A „harmadik nemzedék” fogadtatása

A „harmadik nemzedék” fogadtatása

1929 májusában Jóság címmel költői antológia jelent meg. Az előszó így szabott út­irányt a benne szereplőknek: „Akik ebben a kötetben összeverődtünk: különböző világné­zeti, különböző korú, ismertebb és ismeretlenebb nevű emberek, akik emberek akartak maradni a háború utáni nyomorúságban és embertelenségben is, s akik úgy vélnek magyarságuk mel­lett is hitet tenni, ha azt, ami összehozta őket s amit könyvük címéül is választottak: jóság dalolják és éneklik.” A címlapon így következtek a nevek: Vajda János, Forgács Antal, Rad­nóti Glatter Miklós, Dán György, Wagner György, Kalmár Magda, Fekete Alfréd. Új nem­zedék jelentkezett velük a magyar költészetben; nemzedékké szervezte őket a választott közös program s az évjáratok különbségét is kiegyenlítő azonos „költői” életkoruk.

A harmincas években folyamatosan bővültek e nemzedék sorai. Új és új fiatal költők jelentkeztek, s napvilágot láttak az első önálló kötetek is. Radnóti Miklós: Pogány köszöntő, 1930; Zelk Zoltán: Csuklódon kibuggyan a vér,1930; Rónai Mihály András: Első ének, 1931; Kis Ferenc: Így vagyunk együtt, 1931; Rónay György: A tulipánok elhervadtak, 1932; Vas István: Őszi rombolás, 1932; Jankovich Ferenc: Kenyérszegés, 1932; Képes Géza: Márványba véslek, 1933; Forgács Antal: Fanyar idő, 1933; Weöres Sándor: Hideg van, 1934; Kiss Tamás: Szembe a széllel, 1934; Hajnal Anna: Ébredj fel bennem, álom, 1935; Takáts Gyula: Kút, 1935; Devecseri Gábor: A mulatságos tenger, 1936; Mátyás Ferenc: Szeretnék lenni, 1936; Jékely Zoltán: Éjszakák, 1936; Keszthelyi Zoltán: Árkon, bokron át, 1936; Karinthy Gábor: Étel és ital, 1937; Csorba Győző; Mozdulatlanság, 1938; Zsigmond Ede: Elszántan és szelíden, 1938; Kálnoki László: Árnyak kertje, 1939; Pásztor Béla: Méregkóstolók, 1939; Bóka László: Magyar Agapé, 1940.

Szárnybontásuk időszakát hozzávetőleges pontossággal két évszám közé lehet szori­tani: 1929-35. 1929-ben jelent meg a Jóság-antológia, 1935-ben pedig a második, az elsőnél átfogóbb gyűjtemény, Korunk címmel.[i] A kötet válogatását Dénes Béla és Radnóti Miklós végezte, a bevezető tanulmányt Fejtő Ferenc írta. A kötet nagy kritikai visszhangot váltott ki, ami új költői nemzedékről lévén szó, nem is volt meglepő. Meglepő volt azonban, hogy a különböző meggyőződésű és pártállású kritikusok feltűnő módon egyetértettek.

Szerb Antal[ii] közvetlen elődeikkel, a „második nemzedékkel” hasonlította össze a fiata­lok költészetét. „A harmincéves generáció költői - írta - férfit énekelnek, mint egykor Vergilius. Kiállásuk a bánatos, dacos, elkeseredett, de mindenképpen erőteljes férfiemberé. Irtóznak a dekadens lágyságtól, a sóhajtól és a könnyektől. Halkan maguk elé mormolnak vagy kiáltanak egy nagyot, vagy káromkodnak és fütyörésznek, legrosszabb esetben berregnek és dübörögnek, de nem sírnak és főképp nem dalolnak. Az új generáció költői nem férfit énekelnek, hanem lírai költőt. Nem röstellik költőnek nevezni magukat verseikben, nem röstellik már leírni a »dalolni« szót, és a póz, amelyben lefestik magukat sokkal kevésbé férfias.” Szerb Antal úgy látta, hogy a fiatal költők Babits és Kosztolányi korai korszakához térnek vissza, ahhoz „amikor még nekik virágoztak az Üllői úti fák”. Az új, ami költészetükben meg­nyilvánul, voltaképpen szintén visszatérés, a „holdvilág rehabilitációja”, nem más mint a preromantika.                  

A „póz” mögött, amit Szerb Antal leírt, a Korunk kritikusa, Korvin Sándor[iii] mélyebb magatartási rugókat és eszmei összetevőket keresett. Vitába szállt a válogatással is. „A hiva­talos kiadó és a kontrázó költő [azaz Radnóti Miklós – K. Z.] azok közül toborozta apostolszámú kis csapatát, akiket az uralkodói irodalmi kegy mostanában kitüntet.” A válogatás elveit merő­ben szubjektívnek minősítette. Miért Jékely Zoltán, miért nem Vajkay Lajos vagy Morvay Gyula versei kerültek a kötetbe - kérdezte. Hiányolta az 1904-ben született Gereblyés Lászlót is, aki koránál és költői pályakezdésénél fogva inkább a második nemzedékhez tartozott. A kötetben szereplő tizenkét költőt két csoportba sorolta: az elsőbe a „szociális irányú líra, a negyedik rend” költői kerültek: Forgács Antal, Radnóti Miklós, Zelk Zoltán és Vas István. A másodikba a „lázadó hajlamok nélküli” értelmiségiek: Habán Mihály, Hajnal Anna, Jékely Zoltán, Rónai Mihály András, Toldalaghy Pál és Weöres Sándor. Két költő hiányzott e csoportosításból: Kis Ferenc és Sértő Kálmán. A munkásköltő Kis Ferencet azért tárgyalta külön, mert úgy vélte - és joggal - hogy művészetét nem mutatja be helyesen a válogatás. De ugyanezért különítette el Sértő Kálmánt is, akit „a pesti aszfalton kallódó senkijószágának” nevezett, majd megállapította róla, hogy „csupa ki nem robbant energia”.

Érdemben csak az első csoporttal foglalkozott, majdhogynem árulással vádolva őket, mert „nem is olyan régen vérmes kedvvel ostromolták valahol a tömegek oldalán a jövőt, ma pedig ott serénykednek a polgári létforma immár szűk lehetőségei közt mozgó írótársaik mel­lett”. Ennek értelmében Radnótiról például kijelentette, hogy „óvatos duhaj; csak dinami­kusabb s életvidámabb természet, semhogy elázzon a már-már divatos hangulatban. Minden­esetre sok nála az idill, a miniatűr, ami önmagában véve kedves, de jellemző, hogy ki mikor, miről ír s mikor hogyan válogatja magát”.

Németh Andor[iv] az idősebb nemzedékek szerepét ellenkezőleg értékelte. „Az önkényes elszigetelődés, a magyar szellemiség »szigethangulata« tulajdonképpen az előző nemzedékek politikai szerepvállalásának s e szerepvállalás csődjének visszahatása. (Azok ették az egrest s az utódoknak vásott bele a foguk.) Az új költőnemzedék a diktatúra légkörében nőtt fel. Társa­dalmi kifakadásaik kollektív élményszótár híján papirosízűek; olvasmányaik szókincsévei kénytelenek kifejezni azokat az indulatokat, amikre az eleven nyelv ma nem visszhangzik...” Az idősebb nemzedékek politikai szerepvállalásának csődjét abban látta, hogy „csak politikailag indokolt, minden más tekintetben elfogult egyoldalúságuk többnyire megtört a társadalom státusán s csak konzer­válta, művészi magasságokba szublimálta a társadalmi ellentéteket. (Illyésnél: falu és város, úr és paraszt.)” Mindezzel nem mentegetni, csupán megmagyarázni kívánta a fiatal költők apolitikus magatartását. Költészetüket ő sem tartotta megnyugtatónak. „A formai felké­szültség túlsúlya a tartalom felett, a gyanús játékos készség, mellyel csillogó varázzsá szépítik valójában sötét élményeiket, nyugtalanító. A közösen bitorolt álomjáték lazán lebeg a történelmi valóság felett; hazának kicsi, eszménynek híg.”

A Nyugatban Kassák Lajos[v] foglalkozott az új nemzedékkel. „Lehet, kissé különösen hangzik, hogy az idősebbek azért kötekednek a fiatalokkal, mert nem tartják őket elég fiataloknak, romboló kedvűeknek és kezdeményező akaratúaknak - de ha így van, bűn lenne róla hallgatni.” Kassák az új költők magatartását és hangvételét Reviczkyéhez és Makai Emiléhez hasonlította, bennük jelölte meg elődjeiket. Tagadta a fiatalok önvallomásainak hitelét, hogy ősüknek Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt és Babitsot tekintik. Elemezte azt a zárt formarend­szert, amelyben költeményeik javarésze született. „A világháború előtt jött nemzedékkel szemben a fiatalok szeretik csiszoltságukat, formásságukat hangsúlyozni és nyilvánvaló, hogy az alkalmazkodás fogalmát összetévesztik az alakítás fogalmával. Az időmértékkel nem kötött, rímekkel össze nem csendülő sorokat egyszerűen kinevezik formátlanoknak, - az időmérték­kel tagolt, rímekkel megtűzdelt sorokat pedig formásaknak, még akkor is, ha ezek a sorok minden külső formulák alkalmazása ellenére megmaradnak lapos prózának.” A versekben meg­jelenő külső formáltság esztétikumáról kijelentette, hogy „a mechanikus simasággal gördülő sorok nem szépek. De ami nem szép, az még nem feltétlenül csúnya. Az új költők versei ebben az értelemben határozottan nem csúnyák, vagyis esztétikailag szimpatikusak - megbocsájt­hatók. És nem kétséges, hogy ez a megbocsájthatóság teszi közölhetőkké az említett verseket úgy a legmodernebb folyóiratokban, mint a legkonzervatívabb napilapok vasárnapi képesmel­lékleteiben.”                    

Kassák nem azt kifogásolta a fiatalok verseiben, hogy politikailag nem forradalmiak, hanem azt, hogy túlzó forma igényük tartalmi igénytelenséggel párosul. Rossz jelnek tekintette azt is, hogy soraikban is felütötte fejét a „népies-nemzeti” irányzat. Ezért a hatásért az előt­tük járó nemzedéket tette felelőssé, hiszen ők kezdeményezték ezt az „elkanyarodást”, ők voltak azok, -akik „a »dekadens intellektuaIizmus« reakciójaként a népies-nemzeti iránynak adtak hangot. S ez a forduló, ha egészen más értéket mutat is fel, elfogultság nélkül vonat­kozásba hozható azzal a népies-nemzeti iránnyal, amely a 80-90-es évek kozmopolitáival és »dekadenseivel« fordult szembe. A mai legfiatalabbak már csak mintegy szédületben tovább haladnak az úton, ami kiszakadtan a városi életből valamiféle furcsa, stilizált természetlátás­hoz vezette el őket”. Ezt a természetlátást tekintette e nemzedék harmadik problematikus jelenségének, a formátlanságot takaró formásság és a népies hatás mellett. Kassák nem a realizmust kérte számon a fiataloktól, hanem az életszerűséget és elevenséget, ami sajátja lehet akár a szürrealista ábrázolásnak is.” A fiatal költőknél tehát nem az a baj, hogy az általuk felidézett világ nem azonos a mi profán, anyagi világunkkal, hanem, hogy dimenziótlan és atmoszférátlan valami. Az ő kimondott tájuknak ugyanúgy nincs szélessége, ahogyan mélysége és magassága sincs, orrunk hegyével a horizontba ütközünk és érezzük, hogy a fák gyökértele­nek s hogy gombostűvel odatűzött művirágot viselnek a koronájukon, állatkáik nem csoda­lények, amilyeneknek a költő föl szeretné tüntetni, a valóság formáiból elstilizált s valószínűIeg apró hajszálrugókkal mozgatott szerkezetek, s mennél részletesebben vizsgálódunk, annál inkább látnunk kell, hogy ez a »különös« természet nem az álom valósága, csupán a naturalista szemlélet iIluzionizmusa (...) Pamutból szálazott mező zöldül ezek alatt a búzák alatt, kenyér­bélből gyúrt báránykák legelésznek és egy fából készített pásztor is álldogál vagy heverészik a mezőben (…) Nyugalom mindenütt, elmosódó hangulat és sehol egy kiáltóbb szín vagy kiszö­gellő sarok.” Kassák mindezért, akárcsak Németh Andor, nem csupán a fiatalokat hibáztatta. E jelenségek, írta, a kor bélyegét is magukon viselik, az általános létbizonytalanság és a ful­lasztó szellemi légkör lenyomatát. Ennek következtében az élettelenség és stilizáció nemcsak a lírában uralkodott el, hanem a képzőművészetben, a zenében és az építészetben is. Kassák ekképpen, az új költőnemzedék kapcsán, elsőnek tett kísérletet arra, hogy az egész korabeli magyar művészeti életet fölmérje.

Az elemzés szűkebb körű igényével, de a kor általános irodalmi képéből indult ki Kelemen János[vi] is a Gondolat hasábjain. Hasonló kérdéseket fejtegetett, mint nyolc esztendővel korábban Halász Gábor a líra haláláról, a régi, biztosnak hitt költői világképek összeomlásáról és egy új költészet születésének szükségességéről. Kelemen János ezt az új költészetet a má­sodik nemzedékben látta felnőni, s Kassákkal ellentétben bizakodóan szemlélte a népi mozgalmat. Részletesebben foglalkozott azzal a - mint írta - „kitöréssel”, ahogy Marconnay Tibor, Szabó Lőrinc és Fodor József eljutott az új poézishez. Velük állította szembe a leg­fiatalabb költőket, akik rutinosaknak, ügyeseknek, kitűnő stílromantikusoknak, de mindenek­előtt óvatosaknak mutatkoztak. „Óvatosak - megelégszenek a lélek apró, felületes szen­zációival s olykor egy-egy feladatversben róják Ie világnézeti »kötelmeiket«. Közös jellem­zésük csupán egy sereg negatívum felhánytorgatása révén lenne lehetséges (...) Talán túlsá­gosan sok művészi lehetőség áll a fiatal költők rendelkezésére, s ezért az adott lehetőségek határát nem haladják túl, a felfedezés izgalmai nem nyugtalanítják egyiküket sem. Nem látni azt az éles határvonalat, ami közvetlen elődjeiktől (Erdélyi, Illyés, Szabó Lőrinc, József Attila) elválasztaná őket, ha csak nem a lendület hiánya az, ami a fiataloknál legszembeszökőbb . . .” A költő műve nemcsak irodalmi, hanem szociális tett is, erejét a kollektivumból meríti s visszahat a közösségre. A fiatal költők azonban - javarészt - csupán egy irodalmi folytonos­ság képviselői, akik önfeláldozóan csak azért írnak, hogy egy gazdagmúltú műfaj látszatéletét fenn tartsák.”

Halász Gábor,[vii] akárcsak Kelemen János, a második nemzedékhez mérve találta könnyűnek az új lírát. Azoknak céljuk volt a verssel, a „szociális együttérzés felzaklatott ösz­töne” sugárzott át rajta, hangjuk nyersebben szólt, de nem a formára, hanem a hatásra fi­gyeltek és tettekre akartak buzdítani. Velük szemben a fiatalok „csak befelé figyelnek; a vissz­hang fontos, nem a behulIott hang és nem a jelenteni, ábrázolni, izgatni akaró szó, csak a zengés. Magukra vannak utalva, elemi indulataikra, feltörő érzéseikre, amiket - úgy érzik - senki sem élt át előttük ily ösztönösen és mégis önemésztő tudatosan, ily szívdobogva és groteszk hányavetiséggel, mint ők, a játékosok és mártírok, táncos kedvűek és a halál eljegyzettjei. A költészet fejlődésének daykás, kerényis, reviczkys szabadcsapatai. Mert csapatban járnak és egyéniségüket nehezebb elkülöníteni mint az előttük nemzedékét”. Pedig nem a tehetségük­kel, tudásukkal, formaérzékükkel van baj; „Bárhol ütjük fel versgyűjteményüket, hatása rög­tönös, zsongító, mint bizonyos rossz parfümöké. Kicsit egyforma is, de meg nem unható. Rossz költő nincs is köztük, csak kisebb, nagyobb tehetség. Az elégia jobban sikerül nekik, mint a dal, a hosszabb költemény, mert alkalmas az érzelem dialektikájára, inkább mint a rövid, a fuvolaszó jobban, mint a néha még alibiszerűen felharsanó trombitahang.” Költői maga­tartásuk lényegét így foglalta össze, a legvilágosabban a kortársi kritikában: „Nem lázadók, de nem is beletörődők; rosszul érzik magukat a világban, számkivetettek a társadalomban. De tudják, hogy a költő egyetlen méltó bosszúja a szép vers.”

Az általános kórleírás után Halász Gábor elsőnek kísérelte meg az új nemzedék rang­sorolását. Néhány mondattal jellemezte a kötet fiatal költőit s a legjelentékenyebbnek Jékely Zoltánt minősítette. A Nyugat szerkesztői a cikk után csatolt kis megjegyzésben határolták el magukat ettől az értékskálától. „A szerkesztők nem tartják még elérkezettnek az időt arra, hogy a legfiatalabb magyar költőgenerációra nézve a kritikus rangsorozatot próbáljon meg­állapítani, s úgy érezzük, hogy az összehasonIítások súlyos igazságtalanságra vezethetnek. Nem mulaszthatjuk el ez alkalomból külön is felhívni a figyelmet a fiatal Weöres Sándor kivételes tehetségére, mely még kiszámíthatatlan meglepetéseket hozhat azoknak, akik a magyar líra jövője iránt érdeklődnek.”

*

Ez a kis belső vita, amelyet a tanulmány és az utána függesztett - alighanem Babitstól származó - megjegyzés jelzett, akkor már évek óta tartó irodalmi vitára vetett fényt. Arra a vitára, mely az első és a második nemzedék között dúlt egy „ízlésrendszer önarcképéről”,

azaz voltaképpen egy értékrendszer formájában kifejezésre jutott írói-kritikusi magatartásról

Ha a mondatokat összevetjük, Halász Gábor leírása Babitsról helyenként hasonlatos ahhoz, amit a fiatal költőről adott; „egy jelzőben több a forradalom Babits szemében, mint a negy­venes évek egész politikus-költő generációjában. L'art pour l'art? Igen, a szépség erőfeszítésé­vel az erkölcsért, a jobbért, az emberebb emberért, a tendenciák és frázisok könnyű rohamá­nak kikapcsolásával.”[viii]

És valóban, nem Babits regisztrálta-e elsőnek, hogy a „versírás megszűnt nagy, eleven, szociális művészet lenni”, vajon nem ő hirdetett-e új „ezüstkort”? Látszólag összefüggés és

.következetesség nyilvánult meg Halász Gábor „kétfrontos” harcában, ahogy nemzedékének elveit védelmezte egyfelől a babitsi elefántcsonttorony ízlésrendszerével - és esztétikájával, másfelől a fiatal költők új irányzataival szemben. Legalábbis minden arra vall, hogy átgondolt elvek és konkrét irodalmi értékek védelmében tört lándzsát.

Zavarba jövünk azonban, ha ezeket az elveket pontosabban megvizsgáljuk, s zavarunk csak fokozódik, ha keresni kezdjük a műveket, melyeket szembeállít a hanyatló lírával. Hi­szen a kötetben, melynek alapján bírálatát megírta, ott szerepelt József Attila is. Kézenfekvő lett volna a példaadás és az érték felmutatása, erre azonban egyetlen mondattal sem utalt. E tényre a nézeteivel még alapvetően egyetértő Bóka László is felfigyelt: „Az csak a kortársi látás tragikus optimista csalódása, hogy azt a költőt, aki megbotránkoztatni is tud újságával, a jövőben keresi, jóllehet a költő már ott van, visszhangtalan magányából elindult már a szárszói sínek felé, hogy átbukva rajtuk, felismerhetővé váljék.”[ix]

Halász Gábor a saját eszmeköreit kereste József Attilában, s ezért szükségszerűen szublimálta költészetét. 1938-ban József Attila összes versei megjelenésének alkalmából így írt: „Nem az élete volt elviselhetetlen, csak a róla magá­ban kiformáIt, szégyenítő, kínzó gondolatok, ahogy koponyája szétroncsolódását is megelőzte az agy bomlása; teste végül engedelmesen nyúlt el a tehervonat előtt, amely képzeletben már annyiszor eldübörgött felette. Képzelete mérgezte meg ifjúságát, nem a valódi viszontagságok. Hiszen a legküzdelmesebb években, a hányódás, éhezés időszakában áhítatos szonettek szü­lettek a keze alatt, a Nyugat formaművészei ihlették, koldus volt, de hivalkodóan a szépség koldusa.[x] (…) Az ő igazságtalan és egyensúlytalan, elnyomatással, küzdelemmel és kétségek­kel teli történelmi valósága a lelke volt, minden belső történés csak a belső sivárságnak fel­erősített, durvává nagyított képe, a külváros ő maga volt, és jöhetett-e olyan forradalmi meg­oldás, amely ezen a sorson, alkaton, elrendeltségen segíteni tudott volna? Éppen mert kivetítésről van szó, uralkodik »proletár« verseiben a tájkép, a részletes és gondos terepfelvétel, az érzékeny ráeszmélés a jellegzetes színfoltokra, melyek uralkodó hangulatát igazolhatják.”[xi]

E József Attila-tanulmánnyal összefüggésben nyeri el értelmét az abban az évben Ilyésről írott cikke is. Mint legtöbb írásában, ebben is szépek a részletelemzések, s elbűvöli az olvasót a kivételes képességű kritikusoknak megadatott beleérző képességével. Végső össze­gezése mégis ellenkezést váIt ki: „Kétségtelen, hogy az egész nemzedék, amelyhez Illyés is tartozik, fáradt és kiábrándult; csüggedt makacsság viszi tovább az útján, ragaszkodás a tépett eszmények között a magatartáshoz. Kezdetben etikus büszkeségnek számított az, ami egyre inkább görcsös feszültségnek mutatkozik meg; a jellem helyett az idegek erőmutatványa. Innen a különös bénultság, nemcsak a művészi lendületben, de magában a cselekvésben is; soha tettrekészebb és tettekben kevésbé kirobbanó ifjúságot! Századvégi koravének, akik márciusi ifjaknak álcázzák magukat (…)[xii] Ahogy szomorúságunkban zenét kívánunk, úgy menekül az illúziót vesztett költői lélek is az érzéki vigasztalókhoz, az önmagáért lüktető ritmushoz, mely értelmet, mondanivalót megelőzve annyira tud simuIni egy-egy hangulathoz az édes szavakhoz, melyek már hangzásukkal elzsongítanak. Művészet a művészetért? Nem, művészet az új reményért, a nélkülözhetetlen diadalérzésért, és fölényért, a rendért a romokban. Az új ilIyési szépség elsősorban a vízióé; belső lírai látomás, az elszálló impresszió gyors fel­vázolása, legjobb mai festőinkre emlékeztető átlényegítése a valóságnak (…)[xiii] Virtuózzá lett, hogy mélyebbre nyúlhasson, többet adhasson saját magából; mert csak a legmagasabb tel­jesítmény segít továbbjutni a lélek útvesztőjében.”[xiv]

A „fáradt és kiábrándult nemzedék”, melybe Halász Gábor IIlyést besorolta, termé­szetesen nem a harmadik nemzedék, mint Bóka hitte,[xv] hanem a második, melyhez valóban tartozott. Nem lényegtelen különbség ez, mert éppen arra figyelmeztet, hogy a fiatal költőkről megfogalmazott véleménye, korabeli cikkeinek összefüggésében általános korszak-kritikává bővült, már nemcsak a harmadik nemzedék, hanem az egész akkori magyar irodalom bírála­tává kerekedett. Történt ez pedig úgy, hogy e válságos korban tovább élő - igaz, szűk körű ­

militáns irodalomba is saját ezsmevilágát vetítette bele. Csak így eshetett meg, hogy József Attila líráját merőben introvertált világgá szűkítette, hogy egyértelműen az elfáradt költők közé sorolta Illyést, aki, igaz, ekkoriban megcsappant hittel tekintett a „hűtlen jövőbe”, de társadalomkritikai indulatai nem békéltek meg.                                         

Kiket állított hát szembe Halász Gábor a „hanyatló” fiatal nemzedékkel? Valójában önarckép volt Halász Gábor kritikája, amint Korvin Sándoré, Németh Andoré és Kassáké is az volt. Legtöbbször annak minősül az irodalom friss hajtásaival szem­ben megnyilvánuló kritikusi magatartás. Korvin Sándor a forradalmi mozgalom időleges visszaeséséről tudósított, Kassák akaratlanul azt ismerte be, hogy a költészet új áramlata, már elzúgnak felette, hogy ezek a fiatalok már szűknek érezték az ő avantgárd iskolapadjait, hogy a magyar Iírának nem lett továbbélő áramlata az, amelyet ő kezdeményezett, legalábbis nem úgy, ahogy várta. Németh Andor - nemcsak a sorok mögött, hanem nyíltan, szóki­mondóan - vallott annak a baloldali humanizmusnak a kudarcáról, melyhez tartozott, s mely sajátos közbülső helyet biztosított neki a szocialista mozgalmak és a Nyugat között. Halász Gábor az „esszéíró nemzedék” szelIemi véderőrendszerének repedéseit ismerte el. A „líra ellenforradalma” akkor következett be, amikor diadalra jutott az új artisztikum, melyet egy évtizeddel korábban hirdetett. A „líra ellenforradalma” azt bizonyította, hogy az „esszéíró nemzedék” eszméi könnyűnek találtattak az egyre súlyosodó korban.

Ezt ismerte be Szerb Antal is könnyesen-ironikusan a Könyvek és az ifjúság elégiája[xvi] című esszéjében. Korosztálya szellemi eszmélődésének történetét mesélte el benne, tovatűnő rajon­gásaikat, elröppenő divatjaikat, illúziókkal, szépet váró naivitással teli ifjúságukat. A magyar szellemi élet negyedszázadának története bontakozott ki érzelemmel és indulattal meg­emelt szubjektív vallomásából. Az elégikus hang fokozatosan váltott át fájdalmas öngúnnyá, míg végül elérkezett az új nemzedék fellépéséig. Nem bírálat volt ez már, hanem önbírálat: „Igen, itt van egy új nemzedék, a leg »nemzedékibb« életkorban, és egyáltalán nem akar úgy viselkedni, mint egy új nemzedékhez illik. Nem hisz semmiféle új - izmusban, amire mi öregesen legyinthetnénk, nem rajong senkiért, akiért mi ne rajongtunk volna, nem gyűIöI senkit, akit mi ne gyűlöltünk volna, és ha néha szid is minket, azt sem irodalmi okokból és rossz lelkiismeretből teszi. Pedig ez- az új nemzedék rendkívül tehetséges - legalábbis Magyarországon: lírai költői átlagban jobbak, mint az előző nemzedéké, Iíraibbak, újságírói új műfajokat teremtenek, tudósai félelmetes felkészültségűek. De hol a dac, a szekta, a jelszó, a révület, a »mania«?”

*

A dac, a jelszó, a révület, a mánia, aminek bűvöletében az esszéíró nemzedék felnőtt, valóban hiányzott a fiatalokból. Öregesebbek voltak? Talán józanabbak. Hitetlenebbek? Ta­lán reálisabbak. Gyávábbak? Kevésbé vakmerőek. Hiányzott belőlük a harci készség? Na­gyon szerettek volna békében élni. Elbújtak a világ elöl? Nem volt még nemzedék, amely job­ban tudta volna, hogy nem lehet. Szellemi tájékozódásukat, érdeklődésüket, iskoláikat és törekvéseiket, politikai nézeteiket ma már elsőkézből ismerhetjük meg: Vas István Nehéz. szerelem című önéletrajzi művéből.

Mi volt az a különös és rendellenes az indulásukban, amit minden korabeli kritika ér­zékelt, és sajátos módon, akarva-akaratlan önbírálat formájában magyarázott? Mert valami közös sajátosságuknak mégiscsak kellett lennie. Verseik formájában nyilvánult volna meg? A zárt formákhoz, a kötött ritmushoz és a rímhez nem ők kanyarodtak vissza, csak követték az előttük járókat. Az új klasszicizmus Füst Milán szabadverseiben és Babits enjambementjaiban készülődött. Erdélyi frissítette fel a Petőfi-féle népdalkincset, s József Attila érkezett el elsőnek az új, ízig-vérig modern zeneiségig. Hirdetett, jelszavuk, a Jóság lett volna oly meglepő? Valójában ez sem volt újdonság. Megtalálható a tolsztojánizmusban, megtalálható az expresszionizmus egyik ágá­ban, Werfel költészetében, megtalálható nálunk juhász Gyulánál és a fiatal (1923-as) József Attilánál.[xvii]

                                               Ti jók vagytok mindannyian.

                                               Miért csinálnátok hát rosszat?

                                                                                  (Tanítások)

Ne higgyük el hát barátaim,

hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk !

Mindent meg kell simogatni,

a hiénákat, a békákat is.

(Gyémánt)

De Kassák Lajosnál is olvashatunk ilyen sorokat:

                                               Ó tisztaszemű fivéreink!

Ó jóságunk szomorúsága!

Ó, Mária országa, fehér liliomkert!

(Máglyák énekelnek)

Verseik tartalmában ütközött volna tehát ki az a különösség, amit még körültapogatnia sem sikerült a kortársi kritikának? Kevésbé érdekelte volna őket a külvilág, az élet, a társadalom? Ítéletünk sokszor attól függ, hogy milyen formában vagyunk hajlandóak felismerni ezek megjelenését a versekben. Korvin Sándor, a Korunk kritikusa gúnyolódva jellemzőnek tartotta, hogy ki mikor ír idilleket, Bóka László és Ortutay Gyula viszont - igaz, később - Radnóti verseinek elemzésekor a látszólagos idillek és szelíd természetképek mélyén is társadalmi, sőt politikai indulatokat talált.[xviii] Vagy idézzük Sőtér Istvánt: „Micsoda idillek azok, melyekben a Márványba véslek költője örömét leli” - kérdezte Képes Gézáról írva. „Miniatűr drámák és tragédiák, szűk sorok, fukar szavak közé szorított robbanások. Holmi precieux költőnek vélhették volna indulása nyomán a túlkönnyen ítélők - de ha kisterjedelmű, törékenynek tetsző versei mé­lyére tekintünk: vihar, düh és némaság kavarog bennük. A kényszerzubbony-szerűen kínos formákat csak azért választotta, hogy jobban a helyére láncolja a lelkében rejtező fenevadat. Hisz igazi eleme a féktelen mozgás, a forgószélszerű kavargás - de mindez egy pillanat vá­rakozó, ellibbenni készülő mezsgyéjébe dermedetten.”[xix]

A harmadik nemzedék indulásakor nem rendelkezett olyan önálló for­maeszménnyel, nem tett olyan önálló politikai hitvallást, nem lépett fel olyan önálló költői tematikával, nem alkotott olyan önálló csoportot, szövetséget, amely elválasztotta volna a kortárs magyar költészettől. Még csak az a felfogás sem bizonyítható egyértelműen, amely Szerb Antal 1935-ös kritikájától Bori Imre Radnóti monográfiájáig ível,[xx] hogy közvetlen elődeikkel, a második nemzedékkel szemben inkább az első nemzedékhez jártak volna iskolába. A valóság az, hogy lírájuk épp annyira elképzelhetetlen Szabó Lőrinc, Illyés Gyula és József Attila nélkül, mint Ady, Babits és Kosztolányi nélkül. A második nemzedékkel volt egy közös tanáruk is, Kassák Lajos, akinek magániskoláját kevés költő kerülte ki.                       .

Mi volt hát az újdonság, ami mégis betoppant velük az irodalmi életbe és heves vitákra sarkallta a kritikusokat? Nem a költészet feladatáról, hanem a költő személyéről vélekedtek ezek az ifjú költők másként, mint elődeik. Hittek a művészet hatásában, erejében és szerepében, de nem hittek többé a művész személyes vezéri szerepében. Ez valóban újdonság volt. Pontosabban, mint a legtöbb újdonság, valami nagyon réginek a visszatérése.

Amit ma néha a magyar költészet örök nemzeti sajátosságának hiszünk - a költő felnagyított és vélt nemzeti sorsformáló szerepe - valójában történelmünk egy adott kor­szakában jelent csak meg. A sorsot mondó váteszköltő, a politikusok helyett irányító, a pártok helyett pártot álló poéta abban a nagy történelmi ciklusban szilletett, amely a könyveket forgató testőríróktól ívelt a reformkoron át a szabadságharcig. Akkor lett a magyar költő népét vezérlő Iángoszlop. És azóta él-ez a szerep máiglan a köztudatban és az ars poeticában.

Illyés Gyula 1963-ban egy parabolával magyarázta meg e szerep szükségét a francia olvasóknak, Németh László Iszony c. regényének párizsi kiadásakor. Furcsálkodva fogadják külföldön, ha folyvást arról olvasnak a magyar irodalomban, hogy író, költő, drámaszerző, mind a dunai árvíz veszélyeire hívja fel a figyelmet és a gátak meg­erősítését követeli. Hol marad a vízügyi hivatal, hol marad a kormány, kérdezik boldogabb országokban. Miért az íróknak kell itt effajta ügyekkel foglalkozniuk? Ilyen feladat hárul az írókra minden olyan országban, mondta llIyés, ahol a nép a történelem folyamán évszázadokat élt úgy, hogy országa ugyan volt, de állama nem. A nemzetek életműködése alig különbözik a test működésétől. Ha egy-egy szervünk nem működik, átveszi vagy átérzi egy másik.”[xxi]

         Íme e szerep történelmi magyarázata. De kialakulásához köztudomásúan hozzájárult a romantika személyiség fogalma is, később megerősítette Nietzsche filozófiája és a barrèsi „culte du moi”. A szerep azonban szerep volt mindig, születésének pillanatában is és nem való­ság. Íróinknak nem volt nagyobb közvetlen társadalom- és történelemformáló hatásuk, mint az íróknak a világ bármely más országában. A művészet mindig formálja a valóságot, a valóságból születő és a valóságra visszaható művészet hatásfolyamata azonban nagyon bonyo­lult és közvetett módon érvényesül. Az a közvetlen szerep soha a világtörténelem folyamán nem valósult meg, amit a magyar írók (és különböző korokban más országok írói is) hittek és hirdettek. Századunkban végre szembe kellett nézni e szerep illúziójával. Ezt a feladatot kezdte végrehajtani a harmadik nemzedék.

1967 (Részletek)

[i] Korunk- Tizenkét fiatal költő, Független Szemle kiadása, Bp., 1935. (Forgács Antal, Habán Mihály, Hajnal Anna, Jékely Zoltán, Kis Ferenc, Radnóti Miklós, Rónai Mihály András, Sértő Kálmán, Toldalaghy Pál, Vas István, Weöres Sándor és Zelk Zoltán.)

[ii] SZERB Antal, Korunk - Tizenkét fiatal költő, Válasz, 1935, 477-480.

[iii] KORVIN Sándor, A „harmadik nemzedék” költő, Korunk, 1935, 7-8. sz., 31.

[iv] NÉMETH Andor, Versekről, Szép Szó, 1936, I, 118-121.

[v] KASSÁK Lajos, … És a legfiatalabb korosztály, Nyugat, 1936, II, 91-101.

[vi] KELEMEN János, Verses kötetekről, Gondolat, 1936, június, 318-322.

[vii] HALÁSZ GÁBOR: A líra ellenforradalma, Nyugat, 1937, I, 293-298. (Halász Gábor bírálatát a Makkai László szerkesztésében megjelent  az Új magyar költők Il  című kötet kapcsán írta.)

[viii] HALÁSZ Gábor, Válogatott írásai, Bp., 1959, 262.

[ix] BÓKA László, A két világháború közötti magyar líra néhány problémája ,= Uő, Válogatott tanulmányok, Bp.,1966, 779.

[x] HALÁSZ Gábor, i.m., 426.

[xi] I.m., 429.

[xii] I.m., 398.

[xiii] I.m., 400.

[xiv] I.m., 401.

[xv] BÓKA László, i.m., 780.

[xvi] SZERB Antal, Könyvek és ifjúság elégiája, Nyugat, 1938, II, 273-281.

[xvii] Vö. SZABOLCSI Miklós, Fiatal életek indulója, Bp., 1963, 353., 600-601.

[xviii] BÓKA László, Könyvek, gondok Bp., 1966, 251-256; ORTUTAY Gyula, Radnóti Miklós: Száll a lovam, Kortárs,1966, 4.sz., 547-550.

[xix] Négy nemzedék (Élő magyar költők), Bp., szerk., és tanulmány SŐTÉR István, 1948, 164.

[xx] BORI Imre, Radnóti Miklós költészete, Novi Sad, 1965, 11.

[xxi] ILLYÉS Gyula, Ingyen lakoma, Bp., 1964, I, 288.