Háber‎ > ‎

Ott álltál az ajtóban

Szakadó szálak.
Újra és újra.

Ez egy nehéz téma számomra. Nem is tudom pontosan megfogalmazni az ezzel kapcsolatos gondolataimat, nem is könnyű írnom róla, de nagyon kikívánkozik belőlem. Ezért egy kis történet képében született meg.
Az ajtó, a kapu egyébként is számos dolgot szimbolizál.
Sokatokkal megtörtént, hogy az első igazi belépést a terembe közösen tettük meg...




    Egy barátom járt egy dojo-ban, ahol gyakorolnak olyan 60 felettiek egymással, akik több mint 40 éve ismerik egymást. Ez nagyon tetszett. Micsoda kapcsolat lehet, még ha nem is barátok, a közös gyakorlás, és az az abban megélt évtizedek  érdekes viszonyokat alakíthatnak ki.
    Évekkel ezelőtt történt, hogy a nagy Brighton-i nyári szemináriumra elhozta magával Ishido sensei Aoki és egy másik nagyon idős senseit, akinek nem emlékszem a nevére. Aoki sensei akkor lépett a nyolcvanadik évébe, és büszkén mesélte, minden érzékszerve jól működik. Ehhez egy kis mutogatós mese is tartozik, de azt majd személyesen mondom el.
    A sayonara partin páran beszédbe elegyedtünk a két öreggel. Valaki megkérdezte, miért kezdtek a budo útjának, más pedig rákérdezett mindez mikor történt. A két idős úr összenézett. Kis vitába kezdtek, hogy húsz, tizennyolc, vagy 21 évesek voltak...

Ott állt az ajtóban

Hang 1.

Talán egy filmet látott, vagy egy regényben szólította meg valami, esetleg egy ismerőse beszélt neki valami addig ismeretlen dologról. Talán ilyen szavak lehettek, amik akkor megjelentek, japán, kard, harcművészet, szamurájok, sógun… Vagy képek voltak?

A keresés következett. Valami szálon elindult, valami vonzás hatására keresni kellett egy helyet, vagy valakit, vagy valamit. Egy egyelőre megfoghatatlan dolgot, szinte csak egy érzést, valami képzeletbelit. Aztán nyomokra bukkant, helyekre vezető nyomokra, és a kíváncsiság egészen odáig vitte. Furcsa volt közeledni, és bemenni olyanok közelébe, akik már ismerik egymást, akik már egy társaságnak látszottak, harsányan fogadták egymást, rutinosan öltöztek valami látványos öltözékbe.

Ott állt az ajtóban.

Benézett a terembe, látta a készülődést, a sürgés-forgást, ahol összemosódva történt készülődés, pakolás, üdvözlés, gyakorlás, takarítás. Nem tudta ki kicsoda, ki mit csinál. Nézte a sokféleséget, a rengeteg új adalékot lelkesen itta. Idegenül érezte magát. Mindenki tudta mit hová tesz, miért jött. Ő pedig csak látni szerette volna, mit talált a keresése eredményeként. Aztán legyőzve a félszt, mégiscsak megkérdezett valakit, jó helyen jár-e? Tovább küldték, mással is beszélt, és úgy érezte itt lenne kedve kipróbálni ezt a dolgot.

El is jött a következő alkalommal. Belépett a zsibongók közé az öltözőbe, kezdődött a közeledés, de még mindig volt egy kis idegenkedő hangulata. Aztán jött a belépés. Betette a lábát a terembe, sorba állították, elkezdték tanítgatni. Mozdulatok, lépések a testnek, számos ismeretlen szó az elmének. Új arcok, új nevekkel, új mozgásvilág, új elfoglaltság. És így került a napirendbe, hogy minden héten két délután a sportruha is a táskába került.  Nem mindig tudott oda jutni; volt, hogy fáradtnak érezte magát, vagy más elfoglaltsága akadt. Aztán egyszer eljött annak ellenére, hogy rossz napja volt. A pokolba kívánta a világot, de mégis eljött, átöltözött, és belemélyedt a mozgásba. Elmerült. Így derült fény arra, hogy itt a fárasztó dolgok ellenére fel lehet frissülni, át lehet billenni gondon, fáradtságon, élvezetes lehet a már sokat ismételt mozdulat, mert már nem is idegen annyira… Jó volt itt lennie. Ettől kezdve már betervezte a délutánokat. lelkesen beszélt az barátoknak a ködből lassan előtűnni látszó világról. És jött, amikor csak tudott, a társaságban is lett helye, egyre többen szólították a nevén, hívták magukkal. Egy napon eljött az első házi vizsga is. Az első megmérettetés, csenddel, rá szegeződő figyelemmel, izgalommal, torokban dobogó szívvel. Kedd és péntek edzés, íródott a naptárba, és élete menetébe. A ruha is megérkezett, egyre több ismeretet is szerzett, egyre gazdagabb lett a tárház. Beljebb hívta valami hang. Eszközöket is vett. Néha otthon végignézte a ruhát és az eszközöket. Érdekes ez az új világ – gondolta. A sorban jó lenne előrébb ülni majd. Telt az idő, egyre több edzést hagyott maga mögött, egyre többet és többet tudott, egyre magabiztosabban mozgott a teremben, a választott világban, eljött az első tábor is, ahol összeforrt a csapat régebbi tagjaival, megjöttek a kételyek és elbizonytalanodások, és a sikerélmények is.

Először egy kis sérülés volt, ami megakadályozta abban, hogy a szokott helyen lehessen. Majd a nagyi kutyájával kellett orvoshoz menni, a rákövetkező hetekben pedig valahogy felszaporodtak a baráti kérések. A jó programokból is egyre több lett valahogy, meg néha jól esett elnyújtózkodni, mikor eljött a délután. Távolodni kezdett a hely. Először észrevétlenül. Majd már érezte, ritkábban találkozik azokkal, akikkel azelőtt sokat gyakorolt. De hát elfoglaltabb lett. Az idő tehet róla, ma is rohan. És az a sok tennivaló… - Hát nem szakadhat százfelé az ember! Megritkultak az edzések. Aztán már nehéz volt újra eljönni. Néha még gondolt rá, el kellene menni edzésre, de olyan rég voltam, annyit kihagytam. A ruha a szekrény mélyébe, az eszközök a sorokba kerültek, majd belepte őket a por.
Nem jött többet.

Hang 2.

Ott állt az ajtóban.
Néztem őt.
A sokadik. Megtette a legnagyobb lépést, eljött. Benéz, bele kostól. Talán marad.
Meddig?
Meddig haladunk együtt?
Sorsunk egy szakaszon összefonódik. De meddig?
Mennyire kötődünk össze? És meddig tart?
Csak eltűnik a látóteremből, vagy nyomot hagy?
Fájni fog elválásunk, vagy nem?
Megint meg kell élnem egy elköszönést, vagy eltűnést?

Hang 3.

Ott álltál az ajtóban.
Néztelek. 
A sokadik voltál.
Megtetted a legnagyobb lépést, eljöttél. Benéztél, bele kostóltál. Talán maradsz.
Meddig?
Meddig haladunk együtt?
Sorsunk egy szakaszon összefonódik. De meddig?
Mennyire kötődünk össze? És meddig tart?
Csak eltűnsz a látóteremből, vagy nyomot hagysz?
Fájni fog elválásunk, vagy nem?
Megint meg kell élnem egy elköszönést, vagy eltűnést?
Igen.


Comments