anyugatperiódusai

A Nyugat periódusai

Előzményei és indulása

A tévképzetek közé tartozik, hogy a folyóirat 1908-ban a semmiből nőtt ki. Ha szemügyre vesszük az adatokat és tényeket, akkor azt kell mondanunk, hogy éppen ellenkezőleg, megindulását mozgalmas és eleven, kiterjedt és szerteágazó, a könyvkiadás, színház és sajtó arányait tekintve mindenképpen jelentős szellemi élet vette körül. Az irodalomban többféle irányzat és áramlat élt egymás mellett: még a lírai költészet sem csupán a népnemzeti iskola üres szólamaiból és érzelgős hazafiaskodásából állt. Igaz, kiváltképp a vidéki olvasóközönség körében Tóth Kálmán neve Arany Jánoséval vetekedett és párás szemmel szavalták-dalolták Boruth Elemér, E. Kovács Gyula, Rátkay László, Papp Zoltán verseit. De Reviczky Gyula és Komjáthy Aladár nyomán már az 1880-as években új fejezet kezdődött a magyar költészetben, 1890-ben pedig megindult Kiss József szerkesztésében A Hét, és támogató fóruma lett az urbanizált, nagyvárosi irodalomnak. Lírája eleinte nem volt sokkal különb és értékesebb az epigon-népiességnél, de új, modernebb formák felé vezetett. A próza csillaga pedig éppenséggel magasan állt, Mikszáth kora volt ez, s mellette felnőtt egy egész generáció Papp Dánieltől Bródy Sándorig és Gozsdu Elektől Lovik Károlyig.

Mindez a Nyugat távolabbi, közvetett előzményeihez tartozott. A közvetlen előzmény Ady Endre volt, az Új Versek ízlésformáló hatása, közönség-toborzó ereje, de még előtte számon tartunk néhány lapkísérletet is a közvetlen előzmények között, amelyekben a század első éveitől kezdve új szemlélet kapott hangot. Osvát Ernő 1902-ben vette át a Magyar Géniusz szerkesztését, és ez volt az első szervezeti lépés a Nyugat felé. Ez a hetilap alig több mint másfél évig működött, a következő kísérlet, a Figyelő még annyi ideig sem élt 1905-ben, az 1906-ban indított Szerda pedig hat hét után megszűnt. Ez a három lap, a Magyar Géniusz, a Figyelő és a Szerda még nem volt képes huzamosan magára vonni a közönség figyelmét, az irodalomtörténet mégis följegyzi őket, mert szerkesztőségi műhelyeikben találkozott össze a Nyugat majdani alapító gárdája.

Az átütő erejű költő, Ady Endre és a korlátokat áttörő kötet, az Új versek mellett kellett egy rendkívüli szerkesztő egyéniség, akinek hívó szavát elfogadják az irányba tartó írók. Ez a szerkesztő egyéniség volt Osvát Ernő. Kellett egy éles tollú publicista, akit ismer és elfogad a közönség, és aki vállalja a viták vívócsörtéit. Ez a publicista volt Ignotus. Kellett egy higgadt, józan műbíráló, akinek véleményét írók és olvasók egyaránt méltányolják. Ez volt Schöpflin Aladár. Kellett egy megállapodott, idősebb író, aki köztiszteletben áll, és aki már avval is segít, ha szerepeltethetik a nevét. Ez az író volt Ambrus Zoltán (igaz, októberig kéreti magát). Kellett egy művelt irodalombarát, aki felkészülten tud visszaválaszolni kritikai támadásokra, emellett jól forgolódik pénzügyi körökben, és számítani lehet rá az anyagi források felkutatásában. Ez volt Fenyő Miksa. Végül kellett egy fiatalember, aki elég érzékeny ahhoz, hogy maga is író legyen, és elég érzékenység nélküli, hogy betöltse a szerkesztőségi mindenes szerepét. Ez a fiatalember volt Gellért Oszkár. Belőlük toborzódott össze a Nyugaton életre hívó kis tábor. A hozzájuk csatlakozók közül - a Nyugat későbbi története szempontjából - a Figyelőben még költőként is szereplő Hatvany Lajost kell külön kiemelni.

A folyóirat programja is ott készülődött már a három előzményben. Osvát Ernő a 90-es évektől jósolta az új nagy irodalom eljövetelét. Azt hirdette, hogy az író a kor lelkiismeretének leghivatottabb kifejezője, az emberiségnek adott divináció, a nuova vita kürtöse.[i] A Magyar Géniusz szerkesztésekor az esztétikai értéket állította középpontba, és határozottan, a jó ízlés nevében utasította el a politika gyámkodását.[ii] A Figyelőben a tehetségféltést emelte fő eszmévé, a tehetségek felkarolását és megóvását tűzte ki célul.[iii] Ambrus Zoltán a Szerda első lapjain a szépirodalom függetlenségéért szállt síkra, és elutasította az újságírós publicisztika erőszakos belekontárkodását az irodalomba, elutasította az irodalom sajtó által való felügyeletét.[iv]

A Nyugat alapítói tudatosan a kor esztétizáló törekvéseihez csatlakoztak, vállalták a századelő szépségkultuszát, mely Bécs – Budapest - Prága háromszögében különös jelentőséget kapott a szimbolizmus, impresszionizmus és szecesszió egymást átfonó mozgalmaiban. De az a „tiszta” esztétizmus, amely bécsi kortársaikat jellemezte (ekkor és valamivel korábban), ez a formák szépségében szubsztancialitást kereső esztétikai introverzió mégis néha-néha jelent csak meg írásaikban. Írói magatartásuk alaprétegéhez tartozott a közügyi elköteleződés, amely a 18. század végétől átjárta a magyar irodalmat, s a 19. században átformálta a magyar romantikát. Miközben szembeszálltak a lapos, provinciális nemzeti szólamhangoztatással, a közhelyszerű hazafiaskodással, folytatták azt a szemléletet, amelyet röviden úgy lehet megfogalmazni, hogy az irodalom több mint irodalom. Dolga van az országgal, a nemzettel, az ízlésen keresztül az emberek szellemi egyensúlyával. Az elmúlt évtizedek irodalomtörténete és kritikája kevesellte ezt a beállítódást, s a Nyugatot, kiváltképp Osvát szerkesztői elveit a l’art pour l’art magyar fészkének tekintette, más oldalról nézve a 20. századi irodalom mozgásfolyamatait viszont azt lehet mondani, hogy az irodalmi kísérletezések európai és hazai térképrajzolatai szerint több is elkelt volna bennük Hofmannsthalék esztétizmusából, hogy később fogékonyabb legyen a magyar olvasóközönség a modernség új és új hullamai iránt.

A készülődő program irodalmon túlvezető pontjait Ady Endre fogalmazta meg 1905-ben a Figyelő számára az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című írásában. „Komp-ország Keletnek indul, kérezkedjék fel reá a gyenge (...) Nem kódexi nyelven mondom, s talán a te finom, de századokkal ezelőtt megállított s bekriptázott lelked fel sem fogja mindjárt: fogunk-e itt mi valamikor affélét csinálni, amit mostanában különösen nagy erővel csinálnak a népek? Azért vagyunk-e itt, hogy teremtsünk lelkünkkel valamit a lelkünkből, ami olyan, mint a lelkünk? Valamit, ami a mienk (...) Vagy sorsunk csak azért kavart el bennünket Európa közepén, hogy durva anyagot szállítsunk a nagy világ-vegyfolyamathoz?”[v] A tehetségek minden feltétel nélkül való felkarolása (Osvát eszméje), az irodalom függetlenségének védelme (Ambrus gondolata), és az európai tájékozódású nemzetszemlélet (Ady): erre a három gondolatra épült a Nyugat eszméje. Ignotus beköszöntő írása csak összefoglalta ezt.

Részvételükkel ezt a hármas programot fogadták el, azok az írók, akik az alapító gárda törzséhez csatlakoztak az első évfolyamban. Kaffka Margit már a Nyugat előzményeiben is szerepelt, a Figyelő adta közre korai remekét, a Levelek a zárdából című elbeszélését. A Nyugatban is prózával szerepelt először. Neuraszténia címmel az írói alkotófolyamat féléber búdulatát, endofáziás állapotát írta le a modern lélektan meglepő ismeretével. A prózaírók közül elsők között lépett a munkatársak sorába Szini Gyula, Jób Dániel, Révész Béla, Cholnoky Viktor, Csáth Géza és Bíró Lajos, az idősebbek közül pedig Szomory Dezső és Heltai Jenő. A költők sorát Ady után Kemény Simon nyitotta meg, aztán Pásztor Árpád következett Gellért Oszkár és Ignotus társaságában. Juhász Gyula februárban, Kosztolányi Dezső, Balázs Béla és Szép Ernő márciusban, Babits Mihály novemberben, Tóth Árpád decemberben szólalt meg.

Az első év nagy fölfedezettje Móricz Zsigmond volt, a Hét krajcár igazi lelki megrendülést, katartikus élményt okozott. Sem megérteni, sem megírni nem lehet a Nyugat történetét annak tudomásul vétele nélkül, hogy ez a líraian szép és mégis erőteljes hang már a kezdet kezdetén megszólalt a lap hasábjain. Mellette még a fiatal Nagy Lajos emelkedett ki az első évfolyamból. A Séta régen úgy kezdődött, mint egy idillikus fényekkel csillogó impresszionista életkép, aztán a szegénységről és kiszolgáltatottságról szóló keményen kopogó, tárgyias elbeszélés lett belőle, Móricz eszmei rokonaként. Móricz elbeszéléséről ismerjük Osvát nagyrabecsülő véleményét, egyébként nem mindig lehet megmondani, mi állt szívéhez igazán közel abból, amit közreadott a folyóirat lapjain. Tehetségfelkaroló programját azonban elég széleskörűen működtette, s a konzervatív népnemzeti hang (amire határozottan nemet mondott) és a bontakozó avantgárd (ami nem jutott el ízlésvilágához) pólusai között hagyta kibontakozni a folyóirat belső irányzatait. Mert a Nyugat sem ideológiailag, sem esztétikailag nem volt egységes. Ideológiailag a liberalizmus legalább három formája nyilatkozott meg benne már a kezdet kezdetén: Osvát politikától való tartózkodásának közvetett kriticizmusa, Ignotus Andrássy Gyula felé húzó politizálása és Ady kemény, baloldali radikalizmusa, ami át is törte a korabeli liberalizmus határait. Esztétikailag más volt Kosztolányi impresszionizmusa, Balázs metafizikum-kereső szimbolizmusa, Babits tudatköltészete és objektív-lírai kísérlete, más volt Révész Béla asszociatív, lirizáló prózája, Tersánszky Józsi Jenő naturalizmusa, Kaffka Margit lélektanisága.

Belső viták, külső támadások

A Nyugat ereje abban rejlett, hogy nem vált szektává. Nem egyetlen irányzat, nem egyetlen csoport, még csak nem is egyetlen korosztály mondhatta magáénak, hanem kezdettől, megindulása pillanatától sokféleség jellemezte, és az évek múlásával ez a sokféleség fokozódott és növekedett. Sem pártok fegyelmét, sem stílusmozgalmak egyenruháját nem kellett magára öltenie annak, aki leült a Bristol Kávéházban a folyóirat asztalához. Laczkó Géza és Kuncz Aladár azonnal otthon érezte magát Karinthy Frigyes, Tersánszky Józsi Jenő, Cholnoky László és Füst Milán társaságában, Lukács György és Balázs Béla viszont feszengett ebben a körben, és 1910-ben megpróbálták kezükbe venni a Renaissance című folyóiratot, hogy ellenlapot indítsanak, de nem sikerült.

Hónapról hónapra nőtt a közreműködők névsora. 1911-ben, amikor tetőfokára hágott az úgynevezett tanári mozgalom, a tanárok országos elégedetlensége, Székelyudvarhelyen Szabó Dezső tüzelte társait. Egy mondata eljutott Tisza Istvánhoz is, ami körülbelül úgy hangzott, hogy a Talpra magyart nem lehet üres gyomorral szavalni. A nagyúr felszisszent, és szónokiasan rendreutasította a fiatal tanárt. „Micsoda lángostorral vágna, ha élne még közöttünk, e mondás szerzőjén végig Petőfi.”[vi] Szabó Dezső is tollat ragadott, és vitriolos nyílt levélben fordult a fölényeskedő politikushoz. Nyílt levelét a Nyugat közölte és evvel vette kezdetét 1916-ig tartó kapcsolata a folyóirattal. Legjobb írásai itt jelentek meg, ez volt legegyértelműbben progresszív alkotói korszaka. A Nyugat története felől azért hívom föl erre a figyelmet, hogy érzékeltessem a vonzáskörébe került tábor keresztmetszetének rétegeit. Felfogás, világnézet, ízlés, írói alkat, de még életkor tekintetében is nagy távolság választotta el egymástól a szerzőket, és a folyóirat az ellentétek találkozáspontján egyensúlyozott.

Éppen a kényes egyensúlyozáson robbant ki 1911-ben az első szerkesztéspolitikai vita. Hatvany Lajos, aki nemcsak érzékeny, művelt irodalmárként-íróként működött közre, hanem hozzájárult a lap anyagi fenntartásához is, aggodalommal figyelte Osvát szerkesztői gyakorlatát. Attól félt, hogy elszakadnak a közönségtől, mert az olvasók túlságosan irodalminak, komolynak, belterjesnek érzik a lapot, és nem tudják követni az újabb és újabb írókat, akik föltűnnek benne. Azon a véleményen volt, hogy engedményeket kell tenni az olvasók ízlését és érdeklődését illetően: úgy gondolta továbbá, be kell fejezni a tehetségek fölfedezését: már éppen elég író van a lap körül, nincsen szükség újabbakra, a Nyugat maradjon meg Ady és az alapító írócsoport folyóiratának. Osvát hallani sem akart Hatvany reformjairól, s ragaszkodott az 1908 óta működő szerkesztési elvekhez. Tiltakozott a beleszólás ellen, és visszautasított minden bíráló szót. Hónapokig tartó vitájuk megosztotta a szerkesztőséget, ám óvakodtak attól, hogy a szakítással, sőt megszűnéssel fenyegető belviszály a nagyközönség tudomására jusson. Csak az augusztus 1-jei számba írt Hatvany egy elvi természetű cikket Irodalompolitika címmel, aztán az év végén a Világ intézett körkérdést a munkatársakhoz. Hatvany ebben fogalmazta meg híressé vált jelmondatát: „Kevesebb irodalom, több élet!”[vii]

Az irodalomtörténet általában úgy értelmezi ezt a vitát, hogy Hatvany a társadalmi elkötelezettségű, nyitott irodalom mellett szállt síkra, Osvát pedig az élettől elzárkózó szépségkultusz öncélúságát erőszakolta. Valójában nem ez történt. Hatvany irodalompolitikán mást értett, mint, ahogy később használatossá vált a szó, ő lényegében a folyóirat jobb menedzselését, eredményesebb üzletvezetését szorgalmazta, azt akarta elérni, hogy kevesebbet fizessenek rá. Kettőjük közül Osvát viselkedett igazi irodalompolitikusként. Azt az elvet hangoztatva, hogy ne változzon az irányvonal, de változzon, igenis változzon mindig a szerzői kör, irodalompolitikai cselekedetet hajtott végre: az irodalmi progresszió széles körű toborzómunkáját és táborszervezését végezte. A tehetség és az esztétikai minőség alapján egy széles, de körülhatárolható körben sokféle törekvést és kísérletező hajlamot vonzott a laphoz, biztonságot és otthont nyújtva azoknak, akik szembefordultak a konzervatív irodalom szemléletével, de nem kívántak túllépni a szimbolizmus – naturalizmus -impresszionizmus - szecesszió formavilágán.

A nevezetes vita 1912-ben látszólag Hatvany Lajos győzelmével ért véget, valójában Osvát került ki belőle győztesen. Neve mellől levették ugyan a szerkesztői címet, és csak 1920-ban kapta vissza, a lap mégis az ő elveit vitte tovább, nem engedett a minőség szigorából, és nem húzta le a sorompót az újabb és újabb fiatal írók előtt. 1912 után a Nyugat megszilárdította pozícióját, és kezdte megszilárdítani azt az ízlést és befogadáskultúrát, amely évtizedekkel túlélte a folyóirat működését, meghatározva az úgynevezett művelt olvasó fogalmát a konzervatívsággal, de egyben az avantgárd modernséggel szemben is.

A belső vita után megszilárdult a Nyugat, pedig támadások állandó viharzónájában folytatta munkáját. A Budapesti Hírlaptól a Kisfaludy Társaságig a konzervativizmus különféle irányzatai vonultak föl ellene. Szabolcska Mihály, Lampérth Géza és Lovászy Károly parodizálták, a fiatal Horváth János veretes esszékben támadta, 1911-ben Tisza István lapot alapított Magyar Figyelő címmel, és szerkesztését Herczeg Ferencre bízta. E lapnak az volt a hivatása, hogy a Huszadik Századdal és a Nyugattal szemben megpróbálja egybegyűjteni és hadrendbe állítani a konzervatív erőket. Jásziék társadalomtudományos gondolkodását hazafiatlanságnak, a Nyugat modernségét beteges dekadenciának minősítette ez a maga módján nem is színvonaltalan folyóirat. A két lap ellen folytatott hajszát Tisza István személyesen vezette Rusticus álnéven írott jegyzeteivel. Attakjait a Nyugat szerksztőségében legtöbbször Ignotus és Fenyő Miksa hárította el, de Ady is megszólalt, bár éles, személyes válaszait nem mindig a Nyugat közölte. 1912-ben a Rengj csak föld című versében „bujtó új kan Báthory Erzsébet”-nek nevezte Tiszát, 1913-ban, az Enyhe, újévi átokban pedig egyenesen megátkozta támadóját: „Ez a gazember még lakolni fog.”

1913-ban olyan oldalról is fájdalmas támadás érte a Nyugatot, ahonnan legkevésbé várták. Octavian Goga erdélyi román író, aki mellett alig egy évvel korábban Ady nemes gesztussal kiállt, amikor nemzetiségi izgatással vádolták, most egy aradi román lapban megtámadta az egész új magyar irodalmat, és Adyval és a Nyugattal együtt a szó szoros értelmében lezsidózta. Kajánul örvendezve arról írt, hogy befellegzett a magyar nemzeti irodalomnak, helyét a pesti zsidó szellem foglalta el. Ennyi évtized után meg kell vallani, hogy a Gogáéhoz hasonló útszéli hangot a magyar konzervativizmus soha nem ütött meg, ez már egy új, kíméletlen, erőszakos ideológia előszele volt. A támadásra Ignotus és Ady válaszolt, több írásban is. A legszebb felelet azonban egy másik román írótól, Emil Isactól érkezett. Isac előbb nyílt levelet intézett Ignotushoz, a Világ hasábjain, melyben a magyar tehetségek iránti tiszteletét fejezte ki, aztán elvi tanulmányt írt a Nyugatba a magyar-román összefogás szükségéről az olyan fenyegető erők ellen, mint Oroszország és a pánszlávizmus.

A béke utolsó éve telt el. Az irodalmi csatározásokat hamarosan fölváltotta a fegyverek zaja. A nyílt erőszak átvette az uralmat Európában, és a politika is a szélsőségek felé lendült ki. A Goga-ügynek ekkor újabb felvonása támadt. A román író szakított a magyarországi Román Nemzeti Párttal, és minden korábbinál féktelenebb nacionalista propagandába kezdett. Ennek hírére írta meg 1915 januárjában Ady a Levél helyett Gogának című hitvallását. Írása a Világ hasábjain jelent meg, de képletesen azt lehet mondani, hogy a humanista lelkiismeret e magasabb erkölcshöz föllebbező szavával zárult le a Nyugat történetének első nagy korszaka. „Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága. Terhelten és átkozottan e levethetetlen magyarságtól, azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van. Egy nemzet, aki súlyos, shakespearei-i helyzetben legjobbjai valakijének megengedi, hogy embert lásson az emberben, s terhelt, teli magyarságával a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb internacionalizmusban, nem lehetetlen jövőjű nemzet. Amelyik nemzet ma internacionalista fényűzést engedhet meg magának, nyert ügyű. Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.”

Az emberi méltóság eszméje, 1914-1919

A háborús láz ragályként futott végig Európa szellemi életén, és a Nyugat íróit sem kerülte el teljesen. Ady mellett csak kevesen voltak, akik első perctől kezdve megértették a kibontakozó tragédiában a sors intését, és megsejtették a nemzeti végzetet. A legtöbben még a fölkorbácsolt indulatok hatására fogtak tollat. Laczkó Géza az Eötvös Kollégiumban csiszolt műveltségével az ellenséges francia néplélek fogyatékosságait állította pellengérre.[viii] Tersánszky, aki később megírta a két legszebb magyar regényt a háború emberrontó, lélekölő, erkölcsromboló hatásáról, egyelőre még haditetteivel hetvenkedő levelet küldött, és kérkedve mesélte, hogy lőttek le két ellenséges katonát, akik sebesülten hátramaradt társukat akarták kivonszolni a tűzvonalból.[ix] Ignotus hadüzenet utáni hetekben még lendületes szavakkal, elvi álláspontról próbálta indokolni a háború jogosságát: „mindenkinek, aki az osztrák-magyar birodalomban él, de mindenesetre minden magyarnak személyes életérdeke, hogy az osztrák-magyar monarchia megmaradjon és nyugodt zavartalanságban éljen. Ez ma már háború nélkül lehetetlen. Ezért nem lehet, nem lehetett e magyar földön magyar vagy magyarságba beletartozó ember józan ésszel más, mint magyar, más mint magyar hazafi (…) sőt, ha úgy tetszik magyar chauvin, (…) magyar militarista.”[x] A háború első hónapjaiban még Móriczot is, akit elborzasztott a feltörő erőszak, magával ragadta a felfokozottság búdulatba ejtő, életfilozófiás érzése.[xi]

Körülbelül egy évig tartott a háborús pszichózis. 1915 őszére elpárolgott minden bódulat és illúzió, s feltárult a kopár igazság: az értelmetlen jelen és a kilátástalan jövő. A sokféle törekvést egybefoglaló laza írói csoportosulás ekkor kezdett egységesülni, ekkor kezdett igazán táborrá szerveződni. Hangjuk egyéniségét továbbra is megőrizték, gondolkodásuk eltérő mozzanatairól sem mondtak le, de elkezdődött bennük kristályosodni valami, ami más és más színárnyalatban jelent meg, más és más formát öltött mindenkinél, mégis közös sajátosságuk volt. Egy kulturális humanizmus-felfogás, egy művelődéstörténetbe ágyazott ember-kép tartotta össze az egyébként minden irodalmi égtáj felé kiáramló szerzőgárdát: nincs olyan cikk, tanulmány, esszé, amelynek egy-két bekezdését idézni lehetne, hogy szabatos mondatokban hallhassuk ennek lényegét. De ezektől az esztendőktől kezdve nincs olyan valamire való cikk, tanulmány, esszé, amelyben egy-egy mozzanata föl ne tűnne, egy-egy részlete meg ne mutatkoznék.

A lap életében Ady hatása mellett ekkor már egyre fontosabb és befolyásosabb szerepet töltött be Babits Mihály. Verseivel, novelláival, kritikáival az első évfolyamtól kezdve jelen volt, de most egyre nagyobb jelentőségre tett szert a folyóirat arcélének alakításában. 1916 tavaszán írta meg békekiáltványnak hangzó versét, a Húsvét előttet, a Shakespeare-jubileumon pedig az európai kultúra egységéhez és testvériségéhez föllebbezett. „A Shakespeare-jubileum megünneplése a háború alatt kétszeresen kötelességünk: ha valamikor, a nemzeti elnyomatás korszakában az irodalom, már puszta létével is, zsarnok önkény és erős cenzúra alatt, a nemzeti kultúra különállásának biztos jele és záloga volt: úgy ma, megfordítva, az európai kultúra elpusztíthatatlan egységét és testvériségét kell, minden önkény ellen, puszta létével, dokumentálnia.”[xii]

A békeóhaj volt 1917-ben Ágostonról írott bölcseleti tanulmányának alapja. Az igazság filozófiai értékét a béke emberi állapotával hozta összefüggésbe, aztán arról elmélkedett, hogy igazságratörekvés nincs akarat nélkül, akarat viszont kétféle is lehet, az egyik értelemellenes irányba visz, a másik a világ megértéséhez vezet. Az igazságot a Voluntas Intelligibilis, az értelmes akarat hozza el. Segítségével „az Igazság az ember tudatában behatol a tények közé, s e behatolás a Kegyelem.”[xiii] A kegyelem már nem filozófiai, hanem teológiai értelemben került tárgyalásra. Babits a békevágyból kiindulva az akaraton, igazságon és értelmen át egybekapcsolta a bölcseletet és a vallást, s gondolatmenetének végén Ágostont az „Intelligencia Szentjé”-nek nevezte. Azt írta, hogy őrá van szükség a háború korában, „amikor minden Intelligenciát és Logikát valósággal tipor a világ.”[xiv] Béke, értelem, igazság, kegyelem az egyik oldalon: erre volna szükség; háború, erőszak, értelemellenesség a másik oldalon: ezt kell elutasítani. Két rövidebb filozófiai értekezését is meg kell említenünk, melyek ugyan nem a Nyugatban jelentek meg, de tartalmilag a Nyugat-beli tanulmányok gondolatmenetét folytatták. 1917-ben a Világ hasábjain Leibnitzről írva a német tudós hazafiságát állította középpontba: „hazafisága a békés Haladás és filozofikus közjó hazafisága volt, a Concordia hazafisága”- írta.[xv] 1918-ban a Pesti Naplóban a filozófiai irracionalizmus kártékonyságára hívta föl a figyelmet Veszedelmes világnézet címmel. „Az ellenség neve: antiintellektualizmus” - jelentette ki indulatosan.[xvi]

A béke, igazság, haladás, egyetértés, ráció, intellektualizmus értékfogalmai szükségszerűen irányították Babits figyelmét az európai felvilágosodás legnagyobb filozófusára, Kantra. 1918-ban megbízást kapott a Zum Ewigen Frieden, Az örök béke lefordítására, és ehhez a munkához kapcsolódott a Nyugatban közreadott Kant-tanulmánya, melyben megvallotta feladatvállalásának agitatív célját a béketeremtés érdekében. A később életidegen filozopternek bélyegzett Babits az erkölcsi ember élet-elkötelezettségéről adott bizonyságot. Kant világbéke-eszméjéből azt emelte ki, ami közvetlen összefüggésben volt korának békeóhajával: a politika és erkölcs viszonyát hangsúlyozta, és azt a kívánatos ideált, hogy a politikát az erkölcs felügyelete alá helyezve kellene békét teremteni a világon. A politikai irányítást felváltó erkölcsi irányítás ideálképén keresztül jutott el az emberi méltóság, a Menschenwürde, kanti gondolatához. 1918 tavaszán a forradalmat néhány hónapig még elutasító Lukács György is éppen ehhez a fogalomhoz fordult az etika szerepéről írva, és ugyanazt fejtette ki Kant alapján, mint Babits. Az ember definíciószerű joga eszerint, hogy embernek tekintsék, és ne próbálják eszközként felhasználni. Az ember független, szabad lény, rajta kívül nincsen olyan cél, amelynek alávetve meg lehetne engedni, hogy eszközzé változtassák.

Amikor Babits Kant filozófiájával foglalkozott, a Nyugat már csaknem két éve egy radikalizálódási folyamaton ment át. 1916-ban Ignotus közölte az olvasóközönséggel, hogy a szerkesztőség letette a politikai folyóiratok számára köteles óvadékot, és, mint írta, „egyenest követheti politikai érdeklődését”.[xvii] Követte is. Ettől kezdve sok politikai tárgyú cikk és állásfoglalás jelent meg benne, számos politikai vitában vett részt, és az antimilitarizmus és háborúellenesség állandó fórumává fejlődött, fennen hangoztatta a klasszikus liberalizmus politikai eszméit, a mércének is használta ezeket saját korának megítélésében. Ettől kezdve a Nyugat politikai rovatáról is lehetne beszélni, noha rovatcímmel nem különítették el politikai publicisztikáját. A szépirodalom azonban továbbra sem politizált, íróinak alkati vonzódása és világnézete nem a politika felé hajtotta. A társadalometika felé kezdettől nyitott esztétizmusa most erősen az etika felé mozdult el, az esztétizmusból nem a politikába lépett át, hanem az etikába. Az igazi politizáláshoz le kellett volna mondaniuk arról, hogy az emberi méltóság eszméjét képviseljék a történelemmel szemben, és az erkölcsi elvek imperatívuszát alá kellett volna rendelniük a gyakorlati cselekvés parancsainak. Erre csak kevesen mutattak hajlandóságot, s azok elhagyták a folyóirat körét. Ezek közé tartozott Lukács György.1918 decemberében A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című cikkében még elutasította a kommunista forradalmiság eszméjét; „a bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődésben: az igazsághoz keresztülhazudni magunkat. E sorok írója, nem képes ezt a hitet osztani.”[xviii] 1919-ben felfüggesztette ezt a fenntartását, felfüggesztette a kanti dignitas-fogalmat is, amelyet néhány hónappal korában még oly idealizmussal tűzött zászlóra, és belevetette magát a politikai harcokba, nem kevesebb idealizmussal.

Nem sokkal azután, hogy Babits megírta Kant-tanulmányát, kitört az őszirózsás forradalom. A Nyugat írói várakozással tekintettek az új korszak elé, és a társadalmi átalakulás lehetősége egy rövid időre még az országomlás árnyát is feledtette. Aztán 1919 januárjában meghalt Ady, meghalt, aki körül tizenegy esztendőnek előtte az egész szervezet létrejött. A felhangzó gyász az egész nemzet gyászának hallatszott. „Most nem egy folyóirat emberei vagyunk - írta a szerkesztőség - hanem (...) szegény, hangjukat vesztett magyarok.”[xix]

A Tanácsköztársaság idején szürkébb és érdektelenebb lett a lap, mint a megelőző években volt, sem szépirodalomban, sem publicisztikában nem érte el a korábbi korszak színvonalát. A munkatársak közül sokan vállaltak szerepet az új kulturális politika különféle intézményeiben, júliusban - más folyóiratokkal együtt - mégis megszüntették a megjelentetését. Várható és szükségszerű fejlemény volt ez. Humanizmus-eszménye, társadalom-erkölcsi magatartása, egyéniség központú gondolkodása szembekerült a forradalommal. Forradalom nem létezik önkény és erőszak nélkül, a forradalmár el kell hogy fogadja az erőszakot legalább ideiglenes eszköznek, a Nyugat pedig ebben nem tudott, nem is akart a meggyőződése ellen egyezséget kötni. Legközelebbi száma a Tanácsköztársaság leverése után jelent meg. Címoldalán a román katonai cenzúra engedélyével.

Az 1920-as évek

Az 1919 júliusában megszüntetett lap novemberében indult meg újra, újrainduló évfolyamának élén Babits mentegetőző-védekező önvallomása állt, a Magyar költő kilencszáztizenkilencben. Egy hónappal később Fülep Lajos terjedelmes kritikai tanulmányban szedte ízekre Szabó Dezső regényét. Az elsodort falut. Ez a kettő együtt fejezte ki híven a Nyugat elvi, ideológiai elköteleződésének irányvonalát. Babits vallomásának őszinteségéhez nem fér kétség, fölösleges a félelem lélektanával vagy a rendőri felügyelet tényével magyarázni. Nem tagadta meg a forradalmat - amit később szemére vetettek -, nem is vállalta: a Tanácsköztársaság egyetemi katedrája sem változtatta forradalmárrá. Sem alkata, sem meggyőződése szerint nem volt az.

A folyóirat címével jelzett kör 1915-1916-tól egyre határozottabban a pacifizmus eszméjét tűzte zászlóra, és attól kezdve mindvégig e zászló alatt maradt. Erkölcsi magatartásával, azt is lehetne mondani, erkölcsi ízlésével nem fért össze az erőszak gondolata, és a forradalmi erőszakot sem volt képes helyeselni. Ez az erkölcsi érzék, fronézis fordította szembe őket a Szabó Dezső által meghirdetett erőszakos és diszkriminatív nemzetfelfogással is. De nem fogadták el a kurzusideológiát sem, nem fogadták el Szekfű Három nemzedékének gondolatmenetét, mint ahogy nem fogadták el a kurzusideológiát jobboldalról, nemzeti radikalizmussal támadó eszmeáramlatokat.

A Nyugat írói és közírói a liberalizmus szellemét védelmezték, minden mással szemben, szószerint mindenkivel szembeállva, mert a baloldal és jobboldal különféle színárnyalatai egyaránt a liberalizmust okolták mindazért, ami történt, a liberalizmust tették meg bűnbaknak az országra szakadt minden szociális és nemzeti tragédiáért. A Nyugat munkatársainak szemében a liberalizmus persze nem a K. u. K. idők közigazgatásával volt azonos, hanem azokkal a poétikus, szép eszmékkel, amelyeket még Lamennais és Stuart Mill fogalmazott meg a 19. század mélyén.

A Nyugatnak ezt a korszakát legnehezebb periodizálni. Míg korábban szinte magától kirajzolódnak a kisebb határok (1908-1911; 1912-1914; 1914-1919), 1920 és 1929 között sok belső vita ellenére is elég egyöntetűnek látszik a lap. Mégis föl lehet vetni három alperiódust. Talán a kiváló irodalomtörténész és publicista, Király György halálával zárul le 1922-ben egy debattánsabb fejezet, aztán 1927-ig, a Berzeviczy-vitáig és Ignotus-vitáig terjed a második korszak, az évtized utolsó harmadában pedig már az egész szellemi légkör kezd átalakulni, és megjelennek a későbbi schisma tünetei, amelyekkel a Nyugat végig dacolni próbál. Evvel a harmadolással szembeállítható egy másik föltevés, amely A Nyugat új korszaka című szerkesztőségi programírással és Babits Új klasszicizmus felé című tanulmányával 1925-ben kétfelé bontaná az évtizedet, egy extrovertáltabb és egy introvertáltabb szakaszra. A kétféle periodizálás között a kutatások jelenlegi állása szerint nem lehet igazságot tenni, helyesebb tehát, ha felfüggesztjük a korszakolás kissé mindig mesterkélt kérdését, és egyetlen szakaszként tekintjük át az évtizedet.

Az 1919 őszén-telén megjelent két szám után 1920-ban változás következett be a címoldalon. A folyóiratot továbbra is Ignotus jegyezte főszerkesztőként, de a szerkesztők kettőspontja után Babits neve mellett újra ott állt Osváté. Osvátot még a Hatvanyval folytatott vitájának következtében lefokozták a főmunkatársak közé, és helyette Adyt nyomtatták a címlapra, de a tényleges irányítói, szerkesztői teendőket ő látta el. 1919-ben aztán hirtelen lemondott főmunkatársi rangjáról, és megvált a szerkesztőségtől. A munka Babitsra maradt. Ignotus még a Károlyi kormány megbízásából Svájcba utazott, és azóta külföldön élt, a gyakorlati ügyekbe nem szólt bele, nem is tudott beleszólni. Neve inkább csak jelkép gyanánt maradt az élen. 1920-ban ismét Osvát vette át a teljes hatalmat a kéziratok fölött.

Közte és Babits között, akivel osztozott a szerkesztői címen, nem volt felhőtlen a viszony, de kifelé őrizték az egység látszatát. Amikor 1923-ban megünnepelték Osvát munkásságának huszonötödik évfordulóját - a Vígszínházban irodalmi délutánt rendeztek tiszteletére, a Nyugat pedig különszámban méltatta érdemeit -, Babits is szép és őszinte hangú megemlékezésben mondott köszönetet a pályakezdéskor kapott segítségért. Az önünneplések 1924-ben is folytatódtak. A február 18-i szám Móricz Zsigmondot köszöntötte, élén Babits neki dedikált versével A gyémántszóró asszonnyal. Így kezdődött: „Éjszaka ez testvér!... Szükség van a fényre.” Kisvártatva Babitsot ünnepelték, április 1-jén, ez meg Móricz köszöntőjével kezdődött. „Babits mint egy csodaszarvas tárja ki magát a lélek cirógatásában” - írta. Decemberben még a távollévő Ignotusra is sort kerítettek, az ő méltatására készített számot ismét Babits vezette be.

Ezek a megemlékező, ünnepi összeállítások, köszöntők a szerkesztőség egységét demonstrálták a literátus közönség előtt. A valóságban meg-megingott egységet. Az udvarias gesztusokkal elfojtott feszültség fel-feltört. Ignotus évekig hordozott egy tüskét magában, aztán kitört belőle a sérelem, és nevezetes vitát folytatott Babitscsal a Tímár Virgil fiáról, melynek egyik nem éppen hízelgően ábrázolt alakjában magára ismerni vélt. De az évtized során minduntalan kisebb-nagyobb torzsalkodások támadtak, megnőttek a véleménykülönbségek, és az eltérő álláspontok felhorzsolták egymást. Alighanem Osvát nagy tekintélye tudta csak egybetartani a folyóiratot.

Márpedig szükség volt az egységre. Még 1923-ban megkezdődött egy új konzervatív táborszervezés. Napkelet címmel folyóirat indult az akkor jól ismert és nem is érdemtelen írónő, Tormay Cécile szerkesztésében. Az új folyóiratnak sikerült megnyernie egy időre a szellemi élet néhány igazi kiválóságát, ezenkívül az évtized folyamán feltűnt fiatalok is szívesen írtak bele, Zilahy Lajos, Tamási Áron, később Halász Gábor, Németh László, Szentkuthy Miklós és mások. Ennek ellenére nem lett olyan vetélytársa a Nyugatnak, mint ahogy megalapításakor képzelték, a Nyugat tekintélyével nem tudott vetekedni. A Nyugat számára inkább a progresszív szellemű - és tehetősebb - Est-lapok jelentettek konkurenciát, ahol a kiváló képességű Mikes Lajos volt irodalmi szerkesztő. Még Babits is több versét jelentette meg nála, mint odahaza a Nyugatban, a fiatalokat pedig végképp megosztotta. Osvát azonban mindent elkövetett, hogy a legjobb művekből válogathasson, és nem mondott le arról az eredeti programról sem, hogy pártoló, kibontakozó fóruma legyen az új és új tehetségeknek.

1922-ben jelent meg a második nemzedék három irányjelző költőjének első verseskönyve. Erdélyi József: Ibolyalevél, Szabó Lőrinc: Föld, erdő, isten, József Attila: Szépség koldusa című kötete. Érdemes megnéznünk a három költő előfordulási mutatóját a Nyugat 1920-as évekbeli számaiban. Erdélyi József és Szabó Lőrinc neve már kötetük előtt is megjelent, József Attilától az első verset viszont csak egy évvel a kötete után közölték. Erdélyi Józsefnek 1929-ig 42, Szabó Lőrincnek 37, József Attilának pedig 9 verse jelent meg. Az Erdélyi és Szabó Lőrinc között mutatkozó számbeli különbségnek nincsen jelentősége, azt lehet mondani, hogy körülbelül egyformán szerepeltette őket a versrovat. Szabó Lőrinc korai fölfedezésén sincs mit csodálkozni, Babits 1918 óta ismerte, versein tetten lehetett érni a hatását, de még Stefan George-és tónusú versei is beletartoztak a századforduló preavantgárd izmusaiból kibontakozó úgynevezett klasszikus modernség költői dikciójába, amely a legközelebb állt a Nyugat versízléséhez. Szabó Lőrinc otthon volt a Nyugatban, nyugatos költő volt, az Est-lapokban megjelent verseivel is.

Annál többen ütköztek meg Erdélyi Józsefen. Versei első pillanatra üres semmiségeknek, tingli-tangli népdaloknak hangzottak. De aztán minden versértőnek rá kellett jönnie, hogy ez nem az előző századból ismerős érzelgős-romantikus hang, hanem merőben új és friss intonáció. A századvégen, a népnemzeti iskola végső ellaposodásának idején először elméleti írásokban merült fel a folklorizmus formateremtő lehetősége (Huszka József nevét kell említeni[xx]), megjelent a Lechner-féle építészetben és elvezetett Bartók és Kodály népdalgyűjtéséhez, a késő romantikus zenei formák megújításához. Költői kísérletek csak később, a szecesszió hatása alatt kezdődtek, eleinte nem sok sikerrel. Gondoljunk Balázs Béla és Lesznai Anna mesterkélt, keresett és túlkomplikált szecessziós népdalkísérleteire. Most azonban jött Erdélyi József, benyitott az ismeretlenségből és mindent tudott, amit kellett. Természetesen beszélte a népdal nyelvét, és eredeti volt. Az utolsó királysas című kötetéig, 1928-ig csakugyan a legjobbak közé tartozott. A Nyugat jól is válogatott a versei közül, és stílusnépiessége mellett még plebejus, népi szemléletét is megszólaltatta olykor.

A klasszikus modernség stíluseszményébe beletartozott volna József Attila Juhász Gyulából és Kassákból összegyúrt pályakezdő iránya is, mérsékelt expresszionizmusával. 1923 és 1929 között még nem tornyosodtak előtte a későbbi balszerencsés személyes sérelmekből állított akadályok sem. Az ő mellőzésére nincsen magyarázat, legfeljebb mentség. Keserű szarkazmussal azt lehet mondani, hogy ő volt a hibaszázalék Osvát munkájában. Tudvalévő, hogy Osvát a 20-as években valósággal lángolt a felfedezőkedvtől. Barcsa Fehér Gézától Koldus Bálintig hosszú jegyzékre való névsort gereblyézhet össze magának az olvasó azokból, akikről ma már csak a legnagyobb nehézségek árán tudhat meg valamit. Osvát örömmel közölte őket, József Attila kéziratainál viszont nem kiáltotta a „numen adest” szavát. Pedig szép verseket adott közre tőle, a kilenc megjelent vers között ott volt az Áldalak búval, vigalommal, a Ringató és a Gyöngy, melyek pályakezdő korszakaiból máig a legismertebbek közé tartoznak.

Az 1920-as éveket az európai irodalom története az avantgárd évtizedének szokta nevezni. Nálunk is megjelent és kifejlődött a legtöbb irány, izmus és mozgalom Kassák folyóirataitól kezdve Palasovszky Ödön több kísérletező csoportjáig. A Nyugat már az 1910-es évektől kezdve figyelemmel kísérte a mozgalmak hazai és nemzetközi alakulását, programjait és esztétikáját, de távolságot tartott tőlük. Állásfoglalását elhatárolódó megértésre-törekvés jellemezte. Ez a magatartás öltött testet Babits Kassákkal folytatott 1916-os vitájában. A tartózkodás és idegenkedés, de nem ellenségesség és nem értetlenség folytatódott az 1920-as években is, amikor egyébként rendszeresen visszatérő, állandó téma volt a tanulmányok között és a Figyelő rovatban az avantgárd mozgalmak sorsa. A Nyugat nem tudott hinni a művészi világmegváltás harsány gesztusaiban, a mindent megváltoztatás lázas hevületében a zajos, hangos kinyilatkoztatásokban. Saját hagyományait folytatta, és fő törekvéseiben a klasszikus modernség ízlését érvényesítette, amely lényegében megállt az igazi avantgárd kapujában. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy Kassák viszonylag sűrűn szerepelt a lapban, jóllehet kevésbé avantgardisztikus műveivel. Hasábjain jelentek meg az Egy ember életének első részletei, itt jött az Angyalföld, és 1927-28-ban 5 versét is közölték.

A Nyugat Adyt tekintette legfőbb hagyományának. A 20-as években végig kiállt mellette, és szembeszállt ellenfeleivel, 1929-ben Kosztolányival is. Az évtized második felében a Nyugat írói már ismét rossz idők eljövetele miatt aggódtak, és megpróbálták megkeresni a lélek és a tiszta erkölcs elvont eszméit, akárcsak tíz évvel korábban. Babits 1928-ban az önmegtartó visszavonulás programját hirdette meg Az Írástudók árulása című nagy tanulmányában. Nézeteivel többen vitába szálltak, megszólalt még a legendásan soha nem író Osvát is, mégis Babits szavai jellemezték leghívebben a lap irányát az 1920-as évek végén. „A nemzetek sorsa és a tömegek megélhetése a Cselekedet embereinek kezére van bízva, és sohasem hallottuk, hogy ez a kéz az Igazság tekintetei által túlságosan hagyta volna magát gyöngíteni. Tények és körülmények bonyolult kényszerei vezetik ezt a kezet; ami közt eligazodni az írástudó úgyis teljesen illetéktelen, s napról napra inkább az lesz. Rá kell bíznia az Élet biztosítását azokra, akiket illet, s meg kell maradnia a maga feladatánál, amely az Igazság nyilvántartása. Szava - ahogy Kant is megmondta - nem sok gátat vethet az élet elejébe, mely nemigen ügyel rá. Nem sokat árthat az Életnek avval, hogy beszél. De annál többet avval, hogy hallgat. Ha az Igazság és Szellem szava végképp elnémul a Földön, oly ború szállhat az emberi világra, mely minden nemzet lépteit megvakítja.”[xxi]

„Móricz Zsigmond szerkesztő úr”

1929 októberének végén Osvát Ernő öngyilkosságot követett el. Egyetlen leányának halálos ágya mellett főbe lőtte magát, de nem halt meg rögtön, rátörték az ajtót, kórházba szállították. „A kórházban még tizenhárom percig él. Ezen a napon ő volt az egyetlen öngyilkos” - írta Kosztolányi.[xxii] Lezárult egy korszak a Nyugat történetében. A Vilmos császár út és Bank utca sarkán lévő szerkesztőségben csak Gellért Oszkár maradt és huszonnégyezer pengő adósság. Babits még áprilisban megorrolt Osvátra, hogy közölte Ignotusnak egy vele kapcsolatos vitairatát, és megvált a laptól. A Nyugatot most közvetlenül fenyegette a megszűnés veszélye, nem látszott bizonyosnak, hogy Fenyő Miksa, aki a részvények többségét birtokolta, képes lesz megküzdeni a fenntartást akadályozó anyagi gondokkal.

A lap életben tartásához Gellértnek fűződött legelemibb érdeke, ha fölszámolják, négy gyermekével került volna az utcára abban az ínséges időben. Föltehetően ő biztatta és buzdította Móricz Zsigmondot, hogy lépjen színre. Móricz, mint az alapító nemzedék tagja, felelősnek érezte magát a folyóirat sorsáért, föltámadt benne a részvét Gellért iránt, de ezen felül sarkallta az a tevőleges vágy, hogy szervezője, és ahogy manapság mondják, vállalkozója legyen az új irodalomnak. Akkoriban éppen derűsen nézett a jövőbe, vidéki és határon túli utazásai arról győzték meg, hogy a magyar szellem és alkotókedv virágzó időszaka következik, csak összpontosítani kell az erőket a nemzeti koncentráció jegyében. Még egyébként soha nem valami rózsás anyagi helyzete is némi derűvel töltötte el, éppen akkortájt fogadta el a Nemzeti Színház a Légy jó mindhalálig színpadi változatát. Fölkereste Fenyő Miksát, és fölajánlotta, hogy hajlandó 1931-ig kifizetni a lapot terhelő teljes adósságot a részvénytöbbség és tulajdonjog fejében, továbbá annak fejében, hogy szabad rendelkezést kap az anyagi ügyek fölött.

Időközben azonban Babits is jelentkezett. Ő a Baumgarten alapítványtól tudott tízezer pengő segítséget szerezni, és ezt ajánlotta föl a döntési jogokért. Megindult a munkatársak kilincselése. Gellért emlékezése szerint Illyés Gyula és Papp Károly arra kérték, kövessen el mindent Babits keresztezésére. Fenyő Miksa viszont éppen Babits felé hajlott. Hetek teltek el huzavonával, a november 16-i szám nem is jelent meg, mígnem a két szerkesztő-aspiráns megegyezett egymással és Fenyővel. A pénzügyi megállapodáson túl felosztották a szellemi birodalmat. Móriczé lett a próza, Babitsé a vers és a kritika.[xxiii]

Társas uralkodásuk egy fájdalmas operációval kezdődött: levették a címoldalról Ignotus nevét. Ignotus az alapítás óta töltötte be a főszerkesztői címet, de valójában a gyakorlati szerkesztést Osvát végezte, döntéseibe nem is engedett beleszólást. Ignotus címe - különösen mióta külföldön élt - inkább csak szimbólum volt, a folytonosságot, az eredeti irányvonal változatlanságát jelképezte. Sokszor fölvetették már, hogy miért kellett oly hamarjában eltávolítani nevét a lap éléről. Jelképesen irányzatos és gyakorlatiasan hatalmi okai voltak ennek, sőt némi anyagi összefüggésektől sem volt mentes a cselekedet, de ennek részletezését itt most el kell hagynunk. Elég az, hogy Ignotus, aki már korábban sem volt felhőtlen viszonyban a Nyugattal, kellőképp megsértődött, nem is alaptalanul, és végérvényesen megszakította velük a kapcsolatot. A hajdani mindig harcra kész védelmezőből ezután a Nyugat bíráló kritikusa lett.

A szindikátusi megállapodás szerint Móricz, Babits és Fenyő egyharmados arányban osztozott a részvényeken: Fenyő a szervezeti kérdésekbe nem szólt bele, Móricz pedig olyan buzgalommal vetette bele magát a munkába, hogy hamarosan nagyobb befolyásra tett szert, mint Babits. Babits nehezményezte Móricz szerepének növekedését, és 1930 őszén kilépett a szindikátusból; csak rovatainak irányítását tartotta meg havi száz pengő fizetésért, a szervezési és anyagi ügyekben nem vett részt többé. Móricz ettől kezdve szinte főszerkesztőnek érezhette magát. Gellértnek a felelős szerkesztői cím mögött nem volt hatalom a kezében.

Nincs még egy korszaka a Nyugatnak, amely bőségesebben lenne dokumentálva, mint az 1929-1933 közötti időszak. Móricz Virág még 1967-ben egész könyvet írt apja szerkesztői éveiről Móricz Zsigmond szerkesztő úr címmel, a Petőfi Irodalmi Múzeum pedig Tasi József szerkesztésében 1984-ben adta közre Móricz Zsigmond e korszakból fönnmaradt levelezésének válogatott anyagát. Ezekből a tájékozódni vágyó olvasó megérezheti azt a roppant energiát, amelyet Móricz a lap anyagi lábraállítása érdekében fejtett ki. E könyvekből kirajzolódik a szervezőmunka kezdeti eredményeinek és végső eredménytelenségének lázgörbéje, ahogy a válságos évek, a gazdasági depresszió hullámai át- meg áthúzták a tervek, ötletek, kezdeményezések, vállalkozások szépen hangzó számításait.

Osvát halálakor 1700 példányban jelent meg a lap, ennek harmada visszajött remittendaként, az előfizetők száma 600 körül mozgott. Móricz rótta a kérelmeket, beadványokat, felkérő leveleket fogalmazott, járta az országot, felolvasásokat tartott, Nyugat-esteket szervezett, gondja volt arra, hogy megsokszorozódjanak a közreadott üzleti hirdetések. Egyetlen felötlő gondolatot, egyetlen kínálkozó fogást nem hagyott veszendőben. Megalakította a Nyugat-Barátok Körét, újraindította a Nyugat 1913 óta lényegében szünetelő könyvkiadási tevékenységét. 1930 nyarán az előfizetők számát sikerült feltornázni 1200-ra, a rákövetkező évben az előfizetők száma már elérte a 2000-t, sőt valamivel meg is haladta. Aztán 1932-ben minden erőfeszítés ellenére elkezdődött a hanyatlás: felére kellett csökkenteni a honoráriumkeretet, az előfizetők száma visszaesett 859-re, a fővárosban 320-an fizettek elő rá.[xxiv] Összehasonlításul: az Új Időknek huszonötezer közjegyzőileg igazolt előfizetője volt.

Az 1929 és 1933 közötti korszakot úgy szokták emlegetni, mint amikor a két szerkesztő kezében kétfelé húzott a lap. Először Németh László fogalmazta ezt meg a kortanú közelségéből: „Nincs az az Osztrák-Magyar Monarchia - írta nem minden malícia nélkül -, amelynek két fele ennyire különbözött volna, mint a kétféle Nyugat (...)”[xxv]Több mint fél évszázad távolából igazat kell adni Németh Lászlónak abban, hogy Móricz és Babits csakugyan a Nyugat ars poeticájának, szerkesztési elveinek két szélső pólusát képviselte, de hozzá kell mindjárt tenni, hogy ez a két pólus még sok vonatkozásban mindig összetartozott.

Móricz már 1911-ben kifejtette álláspontját a Sasfiók című írásában, ahol hínárvirágzásnak nevezte a Nyugatot. Amikor a szerkesztő lett, meggyőződéséhez híven magyarabb, gyökeresebb irodalmi szemlévé akarta változtatni, abban az értelemben, hogy közelebb kerüljön a magyar társadalom mindennapi életéhez, életszerűbb és elevenebb legyen. Ennek jegyében hirdetett nemzeti koncentrációt, ennek jegyében igyekezett fölkarolni a társadalom mélyrétegeiből feltörő írókat (ő indította útjára Szabó Pált), ennek jegyében segítette a prózai újnaturalizmus-újrealizmus kísérleteit (Kodolányi, Gelléri, Bibó Lajos stb.), és ennek jegyében fordított a korábbinál nagyobb figyelmet a szomszédos országokban megszerveződő magyar irodalmi élet ismertetésére és támogatására.

Programszerűen hangzó írásaiban mégis mindig ügyelt arra, hogy változtató szándékát összekösse a Nyugat kialakult hagyományainak megóvásával. Nem a látszat kedvéért tette ezt taktikai megfontolásból, hanem a szerkesztői tisztséggel tudatosan vette magára a folyóirat kontinuitásának felelősségét is. Osvát halálakor felötlött benne, hogy talán egy új, egészen másféle lapot kellene indítani, de amikor mégis a Nyugat mellett döntött, vállalta több mint két évtizede alatt kiformálódott szellemi arculatát. Változtatott és módosított, de a fő vonásokat érintetlenül hagyta.

Babitscsal kétségtelenül nem szívlelték egymást, az olvasóközönség előtt mégis mindketten fegyelmet erőltettek magukra, és amennyire csak képesek voltak rá, egységesen léptek föl. Ebben nemcsak a lap érdekét szolgáló józanság játszott szerepet, hanem az irodalom feladatáról vallott legmélyebb meggyőződésük is közreműködött. Bármilyen nagy volt a különbség Móricz földben gyökerező, életes irodalom-felfogása és Babits elvont filozófiai igénye között - bár Móricz intellektualizmusát és Babits empirikus ismereteit jócskán alábecsüli az utókor -, abban egyetértettek, hogy a politika szükségképp gyakorlatiasan kanyargó útjait a lehető legmesszebb el kell kerülni. Móricz sem politikai szemlévé akarta átformálni a Nyugatot, hanem társadalomközpontúságának növelését tűzte ki célul. „A politika soha egy sornyira sem fog bejutni a mi kertünkbe. A napi politika” - írta első programcikkében, és hozzátette: „Mert a mi politikánk csak a századok politikája lehet. Mert a költők és írók nem vezércikkekben írják meg gondolataikat s nem a politikában végzik el cselekedeteiket, de azért mégis csak befolyással vannak a nemzet lelkiéletének irányítására.[xxvi]

Ezt 1929 decemberében írta. 1930 januárjában így fogalmazott: „Én magamra s minden íróra nézve csak egyetlen formáját ismerem el a politizálásnak, a magamét. Ha valaki kiáll az emberek elé és elmondja, hogy élnek ott, ahol a hetedik krajcár hiányzik... az döntő politikai nyilatkozat. (A Nyugat nem politizál. Mi, akikre ránkszakadt a szerkesztés terhe, nem fogunk politikai fórumot ácsolni belőle. De törjön el az a toll, amely jogtalanságot fuvoláz és igazságtalanságot muzsikál, még ha a legragyogóbb művészettel is.)”[xxvii] Ez volt a „nemzeti koncentráció” híres programja.

Babits - aki ekkor is később is feszült viszonyban volt Móriczcal - ezeknek a gondolatoknak fontos árnyalatait vette át. A február 1-jei számban Ignotusszal polemizálva ő is leírta a nemzeti koncentráció szavát. „Mi nem akarunk hallgatással elsuhanni semmin; szellemi életünk minden lüktetését át fogjuk bocsátani folyóiratunk rovatain, mint centrális és élő szívkamrákon; s ezt is jelenti a »nemzeti koncentráció«.”[xxviii] Ez a belső, irodalmi fele volt annak, amit Móricz hirdetett, nem ellentéte. Katona József centenáriumán Móricz arról beszélt, hogy Katona egységesen átlátta az egész társadalmat a jobbágy Tiborctól a főúr Petúrig, nemzeti író volt, ő volt az első, aki megérezte a szociális közösséget. [xxix]Babits a Baloldal és Nyugatosság című tanulmányában az árnyalatok különbségével csatlakozott ehhez a véleményhez: „A régi költő univerzális volt: minden ember nevében beszélt, vagy az összes elnyomottak nevében. A mai költő csak a »fajtája« nevében akar szólni: a réteg nevében, amelyből származott vagy amelyhez csatlakozik. A világ megszűkült mint Einstein ege.”[xxx] Móricz 1931-ben Ki a frontra! című írásában üdvözölte a Pen Club budapesti ülését: „A vad viharok jelszavai hangzanak újra. A fegyver és erőszak diktálja a jelszavakat (...) Ha frontra állnak a bajkeverők és a tűzcsóvákkal verekedők, akkor ki kell lépni a magányból azoknak is, akik a fegyvertelen háború katonái.” [xxxi]Babits néhány hónappal később adta közre a Vers a csirkeház mellől című, erre a korszakára alapvető jelentőségű magatartás-összefoglaló versét. Ebben is mintha csak Móricz szavára válaszolt volna: „(...) menni s cselekedni kell! / Harcot a Harc ellen! és a Tett / gyilkos lelkét tettel ölni meg (...)”

A két szerkesztő keze között tehát korántsem szakadt kétfelé a Nyugat, meggyőződésük egy széles övezetében egymás mellett haladtak. Volt közöttük elvi nézeteltérés, sok mindenről nem egyformán gondolkoztak, de az elvek egy egész sorában nem választotta el őket olyan mélyreható különbség, hogy meg ne tudták volna őrizni a Nyugat hagyományos koalíciós egységét, a többféleség együvé tartozását.

Móricz nyugodtabb alkatú ember volt, mint Babits, könnyebben viselte el az ellenvéleményeket. 1931 decemberében hosszú tanulmányt írt Arany János írói bátorságáról, egyik legszebb és legátgondoltabb irodalmi tanulmányát írta meg, amelyből egész szemléletmódja és egész emberi lénye visszatükröződött. 1932 februárjában Kosztolányi meggyőződése teljes hevével fordult ellene, és egy különleges átforrósodott, nagylendületű hitvallomásban támadta meg. Ő is értekező prózája csúcsain járt. Móricz nem vitte kenyértörésre kettőjük éles véleménykülönbségét „sub rosa” néhány sort fűzött hozzá, és minden további nélkül természetesnek vette, hogy közlik. Sőt, 1933-ban az újévi köszöntője után következett Kosztolányi nevezetes ars poeticája, az Önmagamról. Móricz a kiáltó társadalmi különbségekről írt, az öregekről, akik hidegtől remegve kenyeret koldulnak az utcán. „Hát ez nem lehet. Így nem szabad világot fenntartani” – háborgott.[xxxii] Kosztolányi a homo aestheticusról értekezett, a tiszta szemlélődés emberéről, aki, „az igazság helyett az ízlést emelte polcra”.[xxxiii]

Ez a két írás már csakugyan a szellemi birodalom két különálló felét mutatta - és még itt sem következett be országszakadás. Aki elfogulatlanul olvassa ezt a Móricz szerkesztői korszakának végén megjelent folyóiratszámot, megérzi benne a Nyugat humanizmusának alapmozzanatát, amely még mindég elegendőnek bizonyult a széles keretek között értelmezett szellemi összefogáshoz. „Nem lehet erőszakos módon megváltoztatni egy népközösség erővonalát még a leghatalmasabb kormány-beavatkozással sem (...)” - írta Móricz.[xxxiv] „A homo moralis mindig paradicsommal kecsegtet és siralomvölggyé változtatja a világot” – írta Kosztolányi.[xxxv] Móricz a társadalomerkölcshöz föllebbezett, Kosztolányi az esztétikából sugárzó erkölcsiséget állította a „rútlélekkel” szembe. Móricz az etika társadalom felé fordított oldalát hívta segítségül, Kosztolányi az előítélet-mentesség értékét emelte eszménnyé, ami az etika művészet felé fordított oldalán valósul meg. Móricz a nincstelen öreg szegedi halásszal példálózott, Kosztolányi tiltakozott az ellen a világ ellen, amelyben egy öregasszonyt arcul lehet ütni, bármilyen indokból.

Néhány héttel később átszakadt a gát, anyagi válságba jutott a folyóirat. Móricz már nem volt képes több kockázatot vállalni, a csőd már személyét, családját, a leányfalui házat fenyegette. Nem tehetett mást, lemondott szerkesztői címéről, és átadta az irányítást Babitsnak. Talán föl is lélegzett. Mindenesetre, amint megszabadult a szerkesztői fegyelem kényszerétől, ha akarta, szabadon engedhette indulatait. Ha akarta, most már haragudhatott az egész lapra. Egyelőre meghagyta nevét a főmunkatársak között, de többé nem adott írást, aztán 1936-ban a nevét is levétette. Csak a kezenyomát nem vétethette le, az ott maradt továbbra is: a szociális érzékenység át- és áttört rajta, és többek között avval tudott a kor fölé nőni az elkövetkező években.

Babits Mihály évtizede

Babits 1933 februárjában - Móricz lemondása után - lett a Nyugat olyan irányítási jogú szerkesztője, mint valamikor Osvát Ernő. Neve mellett Gellértté is a lap élén szerepelt, de Gellért a szerkesztés napi apró munkáját végezte, a közlésre kerülő írások fölött Babits mondta ki a döntő szót. Már 1917 óta szerkesztőként tüntette föl a címoldal, igazi gazdának mégis néhány hónapig mondhatta csak magát 1919-ben, amikor Osvát kivált a szerkesztőségből. Amikor 1920-ban visszatért, visszavette a teljhatalmat, és ahhoz sem járult hozzá, hogy Babits a versek és kritikák kiválasztásában önálló kezet kapjon. Osvát halála után Móriczcal megalakított dualizmusuk idején ezeket a rovatokat megkapta ugyan, de többet nem, a szervezés és anyagi ügyvezetés tartalmát is befolyásoló feladatköreit Móricz látta el. Babitsot régtől jó értelemben vett becsvágy ösztönözte a Nyugat irányítására, nem valószínű tehát, hogy csak úgy nyakába szakadt volna a szerkesztés gondja, mint ahogy 1937-ben erre az időre visszaemlékezve írta.[xxxvi] Az igaz, hogy nehéz helyzetben és csöppet sem irigylésre méltó körülmények között vállalta a felelősséget, de váratlanul és szándéka ellenére aligha érte az önállóság.

A Nyugat megalapítása pillanatától arra szolgált, hogy az irodalmi progresszió irányzatok és nemzedékek fölött működő, egységteremtő fóruma legyen. Már az 1920-as évek utolsó harmadától egyre nehezebben valósította meg ezt a programszerűen magára vállalt feladatot. A konzervatív szemlélettel folytatott kiújuló csatározásokba már begyakorolt vívómozdulatokkal vett részt, akár az ízlésbeli modernségről, akár Ady jelentőségéről, akár az újabb írók értékeléséről esett szó. De a „kettészakadt irodalom” - Babits Berzeviczy Alberttel folytatott nevezetes vitájának címe - egyre kevésbé csak a korszerűség és avíttság szembenállására vonatkozott. Az Ignotusszal eleinte csak személyes okból megromlott viszony egyre inkább elvi színezetet öltött, és maga után vonta a polgári radikalizmus fórumainak Nyugat-bírálatát. Ez a föl-föllobbanó ellenségeskedés már a progresszió belső oldalán fejlődött ki. Az Erdélyi József versei fölött 1928-ban támadt vita szintén a progressziót osztotta meg, és bár egyelőre csak irodalmi ízlésformák ütköztek össze benne, a népi-urbánus ellentét árnyát vetítette előre.[xxxvii] De úgy is lehet fogalmazni, hogy ennek a Nyugatba beszüremkedett első megnyilatkozása volt, mert a frontok nagyjából kialakultak a 20-as évek végére. A népi-urbánus vitát az irodalomtörténet általában 1933-34-től keltezi, Illyés Pusztulás-riportjával és a Válasz megszerveződésével húzza meg határát, valójában a kirobbanását előidéző legtöbb gondolat és érzékenység évekkel korábban megjelent és működésbe lépett.

Amikor Babits 1933 februárjában átvette a szerkesztést, egy többszörösen megrepedezett irodalmi életben kellett próbára tennie a Nyugat egységépítő és kiegyensúlyozó erejét. A folyóirat eredeti szándékát, hogy eklektikus, ám demonstratív együvé tartozást fejezzen ki, ekkor már puszta erkölcsi idealizmuson kívül alig támogatta valami. A Hitler hatalomra jutásával kiéleződő európai légkör, a diktatúrák előretörése, a hazai politika jobbra csúszása, a munkásmozgalom belső marakodásai és ahogy mindezek átszivárogtak a szellemi életbe, lassan mállasztani kezdték az irodalmi baloldal hagyományos koalícióját. Felfokozódtak az indulatok, fölerősödtek a nézetkülönbségek, az addig elsimítható személyes perpatvarok megteltek ideológiai feszültséggel. De különösen maga az elszakadási szándék, a különválásra irányuló akarat állt útjában a humanista koalíciónak és sodorta szélsőségek felé a véleményeket.

Az irodalom természetes erői, az esztétika övezetében lejátszódó kísérletek, újdonságok, a műfaji átrajzolódások alakzatai nem bizonyultak elég erősnek a korszellem hatalmával szemben. Egyedül a lírában jutott érvényre olyan stílustörekvés, az újklasszicizmus, amely a formai harmónia segítségével tompítani tudta a nemzedéki, irányzati, ideológiai ellentéteket. A Nyugat is versrovatában volt képes legtöretlenebb módon továbbfolytatni a koalíciós, polifonikus egység hagyományát. Az újklasszicizmus immár három költőnemzedék hangját foglalta természetes keretbe, és a három nemzedék együtt alakította ki az évtized lírájának oly sajátos színeit.

A közreadott széppróza minősége elmaradt a költészet mögött. Az 1920-as években még sikerült a Nyugatnak bemutatnia a regény nagy korszakát, de a nagy korszak lezárult: 1933-ban meghalt Krúdy; Babits és Kosztolányi elfordult a műfajtól, Móricz pedig a Nyugattól fordult el. 1934-ben még részletek jelentek meg Rédey Mária egy készülő regényéből és az Egy polgár vallomásaiból, de Márai után Babits felhagyott a regényközlésekkel. A kísérletező, modern regényt nem támogatta. Láthatólag a novella sem volt igazán szívügye. A régiek alig szólaltak már meg, azok is csak elvétve, Karinthy egyszer, Kassák, Nagy Lajos, Szép Ernő, Tersánszky egy-két elbeszélést küldött. A második nemzedék írói közül elmaradt Szabó Pál és Kodolányi, akiket eredetileg Móricz támogatott. Tamásinak egyetlen novellája jelent meg 1933 után. Gelléri, Déry, Kádár Erzsébet, Papp Károly sem szerepelt oly sűrűn és rendszeresen, hogy karaktert adott volna a lapnak, inkább a második és harmadik vonal szürkesége nyomta rá bélyegét a prózai rovatra.

A tanulmány, esszé és kritika került a középpontba. Babits az értekező próza és irodalmi publicisztika segítségével próbálta az idők jele fölé emelni a Nyugatot. E műfajok keretei között, tehát nem a tiszta szépirodalom fikciójában, de nem is túlpolitizált formában, egyszerre tűzte zászlajára a humanizmus és a szociális igazság értékeszményét. Nem vonult vissza a mindennapi életben fölvetett kérdések elől, ahogy ezüstkori hitvallását oly sokáig félremagyarázta az irodalomtörténet. „Az elefántcsonttorony igazi értelme és jelentése (...) egyáltalán nem elzárkózás az élet elől” - írta Kárpáti Aurél 1933-ban.[xxxviii] Mintha csak ezt a fogadalomnak is hangzó kijelentést akarta volna valóra váltani, a lap még abban az évben egyszerre fogalmazta meg félreértetetlen véleményét a német hatalmi fordulatról és a riasztó magyar helyzetről a dunántúli demográfiai válság tükrében. A németországi helyzettel kapcsolatban Bálint György a náci irodalmi élet megnyilvánulásaihoz fűzött megjegyzéseket Thomas Mann és Alfred Kerr emigrációba vonulásának alkalmából, Babits pedig a berlini könyvégetésről írt.

Az Elfogy a magyarság? címmel megrendezett ankétra Illyés Gyula Pusztulás című baranyai útirajza adott alkalmat. Az ankétot Babits nyitotta meg, és Schöpflin Aladár, Harsányi Gréte, Braun Róbert valamint Fülep Lajos szólt hozzá. Schöpflin egyetértett Illyéssel, de szóvá tette Budapest-ellenességét; Harsányi Gréte, akit novellái révén ismertek a Nyugat olvasói, szomorú adatokkal egészítette ki a helyzetjelentést, de sorscsapásnak nevezte a dunántúli egykét, ami ellen hasztalan minden hadakozás; Braun Róbert, a szociográfia nagy öregje a tudományos statisztikára hivatkozva próbálta megcáfolni az egész kérdésfölvetést. Lényegében csak Babits és Fülep értette meg és osztotta Illyés véleményét, hogy a helyzet aggasztó, de már nem elég aggodalmaskodni, hanem tenni kell valamit. A vitát Illyés zárta le, újból kifejtette mondanivalóját, és elhárította azt a szemrehányást - ami nyilván a városban terjedt -, hogy nacionalizmus, sőt sovinizmus vezette volna a kérdés fölvetésében. De az ankét evvel még nem zárult le teljesen, mert 1934-ben érkezett még egy hozzászólás, egy somogyi plébános parlamenti törvényt sürgetett, és a katolikus családerkölcs szigorú betartását szolgalmazta. Ekkor Illyés is újabb tanulmányt írt, ismét összefoglalta nézeteit, új gondolatokat már nem vetett föl, de a földreform szavát még nyomatékosabban húzta alá.

A somogyi plébános és Illyés tanulmánya között jelent meg Gellért Oszkár könyvismertetése Fenyő Miksának a Nyugat kiadásában megjelent Hitler-tanulmányáról. Avval kezdte, hogy ez is a magyar jövőről és a magyar sorsról szól, mert alighanem háború közeledik. „S ha Európa felvonul Hitler ellen - írta -, Isten óvja Magyarországot, hogy ez a felvonulás még egyszer Németország oldalán találja.”[xxxix] Az év végén Babits újra ankétot szervezett, ezúttal éppen erről a veszedelemről, a háborúról: Mit tegyen az író a háborúval szemben? Bevezető szavaiban Kant békegondolatát idézte föl, mint az első világháború idején, s az egyetemes felelősségre hivatkozott, mely szerint az író sem maradhat meg „művészete önzésében”. Drámai kérdésére sokan válaszoltak, a vita 1935-ben is folytatódott. Hozzászólt Kosztolányi, Zilahy, Füst Milán, Kassák, Szenes Piroska, Gellért, Karinthy, Nagy Endre, Szász Zoltán, Bálint György, Szolnoki István, Szemlér Ferenc. Nem jutottak egységes álláspontra, Kosztolányi emelkedett patriotizmusától Kassák utópikus osztályforradalmiságáig és Füst Milán zavaros önvédelem-elméletétől Bálint György antifasizmusáig széles körben megoszlottak a vélemények, de közösséget szervezett belőlük a demonstratív részvétel, és minden kuszán szerteágazó gondolat ellenére ideológiai és morális tudatosító munkát végeztek a történelmi kihívás érzékelése révén.

Babits szerkesztésének első három évét társadalmi nyitottság és bizonyos mértékű politizálódás jellemezte; 1933, 1934, 1935 ankétok, polémiák, vitaanyagok, kritikai csaták jegyében telt el. Erre az időre esett a második nemzedék „lázadása” is. Németh László az Ember és szerep lapjain jelentette be elszakadását, Halász Gábor pedig Az európai irodalom történetéről írt nyugatbeli kritikájában tett nyilatkozatot a nemzedék ízlésönállóságáról.[xl] Nehéz lenne megmondani, hogy Babitsnak melyik fájt jobban. Németh személyes volt és sértő, Halász személyes és általánosan elvi. Némethtel Török Sophie szállt perbe, és hasonló hangon vádolta indiszkrécióval, mint annak idején Ignotus Babitsot[xli]. Halásznak Babits válaszolt, majd Halász viszontválaszára is válaszolt, és a nemzedék viselkedését röviden az Oedipus-komplexussal jellemezte.[xlii] Halásznak sikerült kiengesztelnie Babitsot, Németh kísérletet sem tett rá; Halász megmaradt a Nyugat táborában, Németh végleg hátat fordított.

Szervezeti változások is történtek. A Nyugat 1935-ben lett kéthetente megjelenő lapból végleg havi folyóirat. Végleg, mert korábban is előfordult, hogy az anyagi kényszerűség rövidebb ideig havi egyszeri megjelenésre szorította. Változáshoz vezetett Kosztolányi halála is. Kosztolányi 1936 novemberében halt meg, emlékére decemberben a Nyugat egész fönnállásának talán legszebb számát állították össze. Schöpflin Aladár abban a hónapban egyedül maradt a főmunkatársi poszton, aztán a megüresedett helyet Illyés Gyulával töltötték be. De mindkettőjüket nyomban elő is léptették társszerkesztővé, s az 1937. januári szám már így is tüntette föl őket. Illyés és a Nyugat szerencsés kapcsolata külön történet, mint ahogy külön történet József Attila és a Nyugat szerencsétlen kapcsolata is. Mindketten 1928 egyazon délutánján jártak először Babitsnál, aztán merőben másképp alakult a sorsuk. József Attila viszonyát Babitshoz már elkezdték feltárni részletesen feldolgozták már, Szőke Györgytől Tasi Józsefig alapos és érdekes tanulmányok olvashatók róla. [xliii] Az Illyés-Babits viszonyról kevesebbet tudunk, sok lényeges mozzanat még homályban van. Föltevéseken túl alig lehet bizonyosat állítani a társszerkesztői címig vezető út állomásairól, nem ismerjük, milyen döntésekben vett részt 1937-ben, és nem ismerjük pontosan, milyen mértékben növekedett szerepe Babits 1938-as gégeműtéte után. Annyi biztos, hogy Illyés veleszületett érzékkel tudta, hogyan kell a mindennapi érintkezésekben hajlékonyságot tanúsítani, hogy annál hatékonyabban érvényesíthessen magasabb eszméket, s evvel a Babitsból (de József Attilából és Németh Lászlóból is) hiányzó képességével nagy segítségére volt a folyóiratnak az egyre nehezebbé váló körülmények között.

Babits szerkesztői korszakának második harmada, 1936, 1937 és 1938 viszonylag csöndesebb időszak volt. A folyóirat beljebb húzódott az irodalom belső övezetében. Elültek a nagyarányú polémiák, s ami új vita támadt, a legfiatalabbakkal, attól nem paprikázódott fel a hangulat. Kassák Lajos, Halász Gábor és Szerb Antal inkább szomorúan és elégikusan értekezett arról, hogy az új generáció nem bocsátkozik vad lázadásokba, trónfosztó harcokba, hiányzik belőlük a hevület, elfogultság és mánia, nem is igazi fiatalok. Babits ezekben a kritikai vitákban már nem érintett félként, hanem döntőbíróként vett részt. Szerette az új nemzedéket, mert hozzá húztak, szerette őket, mert az újklassziciczmust ők vitték győzelemre. Szerette őket, mert tényleg tehetséges, jó költők voltak. Radnóti, Vas, Weöres, Jékely, Zelk, Rónay, Devecseri, Jankovich, Toldalaghy, Karinthy Gábor és a többiek mind rendszeres munkatársai lettek ebben az időben a Nyugatnak. (Többen közülük már korábban is szerepeltek.) Babits szerkesztése idején Illyés után Weöresnek jelent meg a legtöbb verse a folyóiratban.

A harmadik nemzedék prózaírói, esszéistái, kritikusai egy-két kivételtől eltekintve (Nagypál István – vagyis Schöpflin Gyula –, Tolnai Gábor, Keszi Imre) csak a Nyugat utolsó korszakában tűntek fel (Ortutay Gyula, Sőtér István, Bóka László, Mátrai László, Thurzó Gábor, Ottlik Géza stb.). Viszont ebben az időben emelkedett a vezető esszéisták közé a második nemzedék fiatalabbjaihoz tartozó Cs. Szabó László, aki Illyés oldalán állt az egyeztető, kiegyensúlyozó munkában. 1938-ban szép tanulmányt írt József Attiláról, 1941-ben ő világította meg sok máig érvényes gondolattal Illyés jelentőségét, és az utolsó előtti számban ő foglalta össze a Nyugat harcainak tanulságait Mérleg címmel.

Az utolsó harmadban ismét harci zászlót kellett kitűzni. Kegyetlen lett a világ, Európa belefutott a háborúba. Most már egy-egy szó és megnevezés nemcsak szó volt és nemcsak megnevezés, hanem átölelő vagy eltaszító mozdulat, és emberek sorsát döntötte el. A lap étosza újra próbatétel elé került, mert a történelem a háborúval és a megkülönböztető törvényekkel ismét hatályon kívül helyezte az emberi méltóság eszméjét. A Nyugat írói immár harmincéves hagyományaik szellemében folytatták munkájukat.

Nem felejtették a „hét krajcár” szegénységét, mindig voltak közöttük, akik emlékeztettek arra, hogy nem lehet emberi méltóságról beszélni, amíg a nincstelenség egész tömegeket szorít az emberhez illő élet alá. A Nyugat a megelőző években és most is kiállt a népéletet feltáró írók munkái mellett, s kritikai rovata azokat támogatta, akik romantikus ábrándképek és ködös illúziók helyett a falvak és tanyák valóságát mutatták be. Nagy Lajos, Veres Péter, Ortutay Gyula, Jócsik Lajos és mások többé-kevésbé rendszeresen hoztak hírt ezekről a könyvekről és írói törekvésekről. A népi írók mozgalmai körül létrejött lapok többet tettek ennek érdekében, de a Nyugat is tudatosan fordított figyelmet a szociális gondok egész hatalmas területére.

Az emberi méltóság védelméhez tartozott bizonyos közvetítő áttételekkel a magyar tradíció feldolgozásának és megítélésének mikéntje. Az idők szorításában a néha szakmainak hangzó kérdések közel kerültek azokhoz az új törvényekhez, amelyek pl. levétették Gellért Oszkár nevét a lapról. A német etnológiai iskola alapján dolgozó Farkas Gyula 1938-ban megírta a magyar irodalom 1867-től 1914-ig terjedő történetét, és ebben a német, szláv és főként zsidó asszimilánsokat okolta a századvég szellemi hanyatlása miatt. Könyve széleskörű vitát váltott ki különböző fórumokon, és a vitából a Nyugat is részt kért. Schöpflin Aladár indulatok nélkül, megfontoltan, csak az érvek erejére támaszkodva cáfolta Farkas Gyula tételét és emelte fel szavát az előítéletes gondolkodással szemben. „Ha a törzsökösök mai nemzedéke nem érzi elég erősnek magát, hogy pozícióit fenntartsa - írta -, nyúljon le segítségért a faluba (...) Ha az asszimiláció bizonyos pontokon nem kielégítő, azon nem az ellenszenv felkeltésével kell segíteni (...)”[xliv]

A Farkas Gyula körül parázsló vita egyik kiágazásaként született meg Németh László Kisebbségben című röpirata. Németh ebben főleg a Farkas Gyulát támadó Szekfűvel vitatkozott és e polémia során dobta be a köztudatba a mélymagyar-hígmagyar fogalompárt és nyomában egy egész értékelési szisztémát. Ez a szisztéma váltotta ki Babits Pajzzsal és dárdával kezdetű pamfletjét, mely utolsó nagy vitaírása volt a Nyugatban. Az 1939 augusztusi és szeptemberi számban adta közre folytatásban, Könyvről Könyvre című könyvbeszámoló rovatának keretében. Babits nem olyan visszafogottan és indulatmentesen érvelt ebben a tanulmányában, mint Schöpflin, hanem a régi hitviták hangján szólalt meg és szállt szembe Németh Lászlóval. Fő kifogása az volt, hogy ötletszerű elméletének értékelvű alkalmazása oktalan öncsonkításhoz vezet, és a magyar irodalmat végső soron éppen nemzeti jellegétől fosztja meg. Mint írta: „A magyar kultúra legbenső lényegében sokszínű; tág és tárt; hatásokat és benyomásokat magába olvasztó; különböző fajok lelki hozadékát egységesítő; messzi horizontokat átölelő.”[xlv] Babits átfűtött, izzó, nemesen emelkedett tanulmánya nem volt mentes az elfogultságoktól, de gondolatmenetének fő vonalában a Nyugat következetesen képviselt irodalomszemléletét és nemzetszemléletét foglalta össze. A Nyugat szintetizálásra és nem differenciálásra született. Alapításától és Ady örökségétől azon volt, hogy a magyar tradíció minél teljesebb egészével segítse az új irodalom életét.

Evvel be is fejezhetjük ezt a rövid vázlatot. Babits 1941 augusztus 4-én meghalt. A lapengedély a nevére szólt, és ezért, mint Gellért már megírta, a hivatalos szabályok szerint meg kellett szűnnie. Szeptemberi száma már nem is volt. Mégsem szűnt meg, októberben újra megjelentek a jól ismert betűk, a régi formátum és Beck Ö. Fülöp híres emblémája, csak a címe változott Magyar Csillagra. Illyés szerkesztette, és eltökélt szándékkal ott folytatta, ahol augusztusban abbamaradt. „A Magyar Csillag nevét mind átmenetinek tekintettük és mindnyájan mindvégig megújítottan is azt a régi - azt az Osvát-Ady-Móricz-Babits kialakította Nyugatot akartuk folytatni (...)”[xlvi] - írta később. Aztán 1944 áprilisában a Magyar Csillag is megszűnt. De a Nyugat története még evvel sem ért véget. Ottlik Géza elbeszéléséből tudjuk, hogy az ostrom utolsó heteiben hogyan akarták újra megindítani a Budán rekedt írók. A Stefánia úton tankok dübörögtek, a Korzó kiégett szállodasora vakon meredt a semmibe, amikor az írók egy csoportja az új Nyugatot szervezte. „Mindnyájan megegyeztünk abban, hogy a Nyugat 38-ik évfolyamát indítjuk meg, beleszámítva az »álnéven« futott folyamokat.”[xlvii] Ez az újraindítás, mint tudjuk, nem sikerült.

1989

[i] Osvát Ernő összes írásai, szerk., OSVÁT Kálmán, Bp., 1945,43.

[ii] Magyar Géniusz, 1903. április, 5.26.

[iii] OSVÁT Ernő, Motívumok, Figyelő, 1905, 1-2.

[iv] AMBRUS Zoltán, Irodalom és újságírás, Szerda, 1905. október 3. 1-16.

[v] Ady Endre összes prózai művei, VII., szerk.,Kispéter András, Varga József, Bp., 1968, 18-19.

[vi] TISZA István, Szabadgondolkodás, Magyar Figyelő, 1911, II., 3.

[vii] Világ, 1911. december 31. Ua., Osvát Ernő a kortársak között, szerk., KŐSZEG Ferenc, MÁRVÁNYI Judit, Bp., 1985, 201.

[viii] LACZKÓ Géza, A francia lélek keresztmetszete, Nyugat, 1915, I, 24-27.

[ix] TERSÁNSZKY Józsi Jenő, Levél Ignotushoz, Nyugat, 1915, I, 221.

[x] IGNOTUS, Háború, Nyugat, 1914, II, 130.

[xi] MÓRICZ Zsigmond, Inter arma…, Nyugat, 1914, II,191-192.

[xii] Nyugat, 1916, I. 726. Ua. Babits Mihály művei. Esszék, tanulmányok, szerk., BELIA György, Bp., 1978, I, 430.

[xiii] Nyugat, 1917 I. 969. Ua Babits Mihály művei i.m., 497.

[xiv] Uo.

[xv] I.m., 499.

[xvi] I.m., 512.

[xvii] Nyugat, 1916, II, 436.

[xviii] LUKÁCS György, Történelem és osztálytudat, Bp., 1971, 17.

[xix] Nyugat, 1919, 159.

[xx] Vö. KOMLÓS Aladár, Vereckétől Dévényig, Bp., 1972, 102-103.

[xxi] Nyugat, 1928, II, 374-375. Ua, Babits Mihály művei .i.m., II, 231-232.

[xxii] KOSZTOLÁNYI Dezső,Egy ég alatt, Bp., 1977, 179.

[xxiii] A szerkesztőváltás leírása a következőkön alapul: GELLÉRT Oszkár, Egy író élete. II, A Nyugat szerkesztőségében, Bp., 1962; MÓRICZ Virág, Móricz Zsigmond szerkesztő úr, Bp., 1967; Feljegyzések és levelek a Nyugatról, szerk., VEZÉR Erzsébet, Bp., 1975; Móricz Zsigmond a Nyugat szerkesztője, szerk.,TASI József, Bp., 1984.

[xxiv] MÓRICZ Virág, i.m., 422-429; Móricz Zsigmond a Nyugat szerkesztője, i.m., 271.

[xxv] NÉMETH László, Ember és szerep, Kecskemét, 1934, 96.

[xxvi] MÓRICZ Zsigmond, Új magyar optimizmus, Nyugat, 1929, II, 572.

[xxvii] MÓRICZ Zsigmond, Nemzeti koncentráció, Nyugat, 1930, I, 2.

[xxviii] BABITS Mihály, A Nyugat és az akadémizmus, Nyugat, 1930, I, 173.

[xxix] MÓRICZ Zsigmond, Katona József, Nyugat, 1930, I, 564-566.

[xxx] BABITS Mihály, Baloldal és Nyugatosság, Nyugat, 1930, II, 159.

[xxxi] MÓRICZ Zsigmond, Ki a frontra!, Nyugat, 1931, I. 4.

[xxxii] MÓRICZ Zsigmond, Újévi beköszöntő, Nyugat, 1933, I, 3.

[xxxiii] KOSZTOLÁNYI Dezső, Önmagamról, Nyugat, 1933, I, 7.

[xxxiv] MÓRICZ, i.m., 2.

[xxxv] KOSZTOLÁNYI, i.m., 6.

[xxxvi] BABITS Mihály, Az Ignotus-ügy, Nyugat, 1937, 160.

[xxxvii] A vitához tartozó írások: TERSÁNSZKY Józsi JENŐ, Az utolsó királysas. Erdélyi József versei, Nyugat, 1928, II, 204-205; IGNOTUS Pál, Disputa „Á propos Erdélyi József”, Nyugat, 1928. II, 273-280; TERSÁNSZKY Józsi Jenő, 283-289; TÓTH Aladár,uo., 289-292; IGNOTUS Pál, 292-295.

[xxxviii] KÁRPÁTI Aurél, Elefántcsonttorony vagy lövészárok, Nyugat, 1933, I, 384.

[xxxix] GELLÉRT Oszkár,Hitler, Nyugat, 1934, I, 135.

[xl] HALÁSZ Gábor, Egy ízlésforma önarcképe, Nyugat, 1935, II, 117-121.

[xli] TÖRÖK Sophie,Önéletrajz, generációs probléma, vagy amit akartok…, Nyugat, 1935, I, 201-212

[xlii] BABITS Mihály,Könyvről könyvre, Nyugat, 1935, II, 189-196; HALÁSZ Gábor, Személyes kérdésben, uo., 277-280; BABITS, Vádak és ködök, uo., 281-284.

[xliii] Vö. SZŐKE György, József Attila és Babits viszonya a Magad emésztő címú költemény tükrében, ItK, 1980, 1.sz., 83-91; TASI József, Babits, Zsolt Béla, Hatvany és József Attila (Adalékok a „Tárgyi kritikai tanulmány” történetéhez) = Mint különös hírmondó, szerk., KELEVÉZ Ágnes, Bp., 1983, 135-170.

[xliv] SCHÖPFLIN Aladár, Asszimiláció és irodalom, Nyugat, 1939, I, 293.

[xlv] BABITS Mihály, Pajzzsal és dárdával, Nyugat, 1939, II, 176. Ua., Babits Mihály művei, i.m., II, 617.

[xlvi] ILLÉY Gyula, Iránytűvel, Bp., 1975, II, 174-175.

[xlvii] OTTLIK Géza, Próza, Bp., 1980, 229.