writings on my art/írások munkáimról
válogatás megjelent kritikákból, kiállításmegnyitókból, katalógusszövegekből

Barna Róbert írása a Black-Black Galériában rendezett kiállításról /Balkon/

 

Mestyán Ádám

In omne tempus

 

(Kecskés Péter műveiről)

 

 

Élő művészről írni gyötrelmes feladat. Nem csak azért, mert a szöveg talán nem tetszik az illetőnek, hanem azért, mert szükségképpen fel kell adni azt a reményt, hogy igazságot állíthat a szerző. Az igazság relativizálását elkerülve az egyetlen megoldás a fogalom teljes kizárása. Így viszont az állítások elfogadására támasztott igényről is le kell mondani. Tehát a művészről való beszéd hazug is lehet, mi több, mindig hazug, hiszen az igazság nullfoka nem vonja maga után a hazugság megsemmisítődését. A beszéd (írás) hazugságával szemben azonban mindig van kiút: a művek élő valósága. Ekkor azonban a művész szorul ki. Művészete, művészetének jelen ideje kitaszítja a művészt. E számkivetettségről fog ez az írás szólni.

Kecskés Péter, a kortárs magyar fotográfia egyik rejtélyes alakja, nem számkivetett, de szellemi értelemben emigráns – egyedül áll műveinek rejtettségében. 1972-ben született, így a képzőművészek fiatal generációjához sorolható. Egyetlen iskolának vagy műhelynek sem tagja, divatos művészi csoportoktól távol áll. Mégis 1989-től Magyarországon és külföldön folyamatosan kiállít, és emellett performance-művész, asztrológus és író. Sokoldalúsága figyelembe veendő, még akkor is, ha pusztán fotóinak elemzéséről van szó. Életút és hitvallás kizárhatatlan tényező az értéshez, bár a képek sokszor mintegy eltaszítják azt. Nincsen egységes iránya, sorozatról sorozatra mást és mást vél érdekesnek: nem csak témái, hanem alkotói technikái is változnak. Ugyanakkor a sorozatok alatt egységes talaj húzódik, képformálása és szenvedélye a személyesség bélyegét rakják a képeire.

E személyesség elrejtett. Számos fotósorozata többszörösen egymásra fotózott (pontosabban egy negatívra exponált), rétegekből álló képekből áll. A rétegek kettős irányba hatnak: egyrészt eltakarják az eredetit, pontosabban kérdésessé teszik, hogy mi is az eredet(i), másrészt önálló új minőséget alkotnak. A rétegek elrejtik a személyeset, s egyben fel is mutatják. Mi több, a többszörös egymáson levés a rétegeket is megszünteti. Csillogó, hússzerű anyagból állnak ekkor a képek, mintha a képmélység, a perspektíva Kecskésnél tömör, szinte tapintható jelenlétet jelentene. Néhány sorozat színes, néhány fekete-fehér, de mindegyik a szem számára valami maradandót nyújt. Szó szerint maradandót, mert a néző szinte belekövül a képek plasztikusságába. Később még lesz szó az időről, annyi azonban már most megelőlegezhető, hogy nem pusztán az emlékezetbe vésődést takarja a fenti kijelentés, hanem az idő egyfajta jelenvalóságát. A személyesség mint valami, ami csak a jelenben lehet, mert jelen-idejű, kiváltja ezt – az alkotások jelentős hányadán az idő megszólíttatik, vagy inkább: formát kap.

A plasztikusság jelen esetben mint kiterjedt megjelenés értendő. Kecskés Péter fotóin e kiterjedt megjelenés mágikus alapokkal bír.

 

A létre-hozás módja meghatározó. Számmisztikája egyenes arányban áll a képi látvánnyal. Van úgy persze, hogy nem e mód a meghatározó, azonban a más módon létrejött alkotásokon is (pl.: az ENDT. Multiplication sorozatnál) valami világ- és matéria-ellenesség tapasztalható. A művész kivonja személyét a képből, hogy ellen-létnek adjon anyagot. A transzcendens alapállás a képeket olyan szövetekké teszi, melyek láthatatlan hálóként kifeszíthetőek a matéria, a szellemnélküli bálványok ellen. Az asztrológia elemeinek, az angolszász újmágiának alapvető szimbólumai tűnnek fel a képeken. Sőt egyes alkotások voltaképpen bizonyos szakrális cselekmények (rítusok?) emlékművei.

Csontok és szövetek, abszolút töltés és teljes üresség. A mágikus idealizmus valóra váltása a művészeten keresztül valósul meg. Persze kétséges, hogy e képeket egyáltalán a művészet fogalomrendszerével kellene megközelíteni, s nem inkább vallási-rituális konnotációba helyezni. Kecskés kiállításainak és képsorozatainak címei híven tanúskodnak abbéli szándékáról, hogy – bár más és más az apropó – beavatási rendszereket hozzon létre, ennyiben a bécsi akcionisták immár patinás hagyományához kapcsolódva. Ebből a szempontból kiemelkedő az Essentia Exaltata kiállítás és képsorozat, mely 2002-ben nyerte el végleges formáját. A cím az alkímia egyik központi fogalmának, a Prima Materia előállításának folyamatában létrejött magas szintű anyag. Az ebbe a sorozatba tartozó fotók a szakrális geográfia kitüntetett helyszínein készültek és önmaguk is egy-egy rítus emlékjelei, vagy még pontosabban: a képek maguk is ikonikus szinten kép-viselik a szakrális cselekményt. A prezentáció nem reprezentatív jellegű, hanem közvetlen megjelenés. A művész és a képek igényt tartanak a mítoszra, a tiszteletre, egyszóval hagyomány-konstrukcióra és az annak megfelelő hermeneutikára. Az emlékmű-jelleg így önmagában hordozza az emléket, a kép létrangja elszakad a képviselttől.

Ugyanakkor az eddigi corpusban fellelhetőek teljességgel deszakralizált, mi több, a divatos képzőművészeti tendenciákba sorolható alkotások is. A már idézett ENDT. Multiplication sorozat világ-töredékeket mutat be a képeken. Az egyik legérdekesebb alkotáson egy kiállítástermi riasztó látszik (a Tate Gallery-ből), mintegy kimondatlan ironikus gesztusként a kortárs művészet felé: mi az, ami a legtöbbet mond el a kortárs művekről (azaz a mélység hiánya). A részletek megragadása realista, extrém realista. De a részletekben ott lapul az ördög. A világ e részleteinek megmutatásával mintegy kimutatja a Gonoszt is, a nihilt, a semmit. Így a fokozott realista ábrázolásmóddal készült képek mögött is feszül a transzcendens háló. Még ezen „modern” képek alatt is hagyomány rejtőzik. Ilyen értelemben Kecskés Péter hagyomány-centrikus, de e hagyomány nem evilági.

 

A művek közös jellemzője nemcsak a hagyományban állás, hanem az idővel és bizonyos értelemben az érzékiséggel való küzdelem is. Kecskés fentebb említett matéria-ellenessége furcsa kontrasztot kapott az elemzés folyamán, hiszen egyes képek mint hússzerű, abszolút matériák lettek bemutatva. Az alkotói technikában az idő egy pontban való összegyűjtése zajlik – az akár több százszori exponálás -, bizonyos értelemben tehát a halhatatlanság formája van felmutatva. A mágikus Prima Materia motívuma egyenesen adódik: ezen nagyszerű anyag lényege szerint a testi való halhatatlanságát biztosítja. Ennyiben az idő testként való megállítása követhető nyomon. A képek, sorozatok, kiállítások és akciók (anti-)művészi formában ama dialógust próbálják folytatni, amit Hermész Triszmegisztosz (vagy Toth) kezdett el, s aminek lényege szerint egy célja van: az idő feletti hatalom.

 

E hatalom pedig – légyen az sötét vagy világos – a mindenkori számkivetettség ellenszere. Az idő megmarkolása, leképzése, beképzése így nem más, mint a művészetből való kilépés kulcsa. Örökre.    

  /megjelent a Kortás Magyar Fotográfia c. albumban, 2004-ben/

  

                Jászberényi József katalógusszövege a Bolt Galériában rendezett első kiállításomhoz, melyet Tóth Gábor mondott el a megnyitón

Kelényi Béla megnyitója; elhangzott Vácott az Actus:Celesticon c. kiállításomon /megjelent az Új Művészetben/

 

 

 

Bakos József megnyitószövege a Liget Galériában rendezett kiállításomhoz /megjelent a Szellemképben/

Adrian Snodgrass írása, a Black-Black Galériában, Kelényi Bélával közösen rendezett kiállításhoz; megjelent a Gyűjtők és gyűjteményekben