Bunyevácok.com

A bunyevácok. Kik a bunyevácok? Honnan és mikor jöttek Magyarországra? Hol az őshazájuk? Hol és hogyan élnek ma, milyen volt sorsuk a huszadik században? Minderre itt megtalálod a válaszokat!

Horvátok.com  

Budapesti horvátok 

Újbuda 

Horvátok rövid története 

Blog 

Sokcsevits Dénes:

A bunyevác népcsoport a horvát nemzeti integrációs folyamatban

  

            Európa e tájain a történelem viharai gyakran megbontották a középkorban, vagy a népvándorlás korában kialakult etnikai tömböket, összekuszálták az etnikai határokat. Menekültek kisebb-nagyobb csoportjai kerestek, s találtak maguknak új hazát. Az oszmán hódítás különösen erőteljesen átrajzolta egyes vidékek, így a Balkán-félsziget, valamint a régi Magyarország etnikai térképét. A XIV. és a XVII. (és részben még a XVIII.) században lezajlott migrációs folyamatok során a Balkán mint népesség kibocsátó, Magyarország pedig befogadó területként szerepelt. Szerbek, románok, valamint kisebb számban görögök és bolgárok mellett horvátok tömegei is magyar földre települtek. A XV-XVI. században inkább Horvátországból érkeztek (s Nyugat-Magyarországon telepedtek le), de Bosznia eleste után Dél-Magyarországon megjelentek az első katolikus bosnyák menekültek is, s kisebb csoportokban a török hódoltság alatt is települtek át horvátok magyar hódoltsági szpáhi-birtokokra a boszniai vilajetből (ez utóbbi a horvátországi Likát is magába foglalta). A XVII. század végén elsősorban Boszniából és Hercegovinából  költöztek nagyobb számban katolikus délszlávok a Dunántúl, illetve a Duna-Tisza közének  háborúkban elnéptelenedett tájaira.

              

                      A horvátok eredete és a horvátság nemzeti integrációs folyamatai 

                 Ha a bunyevácok (sokácok) és más kisebb, mára többségükben a horvátságba integrálódott népcsoport eredetét, történetét, majd XIX.-XX. századi nemzeti integrációjukat, s az ezzel kapcsolatos problémákat meg akarjuk érteni, egy kicsit nem árt felidézni a politikai földrajzban ma Nyugat-Balkánnak nevezett terület (Horvátország egészét manapság a nyugati sajtóban a Balkánhoz sorolják, noha pl. Szlavónia a Kárpát-medence része, s emiatt földrajzilag semmiképpen sem tarthatjuk a Balkán-félsziget tartozékának), s ezen belül különösen a horvátok történetét. A történészek többsége szerint a horvátok a mai Szlovákia és Lengyelország határvidékén, a Kárpátok mögött elterülő (Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár által Fehér Horvátországnak nevezett) őshazájukból a VII. század elején vándoroltak le a Drávától az Adriáig terjedő térségbe. Van olyan elmélet is, miszerint a horvát népnevet viselő törzs csak a VIII/IX. század fordulóján költözött mai lakóhelyére, miután frank szövetségben harcolva leigázta a VII. században a mai Horvátország területén letelepedett más szláv törzseket és avarokat (a középkor folyamán mind az előbbieket, mind a térség romanizált őslakosságának maradványait, vlachokat és dalmatákat a horvátság nyelvileg asszimilálta). A horvát nemzet néprajzi, nyelvjárási sokszínűségét részben ennek a ténynek, de talán még inkább későbbi történetének köszönheti. Már a középkorban (IX-X. század) a mai Horvátországon túl Bosznia-Hercegovinát egyes részeit is magába foglaló horvát etnikai területen több különböző fejedelemség alakult, melyek közül a tengermelléken fekvőből alakult ki a középkori Horvát Királyság, amely 1102 (Könyves Kálmán horvát királlyá koronázása után) több mint nyolcszáz éven át államközösséget alkotott Magyarországgal. A XV. századtól kezdve a horvát etnikai terület több, egymással szembenálló államhoz került. Dalmáciát Velence, Boszniát (majd a XVI. században Horvátország és Szlavónia nagy részét) az Oszmán Birodalom hódította meg, a maradék horvát és szlavón vidékek, pedig a török által meg nem szállt magyar területtel együtt a Habsburgok dunai birodalmának részévé váltak. Ez a megosztottság fennmaradt az újkorban is, s a horvát népcsoportok nemzeti integrációját erőteljesen gátolta (A XIX. század során ugyan Dalmácia és Bosznia is Habsburg kézre került, de közjogilag nem egyesítették Horvátországgal, s a hatóságok akadályozták a horvát nemzeti mozgalom integrációs törekvéseit). Ennek ellenére a tizenkilencedik, valamint részben a huszadik században, majd immár az egységes délszláv állam biztosította állami kereteken belül a leginkább a németséghez hasonló törzsi, vagy népcsoportbeli és múltbeli államterületi elkülönültséget leküzdve a Drávától az Adriáig terjedő térségben kialakult az egységes nemzeti tudattal rendelkező horvátság. A különböző népcsoportok lokális vagy etnikai csoporttudattal rendelkeztek, de egységesen a katolikus egyházhoz, s rajta keresztül a nyugat-európai kultúrkörhöz tartoztak, ami megkönnyítette integrálódásukat az egységesülő horvátságba. Ebből a szempontból a bunyevácokból, sokácokból, (katolikus) bosnyákokból, dalmátokból stb. álló horvátság XIX. századi nemzeti integrációs folyamata hasonlít az ugyancsak népcsoportbeli és államterületi elkülönülést mutató szászokból, frankokból, bajorokból, svábokból, poroszokból álló németségben lezajlott egyesüléshez.  A német nemzeti integrációhoz hasonlóan a horvát szubetnikai csoportok is - legkésőbb a huszadik századig - egy nemzetté váltak. Ez egy gyakorlatilag befejezettnek tekinthető történelmi folyamat. Előtte e népcsoportok tagjai is szubetnikai, lokális elnevezéseket alkalmaztak magukra, s a korábbi népesség összeírások is különböző néven emlegették őket, de ezeket az adatokat horvátságuk mai megkérdőjelezéséhez felhasználni értelmetlen dolog, olyan, mintha a technika világából a léghajó és a repülőgép feltalálása előtti korokból idézgetnénk írásokat, melyek azt bizonygatták, hogy az ember képtelen repülni, illetve repülő eszközt gyártani. A horvátok esetében a képet bonyolítja az egyébként horvát értelmiségiek és politikusok agyában megfogant délszláv egységeszme, azonban az ennek jegyében kialakított két jugoszláv államkísérleten belül a horvát nemzeti integráció folyamata nem állt le, sőt, végül minden akadály ellenére inkább kiteljesedett.1      
     

             

                A bunyevác népcsoport eredete és migrációi a XV., XVI. és  XVII. században 

                 A magyarországi horvátság valaha igen népes, erős etnikai csoportjának számítottak az Észak-Bácskában, a Baja-Zombor-Szabadka háromszögben lakó bunyevácok. Őshazájuk a XIX. században elterjedt vélekedéssel ellentétben nem a Neretva bal parti mellékfolyója, a Buna vidéke (e vélemény szerint a bunyevác szó is a Buna földrajzi névből származik, ez azonban ellentmond a horvát nyelv hangtani szabályainak).2 Ez a vidék csak eredeti szállásterületük keleti pereme. A bunyevác népesség magterülete a Dinári-hegység és a Split feletti Svilaja között elterülő vidék (ezt az őshaza elméletet a bunyevácok nyelve is igazolja: a što nyelvjárás nyugati ágának újabb hangsúlyozású íző változatát beszélik, de beszédükbe dalmáciai horvát ča nyelvjárási elemek és olasz jövevényszavak is keveredtek), illetve Délnyugat-Bosznia és Nyugat-Hercegovina.3 Egyes kutatók szerint e hegyvidék katolikus vallású vlach pásztorai képezték magvát a bunyevác népcsoportnak és elnevezésük is az e vidéken (illetve a Mediterránum más tájain is) használatos kőből rakott pásztorkunyhókat jelölő szóból – bunja (többesszám: bunje) – ered.4 A vlachok a Balkán romanizált őslakosságának maradványai, bár a későbbiekben a név egyszerűen félnomád hegyi pásztort is jelentett. Az újkori források már csak az ortodox vallású népességet jelölik e szóval.5  Több mai kutató, és a saját véleményem szerint a bunyevácság egésze aligha származhat a nem túl nagy létszámú balkáni katolikus vlachoktól. A XIX. századi (néha azonban későbbi keletkezésű) magyar munkákban is időnként (alighanem Karadžić nyomán) tévesen katolikus szerbekként emlegetik a bunyevácokat, noha egyértelműen a fentebb bemutatott horvát etnikai területről származnak – igaz, ezt a tényt a kor magyar tudományossága még nem, vagy csak alig ismerte. Ehhez az elnevezésbeli tévedéshez hozzájárult a török alóli felszabadulást követően a budai kamarai osztrák adminisztráció, amely valamennyi katolikus délszláv menekültek katolikus rácnak nevezett, noha a magyar nyelvben a rác elnevezés eredetileg kizárólag Szerbia – Rascia, Raška – lakóit jelölte).  A rác elnevezés olyannyira elterjedt néhány hazai, egyértelműen horvát etnikai területről származó katolikus népcsoport körében, hogy már magukat is magyarul, (sőt, horvátul is!) rácnak nevezik. Ugyanakkor a Habsburg adminisztráció a XVIII. század utolsó évtizedeiben a szerbekre kezdte alkalmazni az illír nevet, noha a szerbek maguk saját írott forrásaikban azt soha nem használták, ellentétben a horvátokkal, akik a XVI. századtól kezdve latin (s néha horvát) nyelvű szövegekben rendszeresen használják  horvát, illetve tágabb értelemben délszláv jelentésben.6 A XIX. századi nemzetközi szlavisztika is a što nyelvjárásúakat szerbként kezelte, a szerb nemzeti ideológia megteremtői, mint például Vuk Stefanović Karadžić pedig nyíltan törekedtek arra, hogy a szerb nemzetbe integrálják mind az iszlám hitű, mind a katolikus délszláv népcsoportokat, s e törekvéseik csak a huszadik században vallottak véglegesen kudarcot.

                Ma már a kutatók nagy többsége szerint a fent említett, zömében ma is horvát etnikum által lakott területekről rajzott ki az oszmán hódítások következtében a XV-XVII. században a bunyevác népesség mai horvátországi lakóhelyeire, mégpedig három fő irányba: 1) Észak-Dalmáciába, Zadar térségébe, 2) Lika és Gorski kotar vidékére, valamint a Velebit hegység alatt húzódó tengerparti sávba, 3) valamint Bácskába. A bunyevác népcsoport zöme ma a Horvát Köztársaságban él, de Délnyugat-Bosznia (ez utóbbiról egyébként tudni kell, hogy a IX. századtól egészen a XIV. század közepéig-végéig, Kotromanics István és I. Tvrtko bosnyák uralkodók hóditásáig Horvátországhoz tartozott) és Nyugat-Hercegovina horvátsága is eredetében, nyelvjárásában a bunyevácokhoz köthető. Becslések szerint ma kb. minden ötödik horvát, vagyis közel egymillió fő bunyevác eredetű. Új horvátországi lakóhelyeiken a XVIII. századi források és  ma is létező helynevek (pl. Bunjevci község Gorski kotarban a Károlyváros-Fiume útvonal mentén) tanúsága szerint ugyanúgy alkalmazták magukra nézve a bunyevác nevet, mint a Duna mentére költözött társaik.7 Ez utóbbi csoportjuk több hullámban vándorolva a XVII. század folyamán a többi bunyevác közösségtől és a horvát etnikai tömb egészétől messze elszakadva jutott el a magyarországi Bácskába. A névészeti kutatások azonban egyértelműen bebizonyították (számtalan családnév, illetve nemzetségnévből eredő vezetéknév alapján), hogy a likai és más horvátországi tájakon élő bunyevácok és Magyarországra került testvéreik valaha egy, közös fészekből vándoroltak szét (a horvátok körében a XV. században már nagy számban jelennek meg vezetéknevek). Az ideköltözött bunyevácság távolra kerülve az anyanemzet etnikai területétől, sajátos, egyedi jegyeket felvéve, különálló népcsoportként él, akárcsak az erdélyi magyarságból kiszakadt moldvai csángók. Bár Bácskában a horvátok jelenléte Bács városában és Szegeden már a XVI. században valószínűsíthető, a bunyevácok tömeges letelepedésére alighanem csak a 15 éves háború után került sor.8 A mohácsi csatát követően ortodox szerb népesség telepedett le Észak Bácskában (pl. a XVI század közepén a bajai török végvár őrserege túlnyomórészt szerb martalócokból állt). E szerb (ortodox vlach) népesség az 1590-es években részben a királyi Magyarországra (Esztergom-Komárom környéke) költözött és Habsburg szolgálatba állt, részben pedig a magyar végvári katonaság támadásai elől délebbre húzódott. Helyükre települtek a forrásokban gyakorta dalmata (ritkábban illír) néven nevezett bunyevácok. A legtöbbet emlegetett forrás egy 1622-ből származó, s a római Hitterjesztési Bizottsághoz írott levél, melyben Matkovics Simon nevű világi pap önálló plébánia létesítését kéri a bácskai bunyevácok számára (parochiam Bunievci in archidiocese Colocensis – ez egyben a bunyevác név első hiteles említése).9 Bosnyák ferences források szerint a török hódoltság idején a boszniai Olovo kolostorának szerzetesei végeztek pasztorizációs tevékenységet Baja környékén, míg az ettől délebbre fekvő vidékeken az eredetileg ugyancsak az olovóiak által benépesített bácsi bosnyák ferences kolostor szerzetesei szolgáltak (egyes források szerint már 1531-től)10. A belgrádi missziós püspökök vizitációs jelentései római Hitterjesztési Bizottságnak (Sacra Congregatio de Propaganda Fide) egyértelműen alátámasztják a katolikus horvát népesség jelenlétét mind a Duna-Tisza közén, mind pedig Buda környékén. A belgrádi missziós püspökséget 1625-ben hozták létre a hódoltsági katolikus hívek lelki gondozására,  s a kívülről (Dalmáciából, illetve Itáliából) jött püspökök kudarca után az oszmán hatóságokra való tekintettel főpapi kinevezést a pápa boszniai ferences szerzeteseknek adott. Marin Ibrišimović püspök 1649-es, majd Matija Benlić 1664-es (majd 1673-ig többször megismételt)) vizitációs útjairól készült beszámolók a magyarországi horvátság történetének értékes forrásai.11 A bunyevácok XVII. századi észak-bácskai jelenlétét magyar források is megerősítik, így a Baja környéki területet birtokló kalocsai érsekség összeírásai (így egy 1543-as keltezésű, de Szakály Ferenc szerint csak 1650, vagy 1675 táján keletkezett irat)12, melyekből kiderül, hogy az adófizetők között katolikus horvát népesség is van, valamint fennmaradtak az észak-bácskai katolikus rácok adóügyben 1660 és 1680 között Fülekre írt magyar nyelvű folyamodványai (a magyar adók behajtását a hódoltság e részében a füleki végvár őrsége intézte, mert itt székelt a térségben illetékes vármegyei hatóság).13 A törökellenes felszabadító harcok súlyos pusztulással jártak a Duna-Tisza közén, ennek ellenére nem szűnt meg a bunyevácok jelenlétének folyamatossága, a harcok elől elmenekülő népesség egy része visszatért. Az 1687-ben Dujo Marković és Juro Vidaković kapitányok vezetésével beköltöző, s az uralkodótól a Baja-Szeged-Szabadka háromszögben letelepedési engedélyt kérő 5000 fős népesség inkább csak a bunyevác bevándorlás utolsó hullámának tekintendő. A katolikus dalmaták letelepedési igényéről Miksa Emánuel választófejedelem értesítette az udvari haditanácsot. A haditanács elnöke, miután meghallgatta a beköltözni kívánó bunyevácok kérését, s ígéretüket vette, hogy harcolni fognak a török ellen, 1687 szeptemberében Anton Caraffa tábornokon keresztül engedélyt adott letelepedésükre.14 Egyes adatok szerint ekkor 16500 horvát költözött a Baja, Zombor, Szabadka és Szeged térségébe. Nem voltak valamennyien bunyevácok, Belgrádból (az ottani bosnyák, valamint ragúzai katolikus kereskedő kolónia tagjai) és a boszniai Tuzla környékéről is jöttek katolikus bosnyák menekültek (ez utóbbiak a sokác népcsoporthoz tartoztak), akik később elbunyevácosodtak, vagyis egybeolvadtak az itt talált népességgel. Ugyanakkor Budára és környékére, valamint egyes Fejér megyei településekre is költöztek bunyevácok, akik ugyancsak a što nyelvjárás újabb hangsúlyozású, íző változatát beszélik (beszélték), mint bácskai, vagy likai társaik. A Magyarországra beköltöző horvátok zöme falvakban telepedett le, részben állattenyésztéssel, majd egyre inkább főleg földműveléssel foglalkozott, s a XVII/XVIII. század fordulójának nyugtalan, háborús évtizedeinek elmúltával állandó lakóhelyén jobbágysorba jutott. Bácskában azonban az 1690-es években, illetve a XVIII. század elején egy részük katonáskodott. Az ottani határőrvidék felszámolásakor a szerbek zömével ellentétben, akik inkább délebbre költöztek, hogy megőrizzék határőri státusukat, a bunyevácok Észak-Bácskában maradtak és civil foglalkozást választottak. E katonáskodó réteg tisztjei III. Károlytól és Mária Teréziától nagy számban kaptak nemességet és földbirtokot. E bunyevác nemesi családok (több tucatnyi bunyevác nemesi famíliáról tudunk) a XVIII. században fontos szerepet játszottak a helyi bunyevác közösség életében, támogatták annak vallási és kulturális életét. Ugyanakkor a XVIII. század végén, a XIX. század elején éppen e nemesi családok körében indult meg az az asszimilációs folyamat (elmagyarosodás), ami a XIX. század folyamán áthatotta előbb a bunyevác polgárságot is (a XVIII. században a mai magyar határokon belül Szeged, Baja, a ma Szerbiához tartozó területen Zombor és Szabadka városokban játszott a magát dalmata, vagy illír néven emlegető bunyevác polgárság kiemelkedő szerepet), s a XX. században a nyelv- és kultúraváltás Magyarország határain belül az észak-bácskai bunyevácok lakta falvakra is átterjedt, s napjainkig gyakorlatilag elvezetett e hajdan népes, értékes kulturális hagyományaival a térség egészének kultúráját gazdagító népcsoport szinte teljes eltűnéséhez, beolvadásához.

                       Nemzeti identitástudat és kapcsolatok az anyanemzettel a XIX. századi nemzeti mozgalmak előtt, illetve annak kezdeti szakaszában

 
 

                A magyarországi horvátság a XIX. századot megelőzően katolikus egyházi struktúrákon keresztül (pl. a bosnyák ferences rendtartomány, majd magyarországi jogutódja, a Kapisztrán Szent János ferences rendtartomány, vagy a szombathelyi püspökség létrehozása előtt Zala megyében is illetékes zágrábi püspökség) élénk kapcsolatot tartott fenn az anyanemzet kultúrájával, s az ekkor még nagyszámú hazai horvát polgárság ugyancsak rendszeres gazdasági kapcsolatokkal kötődött Horvátország, illetve Szlavónia városaihoz. A ferencesek budai, bajai és mohácsi kolostorai nemcsak a latin, de a horvát nyelvű kultúra központjai is voltak. A budai  horvát ferences kultúrkör tevékenysége a XVIII. században és a XIX. század első évtizedeiben az egyetemes horvát kultúrtörténet szempontjából is nagy jelentőségű volt Gondolok itt Lovro Bračuljević és Stipan Vilovnak a mai horvát helyesírásra is komoly hatást gyakorló reformkísérleteire, a történetíró, költő és polihisztor Emerik Pavić munkásságára,15 vagy az első nyomtatásban is megjelent teljes horvát - što nyelvjárású - bibliafordítást elkészítő, emellett költő, régész és ókortörténész (a pesti egyetem régészeti tanszékének egyik megteremtője) Matija Petar Katančić szerepére. A magyarországi horvátság tehát az említett időszakban rendelkezett saját, bár szinte kizárólag egyházi rendhez tartozó értelmiséggel - a szlavóniai születésű Katančićot nem számítva valamennyien magyarországi városok horvát polgárcsaládjaiból származtak - s horvát nyelvű munkáik olvasóközönsége is a hazai horvát polgárság soraiból kerülhetett ki (a bunyevácoknak különösen erős polgári rétegük élt a XVIII. században Szegeden, Baján, Zomborban és Szabadkán. A bunyevác=paraszt sztereotípia a XIX. századi viszonyokat tükrözi, amikor valóban a bunyevác polgárság és nemesség már magyarrá lett). Ez a jobbára ferences rendi értelmiség rendelkezett a források tanúsága szerint jól érzékelhető horvát (pontosabban saját szóhasználatuk szerint illír, vagy dalmata) nemzeti tudattal is, olyannyira, hogy az egyébként magyarbarátságáról közismert Katančić volt az, aki elsőként próbálta meg a reneszánsz idején keletkezett horvát-illír eredetelméletet tudományos alapokra helyezni. A magyarországi horvát értelmiség körében jelentkező nemzeti azonosságtudatra két, ráadásul bunyevác (bajai) környezetből származó példát idéznék. A bajai ferences kolostor Historia domusának egyik 1759-ból származó bejegyzésében a szerző őszintén örvendezik, hogy az illír (azaz bunyevác) Latinovits Pétert, a ferences templom és klastrom nagy donátorát Bács-Bodrog vármegye alispánjává választották (örvendező szavai igazolják erős identitástudatát: „Vere gloria, et decus Gentis Illyricae, praesertim in comttu Bacsiensi”).16 A másik, szintén bajai példa a helyi ferences kolostor gvárdiánja Grgur Peštalić által 1790-ben szerzett költemény (Dostojna plemenite Bačke uspomena…), amely a magyar korona fogadására induló bácskai nemesi bandérium bunyevác tagjait dicsőíti, s ugyancsak árad a verssorokból a szerző büszkesége, hogy közösségének milyen kiváló tagjai vannak.

          A XIX. század folyamán azonban (egyébként részben éppen 1790-től kezdődően) felerősödtek a magyar nemzeti integrációs és nemzetállam építő folyamatok is. Különösen meghatározóvá vált a nemzeti és társadalmi reformok bevezetését célzó tevékenység a XIX. század harmincas, negyvenes éveiben, vagyis a reformkorban. A magyar törekvések azonban felerősítették a kisebb fáziskéséssel, de saját nemzeti közösségük számára hasonló jogokat követelő horvát nemzeti mozgalmat is, amely fő céljának a horvát államterületi széttagoltság leküzdését, a horvát népcsoportok, illetve valamennyi délszláv nemzeti integrációját tartotta. Az illír mozgalom, bár távlati célként körvonalazta szlovénok, horvátok és szerbek egyesítését, a valóságban megmaradt horvát nemzeti integrációs törekvésnek, ugyanis a XIX: században mind a szerbek, mind a szlovénok jobbára saját útjukat járták és saját különálló nemzetállami célokat fogalmaztak meg. Az illír mozgalom viszonylag kevés visszhangra talált a magyarországi horvátok körében (bár pl. Pécsett 1839-ben illír olvasókört alapítottak), s a bácskai bunyevácok között sem tudunk arról, hogy Ljudevit Gaj mozgalmának 1848 előtt lettek volna követői. Horvátországban, Szlavóniában, Dalmáciában, Boszniában, Hercegovinában, Isztriában azonban a katolikus vallású közösségek körében, ha mindenütt nem is azonnal, de megindult az integrálódás az egységes horvát nemzetbe, nyelvjárási különbözőségektől függetlenül (tehát függetlenül attól, hogy az adott közösség ča, kaj, vagy što nyelvjárást beszélt-e), s a huszadik századra az összes fent említett célterület katolikus népességében sikerült horvát identitást ébreszteni, illetve kialakítani. Noha az a tény, hogy Gaj és társai a što nyelvjárás ijező változatát választották az egységesnek szánt irodalmi nyelv alapjául (de megőrizve a régi – főleg dalmáciai és dubrovniki horvát irodalomból eredő szókincset, s hozzáadva a német és magyar nyelvújítás által kedvelt nyelvi purizmus szóalkotó hagyományát és gyakorlatát) megkönnyítette az ugyancsak što nyelvjárású szlavóniai, kisebb részben dalmáciai, valamint boszniai és hercegovinai katolikusok – köztük a horvát etnikai tömb keretein belül letelepedett bunyevác csoportok - integrálódását a horvát nemzetbe. A ča és kaj nyelvjárású vidékeken is elfogadták az egységes nyelvi standardot, noha mindkét horvát nyelvjárás nagy irodalmi hagyományokkal rendelkezett. A bácskai bunyevácok és sokácok körében, akárcsak a többi magyarországi horvát népcsoport tagjai között azonban gyakorlatilag nem jelentek meg az illír gondolatok, illetve csak itt-ott leltek visszhangra, s a nyelvi-nemzeti kérdésben magyarok és horvátországi horvátok között keletkezett ellentétek hatása sem jutott el hozzájuk. A modern magyar nemzetállami intézményrendszer kiépítése még a kezdeteknél tartott, a magyar nyelv csak 1844-ben vált teljes jogú hivatalos nyelvvé, de a nemzetiségi többségű települések iskoláit ez még ekkor nemigen érintette, s nem váltott ki ellentéteket a többségi nemzet és a hazai horvátok között. Ez egyben nem kis részben megmagyarázza azt a tényt is, hogy az 1848-as magyar-horvát konfliktusban a magyarországi horvátok szinte kivétel nélkül a magyar ügy mellett álltak ki. Különösen érvényes ez a bunyevácokra, akik a magyarok oldalán harcoltak 1848/49-ben Bácskában a helyi szerb felkelők és a velük együtt támadó szerbiai önkéntesek ellen.17 Ez a tény a magyarsággal vállalt sorsközösséget jelentette, s egyben jelezte, hogy a délszláv egységeszme még semmi nyomot nem hagyott a horvát etnikai tömbtől a távoli Bácskába szakadt bunyevác népcsoporton.

         

              

         A bácskai bunyevácok nemzeti integrációja és a délszláv egységeszme   

         A régiesen „nemzeti ébredés”-nek nevezett folyamat a bácskai bunyevácok körében voltaképpen csak 1867 után indult meg. Ez általában jellemezte a magyarországi horvátokat, hiszen a bunyevácokon (s kisebb mértékben a bunyevácok közvetítésével a folyamatba bekapcsolódó sokácokon) kívül 1918 előtt csak a nyugat-magyarországi, ma gradistyeinek mondott horvát népcsoport körében volt hasonló „nemzeti megújulás”. Az osztrák-magyar kiegyezés lehetővé tette a kultúra és oktatás területén a magyar nemzetállami intézményrendszer teljes körű kiépítésének megkezdését. Ugyanakkor a magyar liberális politikusok legkiválóbbjai (Kossuth Lajos, Teleki László, Deák Ferenc, Eötvös József) tanultak 1848/49 tragikus etnikai konfliktusaiból. Deák és Eötvös a kiegyezés után a hatalom birtokában is – az egy politikai nemzet francia eredetű gondolatán alapuló magyar nemzetállami elvekből ugyan nem engedve – mai szóhasználattal élve toleráns kisebbségpolitikát folytatott. Ezt jelzi az Eötvös által kidolgozott 1868-as, a kor európai gyakorlatában valóban meglehetősen liberális, a kisebbségeknek jelentős kulturális jogokat biztosító nemzetiségi törvény. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a dualista korszak magyar politikusainak többsége előtt a reformkorban megfogalmazott asszimilációs politika lebegett, amely a magyarság számarányának növelésében, a nem magyar ajkú népesség minél nagyobb tömegeinek elmagyarosításában látta a nemzetiségi kérdés megoldását, illetve a magukat magyaroknak vallók számának asszimiláció útján történő növelésével kívánta elérni a magyarság Magyarországon, valamint a Monarchián belül elfoglalt pozícióinak erősítését. A dualista korszakban a megyei és egyéb helyi hatóságok gyakorlata, különösen a vegyes lakosságú területeken – mint pl. Észak-Bácska – az esetek többségében a liberális 1868-as törvénnyel szöges ellentétben az asszimilációs politikát részesítette előnyben. Nyilván ez utóbbit kevésbé, vagy szinte egyáltalán nem lehetett érvényesíteni az egy tömbben élő szerbek, vagy románok körében. Esetükben nem is beszélhetünk számottevő asszimilációs veszteségről, sőt, utóbbiak létszámukat, gazdasági erejüket még növelni is tudták. A magyarországi szórványkisebbségek, így a horvátok körében azonban már több sikert lehetett elérni, különösen a jobbára csak lokális etnikai csoporttudattal rendelkező bunyevácok, sokácok között. Egyik említett etnikai csoport körében sem maradt fenn a XIX. századra a népcsoport származására, eredetére vonatkozó hiteles hagyomány. A korabeli magyar politikának pedig egyáltalán nem állt érdekében, hogy a korszakban már kibontakozó történeti kutatások eredményeit eljuttassa hozzájuk. Ehelyett 1867 után megindult a bunyevác népiskolák fokozatos átalakítása magyar tannyelvű oktatási intézményekké.18 Természetesen azokban az iskolákban is, ahol még a kisebbség nyelvén folyt az oktatás, a történelmi, földrajzi és egyéb ún. nemzeti tárgyak tanítása teljes mértékben magyar szellemű volt, s a programban nyoma sem volt a kisebbségi önismeret kialakítását elősegítő információknak. A kor magyar sajtótermékeinek többsége nyíltan propagálta az iskolai magyarosítást, s ebben az országos lapoknál sokkal buzgóbban vettek részt a helyi újságok. Ma már persze tudjuk, hogy abban a korban a modernizációs folyamatok még éppen csak megkezdődtek, a zárt etnikai közösségek felbomlása, az interetnikai kapcsolatok felerősödése (pl. az asszimilációt legjobban elősegítő vegyes házasságok elterjedése) még csak a városokra volt jellemző és alig érintette a zárt falusi közösségeket, ezért az iskolai oktatás asszimilációs hatása elmaradt a korszak magyar közvélemény formálóinak elvárásaitól. A helyi hatóságok támogatták a magyar nyelv és kultúra terjesztését propagáló kulturális egyletek tevékenységét, s számos nemzetiségi településen hoztak létre magyar olvasókört, egyrészt, hogy a kisebbség jobban megismerje az államnyelvet, másrészt, hogy a magasabb kulturális ismereteket már magyar nyelven sajátítsa el. A magyarosításban élen járó tanítókat a hatóságok kitüntették, a sajtó pedig ünnepelte őket. Ugyanakkor az újságokban heves támadások érték a kisebbség kulturális autonómiájáért, az anyanyelvi oktatás megőrzéséért fellépő nemzetiségieket.19 A magyarországi horvátok – kivétel nélkül katolikusok lévén – a magyar lakosságtól eltérő felekezetű szerbekkel és románokkal ellentétben tárgyalt korszakunkban az egyház kisebbségmegőrző szerepére is egyre kevésbé számíthattak, sőt, a kalocsai egyházmegye területén, a bunyevác és sokác falvakban az 1880-as és 90-es években elszaporodtak a templomi nyelvhasználat körül kialakuló konfliktusok, melyek 1899-ben Hercegszántón odáig fajultak, hogy a falu egész sokác népessége katolikus vallását elhagyta, s belépett a szerb ortodox egyházba.20 Tudjuk persze, hogy Szlavóniában a magyarokkal szemben türelmetlen nyelvi politikát folytató Strossmayer püspök egyházmegyéjében több helyi magyar katolikus közösség szintén elhagyta ősei egyházát és reformátussá lett21 – de a felekezetváltás nem jelentett számukra identitásváltást, míg a szerb ortodox hitre tért hercegszántói sokácok utódai ma szerbnek vallják magukat (igaz, a helyi sokácság háromnegyede a huszadik század első évtizedeiben a kalocsai érsekség e botrányos eset miatt megváltozott hozzáállásának köszönhetően fokozatosan rekatolizált, s a későbbiekben horvát identitásúvá vált).

           A felsorolt példáknak nagy szerepe volt abban, hogy az 1848-ban még egységesen a magyarok mellett kiálló bácskai bunyevácság (és sokácság) – illetve e közösségek anyanyelvéhez, kultúrájához, hagyományaihoz ragaszkodó tagjai –szembefordultak a hivatalos magyar politikával, s küzdeni kezdtek törvény által szavatolt kulturális autonómiájuk megőrzéséért, illetve megteremtéséért. Ez a küzdelem, mely a kor szóhasználatában a bunyevác „nemzeti ébredés”, illetve „nemzeti újjászületés” nevet kapta, százharminc év távlatából voltaképpen a bunyevácok horvát nemzeti integrációjának kezdeteként értékelhető, azonban a kérdés a maga korában korántsem volt ilyen egyszerű. A délszlávok lakta térség nemzeti integrációs elképzelései, tervei a XIX. században sok tekintetben „átfedték” egymást, vagyis ugyanazon területen ugyanazon népcsoportoknak a saját nemzettestbe való integrálását többen is célul tűzték maguk elé és itt nem a Gaj, vagy Strossmayer féle nagy délszláv egységtörekvésekre gondolok, hanem a Starčević és Kvaternik által kialakított horvát jogpárti nemzeti integrációs elképzelésekre, melybe Horvátország, Szlavónia, Dalmácia mellett Bosznia lakói és a szlovénok (az említett „nagyhorvát” terv hívei szerint „hegyi horvátok”), valamint a horvátországi ortodoxok is beletartoztak volna, illetve a Karadžić és Garašanin féle «nagyszerb» integrációs gondolatra.22 Míg azonban a horvát jogpárti elképzelések a tényleges, illetve imaginárius horvát államjogon, vagyis közjogi érveléseken alapultak, addig a szerb elképzelések a nyelvi nemzet elvén és a vélt, vagy valós azonos etnikai eredet talaján álltak. Közös vonásuk volt, hogy teljességgel elhanyagolták a vallási különbségek jelentőségét, mind Karadžić, mind Starčević érvelésében felbukkan, hogy a «modern» korban holmi felekezeti eltérések nem képezhetnek akadályt. A gondolat egyértelműen a felvilágosodás korának terméke, elsőként a szerb aufklérista Dositej Obradović fogalmazta meg.

                A bunyevác nemzeti mozgalom ideológiájára, délszláv egységgondolathoz fűződő viszonyára a XIX. század hetvenes-nyolcvanas éveiben legnagyobb hatást a mozgalom elindítója, a bunyevác nemesi családból származó Ivan Antunović kalocsai segédpüspök volt.  Antunović kihasználva az Eötvös féle nemzetiségi törvény nyújtotta lehetőséget 1870-ben Bunjevačke i šokačke novine címmel megalapította a bácskai bunyevácok és sokácok (s egyben a magyarországi horvát népcsoportok) történetének első közéleti és politikai lapját.  Antunović a lapban, illetve már előtte, az előfizetők toborzása érdekében kiadott kiáltványokban megfogalmazta az elindítandó nemzetiségi mozgalom  fő céljait. A püspök legfontosabbnak az anyanyelv és kultúra megőrzését, az asszimilációs folyamat (elmagyarosodás) feltartóztatását tartotta. Miután politikai lapjának megjelentetését két év után a magyar hatóságok nyomására meg kellett szüntetnie, 1875-ben irodalmi és kulturális folyóiratot indított Bunjevačka i šokačka vila néven (igazság szerint eredetileg ez 1871-től a fent említett újság kulturális melléklete volt). Végül 1884-ben támogatásával alapították meg 1884-ben a Neven című lapot, melyet eleinte Baján adtak ki és első szerkesztője a katymári születésű tanító, Mijo Mandić volt (eleinte a bácskai bunyevácok és sokácok értelmiségét szinte kizárólag csak katolikus papok és néptanítók alkották,  illetve néhány jogász, főleg ügyvéd is csatlakozott a kisebbségi ügy védelmezői mellé). Baján azonban fokozatosan háttérbe szorultak a bunyevácok, s e kisebbségi csoport fő bázisává az XIX. század utolsó évtizedeitől kezdve Szabadka vált, s a Neven szerkesztőségét is odaköltöztették, s új kalendárium is indult Subotička danica címen. Iskolák hiányában a sajtó szerepe még inkább megnőtt (megalakult, majd 1908-tól hetilappá vált – ekkor 700, majd 1913-ban már 1800 előfizetővel az ugyancsak szabadkai Naše novine, majd 1912-től a Neven is hetilapként jelent meg). Ambrozije Šarčević 1878-ban megalapította a bunyevácok fő bázisának számító kaszinót (Pučka kasina), amely a bunyevácságot összefogó klubként működött, 1879-től kezdve minden évben megrendezte a prélónak nevezett nagy bunyevác összejövetelt, amely több volt, mint báli mulatság: politikai demonstrációnak számított az ezen való megjelenés, s az első ilyen rendezvény alkalmából hangzott el Nikola Kujundžić Kolo igra című dala, amely a bunyevácság nem hivatalos himnuszává vált. Szabadkán 1880-ban már Bunyevác Párt is létrejött, bár viszonylag hamar megszűnt működni, s csak 1906-ban alakult újjá (a párt fő követelései közé tartozott a bunyevác iskolák ügye). Szabadkán egyébként az is nagy előnyt jelentett, hogy 18 éven át (egészen 1902-ig) bunyevác volt a polgármester, Lazo Mamužić. Ugyancsak jelentős volt a különböző civil szervezetek, kulturális egyletek, olvasókörök szervezése. Szabadkán és Baján 1910-ben alakult olvasókör, amely a bunyevácokat anyanyelven írt könyvekkel látta el (akadt köztük helyi, bunyevác dialektusban írt, valamint szerb könyv is, de az olvasókör vezetése nagy gondot fordított arra, hogy horvátországi horvát nyelvű kiadványok is kerüljenek az olvasók kezébe)23. Hamarosan bunyevác falvakban is alakultak olvasókörök az anyanyelv ápolása céljából. Mindez persze nem pótolhatta az iskolákat, de a magyar kormányzat nem kívánt bunyevác iskolákat létrehozni. A bunyevác közösség vezetői magániskolák létrehozásával próbálta orvosolni a helyzetet. A magyar vallás és közoktatási minisztérium 1913-ban először elutasította a bunyevácok kérelmét, de 1914-ben a másodszor is beadott kérvénnyel már komolyan foglalkozott, de az ekkor várt pozitív döntés és a program elindítása az első világháború kitörése miatt elmaradt.

         Antunović püspök meg volt győződve arról (ahogy minden «nemzetébresztő» politikus a XIX. században), hogy egy kisebbség nemzeti öntudatának megőrzésében, kialakításában fontos szerepet játszik saját múltjának történelmének ismerete. Ezért, noha nem volt történész, szorgos gyűjtőmunka után 1884-ben Bécsben megjelentette a bácskai bunyevácok és sokácok történetét bemutató könyvét: Értekezés a Duna-menti és Tisza-menti bunyevácokról és sokácokról (Razprava o podunavskih i potisanskih Bunjevcih i Šokcih). Antunović könyve nem történettudományi munka, bár számos értékes adatot tartalmaz. A szerző nem titkolt célja a kisebbségi önismeret és ebből fakadó önbecsülés, öntudat növelése, s a dicső múlt felidézése ezt a célt szolgálja. Antunović ugyanakkor a könyvben politikai programot is adott, ami már túlmutat a nyelvi és kulturális jogok megőrzésén. Ez már egy sajátos délszláv egységprogram volt, bár a kalocsai segédpüspök a délszláv kérdés rendezését a magyarokkal megegyezve a Monarchia keretein belül képzelte el. Antunović ekkor, 1884-ben nem foglalt állást a bunyevácok és sokácok nemzeti hovatartozását illetően, legalábbis nem kívánja ráerőltetni olvasóira a horvát népnév használatát, bár nagy hangsúlyt kap könyvében, hogy a bunyevácok horvát etnikai területről származnak: az őshaza, a migrációk és a Horvátországban élő bunyevácok kérdésének nagy teret szentel, s felhívja a bácskai bunyevác olvasók figyelmét arra, hogy nincsenek egyedül a világban, legközelebbi rokonaik Horvátországban élnek. A délszláv egység létrejöttét viszont Antunović csak úgy tudta elképzelni, ha a szerbek visszatérnek a katolikus egyházba.24 Uniós elképzelései nagy felháborodást váltottak ki a szerbek körében. A szerb-bunyevác együttműködés az 1880-as, 1890-es években amúgy sem volt zökkenőmentes. A bunyevácok úgy látták, hogy nyelvi-kulturális jogaikért folytatott küzdelmeikben a szerbek nem támogatják őket.25 Nem tudhatták a bunyevácok, hogy 1882 óta az Obrenovićok Szerbiája és az Osztrák-Magyar Monarchia között titkos egyezmény lépett életbe, amelynek része volt az is, hogy Belgrád a magyarországi szerb kisebbséget önmérsékletre intette és visszafogta erőteljesebb politikai fellépésre irányuló lépéseit. 

         Bár eleinte óvatosan, de Zágráb egyre nagyobb érdeklődést mutatott a bácskai bunyevácok és sokácok ügye iránt. Antunović már korábban is rendszeres kapcsolatban állt Strossmayer gyakovári püspökkel, a horvát politika meghatározó alakjával. A kontaktusok Horvátország és a bácskai bunyevácok között egyre intenzívebbek lettek. A zágrábi Matica hrvatska 1895-től állandó képviselőt tartott Szabadkán, majd az ugyancsak horvátországi Szent Jeromos Horvát Irodalmi Kör (Hrvatsko književno društvo Sv. Jeronima) is megkezdte működését a térségben, s horvátországi folyóiratokat, könyveket terjesztett.26 A bácskai bunyevác értelmiség új generációja a huszadik század elején egyértelműen horvát orientációjúvá vált. A Neven című hetilap 1913-ban kinyilvánította, hogy a bunyevácok a horvát nemzet egyik ágát képezik, de egyben a délszláv egységtörekvések jegyében a szerbekkel való egységet is demonstrálták.27 Így érkezett el az első világháború. A központi hatalmak veresége megváltoztatta a Monarchia belső helyzetét. Zágrábban 1918 októberében megalakult a Szlovén-Horvát-Szerb Nemzeti Tanács, melynek munkájában két bácskai bunyevác, Blaško Rajić és Stipa Vojnić-Tunić is részt vett. Még abban az évben november 4-én Zomborban (majd november 10-én Szabadkán) megalakult a Bunyevác-Szerb Nemzeti Tanács, mely a Magyarországtól való különválást képviselte. Nem osztotta azonban ezt a véleményt minden bunyevác politikus, s többen kiváltak a zombori Nemzeti Tanácsból, s november 7-én Ivan Paštrović vezetésével megalakították a Bunyevác Nemzeti Tanácsot, amely a kisebbségi jogok elismerése fejében a bunyevácok Magyarország keretében való maradását propagálta és szorgalmazta.28 November 13. és 15. között szerb csapatok szállták meg a térséget, beleértve a bajai háromszöget is. Bár az értelmiség többsége az 1918 december 1-én kikiáltott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság hívévé szegődött, a bunyevác lakosság zöme idegenkedett a megszálló szerb csapatoktól. A trianoni békeszerződés értelmében Bácska nagyobbik része a délszláv államnak jutott, de a bajai háromszög megmaradt Magyarországnak. A trianoni határ kettévágta a bunyevác kisebbséget. A Magyarországnak meghagyott terület bunyevác értelmiségének zöme a délszláv állam melletti kiállása miatt távozásra kényszerült. A két világháború közötti időszakban a Magyarország mellett hűségesen kitartó Ivan Paštrović, Ivan Petreš, valamint a szántói sokác ügyvéd Mišo Jelić,29 a garai Antun Karagić és még néhányan kísérletet tettek az addig elért eredmények megőrzésére, a kisebbségi kulturális élet újraindítására, de áttörő sikert nem tudtak felmutatni, s a Trianon miatt cseppet sem kisebbségbarát magyarországi politikai légkörben felerősödött a bunyevácok körében az asszimiláció (ugyan a falvakban ez még kevésbé éreztette hatását, de pl. Baja városában ekkor ment végbe a bunyevácság ifjabb generációi körében a nyelvváltás folyamata).

         A délszláv államhoz került bácskai területek bunyevácsága egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait Zágrábbal. Továbbtanuló fiataljaik zöme a zágrábi egyetemet választotta. Sorra alakultak meg a nevükben a horvát jelzőt is szerepeltető bunyevác kulturális egyesületek. Ugyanebben az időszakban a szerbek kísérletet tettek a bunyevácság szerb nemzetbe való integrálására, több könyvet is jelentettek meg, amelyekben a szerzők a karadžići tanok szellemében bizonygatták, hogy a bunyevácok valójában katolikus szerbek (persze ugyanekkor a Matica hrvatska ellenkönyvet adott ki). Néhány bunyevác értelmiségit ugyan sikerült a szerbeknek magukhoz édesgetni, de a tömegek körében kevés sikerrel jártak. Ennek pedig aktuális belpolitikai okai voltak. Az egykoron az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területeket ugyanis az ószerbiai elit gyakorlatilag hadizsákmányként kezelte és gátlástalanul kizsákmányolta. Az országban kettős adórendszer működött egészen 1928-ig, s a Monarchia régi területein (így Bácskában is) jóval magasabbak voltak az adóterhek, mint Szerbiában és Montenegróban.30 A szerb dinár és a korona közötti átváltási arány mesterséges megváltoztatása a szerb valuta javára (1918-ban egy az egyhez volt az átváltási arány, s ezt előbb 1:2-re, majd 1:4-re változtatták a korona rovására) szintén súlyos károkat okozott az említett területek lakosságának, s nem csoda, hogy az ilyen jellegű belgrádi politika ellen fellépő Stjepan Radić vezette Horvát Parasztpárt a bácskai bunyevácok lakta választókörzetekben is egyre népszerűbbé vált, majd teljesen átvette korábbi Bunyevác Párt utódjaként megalakult Bunyevác-Sokác Párt helyét és szerepét. Részben ezt látva, de főként a bácskai horvátság egységének, erejének és politikai súlyának növelése céljából 1926 június 27-én a Bunyevác-Sokác Párt valamennyi szervezete egyesült a Horvát Parasztpárttal.31 A Horvát Parasztpárt ugyanakkor népszerűségét a horvát nemzeti propaganda terjesztésére is felhasználta. Így azután az 1928-ban kiadott első jugoszláv enciklopédia (Narodna enciklopedija srpsko-hrvatsko-slovenačka, szerk A. Stanojević, Beograd-Zagreb, 1928) már kénytelen volt megállapítani, hogy a boszniai, hercegovinai, bácskai és bánáti katolikusok „nagyon gyorsan elhorvátosodnak”. Sándor király diktatúrája csak tovább rontotta a szerbek esélyeit a bunyevácok integrálására. Amint a diktatúra nyomása enyhült, a bunyevácok ismételten kinyilvánították, hogy a horvát nemzethez tartoznak. Erre jó alkalmat kínáltak 1936-ban a bunyevác bevándorlás 250. évfordulójával kapcsolatos ünnepségek. A szabadkaiak Horvát Kulturális Egyesületet alapítottak, Horvát Nemzeti Múzeum, majd horvát gimnázium megalapítását követelték. Ez utóbbit a belgrádi kormány engedélyével 1941 őszén tervezték megnyitni.32 Közben azonban Jugoszláviát is elérte a második világháború.

         A Magyarországhoz visszacsatolt Bácskában a bunyevácok helyzete a szerbekénél jobb volt (bár mindjárt 1941-ben a jugoszláv korszakban legaktívabb bunyevác politikusokat, értelmiségieket, valamint papokat – köztük Lajčo Budanović szabadkai püspököt, valamint az 1918-ban az egységes délszláv állam létrehozásában játszott szerepe miatt a magyar hatóságok által veszélyesnek ítélt Blaško Rajićot - internálták). Sajti Enikő szerint ebben szerepet játszott az a tény, hogy Horvátország Németország szövetségese volt, s a magyar kormány nem akart konfliktust a németekkel a horvátok miatt.33 Tény, hogy Zomborban Naše novine címen horvát irodalmi nyelven írt hetilapot adtak ki a bunyevácok és sokácok számára, de ugyanakkor a bácskai bunyevác értelmiségeik által alapított Horvát Kultúrközösség nem kapott hivatalos jóváhagyást és nem működhetett, helyette a hatóságok egy Bunyevác-Sokác Kultúrszövetség létrehozását szorgalmazták – sikertelenül.34 Ugyanakkor az usztasa kormány és Budapest tárgyalásokba kezdtek egy esetleges lakosságcseréről (a horvátországi magyarokat áttelepítették volna Bácskába, a bácskai bunyevácokat és sokácokat pedig Horvátországba), de a tárgyalások elakadtak és a terv nem valósult meg.

         A második világháború után a titói Jugoszláviában a bunyevácokat horvátnak ismerték el. Ebben maga Tito is szerepet játszott, amikor kijelentette a Szerb Kommunista Párt 1945. május 8-i alapító kongresszusán: „Mi a testvériséget és egységet építjük, de a szerb soviniszták nem akarják a Vajdaságban a horvátokat horvátnak elismerni, hanem bunyevácnak hívják őket.”35 Tito azonban nem hatalmi szóval döntötte el, hogy a bunyevácok horvátok, hanem éppen a korábban Bácskában lezajlott sok évtizedes horvát nemzeti integrációs folyamatra tett pontot. Ugyanakkor a Vajdaságban önálló horvát oktatási intézményeik nem működhettek. Elvben az államalkotó nemzetek tagjai minden tagköztársaság területén azonos jogokat élveztek, a valóságban azonban sem a vajdasági horvátok, sem a horvátországi szerbek nem rendelkeztek saját kultúrájuk megőrzését, fejlesztését szolgáló oktatási és művelődési intézményhálózattal. A bácskai bunyevácok közül már a titói időkben egyre többen költöztek Horvátországba (egyébként is megfigyelhető volt Jugoszláviában a vegyes lakosságú területekről, a nemzeti szállásterületek perifériájáról az adott nemzet által lakott terület centrumába való költözés). A vajdasági horvátok helyzete Milošević hatalomra kerülésével, a szerb nacionalizmus felerősödésével párhuzamosan rövidesen nagyon megromlott.36 A Vajdaság autonómiájának eltörlése is hátrányosan érintette őket, majd a szerb politika megpróbálta megosztani a helyi horvát közösséget és a horvát egyesületek, szervezetek rovására favorizálni – és pénzelni – kezdte a magát csak bunyevácnak, vagy sokácnak nevező egyletek tevékenységét. Az 1991-es népszámláláson újra bevezették a külön bunyevác és sokác kategóriát. A háborús fenyegetések légkörében a magukat horvátoknak vallók száma 97 ezerre csökkent (1971-ben még 140 ezer, 1981-ben 120 ezer horvát volt a Vajdaságban)37, s mintegy húszezren sorolták magukat a bunyevác és sokác kategóriába (itt meg kell jegyezni, hogy tulajdonképpen minden vajdasági horvát bunyevác, vagy sokác eredetű). A szerb-horvát háború kitörése után a szerémségi horvát falvakban etnikai tisztogatásokra került sor (a legismertebb példa 1991-ből Herkóca-Hrtkovci esete, ahol az akciót a többek között éppen e cselekedete miatt a hágai törvényszék elé került Vojislav Šešelj irányította). Ugyan Bácskában ilyen méretű drasztikus akciókra nem került sor, de erőteljes nyomás nehezedett a horvátokra. Ráadásul egészen 2002-ig Szerbiában hivatalosan nem létezett horvát nemzetiség! A háború során (1991 és 1995 között) emiatt mintegy ötvenezer (más számítás szerint negyvenezer) horvát hagyta el Szerbiát, s számuk az utóbbi években is folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. Visszatelepülésük érdekében a nemzetközi közösség, pl. az Európai Unió (amely Horvátország számára csatlakozási feltételül szabta a szerb kisebbség visszaköltözésének elősegítését) semmit sem tesz! Ha ez a tendencia folytatódik, egy-két évtizeden belül eltűnhetnek a horvátok a Vajdaságból, s az a néhány ezer ember, aki a helyben maradás érdekében magát hajlandó volt bunyevácnak és sokácnak vallani, valószínűleg pár generáción belül integrálódhat a szerbségbe, de a XIX. századi szerb nemzeti integrációs gondolatok megalkotói aligha így képzelték el eszméik megvalósulását.