásáról. Nyílt sisakkal áll ki. Az év első felében még egyszer elutazik Franciaországba, majd szeptemberben Németországban is találkozik Lédával. Szeptemberben Pesten tárgyalásokat folytat a Nyugattal való szerződése ügyében, októberben meglátogatja a szüleit Érmindszenten. Aztán még hosszú hetekig folytatódik a hercehurca a Nyugat körül.