Büntető törvény után – világjárvány előtt

(A ppt-pdf összefoglaló ITT található) 

Ebben az évben immár 22. alkalommal került sor a Menhely Alapítvány és az ország hajléktalan-ellátó szervezeteinek közös, éves adatfelvételére. A február 3-án lebonyolított kutatás kérdéseire összesen 7604 hajléktalan ember adott értékelhető válaszokat. Közülük 2104 ember közterületen lakott (737 fő Budapesten, 1367 fő vidéki városokban), 5500 ember fizetős, vagy ingyenes hajléktalan szállásokon (2330 Budapesten, 3170 vidéki városokban).

Az idei adatfelvétel során elsősorban arra keresték a válaszokat, hogy a különböző élethelyzetből hajléktalanná vált emberek elsősorban milyen szolgáltatásokat, támogatásokat vesznek igénybe, ezek a szolgáltatások mennyire fontosak számukra és mit gondolnak arról, hogy mire lenne szükség ahhoz, hogy kikerüljenek ebből a jelenlegi élethelyzetükből.

Az adatfelvétel eredményei azt mutatják, hogy a hajléktalanná válás első fázisában minden második ember a közterületen, vagy valamilyen maga építette kalyibában húzza meg magát. Már ekkor is igénybe veszik a különböző szolgáltatásokat (utcai szolgálat, nappali melegedő és leginkább ingyenes étkeztetés). A lakásukat elvesztők, még rendszeres jövedelemmel rendelkezők többsége viszont a közterületen alvás helyett munkásszállón, barátjánál, ismerősénél, vagy rögtön valamilyen hajléktalan szálláson keres menedéket.

A hajléktalan időszak alatt leginkább kisebb, tisztább, jobban felszerelt szállókat, szobákat, illetve több odafigyelést, segítő beszélgetést, vagy éppen ápolói gondozást igényelnének. A válaszolók döntő többsége szerint ahhoz, hogy kikerüljön a hajléktalanságból biztos havi keresetre, egy megfelelő lakás bérléséhez elegendő pénzre lenne szüksége. Többségük azonban már nem reménykedik abban, hogy életében még önállóan lakhat majd egy lakásban.

Helyzetük megváltoztatásának az esélyét nagyban hátráltatja, hogy többségük elmúlt már ötven éves, legfeljebb nyolc általánost végzett és mindennapjait korlátozó betegségben szenved. Döntő többségük havi 60 ezer forintnál kevesebb összegből tartja fenn magát, 38%-uk havi 30 ezer forintnál kevesebb pénzből vegetál.

Mindez a szintén forráshiánnyal küzdő, lepusztult állapotban lévő ellátó rendszert, az abban dolgozó segítőket – akiknek a keresete egyre jobban elmarad az országos átlagtól is – igen súlyos, egyre gyakrabban megoldhatatlan kihívások elé állítja.